1. Fejezet

 1. TALÁLKOZÁS

        Egy lány sétált a kihalt folyosókon, léptei tompa hangot vertek az üresnek tűnő épületben. Pár perccel ezelőtt csengettek be abban az iskolában, ahova járt, és már minden diák bevonult az osztálytermébe, csak ő maradt kint egyedül. Miközben sorra haladt el a termek előtt, üres tekintettel szegezte szemeit a padlóra és hallgatott. Csak néha emelte fel egy pillanatra fejét a folyosók végén, hogy neki ne menjen a falnak. Táskája pántja félrecsúszva foglalt helyet vállán, és ódivatú egyenruhájára is ráfért volna egy vasalás. Szőke, ápolatlan haja rendezetlenül lógott le, félig eltakarva karikás szemeit. Jobb kezében egy ezüstláncot szorongatott, bal kezében pedig egy fehér csipke zsebkendő pihent. Leépült kinézetén túl, volt valami különös benne, tekintete ködös és fáradt volt, pillantása lapos és színtelen, mintha a világ minden fájdalmát kellett volna megtűrnie. Nézett, de mintha nem látott volna. Egyszerűen nem volt ott, csak ment, amerre a lábai vitték, mint egy alvajáró.A második emeleten járt éppen, mikor öt perc tétovának tűnő kutyagolás után hirtelen megtorpant egy iskolai szekrény előtt. Pár pillanatig némán meredt a rozsdabarna tárolóra, majd kardigánja zsebébe helyezte a kis tárgyakat, melyeket a kezében tartott. A szekrény zárjához lépett és eltekert rajta kettőt, mire az két kattanás után engedelmesen kinyílt. Nem volt benne sok dolog, javarészt csak papírok, törött hegyű ceruzák, megsárgult lapú régi tankönyvek. Nem úgy tűnt, hogy bármi értékes is helyet talált volna ott valaha, csupa porosodó kacat volt, amit megrágott az idő könyörtelen vasfoga. A lány kinyitotta táskáját, és belekotorta a szekrény vén, magányos tartalmát, majd az immár kiürült iskolai tárolót egy megfáradt sóhaj közepette visszazárta. Megigazította hátizsákja pántját, majd lassú léptekkel megindult ismét, és a harmadik emeletre vezető lépcsőhöz sétált. Nyugodtan felbattyogott rajta, és körül se nézve megindult a folyosón. Menet közben egy-egy - az osztálytermekből kiszűrődő - hangra lett figyelmes, ami azt jelentette, hogy már elkezdődtek az első órák, ám ez látszólag cseppet sem zavarta; ráérősen lépkedett az ürességtől kongó folyosókon. A harmadik emeletről már egész szép volt a kilátás: Rá lehetett látni a közeli park fáira, sőt még a Higasijama-hegy is felsejlett a távolban mesés kékségével. Kiotó város, a "a fővárosok fővárosa", méltán kapta eme becses címet, hisz a császári Japán fővárosa volt valamikor. Azon kevés helyek közé tartozik az országban, melyeket nem bombáztak le a második világháborúban. Az iskola egy már patinás külsejű múzeum épülete volt egykor, amíg be nem zárt, és tanintézménynek nem adták. Ennélfogva bővelkedett a végtelennek tűnő, különös rejtélyekkel teli folyosókban. A lány biztos volt benne, hogy szerette volna ezt a helyet, ha a Sors kegyesebb hozzá. Mivel azonban nem volt az, gyűlölt mindent, amit csak megpillantott. A tantermek díszes ajtaját, a hatalmas ablakokat, a hideg márványpadlót, a fárasztó kőlépcsőket mind-mind utálta, ahogy magát az iskolát is.  Újabb szekrények sora tűnt fel, de ezúttal már nem állt szándékában megállni egyiknél sem. Minden közönye ellenére, végül az utolsó mégis elég érdekesnek bizonyult ahhoz, hogy vessen arrafelé egy pillantást. A tárolónál egy fiút pillantott meg. Magas, sötétbarna hajú, feltűnően jóképű fiú volt, és valahogy nagyon ismerősnek is tűnt számára. Épp a szekrényébe tett valamit, mikor elment mellette. Az említett egy pillantásra se méltatta a lányt, de ezen nem is lepődött meg. Mégis ki venné a fáradságot, hogy tudomást szerezzen rólam? - gondolta keserűen, s eleresztett egy újabb - az előzőnél sokkal fájdalmasabb - sóhajt. Névtelenség, magány, egyedüllét. Csak ezeket a szavakat ismerte már régóta. Túl régóta... Épp ideje, hogy megszakadjon ez a pechsorozat. Yokomizo Gin. Továbbsétált, s közben beugrott neki, hogy ki volt az a fiú. Az iskola egyik legnépszerűbb és egyben legelérhetetlenebb diákja. Harmadik évfolyamos, és a kosárklub féltve őrzött tagja. Mindig róla beszél minden lány, de eddig még sose látta ilyen közelről. Pont úgy néz ki, mint ahogy azt sejteni lehetett a szóbeszédekből.

Az iskola különös hely - vonta le a következtetést, és levette tekintetét Yokomizoról. Olyan, mintha a nagyvilág kicsinyített mása lenne. Megvannak azok a tipikus személyiségek, akik mindent megkapnak, olyanok, mint a hírességek. Mindenki hallott róluk, és csodálja őket, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna velük. De miért? - merült fel a kézenfekvő kérdés. Kik ők valójában? Yokomizo Gin is azon kevesek közé tartozott, akik már-már igazi legendák voltak a suliban. Jóképű, évfolyamelső, sportokban sem utolsó. Egy igazi álom, ahogy szokták mondani a lányok. Persze, inkább egy rémálom - gondolta gúnyosan a lány, s megállapította, egy ilyen fiú még a cipője orrát se nézné meg, nemhogy szóba elegyedne vele. Nem ismerte, mégsem kedvelte. Ez vajon előítélet? - tanakodott. - Lehet, hogy én is pont olyan vagyok, mint az összes többi diák, akik anélkül ítélnek meg másokat, hogy megismerték volna azt, ami bennük lakozik? Talán én is ugyanolyan romlott vagyok... Nem vagyok különb. Vajon mit keres itt ilyenkor egy ikon, a kihalt folyosón? Nem valószínű, hogy lóg az óráról. Talán nincs első órája? 

