9. Fejezet

9. ALKU

     Sakara számára az iskolai nagyszünet általában eseménytelenül telt. Csak bámult ki az első emeleti ablakon, közben figyelte az elhaladó autókat, s elmerengett ügyes-bajos dolgain. Nem nagyon érdekelte, mi folyik körülötte a világban, inkább arra koncentrált, hogy minél kevésbé hallja meg azokat a butaságokat, amikről osztálytársai fecsegtek. 

     Mióta Ishiki-kun meghalt, ez a szokása még jobban felerősödött; egyszerűen képtelen volt figyelni már az emberekre az iskolában. Néha már a tanárokra se tudott. Minden olyan jellegtelenné és üressé vált számára. 

Más dolgok viszont annál inkább foglalkoztatták: Az utóbbi pár napban egyre nehezebb volt megtartania azt az elővigyázatos távolságot, melyet Yokomizo és maga közé állított. Kezdett félni, hátha valakinek összeáll a kép, és rájön, hogy mi is van köztük. Egyre több szóbeszéd terjengett arról, hogy Ginnek barátnője van, ám azt, hogy ki is az a lány, szerencsére senki sem tudta biztosan. Találgatások ugyan voltak, de minden csak pletykaszámba ment.

     Az iskola egyre fokozottabb izgalma különös hangulatot eredményezett. Sakara nem értette, miért nincs a diákoknak jobb dolga, mint ilyeneken gyötrődni, ám a többség nagyon érdekes elfoglaltságnak találta az ügyet. Egy alkalommal mikor Gin és ő az iskola előtt találkoztak, egy lány furcsa szemekkel figyelte őket. Sakara persze nyomban javasolta, hogy váljanak szét, de Yokomizo kezdte megelégelni ezt a menekülős állapotot. Egyre kevesebbet engedett neki, s az iskolában is egyre többet találkoztak bizonyos okok folytán, így már nagyon résen kellett lennie. 

Ami azonban furcsa, de talán megkönnyebbüléssel járó volt, hogy Aoyama teljesen eltűnt, annak ellenére, hogy korábban miket mondott. Sakara még örült is ennek, mivel így eggyel kevesebb gond nehezedett rá. S szégyellte is magát érte, de lelkiismerete is egyre kevésbé gyötörte. A téma nem jött elő Gin és ő közte azóta, hogy a fiú azt mondta neki, hogy ha nem vigyáz, Harasawa kárt tesz benne. Sakara azóta sem fejtette meg ezt a mondatot, pedig sokat rágódott rajta. A fejébe vette, hogy majd rákérdez, mire is célzott a fiú. Ám a titkukat még így is sok minden veszélyeztette. 

Egyfelől ott volt Yume-chan, aki továbbra is olyan megjegyzéseket tett, melyekből egyértelmű volt, hogy még mindig megvan róla győződve, hogy ők ketten járnak. Persze úgy tűnt, egyelőre el van foglalva saját gondjaival. Későbbi elmondásai alapján a dolgok haladnak közte és Kiita-kun között, méghozzá pozitív irányba. Nem egyszer maga Sakara is szem és fültanúja volt annak, mikor a két gerlice egymás mellett elhaladva a folyosón, hevesen integetett a másiknak, s ez jóleső örömmel töltötte el a lányt. Makano más területeken is egyre magabiztosabbnak tűnt. Újabban nem adta oda olyan könnyen a házi feladatát ostoba osztálytársaiknak, és mintha némi megvetést is kimutatott volna irántuk.

Ha a lány jobban végiggondolta, a veszélyes "Yokomizo-alku-ügyben" azért volt egy pozitívum is, méghozzá, hogy Sakara páholyból nézhette Micho, Kimiko meg a többi beképzelt lány szenvedését. Mert szenvedtek, ez nem is volt kétség. Képtelenek voltak elviselni azt, hogy nem tudják mi történik körülöttük, és ez párosult azzal a ténnyel, hogy Micho már régóta fente a fogát Ginre. Már első óta meg akarta szerezni magának a fiút, és ezt soha nem is titkolta, így érthető volt, hogy kiborult. És Sakara élvezte a szenvedését. Tudta, hogy nem kéne így éreznie, de képtelen volt nem örülni annak lánynak a bajának, aki annyiszor bántotta őt. Azt akarta, hogy beleőrüljön a kétségekbe, s ez még egy ok volt arra, hogy titokban tartsa kapcsolatát Yokomizóval. 

Ólomlábakon döcögött az idő, s közben rejtett erők gyülekeztek. Sajnos a visszafojtott iskolai hangulat, és Yokomizo türelmetlensége egyaránt fokozódott. Mintha már kezdte volna megelégelni alkujuk egyelőre csak félig beteljesedését. Úgy tűnt, hamarosan megint előhozza a témát. Talán eddig is csak azért várt, mert Ishiki-kun hirtelen jött halála megzavarta terveit. Sakara persze egy szóval sem hozta fel az ügyet, így akart minél több időt nyerni, hogy átgondolhassa mit fog majd tenni. Az alkuból való visszakozás lassan elképzelhetetlennek tűnt. Két szoros bilincs is a lány kezét fogta. Az első, a pénz, mely még mindig a lánynál volt, habár már rég nem az eredeti összeg. Egy nap behajtó emberek jelentek meg a házuknál, s el akarták vinni a bútorok egy részét. Végül Sakara kifizette a tartozásukat, habár nem tudta miért, hisz őt aztán végképp nem érdekelte mit visznek el, neki elég lett volna egy párna meg egy takaró. Végül mégis kifizette az adósságok egy részét.

És ott volt a másik nagy bilincs, a Yokomizo família. Sakara az idő múlásával egyre jobban megkedvelte a fiú családját, akik úgy bántak vele, mintha igazi családtag lenne. El se tudta képzelni ezek után, hogy egyszer csak bejelenti, Gin és ő szakítottak. Persze ennek előbb utóbb mindenképpen eljön az ideje, de inkább utóbb, mint előbb - gondolta nagy bölcsen. 

Szerencsére Habake nem dugta elő a képét, így az otthon töltött napok mondhatni vidáman teltek. Valószínűleg a férfi rájött, hogy itt senkitől nem tud pénzt kisajtolni, így továbbállt. (hála az égnek)

Natsue rá se hederített lányára, aki ugyancsak így tett vele, így eléldegéltek anélkül, hogy tudomást vennének a másikról. Sakara persze már hozzászokott a magányhoz, így nem érezte az anyai gondoskodás hiányát. Ha volt olyan nő, akiben az ösztön, hogy vigyázzon gyermekére egy szikrányit sincs jelen, akkor Natsue olyan volt. Sőt! Az elmúlt években nem átallott minél sűrűbben felemlegetni, hogy az ő élete milyen gyötrelmes, s, hogy mindennek a lánya az oka. Az élet minden hibájáért Sakarát okolta, aki csak ajkába harapva tűrte az állandó felelősségre vonás kínjait.

