11. ÜVEGFÉNY
- Ejnye már, te
tényleg nem tudsz magadra vigyázni! - intette le az ápoló a fehér ágyon kuporgó
lányt, aki karjaival szorosan magához vonta lábait. Bal térdén apró, élénk
színű vércseppek gördültek le, csak még jobban kihangsúlyozva bőrének
természetellenes fehérségét. Elnyűtt volt, szemei alatt sötét karikák
árnyékolták be gyermeki arcát. Gyötrelmes tekintettel meredt sebesült lábára,
mintha épp azt közölték volna vele, hogy mindenképpen amputálni kell. (nem
mint, ha tudta volna, ez mit jelent) - Na azért csak fel a fejjel! Nem is
gyerek az a gyerek, aki nem csinál egy pár galibát - próbálta jobb kedvre
deríteni a pufók, pirospozsgás nővér, és melléült. Finoman végigsimította kezét
a kislány szőke tincsein, s bátorítóan rámosolygott.
-
Yokomizo-sensei egykettőre helyrepofoz téged, meglásd! De most már
elég legyen a búslakodásból! Egy gyerek ne viselkedjen ilyen komolyan! Tessék
nevetni, angyalom! - adta ki a határozott parancsot.
A lány csak még jobban összehúzta magát,
mintha fájtak volna neki az asszony szavai. Szemeit továbbra is sérült lábára
szegezte, s mintha barna szemei csak egy mély kút aljáról pislákoltak volna. Az ápoló sebes léptekkel
hagyta el a kórtermet, majd pár perc múlva egy jóképű férfival tért vissza.
Fehér, orvosi köpenyt viselt, körülbelül 180cm magas volt, vagy még magasabb;
sűrű barna haja lezserül hullt homlokára. Arcán egy bizalomgerjesztő mosoly
terült szét.
-
Szervusz!
- köszönt bátorítóan, s kezébe vette nyakában lógó sztetoszkópját. - Én Dr.
Yokomizo Takeru vagyok, és ez a kedves hölgy - bökött a még mindig a közelben
álldogáló nővérre -, azért hívott, hogy megvizsgáljalak. Mondd csak, a lábadon
kívül fáj valamid? - érdeklődött kedvesen, s közben letörölte a lány térdére
száradt vért. A sebesült továbbra is csak hallgatott, mintha fel se fogná, hogy
éppen hozzá beszélnek.
-
Drágám
mondd el Takeru-senseinek, hogy hol fáj! - aggodalmaskodott az ápoló, s
tekintetét vadul járatta a szobában, mintha csak a falakra lett volna írva a
válasz minden kérdésére.
-
A
kis hölgy nagyon úgy fest, nem kíván társalogni velünk - jegyezte meg könnyed
hangon Yokomizo-sensei. - De a nevét talán csak elárulja - kockáztatta meg egy
bíztató mosollyal, azonban erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Nem lehetett
szóra bírni a sebesültet. - A szülei itt vannak? - fordult az orvos a hölgyhöz,
miközben elkezdte kitisztítani a sebet.
-
Nem,
egyedül jött ide. Szegény lelkem a lépcsőkön vánszorgott fel vértől csöpögő
lábbal, mikor összefutottunk. Szerintem senki sem kísérte. Micsoda emberek
vannak, hogy így magára hagyják a gyereküket. Az ilyeneket egytől egyig
börtönbe kéne zárni - jelentette ki az ápoló, komor arccal, ellentmondást nem
tűrve. Erre a lány egy kótyagos tekintetet vetett rá, majd Yokomizo-senseire, s
szeme sarkában gyöngyszemnyi csillogás jelent meg. - De persze az is lehet,
hogy a szülei nem is tudnak az állapotáról - tette hozzá az asszony, megenyhült
tekintettel.
-
Misao-san,
hogy ön mennyit tud beszélni - pillantott rá fél szemmel az orvos, mikor
bekötözte a sebet. - Igazán mondom, elmehetne forgatókönyv írónak - nevetett
könnyedén, s egy barátságos mosolyt küldött páciense felé.