        - Mindegy... - suttogta halkan, és kihessegette a fejéből az újabb és újabb felmerülő kérdéseket Yokomizóval kapcsolatban. Már úgysem számít - gondolta magában. Ha még lenne időm, akkor sem kapnám meg ezekre a kérdésekre a válaszokat. Ennyi talány nem fér már bele az életembe. Ideje felejteni... Lassan végigslattyogott a folyosókon, és végül elérte azt, amit keresett. Egy fekete, kopott ajtót, amelyre egy kis tábla volt felfüggesztve ezzel a felirattal:  Diákoknak tilos az átjárás 

A lány fittyet hányva a kiírásra kinyitotta a tetőlépcső ajtaját, és elindult felfelé. A szűk, poros helységben haladva - átverekedve magát néhány ottfelejtett seprűn és vödrön -, még egyszer hátranézett, úgy gondolta akkor utoljára. Friss, heves szél csapta meg az arcát, mikor kiért az iskola tetejére, s elégedetten konstatálta, hogy nagyon szép idő van. Lábai már picit remegtek a félelemtől, így még lassabbra fogta a tempót. Félúton a lépcsőajtó és a tető pereme közt - talán csak azért, hogy húzza az időt - letette táskáját a földre, majd pár pillanatnyi tétovázás után elővette az ezüstláncot és a csipke zsebkendőt kardigánja zsebéből. Lábai már egyértelműen reszkettek, mikor újra megindult, ezért sem kísérelt meg lehajolni hátizsákjáért, inkább otthagyta a földön.

Kopott szoknyáját és száraz haját vadul tépkedni kezdte az egyre erősödő szél. A tető végétől pár méterre már szinte megállt, olyan lassan haladt előre. Mikor azonban elfogyott az út, jobb kezébe helyezte a láncot és a zsebkendőt, és előrenyújtotta jobb karját, majd szótlanul kiengedte kezei közül a két tárgyat. A lánc elkezdett zuhanni, a zsebkendőt azonban egyre magasabbra és magasabbra vitte a szél, míg végleg eltűnt a szem elől. Ekkor remegő lábaival felállt a tetőperemre, bár nem volt benne biztos, hogy egy másodpercnél tovább megbír állni ott, mégis megtette. A kötéltáncosokra gondolva kitárta karjait, hogy egyensúlyozzon a keskeny tetőpárkányon, majd letekintett a mélybe, és ettől eléggé megszédült. Onnan fentről minden olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt... Az autók hangos zaja csak tompa pöfögésként hatott, és az emberek hangya módjára mászkáltak. Hirtelen elfogta a kíváncsiság, hogy vajon mit csinálnak most osztálytársai ebben a pillanatban. Szórakoztató volt számára belegondolni, hogy senki az égvilágon még csak nem is sejti, hogy ő épp le akar ugrani az iskola tetejéről. Pár percig némán állt kitárt karokkal, majd lehunyta fáradó szemeit. Már tudta jól, hogy így lesz a legjobb, nem gyötörték kétségek, mégis szíve olyan hevesen vert, mint a bennszülötteket utolsó csatába hívó harci dob. Csak egy lépés választotta el őt a hideg leheletű, csontos kezű Haláltól. Vajon fájni fog? - merült fel benne a gyermeteg kérdés, azonban a válasz nem is igazán érdekelte. Semmi sem lehet fájdalmasabb az életnél - állapította meg, s akaratlanul is elmosolyodott. A szél szelíd kedvességgel rángatta törött haját, s cirógatta kiszáradt bőrét, mint egy törődő anya. S a lány jobb lábával a levegőbe lépett.

Abban a pillanatban elvesztette egyensúlyát, és érezte, hogy képtelen tovább megtartani magát. Az idő pár pillanatig az ezerszeresére lassult, és csak azt érzékelte, hogy lassan a levegőnek dől, s kezeit hátracsapja a lendület. Azt mondják, a halál közelében lepereg előttünk életünk, de a lány nem érzett s nem látott semmit, csak egy kigyulladt szalmaszálat, amint felfénylik a sötétségben, majd a következő pillanatban végleg kialszik. De persze az is lehet, hogy ezt mind nem is érezte, csak utólag gondolta bele. Voltaképpen... lényegtelen. Annyi azonban bizonyos: abban a szent pillanatban a tudatlanság balzsamos gyógyírja járta át, így durva késdöfésként hatolt tudatába, ami ezután történt.

Talán egy másodperc sem telt el az ugrás pillanata óta. Még el sem hagyta cipője orra a tetőperem kátrányos szélét, s hirtelen egy érintést érzett derekán, amely nyomban visszarázta gondolatait a halál torkából az életbe. Először abban sem volt biztos, hogy mi történik, egy képlékeny melegség szökött derekára, majd ez az érintés egyre valóságosabbá vált, s végül alakot öltött. Valaki átkarolta derekát, és testét durván visszarántotta nyomban az ugrás pillanatában, még mielőtt eldőlhetett volna a levegőben. A lány teste a tetőnek csapódott. Combja az épület durva peremének ütközött, s egy pillanatra azt hitte, hogy újból zuhanni kezdett, azonban nem így történt. Már egészen biztosra vette, valaki megfogta őt az ugrás pillanatában, s visszarántotta. 