Azonban szinte soha, egyetlen szó sem esett apjáról, aki mintha nem is létezett volna. Natsue minden információt elhallgatott előle, s minden erejével azon volt, hogy eltüntesse múltjának azt a pici, ám annál jelentősebb darabkáját, melyben életének másik megkeserítője, Sakara apja jelen volt. A lány mindössze annyit tudott, hogy a férfi vezetékneve Kyou. Ez az egyetlen, amit hátrahagyott neki, és semmi több. Az, hogy mi volt a keresztneve, vagy, hogy hány éves, mit dolgozik, már gondosan belepte az idő vastag porrétege, és Natsue titkolózása. Persze Sakara nemegyszer megpróbált információkat kicsikarni anyjából, de mintha a falhoz beszélt volna. A nő egyre csak azt hajtogatta: "az a férfi meghalt, mikor itt hagyott ebben az őrjítő pokolban."

Hogy pontosan mi is történ, bizonytalan. 

Mikor Habake lelépett, annyit azért kikotyogott a nő, hogy az igazi apa, még az ő születése előtt eltűnt, mondván már nem bír egy ekkora terhet elviselni, mint egy születendő gyermek. Ez a tény persze sok kételyt és bizonytalanságot szült a fejében. Ha akkor nem kellettem neki, most miért lenne másképp? - gyötörte önmagát a lány. - Talán egyszerűen csak nem akar családot - latolgatta. - Talán mégsem kéne felkavarni a múlt állóvizét. 

Mindegy is! Ennyi idő távlatából már tényleg kezdett lemondani arról, hogy egy nap rátalál igazi apjára. Bár Yokomizo ígérete még mindig állt, miszerint megkeresi neki, a beletörődés már elfertőzte szívét s lelkét egyaránt. Valószínűleg Gin se jut semmire, így kár újabb reményeket táplálnia.

Igaz, ha így áll a helyzet, akkor minek kellet olyan gyorsan az a vérminta? - merült fel benne a kérdés, ami nem hagyta nyugodni. Ha valóban olyan reménytelen lenne az ügy, nem ért volna ez rá? Miért ragaszkodott hozzá a fiú, hogy nyomban vegyenek tőle vért? 

Egy újabb levegőben szállingózó talány, mely megfejtésre várt. Talán Yokomizo sejt valamit? De ugyan mire jöhetett rá a legalapvetőbb információk hiányában? 

Nem, nem szabad üres reményeket táplálnom - győzködte magát. - A végén mindig ugyanaz történik. Meg se merte kérdezni a fiútól, hogy tud-e valamit. Nem, ő inkább alaptalan reményei mögé bújt. Jobb volt tudatlannak lenni, mint sokat tudónak, de szomorúnak. 

Az elmúlt időkben egyre több időt töltött a tetőn. Persze nem akart egy újabb öngyilkossági kísérletet, de úgy érezte azon a helyen jobban tud gondolkodni. Gyakran ült ott nagyszünetekben, vagy néha még órák után is, és figyelte a lent zajló életet. 

A végzősök számára lassan közeledett az érettségi. Yokomizo is szorgosan járt az előkészítőkre, azonban nem úgy tűnt, mint akinek nagyon szüksége van rá. Sakara csodálta őt magabiztosságáért, bár biztos volt benne, hogy Ginnek oka is van rá, hogy ne kételkedjen képességeiben. 

Sajnos a tanév végének közeledte jelezte, hogy Yokomizo türelmének vége is vészesen közeledik. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be, amikor már nem lesznek kifogások. 

Ezt a balsejtelmet egy incidens hűen alá is támasztotta. Hétfőn Sakara rájött, hogy egy tankönyve - valami szörnyű balszerencse folytán -, a fiúnál maradt. Sokáig latolgatta a visszaszerzési akciót, végül a legkönnyebb utat választotta. Első óra után írt egy üzenetet. 

"Nálad maradt egy könyvem... A szekrényem tetejére tennéd?" 

Ez tökéletes - gondolta elégedetten. Így minden problémát kikerül, és a gond meg is oldódik. Visszakapja a könyvét, és nem kell az iskolán belül találkoznia Yokomizóval. A következő szünetben csak szépen a szekrényéhez sétál, és leemeli a tárgyat. Ez szinte kikezdhetetlennek tűnt. 

Ám Gin ennél sokkal fondorlatosabb volt. Az üzenet elküldése után két perccel ez a pár sor érkezett a lány birtokában lévő kölcsön telefonra: 

"Ha kell a könyved, gyere érte! Nem vagyok a csicskád."

Sakara forrongott a dühtől! Mégis mibe került volna lehoznia azt a nyamvadt könyvet? Persze, azt akarja, hogy ő menjen fel érte és lebukjanak. Szép kis terv, azt meg kell hagyni.

Eltelt a második óra is, majd a harmadik. Vészesen közeledett az idő, amikor kénytelen lesz felmenni a könyvért, hisz szüksége volt rá. Rettegett a gondolattól is, hogy neki kell meglátogatnia Yokomizót, de nem volt más választása. A kicsengő után azonnal felment a harmadik emeletre. Na jó, inkább felosont. Az volt a terve, hogy leskelődni fog a fiú után, és megvárja a megfelelő pillanatot, amikor teljesen egyedül lesz. Veszélyes küldetésnek bizonyult tekintve, hogy a folyosón megállás nélkül hömpölygött a végzős diákok áradata, így elég nehéz volt tájékozódni. A lány attól tartott, hogy nem veszi időben észre Gin közeledtét és lebukik. Próbált elvegyülni a tömegben, de ez komoly feladatnak bizonyult. Méterekről sütött róla, hogy neki nem itt van a helye, a szánalmasan riadt képe, és céltalan bolyongása miatt. Mikor már öt perce ácsorgott a folyosó végében, két fiú odament hozzá, s megkérdezték mit, illetve kit keres. Arcuk árulkodó vigyorgása egyértelművé tette a lány számára, hogy nem csak puszta jó szándékból érdeklőnek. 

     - Várok valakire - válaszolta vékonyka hangon, s ismét körültekintett a hömpölygő áradaton, mintha az a valaki bármikor megérkezhetne. Persze azt nem akarta, hogy épp most bukkanjon fel Yokomizo. 