Pár másodperc se telt bele, és teste a hideg betonra esett olyan erővel, hogy felkiáltott a fájdalomtól, feje azonban valami puhának ütközött. Vadul cikázó elméje még mindig nem volt képes igazán felfogni, mi is történt. Valaki tényleg visszarántotta? Egészen élőnek érezte magát. Tehát nem halt meg? Érezte a szelet, hallotta az autók távoli zaját, a fák lombjait megborzoló lágy szellő hangját, és... a vér szagát. A peremnek verődött combja fájdalmas lüktetéssel bizonyította élő mivoltát és az előző pillanatban a földnek csapódott háta is üvöltött a fájdalomtól. De a feje... a feje nem fájt. Sőt... még most is érezte halántéka alatt azt a puha valamit, aminek nekiesett. Lehet, hogy mégis meghalt? De hiszen érzi a fájdalmat... Meleg vércseppek csordultak le combja mentén. Lassan kinyitotta szemeit. Ekkor az a valami kicsúszott feje alól, s ezt egy tompa koppanás követte. Most már a fejem is fáj - állapította meg magában, azon töprengve, hogy mi jöhet még ezután.   

-         Élsz még? - hallatszott egy kérdés közvetlen közelből. Egy fiú hangja volt, de a lány számára nem volt ismerős. - Te leugrottál a tetőről - érkezett a hűvös megállapítás, majd a lány egy kezet érzett a háta alatt, s a kéz felsegítette ülő helyzetbe.

 Ekkor már minden kezdett a helyére kerülni. Körülbelül egy méterre hevert a tető peremétől. Tehát mégiscsak megmentette valaki. De az a valaki... Nem lehet! Ez rosszabb, mint a halál!   

-         Yo...Yokomizo-kun - mondta erőtlenül, s a döbbenettől megrökönyödve meredt megmentőjére.

Már világos. Csak ő láthatta, hogy a tetőre tart. De hogyan... és miért? A fiú csak nézte vérző combját, de nemigen mutatott egyébiránt érdeklődést, mintha az előbb nem a halálból rántotta volna vissza; egy pillanatra se nézett fel a vérző sebből. Az öngyilkos merénylő még mindig nem tért magához, úgy bámulta megmentőjét, mint egy űrből leszállt földönkívüli lényt, aki rossz pályára állt rá.        

-          A hátad fáj? - kérdezte meg Yokomizo, miközben kezével is megvizsgálta a friss sebet. - Elég nagyot koppantál. De még nagyobbat estél volna, ha nem kaplak el korábban, szóval azt hiszem a jelen esetben, elégedett lehetsz - mondta ijesztően üres hangon, és mielőtt a lány bármit válaszolhatott volna, háta mögé térdelt, és felhúzta az egyenruháját válla vonaláig, amit már vörösre festett a vér apró foltokban. - Kisebb sérülések csak, de azért el kell látni. A lábad miatt jobban aggódnék - mondta és újra combjára tekintett. 

A lány képtelen volt értelmezni a helyzetet. Az imént épp öngyilkosságot kísérelt meg elkövetni, és Yokomizo egy szót sem szólt. Üvölteni tudott volna a kíntól. Most volt itt az alkalom. Most kellett volna véget vetni mindennek. Mi a francnak történt mindez így?!    

-         Minek mentettél meg?! - Mire észbe kapott, már kibukott belőle a kérdés. - Minek jöttél? Nem kellett volna ezt tenned! Én nem ezt akartam. 

-         Szóval, mit akartál?! - vágott közbe a fiú, s most először feltekintett. Rideg szürke szemei láttán a másik egy pillanatra megrettent. - Meg akartál halni, vagy csak olyan hülye vagy, hogy madárnak képzelted magad? - kérdezte meg gúnyos kimértséggel. - És különben is. Ha véget akarsz vetni az életednek, akkor ne itt tedd, ha nem nagy kérés. Ez egy iskola, tele fogékony elméjű, érzékeny lelkületű diákokkal, szóval egy ilyen kis affér nem tenne jót az iskolának.     

-         Érzékeny lelkületű?! - csattant fel a másik. - Te ezt így nevezned? Yokomizo Gin, kíváncsi vagy rá, mi a véleményem az iskola "érzékeny lelkületű" tanulóiról? Elmehetnek a francba, azok a begyepesedett agyú, pöffeszkedő, idióta barmok, veled együtt! - üvöltötte, s érezte, hogy már nem sokáig bírja visszatartani a sírást.

Olyan dolgok csúsztak ki a száján, melyeket soha nem akart kimondani. Sosem volt elég bátorsága, hogy megmondja másoknak a véleményét, így meg is riadt magától. Úgy beszélt, mintha nem is ő lenne, de a szavak maguktól törtek elő. - Nem ismerlek, de mégis eleget tudok rólad - vetette oda a fiúnak, aki válaszul csak horkantott egyet.   

-         Mind azt hiszitek. De mit is tudsz rólam azon kívül, hogy harmadikos vagyok és a kosárklub tagja? Nem tudsz rólam semmit, igaz? Vagy talán tudod, hogy ki vagyok? Emlékszel rám valahonnan régről, talán találkoztunk már? Gyanítom, hogy fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok - mondta mardosó megvetéssel szemeiben, mintha valami nagyon kényes témát érintettek volna a lány szavai. 

-         Tudom, hogy minden lány bálványoz ebben az iskolában és, hogy még a tanárok is a kegyeidért versengenek, mintha valami isten lennél; de ne várd, hogy köszönetet mondjak, amiért visszarántottál erre a szaros tetőre. Nem csak szimpla depresszió késztetett arra, hogy ezt tegyem! - üvöltötte. - Elhiheted, hogy jó okom volt rá! - mondta, s akármennyire is erőlködött, képtelen volt tovább visszafojtani sírását. Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le könnyei arcán, s kezén erős remegés lett úrrá. Képtelen volt a fiúra nézni, nem akarta látni a szánakozó tekintetét, amint lesújtóan és értetlenül néz rá. Miért éppen neki kellett jönnie? Egy ilyen fiú sohasem értheti meg őt. Minek csiná...       