     - Kire vársz? - tette fel a lehető legrosszabb kérdést a magasabbik, rövid barna hajú srác, s ő is körültekintett.

     - És melyik osztályba jársz? - faggatta a másik, lehetővé téve, hogy Sakara elegánsan szemet hunyjon az előbbi kérdés fölött, feltűnés nélkül. 

     - Második, b osztály - hadarta. - Most mennem kell! - rázta le őket gyorsan, s azzal már el is tűnt az emberáradatban. Nem akarta, hogy tovább faggatózzanak, inkább minél előbb végre akarta hajtani tervét. Ezen az emeleten egészen kaotikus állapotok uralkodtak. Tanulók, tanulók hátán, kisebb nagyobb csoportokba verődve. Szemérmetlenül csókolózó párocskák a folyosón, és mérhetetlen nagy ricsaj. A lány el se tudta képzelni hogyan találja meg így a keresett személyt, és ami még nehezebb, hogyan marad kettesben vele, és hogyan fogja elkérni a könyvét tőle. (és mindezt még becsengetés előtt, feltűnés nélkül) 

Érezte, hogy egyre több tekintetet vonz magára tétlenkedésével. Szuper - gondolta lelombozódva. - Még a figyelem középpontjába is bekerültem. Már csak az kéne, hogy Gin is megjelenjen. Kezdett beletörődni, hogy ma már semmiféleképpen nem kapja vissza könyvét. 

     - De nekem kell! - nyöszörögte magában kétségbeesetten, s egyre csak Yokomizót szidalmazta. Nagyon jól tudja, hogy itt nem találkozhatunk! - fakadt ki. - Ez is valami álnok terv része! De azért sem adom fel! - határozta el magát, s lehetőségeit fontolgatta. 

A következő pillanatban - mintha a Sors is így akarta volna -, a folyosó végén megjelent a célszemély, szokásos kíséretével. Körülbelül egy tucatnyi diák vette körül, s vidáman duruzsoltak. A fiú legmegnyerőbb ál-mosolyával kábította a jónépet.

Sakara, mint aki hazafutásra készül, beállt az egyik szekrény mellé, és bevárta a csoportot. Úgy gondolta lesz, ami lesz, most nem futamodik meg. Mikor megfelelő közelségbe értek, mint egy áldozatára lecsapó ragadozó, elindult Yokomizo felé. Hirtelen elé állt (majdhogynem elé ugrott), nem törődve a többiekkel, s határozottan így szólt:

     - Kérem a könyvem! - adta ki az utasítást, kezét nyújtva, hanyagolva mindenféle felesleges formaságot, mint például azt, hogy "szia", avagy, hogy "légy szíves". Egyszerűen, tömören kibökte, mert mihamarabb túl akart rajta lenni. Közben olyan képet vágott, mint akinek a fogát húzzák. 

Yokomizo nem tudta palástolni meglepettségét, így egy pillanatra meg se mozdult. Mindenki a furcsa párosra tekintett, a fiú egész kísérete érdeklődve méregette őket, és sugdolózni kezdtek. Beletelt egy fél percbe, mire Gin is megmozdult. Egy sanda mosoly terült szét arcán, ami egy pillanatra megrendítette Sakara határozottságát. Attól félt, hogy Yokomizo valami hirtelen dologra vetemedik, mondjuk mindenki előtt megcsókolja, csak, hogy végre kiderüljön az igazság, ami voltaképpen egy hazugság, de ez most lényegtelen. Ösztönösen hátrált egy lépést, majd ismét megszólalt:

     - A könyv... - most már sokkal bizonytalanabb volt a hangja. Csak minél előbb meg akarta kapni a tárgyat és olyan gyorsan elhúzni a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet.

Végül a fiú táskájába nyúlt, s előkotorta a hőn áhított ereklyét, majd a lány felé nyújtotta. Szemében még mindig a kiszámíthatatlanság veszélye tükröződött, így Sakara gondolkodás nélkül kikapta a kezéből. 

     - Köszönöm... - cincogta oda, s átvágott a népes nézőtáboron, s szinte futva elindult a lépcső felé. Érezte, hogy egészen addig figyelték, amíg el nem tűnt a legfelső lépcsőfok takarásában. 

     Hát röviden ennyi volt a história. Látszólag semmi nem változott ezután, azonban ha jól figyelt az ember, észrevehetett néhány különös dolgot az incidens nyomán. Sakara bár még mindig a névtelenség sötét homályába burkolózott, már nem tudott teljesen elrejtőzni. Néha arra lett figyelmes, hogy nagyon megnézik őt, és sugdolóznak a háta mögött, s ez roppant mód aggasztotta. Talán nem volt elég elutasító Yokomizóval? De ennél nem tudott közömbösebbnek tűnni.

     - Hát épp elég furcsán viselkedtél - jegyezte meg Gin, másnap délután, miután Sakara elpanaszolta neki a helyzetet. Hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy cseppet sem zavarta a dolog, talán még örült is neki, hisz ezzel is közelebb került céljához.

     - Én nem viselkedtem furcsán! - makacsolta meg magát a lány, s durcás képet vágott. Te meg igazán mutathatnál némi együttérzést - dörmögte magában, s megint azon töprengett, meddig mehet még így. Vajon egyáltalán helyes ez? Működhet? - Nem tudom, Yokomizo-kun... - kezdett bele bizonytalanul. - Ez az egész túl abszurd, túl sok buktató van benne. Vegyük át a dolgot! Ki hinné el, hogy te engem választottál barátnődül? Annyi sok lány közül - normál helyzetben - biztosan nem rám esett volna a választás. Ha most abbahagyjuk, még kereshetsz mást erre az egészre, én tartom a szám. Megígérem, hogy egyetlen szót sem fogok soha senkinek mondani, és visszafizetem a tartozásom valahogyan - bizonygatta. - Még semmi nincs veszve, hisz senki nem tud rólunk... Aoyama-kunnak és a barátainak csak meg kell mondanod, hogy egy tréfa volt az egész akkor. 