-         Hallo? Apa? Én vagyok - szólt bele nemrégiben előkapott mobiljába Yokomizo. - Nem, nincs semmi baj, de történt egy kis baleset az iskolában. Igen... Egy lány leesett a lépcsőn. Nem, nem annyira komoly, de jó lenne, ha megnéznéd. Egy nagyobb combsérülés, és néhány kisebb nyílt seb. Rendben. Akkor beviszem. Szia! - azzal letette, és egyenruhája zsebébe csúsztatta telefonját. - Na elárulod végre, mi a neved? - kérdezte, miközben táskájában keresgélt egy pillantásra se méltatva a lányt, aki még mindig sírt, ám duzzadt szemein az ijedség és a meglepettség nyomai váltakozva tűnt elő.  

-         Be... bevinni? - nyögte elhaló hangon, s idegesen körbetekintett, mintha azt várná, hogy mikor ugranak elő a rendőrök.   

-         Igen, be - mondta Yokomizo, s egy kis barna üveget kotort elő hátizsákjából, ami valami színes folyadékkal volt megtöltve, s lerakta a földre. Azután egy ásványvizes palackkal benedvesített egy furcsa tapintású kendőféleséget.

-         Hajtsd félre a fejed! - utasította a másikat és a benedvesített anyagot finoman nyakához dörzsölte.

-         Mit csinálsz? - kérdezte meg a lány riadtan. 

-         Fertőtlenítem a sebet, te hülye - érkezett a goromba válasz. - A nyakad is megsérült - mondta, majd a művelet végeztével letekerte a nemrégiben előkapott kis üvegcse kupakját és egy kendőre öntött a tartalmából pár cseppet.    

-         Öhm... - zavarodott meg az ápolt. 

-         Mi-mi... Honnan...  

-         Az apám orvos.  

-         Ér... értem... - hagyta rá a lány, mert jobbnak érezte, ha most nem bonyolódik bele az ügybe. Csak el akart tűnni minél előbb... - Nos igazán köszönöm... de már jól vagyok. Így ha nem haragszol... - kezdett bele leváltva előbbi őrült viselkedését egy udvariasabb formára, s nagy nehezen felkászálódott a földről, mire újabb vércseppek gördültek le combján.  

-         Ahh... rosszul néz ki, de nem fáj annyira. - mosolyodott el erőtlenül, és lassan megalvadó vértől beszennyezett szoknyájára pillantott. - Haza... hazamegyek.

Azzal botladozó léptekkel elindult a földön heverő táskája felé. Ám valami megállította...   

-         A tetőn se jutsz le így - hallatszott Yokomizo hangja, s a lány csuklóján érezte a fiú szorítását. - Beviszlek a kórházba - mondta, s felkapta a sebesült táskáját, azzal maga után vonszolta őt.

Lassú léptekkel lesétáltak a tetőlépcsőn. A fiú haladt elől, de egy pillanatra sem engedte el a másik kezét, aki botladozva ugyan, de kénytelen volt követni őt. Az iskola előtt már egy autó várta őket, amibe a lány először nem akart beszállni, azonban a másik egyenesen belökte. Míg a kocsiban ültek, az idő kínos csöndben telt, már ami egyiküket illette. Míg Yokomizo több telefont is elintézett, addig a másik a szökési terven dolgozott, de sajnos a lehetőségek végesek voltak. Felmerült benne az ötlet, hogy egyszerűen kiugrik az autóból, azonban észre kellett vennie, hogy az ajtó zárva volt. Mikor feladta menekülési tervét, borús kételyek lepték el gondolatait. Vajon a kórház után mi lesz? Talán Yokomizo köpni fog, az öngyilkossági kísérlettel kapcsolatban? Nyilvánvalónak tűnt... Minek hallgatna? Bár az is igaz volt, hogy eddig nem szólt semmit, pedig az, amit tenni készült, nem mondható normálisnak. 

Mikor megérkeztek, kattant a mechanikus zár, s az ajtó immár ismét nyitható volt. Gin a lány elé lépett és felsegítette az autóból, majd a kórház nagy bejáratához vezette, és beléptek.  

-         Yokomizo-kun! Örülünk, hogy itt vagy! - köszönt vidáman két ápoló, akik a recepciós pultnál ácsorogtak, és vidáman kacarásztak, mire a fiú csak biccentett feléjük egyet.

-         Yokomizo-sensei a másodikon van jelenleg, de azt üzeni, hogy nyugodtan keresd fel őt. Épp a morcos öregasszonyt látja el, - tudod, aki a múltkor megharapta Mai-t - szóval javaslom, hogy látogasd meg - nevetett az egyik ápoló, azzal valamit barátnője fülébe súgott.  

-         - Rendben, köszönöm. Gyere! - utasította a lányt Gin, azzal a lift felé vették az irányt. 

Mikor végre kinyílt a felvonó ajtaja, s kiléptek a második emeletre, hatalmas nyüzsgés fogadta őket. Köpenyes alakok tucatjai szaladgáltak az eléjük táruló folyosón, nyomukban egy-egy nővérrel, akik nehezen tudták tartani a tempót. A lány fejében ismét megfordult a menekülés, de Yokomizo túl erősen fogta csuklóját. Többen sietősen kezet ráztak fogva tartójával, majd tovább szaladtak, s ők maguk se lassítottak tempójukon, míg egy őszülő, köpenyes férfival össze nem futottak, aki vidáman üdvözölte a fiút.       

-         Gin! Na végre! - örvendezett. - Már azt hittem, hogy valami baj történt.

-         Ugyan, semmi nem volt - legyintett a másik.

-         Na és csak nem ez a hölgy az, aki lesett a lépcsőről? - kérdezte meg kedvesen, azzal a lányra tekintett. - Hm... ez eléggé súlyosnak tűnik. - mondta, miközben vizsgálgatta a sebesült lábán lévő sérüléseket. 

-         De igen. Ő az - bökött rá fia - Kyou Sakara. Második évfolyamos, b osztályos, a fényképész klubba jár - darálta. 

-         Valóban? Csak nem Kyou doktorúr lánya vagy? Híres sebész errefelé, mindenki ismeri a városban, szóval csak nem...    

-         Nem - vágta rá fásultan a lány, aki nem átallott hangot adni megrökönyödésének. Honnan tud ennyi mindent róla Yokomizo, hisz nem rég még a nevét se tudta?! Ez bizarr...  

-         Ó pedig azt hittem... - mondta csalódottan a doktor. - A Kyou név elég ritka, csak ezért. Na de sebaj! Fáradj be, kérlek ide - bökött egy közeli kórteremre. - Lefertőtlenítem és bekötözöm a sebeid, nehogy nagyobb baj legyen.   

-         Ó... köszönöm - hajolt meg illedelmesen Sakara és követte őt.    

-         A Sakara azonban tényleg ritka név - duruzsolt tovább az orvos, miközben egy fehér vizsgálóasztal felé vezette a sérültet. - Na és van valami jelentése?  

-         Nem tudom - bökte ki a lány.   

-         Milyen kár! Na és mondd csak! Hogyan történt a baleset?  

-         Milyen baleset?    

-         Hát a baleset ma... Hogyan estél le a lépcsőn?   

-         Megcsúszott a padlón! - vágta rá Yokomizo, aki az imént lépett be a kórterembe.   

-         Ez szörnyű. Hát fényes nappal kell felmosni a folyosókat, amikor annyi diák járkál az épületben? - sápítozott apja.   

-         Én nem is... - kezdte el Sakara, de képtelen volt folytatni. Mégis mit kellene mondania? Az igazat biztosan nem...  

-         Még jó, hogy arra járt a fiam.   

-         Igen... jó - motyogta a lány, s vetett egy mogorva pillantást megmentőjére.  

-         Na kész is - mondta a férfi, kicsivel később, mikor az utolsó simításokat is végrehajtotta a lány combján lévő kötéseken. - Pihentetni kell legalább egy hétig. Ha nagyon szeretnél, mehetsz iskolába, de semmi meggondolatlanság és természetesen a testneveléstől eltiltalak egy hétre. A hátadon lévő sebek, nem komolyak, bár azokat is célszerű lenne lefertőtleníteni. Gin! Hozz fel egy üres kórlapot! Jól sejtem, hogy a kisasszony még nem járt nálunk korábban? 

-         Igen... - válaszolta az említett. Míg Yokomizo távol volt, apja hátán lévő sebeket is lefertőtlenítette.           

-         Na és mióta ismered a fiamat? - kérdezősködött tovább a doktor.  

-         Nem ismerem... Ma találkoztam vele először - válaszolt tétován Sakara. 

-         Nem? Milyen kár... És a szüleid? Nem ismerem őket véletlenül?    

-         Egészen biztosan nem - vágta rá a lány, aki kezdte kínosan érezni magát a sok váratlan kérdéstől. - Amm... van magánorvosunk - sietett kipótolni válaszát, mert érezte, hogy udvariatlan volt - És egyébként sem betegszünk meg gyakran.   

-         Értem - mosolyodott el a férfi. - Nos Sakara-chan, azt hiszem most már minden a legnagyobb rendben. Már nem fáj annyira, igaz?   

-         I-Igen. Köszönöm.  

-         Nem tesz semmit. Most lemegyek, mert van némi papírmunka, amit el kell intéznem. Kérlek várj meg itt!    

-         J-Jó, rendben.

Azzal a doktor kilépett a teremből, magára hagyva a lányt. Sakara óvatosan megmozdította lábát, s örömmel konstatálta, hogy a fájdalom jelentősen csökkent. Lassan lekászálódott a fehér vizsgálóasztalról, és lépett pár lépést. Mikor már biztosra ment abban, hogy járni is tud, lehajolt hátizsákjáért, s vállára vetette. Egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mert eszébe jutott, hogy talán fizetni kellene a kezelésért, ugyanakkor mivel egy garasa sem volt, úgy gondolta inkább elmegy. Mikor a kilincsre helyezte kezét, valaki kinyitotta neki az ajtót. Egy magas, sötétbarna hajú, jóképű fiúval találta szembe magát. Ma már másodszorra. Ezt hívják szerencsétlenségnek.

-         Készülsz valahova? - szólalt meg élesen Gin, s jelenlétével visszatessékelte a lányt a szoba közepére.                   

-         Én csak gondoltam sétálok egyet - nyögte be Sakara, s megpróbált könnyed stílust erőltetni szavaira.    

-         Táskával?  

-         I-Igen. Nem akartam az üres teremben hagyni. 

-         Értem. Nos azért csak ülj vissza - mondta Yokomizo, aki úgy tűnt egy pillanatra sem dőlt be ennek a szövegnek. - Beszédem van veled.

-         Velem? 

-         Pontosan - adott nyomatékot szavainak a fiú, s halálosan unott képpel leült egy székre az ablak előtt. - Foglalj helyet! 

Sakara kiválasztotta a Yokomizótól legtávolabbra elhelyezkedő széket, és ő is leült. Nem tudta, mit akarhat a fiú, de rossz érzése támadt. Vajon most fog kérdezősködni? Eddig szinte nem is hozta fel a tetőn történteket. De akármivel is fog próbálkozni, belőle ugyan egy szót sem szed ki ezzel kapcsolatban. Nincs az az isten, hogy...    

-         Van némi tartozásod - szólalt meg hirtelen Gin.   

-         Tartozás? Nekem nincs pénzem... Majd hazamegyek és talán...   

-         Nem erre gondoltam. Semmi szükségem a pénzedre, anyagilag tökéletes helyzetben vagyok - érkezett a magyarázat.   

-         Akkor...    

-         - Én más tartozásra gondoltam - folytatta. - Ugye nem akarod, hogy ez a kis incidens, ami ma történt, kitudódjon?Szóval zsarolni próbál? - döbbent le a lány, s idegesen mozgolódni kezdett székén. Ugyan mit tudna tőle elzsarolni? Ez nevetséges - gondolta felháborodottan.        - Egy alkut ajánlok - szólalt meg ismét a másik, s kinézett az ablakon.

 A hajszálain átvilágító, beszűrődő fény sejtelmes derengésbe vonta tökéletesnek mondható arcát.   