Próbálta gondolatait a másik számára logikus érvrendszerré átalakítani, hogy sikerüljön hatni rá. Már csak ez az egy kiút maradt. Szép szóval megértetni vele, hogy értelmetlen minden erőfeszítésük. Bár ezeket mondani... fájt is neki. Saját magának okozott ezzel fájdalmat, de tudta, hogy így lesz jobb, így lesz könnyebb hosszú távon. Ő eddig is megvolt egyedül, ezután is meglesz. - Engem nem zavar, ha keresel valaki mást! - bizonygatta. - Már így is annyi szép emléket gyűjtöttem ez alatt a pár hét alatt, hogy egy életre elegendő lesz - mosolyodott el őszintén, s közben felidézte azt a sok jót, ami az elmúlt időben történt vele; visszaemlékezett arra a sok emberre, akikkel összehozta őt az élet. Yokomizo-sensei, Haruka-san, Nana-chan, Ishiki-kun, Narumi-sensei, és az összes kórházi gyerek, akiket - ha ennek vége -, továbbra is látogatni fog. Nem szakad meg semmi. Ahogy Ishiki-kun mondta: 

"Bármi történik, csak menj tovább, előre..." Hát pontosan ezt fogja tenni. Továbblép! 

Beszédét befejezve várta mit felel a fiú, de kicsit tartott mindkét választól. Egyik sem ígérkezett jónak. De talán most van itt az utolsó alkalom, hogy befejezze az ügyet anélkül, hogy túlságosan fájna neki. Most még képes mindent elengedni, mindent maga mögé utasítani önként. Most van az utolsó lehetőség...

Durván egy percig mély hallgatásba burkolóztak. A szél finoman tépkedte Yokomizo barna, félhosszú haját, s Sakara váll alá érő loboncát. A lány akármennyire is figyelte a fiú szemét, képtelen volt bármit is kiolvasni belőle, de így volt ez mindig is. Sosem nyíltak meg igazán egymás előtt, sosem tudták, hogy mit gondol a másik. Mindkettejüknek voltak és vannak titkaik. Voltaképpen még mindig idegenek voltak egymás számára.

     - Nem - vonta meg a vállát Yokomizo és megpöckölte a másik homlokát, mintha egy ötéves kisgyerek lenne, aki már megint lefagyizta a ruháját.

     - Ezt meg miért csináltad!? - csattant föl Sakara, aki ennél sokkal komolyabb válaszra várt.

     - Mert már megint egy hülye liba vagy - vetette oda Gin, egy elunt grimasszal szája szélén. - Már így is tele van a fejem a baromságaiddal - folytatta, s lesújtó tekintettel nézett. - Eszméletlen, hogy ilyen nehéz veled! - dörögte. - Ott helyben véget kellett volna vetnem ennek. 

     - Tudtam, hogy erre készültél! - csattant fel a lány, s hátrált egy lépést, mintha bármi történhetne még. Érezte, hogy valami fondorlatos csel állt az egész ügy mögött. El se tudta képzelni, hogy mi lett volna, ha Yokomizo akkor cselekedik, és megcsókolja őt egy kisebb tömeg előtt. Hirtelen páni félelem tört rá. Tényleg megtette volna? 

     - Még adok két napot - fordult hozzá Gin, s tekintete elélettelenedett. Furcsa és ijesztő látvány volt. Ez már nem az a kedves fiú volt, aki vigyázott rá Ishiki halálakor. Ez megint az idegen személy volt, aki nagyon távol állt a lánytól. - Két nap, és az enyém leszel - jósolta hideg hangon, azzal sarkon fordult, magára hagyva a másikat megrökönyödésével és ijedelmeivel.

Ezt hogy értette?! - borult ki Sakara, a fiú után meresztve az indulattól szikrázó szemeit. - Mi ez a hülye szöveg már megint, hogy az övé leszek!? Nem Iránban vagyunk, az istenit! - dühöngött. Az arab világ számos részében a nők puszta eszközként szolgáltak a férfiaknak, akik tulajdonuknak tekintették őket, s kedvük szerint bántak velük. Holmi háztartási gépekként viszonyultak hozzájuk, akik nem jók másra, csak az ember, vagyis a férfi szolgálására és a gyerekek szülésére. 

     - Hát tőlem várhatja, hogy csadorba öltözzek, és meghunyászkodva szolgáljam! - fakadt ki, bár maga sem gondolta komolyan. Yokomizo - a hím soviniszta szöveg ellenére - sosem bánt vele megalázóan, vagy bántóan, csak hát... Mikor ilyeneket mond... Az elgondolkoztatja az embert. Már megint ugyanott vagyok - állapította meg, s ismét eltöprengett ezen az egész abszurd szituáción. Persze az örök kérdés ismét felmerült. Miért? Miért akarja ezt csinálni Gin? Mik a szándékai? Választ ezúttal sem talált. Bizonyára valami elképesztő dolog áll az ügy hátterében, amire nem is gondolt. Valami szörnyű sötét titok... Valami ármány. Elképzelte a fiút két nagy vámpírfoggal, amint éjszaka a sikátorokat járja, s kiszívja a gyanútlan áldozatok vérét, ezzel az örök sötétségbe taszítva őket. Hangosan nevetni kezdett. Azért ez túlzás. 

Két nap - idézte fel a fiú által kiszabott határidőt, hazafelé menet. Két nap, és valami történni fog. De mi? Szétkürtöli az iskolában kapcsolatukat? Hinni fog egyáltalán valaki neki? Ez így elég hajmeresztően hangzott, még maga sem hitte el igazán. Segíteni akart a fiúnak minden ridegsége ellenére, mert kezdte megkedvelni, de mindez milyen áron? Csak nyugodtan akarta tovább élni életét, ha már egyszer élt, de ez a legerősebb túlzással se volt nyugodtnak mondható. Végül úgy döntött, megvárja mi lesz. Jobb ötlete nem volt.

Hazaérve még ennél is szörnyűbb csapások érték. Amitől napok óta rettegett, bekövetkezett: Natsue nem egyedül volt a házban, hanem vele volt ő is, aki mézesmázosan mosolygott bűzölgő szájával, melyből szünet nélkül áradt a cigarettafüst és az alkohol szagának undorító egyvelege. A lány elképedve állt a nappaliban, nem tudta elhinni, hogy itt van, hogy képes volt betenni ide a mocskos lábát. Habake széles vigyorral ült az egyik fotelban, s szívélyesen üdvözölte az érkezőt, aki legszívesebben szíjat hasított volna hátából. Úgy ült ott, mint egy király a trónon, s nagy kegyesen azt röfögte oda neki:

      - Visszajöttem. 

Arca láttán a hányinger kerülgette Sakarát. Most mi a fenét csináljon? És Natsue? Hogy képzelte ezt?

     - Mégis, hogyan engedhetted meg ennek, hogy visszajöjjön?! - hüledezett, s ledobta lába mellé táskáját, mint aki védekezésre készül. Nem bírta felfogni a helyzetet. Nemrég még véresre verte mindkettőjüket ez a vadállat, s most itt hetyeg megint, mintha misem történt volna. Legszívesebben a konyhába szaladt volna egy késért, és leszúrta volna. 