-         Alkut? - kérdezett vissza a lány, mintha rosszul hallotta volna.   

-         Igen.    

-         Mégis miféle alku?   

     - Nagyon egyszerű. Két részből áll. Én adok neked valamit, cserébe Te is adsz nekem valamit.

Hogy mi!?

Sakara elborzadt a fiú szavai hallatán. Mégis mit képzel ez? Mondja meg nyíltan, hogy mit akar, ne kelljen találgatni.     

-         Mégis... mire gondolsz? - tette fel tompán a kérdést, mire Yokomizo halvány, ám annál baljósabb mosolyt engedett el.

-         Neked is és nekem is szükségem van valamire - ismételte meg magát. - És ami nekem kell, az nálad van, én meg tudom, hogy neked mire van szükséged. 

-         Fogalmam sincs, miről beszélsz.

-         Nem érdekes. Holnap mindent megmagyarázok - legyintett. - Tehát az első szabály: Addig nem nyiffanthatod ki magad, amíg én nem adok rá engedélyt. Még csak nem is gondolhatsz ilyenre a beleegyezésem nélkül. Ha bárhonnan pletykát hallok rólad, nem garantálom, hogy továbbra is hallgatok - darálta hideg érzéketlenséggel. - A második, és talán ezt kellett volna először mondanom: Ettől kezdve azt teszed, amit én mondok! Jobb, ha tudod, hogy engem nem könnyű átrázni - jelentette ki színtelen hangon, azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. - Szóval nem ajánlom, hogy megszegd a mi kis egyezségünket - fűzte hozzá, miközben résnyire nyitotta az ajtót. - Ha így teszel, ne hidd, hogy a halál elválaszt tőled - mondta egy morbid mosollyal a szája szélén. - Akkor holnap, az iskolában - köszönt el, s kisétált az ajtón, magára hagyva a lányt azzal az érzéssel, hogy valami nagyon súlyos dologba tenyerelt bele. 

Pár percig magához sem tért a megrökönyödéstől. Mégis mit jelentsen ez a szöveg? Mi az, hogy az engedélye nélkül nem dobhatja fel a pacskert? Milyen jogon parancsolgat neki? Lassan eluralkodott rajta a kétségbeesés. Átkozta magát, amiért nem nézett hátra az iskola tetején, mielőtt leugrott volna. Most minden még szörnyűbbé vált. Már ő is terrorizálni akarja ezentúl, ami már csak a meggy azon a habon, ami már rég felkerült a tortára. Nagyon félt attól a bizonyos alkutól, amibe holnap akarja beavatni Yokomizo, mert volt egy olyan érzése, hogy jó nem sülhet ki belőle.   

     - Miért nem? Miért nem tudtam még meghalni sem? - legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól. Kínozta a gondolat, hogy haza kell mennie. Még hogy az a híres Kyou doktor lenne az apja? Neki? Egy frászt. Egy részeges senkiházi, egy utolsó sarlatán az ő apja, akit minden nap a pokol fenekére kívánt, csakúgy, mint az anyját, aki egy kábítószeres, mániákus depresszióban szenvedő nőszemély volt. Sokszor megfordult a fejében, hogy ők nem is az igazi szülei. Talán csak egy végzetes félreértés nyomán került azokhoz az emberekhez, akik pokollá teszik mindennapjait. És az is mindig gyanús volt számára, hogy az apját nem Kyounak hívják. Bár az öreg folyton azt hajtogatta, hogy csak azért van így, mert nem volt hajlandó a nevére venni őt. Az anyja második neve Kyou. De akkor talán ahhoz a nyomorult alkoholistához nem fűzi semmi. Az volt az álma, hogy egy nap beállít valaki a házukba, és magával viszi őt, egy jobb helyre, ahol boldogan élhet. De ez sosem történt meg. Senki sem jött, így kénytelen volt végleg feladni gyermeteg álmait. Ismét vállára vetette hátizsákját, s elindult lefelé. Ki akart szabadulni ebből a kórházból. Épp tegnap volt a tizenhatodik születésnapja, de apjától csak egy jobbegyenest kapott a hasába. Persze kinek kell a boldog születésnapi hajcihő? Ami sosem volt, az nem hiányzik. Vannak más szép emlékek, melyek kitöltik élete napjait. Egyszer kilopott egy kevés pénzt anyja tárcájából, és vett magának egy amulettet. Milyen csodálatos is volt... még mindig boldogan gondol vissza az apró csengettyűkre és a piros fonatra. Sajnos már nincs meg neki, mert egy alkalommal kiesett kabátja zsebéből, pont szülei szeme láttára, és természetesen több darabra marcangolva, a kukában kötött ki, arról nem is beszélve, hogy mit össze nem magyarázkodott miatta. Azt mondta, hogy egy barátjától kapta. Még mindig fülében csengenek anyja szavai:

Barátok? Neked nincsenek barátaid, mert akinek egy csöppnyi esze van, az nem barátkozik olyannal, mint te.