     - Légy kedvesebb! - mordult rá anyja, s fenyegetően pillantott lányára. - Egy család vagyunk, ezért jött vissza, szóval tapaszd be a szád! - förmedt rá. - Inkább örülj, hogy újra együtt vagyunk!

     - Örüljek?! Most szívózol velem?! - üvöltött vissza Sakara teljesen kikelve magából. Kétségbeesetten tekintett körül a szobában, hátha valaki majd a pártját fogja, de rá kellett jönnie, hogy egyedül van. Egyedül az ellen a kettő ellen. Nincs ki mellé állhatna. - Egy család? Ez még viccnek is rossz. Te is megőrültél! Holnapra úgyis laposra ver mindkettőnket, vén banya! - mennydörögte, nem gondolva a következményekre. Csak ki akarta ereszteni gyűlöletét, és ráuszítani a "szüleire". Gyűlölte mindkettőt, most jobban, mint valaha. 

     - Azonnal fogd be a szád! - csattant fel Natsue, s villogó szemekkel lépett oda lányához. - Vagy azt szeretnéd, hogy felpofozzalak? - fenyegetőzött. 

     - Te, vagy az az alak, - bökött Habakéra - nekem mindegy! - Úgy érezte az egész világ a pusztulás szélén áll. Újra együtt kell élnie azzal a féreggel? Nem, ezt nem viselem el - tiltakozott. Soha többet. Inkább... a halál. 

     - Nyugodj meg Natsue! - csitította álkedvességgel a férfi feleségét, aki erre visszaült mellé. 

     - Tudod jól, hogy milyen nehéz anyagi helyzetben vagyunk - magyarázta Natsue, nyugalmat erőltetve hangjára. - Össze kell tartanunk, hogy meglegyen a pénz, és visszafizethessük azt a sok tartozást. Ebből a munkából neked is ki kell venned a részed. 

Sakara erre legszívesebben a képükbe ordította volna, hogy ez idáig is ő fizette a számlákat, de tudta jól, ha így tesz, akkor leleplezi magát. Nem tudhatta meg senki, hogy neki van pénze, főleg azt nem, hogy honnan szerezte. Ebbe nem szabad belekeverni Gint, végig ez járt fejében.

Mindezek mellett azt is tudta, hogy Habake csak azért tért vissza, mert bizonyára ő is összeszedett egy tekintélyes mennyiségű tartozást, amit egyedül képtelen kifizetni. Vajon már a rendőrök is keresik? - elmélkedett. - Adná az ég, hogy mihamarabb lecsukják. Akkor talán szabadok lehetnének - fohászkodott. - Natsue miért nem akar megszabadulni tőle? Ennyire kötődik hozzá? De miért? Megőrült? Elvette az eszét az élet. 

     - És mégis mire kellek én? - tudakolta gúnyosan. - Ti szedtétek össze az adósságot, fizessétek is ki ti magatok! Ne gyere azzal már megint, hogy egy család vagyunk! - horkant fel, s anyjára nézett. 

     - Már pedig dolgozni fogsz! - érkezett a parancs ezúttal Habakétól. Arcán egy gúnyos vigyor terült szét ismét. Baljóslatú volt az a grimasz. - Egy barátom szerzett is neked egy jó állást - tette hozzá. - Már beszéltem is egyszer neked róla.

Sakarán ismét eluralkodott a félelem. Lábai megremegtek az utolsó mondat hallatán. Nagyon félt. Rettegett, mi jön ezután. Most már szabályosan reszkettek végtagjai. Menekülni akart, menekülni de gyorsan! Nem akarta hallani a többit, tudta jól, hogy borzalmas lesz. Be akarta fogni a fülét.

     - Tekintve, hogy iskolás vagy - folytatta a férfi kegyes hangon - csak hétvégenként kell majd dolgoznod. Egy éjszakai bárban...

     - Elment az eszed! - fakadt ki a lány. Pontosan ilyesmire számított, hiszen mit várhatott el Habake "barátaitól"? - Elmeháborodott! Ilyen helyekre én úgysem mehetnék! - üvöltötte kétségbeesetten, magát is győzködve. 

     - Normál esetben valóban nem, de téged oda protekcióval vesznek fel - érkezett a válasz. - Talán egy kis időbe beletelik, de el tudom rendezni. Még örülni is fognak neked. Hidd el nincs ebben semmi rossz! Besegítesz a családodnak.

     - Nem - tiltakozott a lány. Hangja remegett a félelemtől. - Nem! NEM! - kiáltotta, s kétségbeesetten tekintett Natsuéra, azonban a nő csak némán ült és hallgatott, mintha kerülte volna a pillantását. Hát nem segít senki? - nyöszörgött magában.

     - Nincs ellenkezés! Mész, ha mondom! - hallatszott a férfi parancsa. 

     - Soha! - harsogta Sakara, s szobájába szaladt. Amint beért, teljes erejéből becsapta ajtaját, s a falnak rogyott. Egyetlen pillanat alatt ilyen hajtűkanyart vett ismét az élete. Hát megint jönnek a régi gondok... Már sosem lesz vége? - gondolta keservesen. - Megint minden kezdődik előröl. Újra itt van ez az ember, aki tökéletesen megsemmisítette a hosszú idők alatt, fáradságos munkával összekuporgatott nyugalmat. Sötétség vette körül, s mintha hite is összeomlott volna végleg. Nem akart ebben a házban maradni, itt ahol annyi borzalom történt, ahol minden ugyanarra emlékeztette. De hová mehetne? Hát persze, hogy sehová. Nincs senki, aki segítene rajta. A rendőrség is visszatessékelné őt. De vajon képes lesz ellenállni? Gondolatban visszaborzadt a választól. Már attól félt, hogy elméje épségét is elveszti. A hirtelen visszatért fájdalom és magány könnyeit hullatta. Megint előtörtek elméjében a gyötrelmes képek, melyeket már kezdett betemetni a jelen. Villódzó képkockákként pergett le előtte az az éjszaka, s nem bírta megállítani, csak egyre törtek elő a kínzó érzések. Befogta füleit, hátha az segít, de hasztalan volt. Az öngyilkossági kísérlet előtti éjszakán... Sötét és borús idő volt... 

     Hiába szaladt, az árnyék folyton követte, nem hagyta egyedül. Mindegy milyen messze futott, jött utána, mint holmi szellem. Lassan eleredt az eső... Hideg vízcseppek pöttyözték az utcai lámpák sárga fényét.