Épp lelépett egy forgalmas utcára, s észre se vette, hogy szeme alatt kövér könnycseppek gördültek le. Az erős szél jobbra terelte a sós cseppeket a fájdalomtól kipirult arcán. Emlékszik. Tegnap a szobájában ülve határozta el, hogy ma leugrik az iskola épületéről. Milyen jó tervnek tűnt akkor, szinte kikezdhetetlen volt. Legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy ilyen csúfos véget ér. És holnap mit fog mondani, miért hiányzott egész nap az iskolából? És a szülei mit fognak szólni újonnan szerzett sebeire? Jó esetben semmit. Azt se vették észre, mikor egyszer elcsapta egy biciklis, és a jobb karja fel volt szántva csuklójától a könyökéig. Minden esetre semmi jót nem várt az ügytől. Idegességében nyakához kapott, és zavartan keresgélt, de rá kellett jönnie, hogy az az ezüstlánc, melyet mindig magán hordott, már nem volt meg. Ledobta a tetőről, csakúgy, mint a zsebkendőt. Ettől még jobban elszomorodott. Ez a két tárgy egyedüli örömforrásaként szolgált, még a legrosszabb időkben is. Évekkel ezelőtt kapta egy idős hölgytől őket, aki azon kevés személyek közé tartozott, akiket szeretett. A szomszédságukban lakott, kedves, mosolygós öregasszony volt, mindig volt pár jó szava az emberekhez. Három éve ölték meg, a házába bejutott betörők, akik minden ingóságát ellopták. Az idő nagyon gyorsan telt. Mire Sakara magához tért, már késő délután volt, de neki nem füllőtt a foga ahhoz, hogy hazamenjen gyűlölt rokonságához, így még hosszú órákig bolyongott Kiotóban. Már kezdett sötétedni, mikor elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen. Házuk bejárati ajtaja előtt tétován ácsorogva azt latolgatta, vajon mit mondjon szüleinek, ha esetleg feltűnik nekik késői hazatérte. Persze ennek mindössze egy bolhabokányi esélye volt. A lepergett festéken topogva végül arra jutott, hogy úgy lesz a legkönnyebb, ha természetesen viselkedik. Halkan lenyomta kilincsüket, s belépett az ajtón. Utána egyből levette cipőjét, s iskolatáskáját a sárguló fal mellé helyezte. A legközelebbi szoba résnyire nyílt ajtaján villogó fények szűrődtek ki, s idegen hangok hallatszottak. A tévé be volt kapcsolva. Sakara lábujjhegyen osont szobája felé, s mikor ajtójához ért, már hálát adott az isteneknek, hogy megúszta. Sajnos azonban korai volt az öröm.   

-         Hát te meg hol a szarban voltál? - szólt oda neki egy magas, beesett arcú, reménytelenül sápadt középkorú nő, aki a semmiből tűnt fel. Véreres szemeit dühödt kutya módjára meresztette a lányra.  

-         Volt egy kis dolgom - jelentette ki rezzenéstelen arccal a másik. 

-         Ó valóban? Mégis milyen dolgod lehet neked? - gúnyolódott a nő, s közelebb lépett lányához. - Remélem a sarkon árultad magad, akkor legalább hasznunk is volna belőled, te szerencsétlen. Sakara egyre szorosabban markolta szobája kilincsét, az indulat kezdett eluralkodni rajta.

-         Bár olyan ronda vagy, hogy senki nem lelné örömét benned - folytatta a nő, s beesett arcán elégedett mosoly ült, azonban ezt az örömtől ittas tekintetet lelohasztotta a másik sebesült combjának és véres egyenruháinak látványa. - Hát veled meg mi történt? Megvertek vagy mi? Süket vagy?! - kiabálta anyja.

-         Leugrottam az iskola tetejéről. Most boldog vagy te szipirtyó? - üvöltött vissza Sakara, azzal beviharzott szobájába, s hangosan magára csapta az ajtót.

Levetette magát az ágyra, s könnyei újra kicsordultak. Mikor alaposabban átgondolta, amit tett, már késő volt visszakozni. Tudta, hogy tettének súlyos következményei lesznek. Fejére húzta takaróját, s visszafojtott, halk sírásba kezdett.

Másnap két friss sebbel kelt fel az ágyából. Kulcscsontja fölött és füle alatt két hatalmas lila folt tátongott, és ezektől úgy érezte magát, mintha egy baseballütő agyoncsapta volna múlt éjszaka. De az igazság az volt, hogy nem egy eszköz okozta újabb sérüléseit.

Negyed óra alatt összeszedte magát, mert el akart indulni, még mielőtt a ház többi lakója is felébred. Szokásos kopott egyenruhája helyett most kénytelen volt egy egyszerű fehér inggel beérni, mivel a tegnapi véres jelenet gyors halált hozott az amúgy is már régóta haldokló ruhára. Mint minden reggel, most is gyalog sétált be az iskolába. Osztályterme az első emeleten volt, így nem kellet túlzottan megerőltetni lábait. Mikor belépett a terembe, a szokásosnál is rosszabb fogadtatásban részesült. Többen visszafogott, ám annál bántóbb nevetésbe törtek ki a lány kinézete s egyenruhájának hiányzó része miatt. Azt persze senki sem kérdezte meg, hogy honnan szerezte ezt a sok sérülést... 

-         Sakara, tegnap megint nem voltál suliban - jelentette ki kaján vigyorral egy vékony, vörös hajú lány ezt a nyilvánvaló dolgot. 

-         Nem mondod... Micho? - dörmögte az említett. 

-         Talán megint beteg voltál? Na és hol van az egyenruhád?

-         Elveszett - érkezett a kurta válasz. 

-         Komolyan? - álmélkodott színpadiasan Micho. - De ne aggódj! Biztos találsz még a kukában egy hasonló darabot - mondta röhögve.   

-         Biztosan - hagyta rá Sakara, s levetette magát padjába, majd kinyitotta japán könyvét, és eltűnt mögötte.

Próbálta nem észrevenni, de még így a könyv takarásában is érezte, hogy mindenki őt nézi és róla beszél. 

-         Szuper... Ez a nap se lehet már rosszabb - gondolta, ám sajnos rá kellett jönnie, hogy ez a kijelentése nem volt teljesen helytálló.

Beletelt vagy 10 percbe, amíg ki tudta magyarázni a tanárnak egyenruhája hiányosságát, s még tizenöt percbe tegnapi hiányzását. Ám a legtöbb időt sebeinek magyarázata vette el. Azonban egy jó dolog is történt. Már a harmadik óra is eltelt, de Yokomizo-kun nem tűnt fel a színen, így a lány kezdett kicsit megnyugodni. Abban reménykedett, hogy a fiú talán meggondolta magát. A negyedik óra előtti nagyszünetben, megkereste szekrényét, s visszapakolt bele pár dolgot. Mikor visszazárta a tároló ajtaját, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felsétált a harmadik emeletre. Jól tudta, hogy Yokomizo osztályterme a harmadik emeleten van, és talán pont ezért baktatott fel, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy a tegnapi ügy a fiú részéről is le van zárva. Körültekintően haladt végig a folyosókon, ám a sok harmadéves diák között nehéz volt tájékozódni. Már épp vissza akart fordulni, mikor a keresett személy hirtelen felbukkant nem sokkal messzebb tőle. A lány reflexszerűen behúzódott egy szekrény mögé, s onnan figyelte az eseményeket. Gint egy kisebb fiúkból és lányokból álló csapat vette körül két oldalról, s vidáman beszélgettek valamiről. Sakara figyelte a fiú angyalszerű, sugárzó arcát, amely még helyesebbnek tűnt tegnap óta, s azon morgolódott, hogy milyen könnyen hagyják a körülötte lévők, hogy irányítsa őket. Senki még csak nem is sejti, hogy e mögött a hercegi ábrázat mögött mi lapul. Illetve, hogy ki lapul. Ott mosolyog ártatlan képpel az őt körülmajmoló tömegnek, mint valami félisten.

De talán mégis csak volt valaki, aki nem dőlt be teljesen a színjátéknak. Közvetlen Gin mellett haladt egy másik hasonlóan helyes fiú, aki mintha arcán alig észrevehető, enyhe gúnnyal tekintett volna a jobb oldalán sétáló Yokomizo-kunra. Úgy tűnt, ő is vonzotta magához az embereket. (persze kisebb számban, mint a komisz cselszövő) Félhosszú, egyenes fekete haja, és sötét szemei voltak, és ő is széles mosollyal járkált, de abban a mosolyban volt valami megbúvó keserűség, mintha megvetné Gint. 

Egy percig nem ugrott be a lánynak, hogy ki ő, de tudta, hogy már látta valahol. Mikor egészen közel értek hozzá, már derengett számára valami a tavalyi évről vele kapcsolatban. Pár perc erőltetett gondolkodás után, hirtelen a neve is beugrott, és akkor már nevetségesnek tűnt, hogy nem jutott eszébe első pillantásra, ki az a fiú, aki Yokomizo mellett lépdel. Aoyama Harasawának hívták, és szintén harmadéves, a rajzklub tagja. A lány első évben szerelmes volt belé, de soha nem tudott vele beszélni két szónál többet. Azért tetszett neki, mert olyan kevés fiú volt, aki nem a sportért rajongott, hanem valami intellektuális dologért, amit fel is vállalt. De ez a fellobbanó láng alig tartott tovább pár hónapnál, mivel otthoni körülményei kiöltek belőle minden emberi érzésre való hajlamosságot. Furcsa volt számára most viszontlátni Aoyamát, ennyi idő múlva, és ennyi minden után. Zavarodottan állapította meg, hogy még mindig szörnyen jóképű. De miért lóg Yokomizu-kunnal? Ez egyszerűen nem fért a fejébe. Egy ilyen goromba alakkal összeállni...

Hosszas és mélységekbe hatoló elmélkedéséből az iskolacsengő zökkentette ki. Megvárta, amíg a tömeg elvonul, és mikor már alig voltak a folyosón, megkísérelt a lépcsőhöz surranni. Kicsit kótyagos volt az Aoyamával való újbóli szembekerülés miatt, mert olyan érzéseket idézett fel benne a fiú látványa, melyeket már nagyon rég hátrahagyott. Ez szinte el is feledtette eredeti célját, vagyis, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy Gin meggondolta magát az alkuval kapcsolatban. Volt némi bűntudata, amiért úgy elszelelt a kórházból annak ellenére, hogy Yokomizo doktor, megkérte, hogy várjon. Olyan kedves embernek tűnt. Kicsit irigyelte is Yokomizo-kunt, hogy ilyen apja van. Neki bezzeg egy vén bolond jutott, akitől legszívesebben örökre megszabadult volna. Milyen más lenne minden, ha olyan apám lenne, mint Ginnek - gondolta sóvárogva. De ez csak egy vágyálom volt. Mert neki nem ez jutott. 

Bicegve ugyan, de elkezdett lefelé menni a lépcsőn. Nagyon zavarta ez a sántítás, de szerencsére a háta már nem fájt. De most honnan szerez új egyenruhát? Egészen biztos nem kap pénzt rá a szüleitől. A volt uniformist is csak átörökölte valakitől. Valahonnan pénzt kell szereznie. De hogy honnan...        - Már azt hittem, egy csaló vagy, aki nem tartja be a szavát - hallatszott egy hűvös hang a lépcső tetejéről, mire Sakara nyomban hátrafordult. A hideg futkosott a hátán attól az alaktól, aki kizökkentette gondolatait. Yokomizo Gin volt. A fiú jobb oldalt háttal nekidőlve a falnak, karba tett kézzel trónolt a lépcső előtt, és elégedetten vigyorgott a lányt látván, aki ijedten meredt rá.

-         Mi van? Talán azt gondoltad, hogy elfelejtettem a mi kis alkunkat? - kérdezte színpadias aggódással.                      

-         Mit akarsz? - vágott vissza a lány, s érezte, hogy már nem olyan bátor, mint egy nappal ezelőtt. Kezdett visszatérni a valódi énje, amely félős, elesett és szerencsétlen.        

-         Beverted a fejed reggel? Már mondtam. Az egyezségünkről van szó. Ideje megtárgyalni a részleteket - vetette oda neki a másik, és elindult felé. Mikor már egy méter se volt köztük, hirtelen megtorpant. - Mik ezek a zúzódások? - érdeklődött, s a lány nyaka felé bökött. - Tegnap még nem voltak rajtad - állapította meg.       

-         Mindegy. Inkább mondd, mit akarsz! - Sakara próbálta elterelni a szót friss sérüléseiről, mert az igazságot a világ minden kincséért sem akarta elmondani épp neki.

Gin még vetett egy gyanakvó pillantást a kék-zöld foltok felé, majd belekezdett a nagy mesébe, amely semmi jót nem tartogatott a másik számára.