    Sakarát az ágya mellet, a földön heverve érték a reggeli napsugarak. Rémálomból rémálomra ébredt. Mikor tudatosult benne a tegnap délután, minden szorongása az akkor elhangzottakra irányult. Megfordult fejében, hogy nem megy iskolába, de aztán rájött, minél távolabb kerül "hazulról", annál jobb, még ha az a távolabbi hely az iskola is. Még átöltözni se kellet, hisz egyenruhájában aludt el, mint oly sokszor már. És kit érdekelt az ilyenkor, hogy gyűrött és ráncos volt? A lényeg, hogy rajta volt. Más nem számított. Menekülni el! Ez volt a célja. Hangulata kísértetiesen emlékeztette arra a reggelre, mikor elindult, hogy mindennek véget vessen. Álmatagon haladt az utakon, még korán volt, alig-alig látott más diákokat. Az iskolába érve felvonszolta magát az első emeletre. Ez a kihaltság... Ez is épp olyan, mint akkor - állapította meg. 

Eszelős, kétségbeesett depresszió tört rá. Habake el akarja küldeni valami egyértelműen nem kiskorúaknak való helyre dolgozni. Mi vár ott rá? Mit kell még kiállnia? Lehet, hogy újra megismétlődik az, ami akkor, azon az éjszakán történt? Egy pillanatra azt hitte, eleredt az orra vére, de csak képzelődött. Lábai remegni kezdtek, s így még nehezebb volt felmászni a lépcsőkön. Váratlanul ismét rátört az az érzés, hogy koszos mindenütt. Meg akarta mosni az arcát, de valahogy nem bírt a csaphoz hozzáérni, mert úgy érezte, akkor azt is beszennyezi. Zavartan vágta ki a lánymosdó ajtaját ügyelve arra, hogy tenyere ne érjen a kilincshez, így kardigánjával befedte kezét. Elméje eszeveszettül kereste a megoldást, de nem talált semmi kiutat. Talán túlságosan is feldúlt volt, nem tudott józanul gondolkodni. Hogyan tudna megszabadulni "szüleitől"? Most mintha combja belső felén csurgott volna lefelé a meleg vér, de mikor kezével odakapott, rájött, hogy csak megint hallucinál. Hát nincs rá mód, hogy szabad legyen? Már így tönkretették őt, de nem állnak meg. Az életét akarják. Hát legyen. 

Még mielőtt végiggondolta volna a dolgot, elindult a második emeletre, majd felérve a harmadik irányába vette útját. Cipőjének trappoló zaja tompa hangokat vert a kihalt folyosókon. Mintha újrajátszódna az egész jelenet. Ez már megtörtént egyszer. De ami a legkísértetiesebb volt, az csak a harmadik emeleti lépcsőn felérve tárult elé. A hosszú szekrénysorok végében egy alakot pillantott meg. Magas, sötétbarna hajú, feltűnően jóképű fiú volt, s épp könyveket helyezett szekrényébe. A lány üveges tekintettel haladt felé, majd melléérve egy futó pillantást vetett rá, s tovább akart menni, mint azon a reggelen, amikor a fiú, pillantásra se méltatva bíbelődött tovább. Mára azonban úgy tűnik, átírták a forgatókönyvet, valami groteszk változatra.

     - Sakara! - hallotta a lány háta mögött Gin hangját, mire hirtelen megtorpant. 

     - Yokomizo-kun? - érdeklődött furcsán ingadozó hangon meg se fordulva. Tudta jól, hogy ki áll mögötte, azonban már komolyan bizonytalan volt abban, hogy még szellemi ereje birtokában van-e. 

     - Mit keresel te itt ilyenkor? - érkezett ismét háta mögül a döbbent kérdés, mire a lány lassan megfordult.

     - A tetőre megyek - vágta rá kurtán, és közönyös tekintettel indult is volna tovább, ám Gin egy határozott mozdulattal elkapta csuklóját, bal tenyerét pedig homlokára helyezte. Nyilván furcsa viselkedésének okát kereste. Miután megbizonyosodott afelől, hogy a lánynak nincs láza, egyből kérdezgetni kezdett.

     - Mi történt? - faggatta. Hangja kicsit aggódó volt, látszott rajta, hogy nem érti, mi folyik itt.

     - Semmi - hazudta Sakara üveges tekintettel, majd mikor a fiú ismét homlokára helyezte tenyerét, összerezzent. 

     - Kérlek, most az egyszer légy őszinte! - csattant fel a fiú. Szemei szikráztak az indulattól. Sebaj, legalább valami érzelem - nyugtázta a lány. - Mondd el, hogy mi történt!

     - Hagyjál! - utasította el Sakara, s fejét is félrehajtotta, mert égette arcbőrét a másik érintése. - Ne érj hozzám! Menj távolabb, különben te is elkapod. 

      - Most mégis miről beszélsz? - kérdezte ingerülten a másik. 

      - Ne érints meg, kérlek! Nem akarom, hogy te is olyan legyél - könyörgött a lány, s hátrálni kezdett. Nem akarta, hogy Gin is bepiszkolódjon tőle. - Ha hozzám érsz, te is elkapod a fertőzést. 

Pár pillanatig döbbenten meredt a lányra Yokomizo. Végül megelégelte a helyzetet, és egy mozdulattal arrébb söpörte a lányt, majd két karjával beszorította őt egy szekrény és maga közé. Sakara szemeiből kövér könnycseppek csordultak ki. Nem azért, mert fájt neki, amit Yokomizo csinált. Azt meg sem érezte. Lelke repedt el valahol. 

     - Beszélj! - utasította ismét Gin, de csak annyit ért el ezzel, hogy Sakara lábai megremegtek, majd összecsuklottak. Yokomizo elkapta, és a földre ültette. - Mi bajod? Milyen fertőzésről beszélsz? Elmegyek egy orvosért! - jelentette ki. - Ne mozdulj! - utasította, s már indult is volna, de a lány elkapta karját.

     - Ne menj! - nyöszörögte kétségbeesetten. - Kérlek, ne menj! Nincs semmi baj, csak ne menj el! - kérlelte sírva, majd feltápászkodott a földről, jobbjával szorosan a fiú kezét fogva. Pár másodperc múlva azonban riadtan engedte el őt, mert úgy érezte, Yokomizo bőre is befeketedik ott, ahol ő megérinti. - Azt csinálsz, amit akarsz... Felőlem elmondhatod mindenkinek... - dadogta. - Csak ne hagyj itt! - mondta könnyezve Yokomizónak, akinek arcán pánikfélelem lett úrrá. Nem volt ez mindennapos eset. Bizonyára érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

Időközben elkezdtek szállingózni a diákok az épületbe. Nem átlagos látvány fogadta a harmadik emeletre érkező tanulókat. A folyosó végében ott állt Gin, s egy világos hajú lányt szorított a szekrények közzé, mintha épp most akarná laposra verni. A diákok megrökönyödve álltak a lépcső tetején, s idő közben egyre nagyobb tömeg verődött oda, de Sakarát ez nem érdekelte. Most már nyilvánvaló volt, hogy a tegnapi nap teljesen elvette az eszét, hisz ez nem ő volt. Ha ő lett volna, már hetedhét határon túl járt volna, csak nehogy gyanúba keverjék. Ez a helyzet viszont félreérthetetlen volt. 

     - Sajnálom - szipogta kimerülten.

Yokomizo feszülő karjai elernyedtek, és mélyen a lány szemébe nézett. 

    - Én is sajnálom - mondta halkan, és ruhája ujjával törölgetni kezdte Sakara könnyeit. Beletelt egy percbe, amíg sikerült minden könnyet felszárítania arcáról, és közben szemei sötétek és élénkek voltak, mint a nyári viharfelhők. Aztán csak nézték egymást, mintha nem tudnának szabadulni a másik tekintetétől. - De nem szabad ilyen butaságokat beszélned. Az hogy nem érinthetlek meg... teljességgel elfogadhatatlan.

Yokomizo olyan lassan közelített a lány arca felé, mintha egy szappanbuborékot akarna megcsókolni anélkül, hogy kipukkanjon. Csak nézte őt, nem eresztve el egy pillanatra sem tekintetét, mintha attól félne, ha elengedi, köddé válik mint egy délibáb, amelyhez túl közel jutottak. 

Sakara nem akarta, hogy közelebb érjen hozzá a fiú, de képtelen volt ellenkezni. Először csak egy apró, tiszavirág életű csókot lehelt a lány ajkára, mintha arra lenne kíváncsi meddig mehet el. Utána elemelte arcát, és ismét a lányra nézett. Az meg se mozdult, továbbra is kábultan kapaszkodott belé, így újból megcsókolta, ezúttal sokkal hosszasabban. Ajkuk perzselő érintésben forrt össze, mintha egymásnak teremtették volna őket, mintha örökké együtt akarna maradni a két száj, sohasem akarnának elválni többé.

A lány egyre erősebben markolta a másik egyenruháját. Talán egy percig voltak így, mikor Sakara lábai újfent vad remegésbe kezdtek, s úgy érezte, nem bírja megtartani magát, és összeesik. Hátratántorodott, de Gin nem eresztette el kezét, hanem utána lépett. Mindketten a szekrénysornak csapódtak, és most épp olyan pózban álltak, mint amikor a fiú falhoz szorította a lányt, hogy kiszedje belőle, mi a baj. Sakara ugyanúgy a szekrény és a fiú karjai közé szorult, de azért volt egy lényeges különbség: Yokomizo harmadszorra is megcsókolta, mintha most szeretné bepótolni a sok elvesztegetett időt az alku megkötése óta. A harmadik csók sokkal hevesebb volt, mint az előzőek, talán a legerőszakosabb, amit a fiú valaha adott a lánynak. Sakara mégsem érezte ezt rosszabbnak, mint a korábbiakat. Hátával a szekrénynek támaszkodott, így már attól sem kellett félnie, hogy elesik.

Lassan kezdett minden korábbi gond kitörlődni elméjéből, mintha a "harmadik" egyben a felejtés elixírje lett volna. Egy pillanatra elfelejtette Habakét, Natsuét és minden valaha megélt gondot, mintha se múltja, se jövője nem lett volna, csak a jelen pillanata. Úgy érezte, Yokomizo csókja egy tiszta vízsugár, amely megtisztítja lelkét, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana a pillanat. Régóta nem érezte ennyire egészségesnek magát, és attól félt, ha eleresztik egymást, ismét belebetegszik az életbe. 

Nem tudta, meddig voltak még így, de a hirtelen jött felejtéssel párhuzamban kezdett ráébredni arra is, hogy mi is történik. Mikor a hosszúra nyúlt csók véget ért és ajkaik elváltak, körültekintett, és számtalan döbbent tekintetű diákot pillantott meg. Mindenki őket figyelte. A lány Yokomizóra tekintett, aki elég feldúltnak tűnt. Karjai még mindig közrefogták a lányt, és szemeiben vad örvények kavarogtak. Arca olyan közel volt, hogy Sakara még most is érezte forró leheletét, és hallotta levegővételének vad zihálását. Most értette meg igazán, mi történt. Még pár másodpercig némán állt Gin előtt, majd egy hirtelen lendülettel kibújt karjai alól, táskáját gyorsan felkapta a földről, és futásnak eredt. Érezte, hogy minden egyes szempár rá szegeződik, és tudta, hogy Yokomizo is utána néz. Hirtelen nagyon megrémült. Most már nincs visszaút. Befurakodott a folyosó másik végében álló tömeg közé, és utat tört magának lefelé a lépcsőn. Közben végig az járt az eszében, hogy minden kitudódott. Már a fél iskola tudja, hogy járnak, és rövidesen a másik fele is értesül a hírről, és ez sokkal ijesztőbb érzés volt, mint azt valaha gondolta. 

Fel-felvillant elméjében mind a három csók, melyek olyan valódinak tűntek. És Yokomizo zilált arca... Mintha rosszul lett volna. Eddig olyan könnyen megcsókolta a lányt, most miért nézett úgy, mint aki kilométereket futott a hóviharban? 

Sakara még az első emeleten is úgy érezte, mindenki őt figyeli. Pedig hát... A fenti hírek nem érhettek le ilyen gyorsan. Azonban csak idő kérdése volt, és mindenki tudni fogja - erre a gondolatra őrült rémület futott át rajta. Az idő most bezzeg olyan gyorsan telt, mintha egy új fejlesztésű sportautón furikázott volna. Hát már az iskolából is menekülnie kell? 

Megszeppenve ült be padjába, s próbálta feldolgozni az eseményeket. 

     - Kyou-san, minden rendben? - kérdezte meg az első óra közepén a tanár, látva sápadt arcát.

Dehogyis volt minden rendben! Nagyon is nagy bajok voltak. Óriási, elefántméretű bajok! Rettegett a következő szünettől, olyannyira, hogy az már szinte nevetséges volt. Kellet nekem még nagyobb bajba keverednem! - ostorozta magát. Talán még nincs minden veszve. - Egyre csak ebben reménykedett. Talán még van valami kiút ebből a sötét útvesztőből. Már nem is csak Yokomizóra gondolt, hanem mindenre, ami körülvette, ami életét vezette, irányította. Fejében bánat és bú kavargott, mintha végórájára várna, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Úgy érezte, egy belső erő megállás nélkül feszíti szét elméjét, és nem áll le, amíg szét nem robban a feje. A dolog egy darabig ilyen egyhangúan folytatódott. Üvölteni tudott volna, olyan egyedül érezte magát, rettegve az elkövetkezendőktől. Végtére is Ginnek ez mind csak játék, szórakozás, de neki annál sokkal több. Lelkének utolsó ép darabjai hullottak el abban a három csókban. Talán csak, hogy még jobban felgyorsítsa teljes összeomlását, felidézte múltjának számos részletét. 

Hogy miért nem látta előre ezt a nyomorult dolgot, ami bekövetkezett? Utólag minden világossá vált, de hát még gyerek volt, tapasztalat és kellő tudás nélkül. Már könnyű okosnak lenni. Micsoda átlátszó mese volt élete minden pillanata, milyen könnyen átverték, mint egy kis ostoba állatot, mennyi mindent kellett eltűrnie tudatlansága miatt.

Nyolc éve még egyedül élt Natsuéval abban a már akkor is ellakott házban, melyben most is tengeti napjait. Akkor még nem teljesen értette, hogy milyen jövő várhat rá, csak érezte a gondoskodó szeretet, a család hiányát, s ez napjaikban is így volt; akkor is, és most is apa nélkül. Anyja egy kis fodrászszalonban dolgozott, pár utcára a házuktól. Nem keresett sokat, de arra elég volt, hogy megéljenek belőle, habár a körülmények nem voltak rózsásak. Viszonyuk sosem volt igazi anya lánya kapcsolatnak mondható, de megéltek egymás mellett, mindaddig, míg Natsue be nem állított "élete párjával", azzal a szánalmasan együgyű alakkal, aki a tökéletes pusztulásba sodorta őket, s aki állítólagos apja volt, aki visszatért hozzájuk. Milyen bugyuta történet, miért is hitte el? Miért nem volt okosabb? Egy ilyen ordító hazugságot bárki észrevenne...

A férfi akkor is munkanélküli volt, alkoholista, láncdohányos. Egy teljesen elfuserált alak, aki csak szánalmat érdemelt. Sakara nem is értette, hogy lehet ez az ő apja, de kénytelen volt elhinni, amit anyja mondott, mert nem volt mása sem, s mert titkon, minden rossz előjel ellenére hitt abban, hogy valóban apja tért vissza hozzájuk, és remélte, most már minden jóra fordul.

Mekkorát tévedett. Anyja akkor már az idegösszeomlás szélén állt, épp úgy, mint ő most. Mindennek te vagy az oka! - hangzott el gyakran ez a mondat, Sakara felé intézve, aki ennek hatására, kezdett egyre jobban elzárkózni a világ elől. Natsue reményvesztetten kereste a boldogulást, de túlontúl nagy igyekezete visszacsapott rájuk. Egy ideig abba hitbe ringatta magát, hogy új életet kezdhet Habakéval, de ez a remény már a kezdetektől fogva csak vágyálom volt. Nyomorból nyomorba kerültek.

A férfi szélsebesen költözött be hozzájuk, s nem is habozott átvenni a családfő szerepét, ami ugye kijárt neki, mint "apa", azonban nemsokára bizonyossá vált, hogy nem állja meg a helyét ebben a szerepkörben sem. Kellemetlen hetek, aztán hónapok múltak, véget nem érő viták, melyek tettlegességig fajultak, s bármi is okozta a nézeteltérést, a dolog végül mindig Sakarára volt visszavezethető, szinte törvényszerűen. Bár volt minden, pofozkodás, pohár és tányértörés, üvöltözés, rendőrök kihívása, "családjuk" visszatért tagja csak nem akarta elhagyni otthonát, mely védelmet és menedéket nyújtott számára.

Az idő lassan caplatott tovább, s elmúlt együttélésük negyedik éve is, mely gyötrelmekben és kínokban gazdag volt, nyugalomban és békében azonban fukar. Sakara számára fokozatosan kopott el a táj. 

Hová mehetett volna? Mihez kezdett volna teljesen egyedül, segítség nélkül? Ebből a sivár életből való szabadulásra tett kísérletei mind csúfos véget értek. Egy reggel elhatározta magát, hogy mindent hátra hagyva elindul egy jobb élet után kutatni. Két napig bírta, s végül félholtra fagyva találtak rá a rendőrök a Togetsukyo híd alatt, s hazatoloncolták. Addig se valami vidám élete még sanyarúbbá vált. Habake a rendőrökkel való újbóli találkozása miatt - amit a lánynak köszönhetett - elhatározta, hogy keményít "nevelési módszerein".

Még aznap alaposan megbüntette Sakarat, akinek az volt élete elő igazán kiadós verése. Úgy emlékszik rá, mintha tegnap történt volna. Próbált ellenállni, rúgta, harapta, ahol csak érte azt az őrültet, akinek "apa" volt a neve. Üvöltve próbált szabadulni szorításából, azonban minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A férfi hajánál fogva ráncigálta lányát a házban, s egész csomók maradtak kezében.

S ennél csak egyre nehezebb jött, minden nappal, minden órával, minden perccel, és másodperccel. Az élet egyre kilátástalanabbá vált.

Nem is csoda, hogy az öngyilkosságba akart menekülni, évekkel később. Úgy érezte az az egyetlen út, ahová apja nem tudja követni. Az eset előtti utolsó éjszaka csak a mondat végén a pont volt, az utolsó hangjegy, életének bús rapszódiájában. 

Aztán annyi szenvedés, annyi megaláztatás és kín után jött egy apró, törékeny fénysugár. Yokomizo Gin, egy alkut ajánlott neki, mely megvilágította a kiutat élete útvesztőjéből. Annak a pénznek a segítségével, amit kapott tőle, azt tervezte, hogy otthagyja a "szülői házat", és saját éltet kezd, egyedül. De teltek a napok, s új kételyek támadtak lelkében, míg végül menekülési tervéből semmi nem lett. Ehelyett egy másik veszélyes ügybe keveredett bele.

Amint kicsengettek az első óráról felállt, és elment. Nem akarta kivárni az elkerülhetetlent, így hát úgy döntött, elmegy.