-
Én
csak ismerem az életet - csóválta a fejét az ápoló, majd ő is elmosolyodott.
Ezután Yokomizo-sensei kiment, hogy
nyisson egy kartont a kislánynak, majd Misao-san is eltűnt, hogy hozzon egy kis
süteményt, amivel jobb színbe hozhatja az elmondása szerint holtsápadt
teremtést. Egyikük sem sejtette, hogy mi jár a kis beteg fejében valójában. Nem
érezhették azt a kínt, azt a szörnyű, egyre nehezedő, és egyre
elviselhetetlenebb terhet, amit egy ilyen fiatal gyereknek még nem lenne szabad
a hátán cipelnie. Arca szép volt, azonban barna szemei mély, fojtogató
sötétséget hordoztak magukban. Előrébb csúszott a kórházi ágyon, maga után
húzva a hófehér lepedőt, majd megkocogtatta frissen bekötözött térdét, s
hunyorogva vizsgálgatta, vajon jó munkát végzett-e az orvos. Miután
meggyőződött arról, hogy a lába még mindig a helyén van, nagy sóhajok közepette
lekászálódott az ágyról, s nyöszörögve elindult a kórterem ajtaja felé. Belül
szipogó kislánynak érezte magát, de korát meghazudtoló tehetséggel rejtette el
valódi érzelmeit mások elől. Gondolataiban ugyanazok a mondatok sejlettek fel
minduntalan.
-
Ha
csak egyetlen panaszt hallok tőled, a kerti hinta kötelével foglak megfojtani,
te kis parazita - szólt a kimért, búgó hang.
-
Nem
volt elég, hogy tönkretetted az életemet, tovább akarsz kínozni? - csengett fel
egy magas, rekedtes női hang.
-
Ha
eljár a szád, azt megemlegeted! Meglátjuk, mennyire leszel beszédes kedvedben,
ha egy hétig nem kapsz ételt.
A kislány megtorpant
az ajtó előtt, és tűnődve vizsgálta a fényesen csillogó kilincset. Mikor még
nagyon kicsi voltam, elhagyott engem. Most megint van apukám... Hirtelen
kivágódott előtte az ajtó, s csak pár milliméter hiányzott, hogy arcon csapja
őt. Egy nála másfél fejjel magasabb fiú rontott be a kórterembe, kezében egy
akkora injekciós tűvel, amekkorát még sohasem látott azelőtt. A barna hajú
betolakodó a megszeppent lányra ügyet sem vetve az ágy melletti asztalhoz
sétált, s a különböző orvosi műszerek között kutakodott. Morfondírozó
tekintettel méregette a késeket, s végül a legveszélyesebbnek tűnőt emelte
magához. Mintha csak akkor vette volna észre a sarokban ácsorgó sebesültet.
-
Rosszban
sántikálsz. Talán meg akarsz szökni valahonnan? Szökésben vagy? Talán ez egy
szökevény - mondta félig magának, és megtéveszthetetlen szemeket meresztett a
lányra
-
Nem,
én nem akartam...
-
Úgysem
jutsz ki innen élve - vetette oda a barna hajú gyerek, s egy gonosz vigyor
terült szét az arcán. - Az emelet végén két óriási biztonsági őr ácsorog, pont
arra az esetre, hogy ha ilyen elmegyogyósok szökni próbálnának - mondta csöppet
sem barátságos hangon, s még mindig a kezében lévő tűvel, úgy hadonászott,
mintha párbajra akarna hívni valakit.
-
Én
nem vagyok gyogyós - cincogta a lány, s szeme sarkában kövér könnycseppek
gyülekeztek.
-
Dehogynem!
- bökött ismét felé a másik, s komolyan bólogatott. - Ha nem lennél bolond,
akkor nem tagadnád ilyen hevesen, viszont te nagyon ellenkezel. Ha normális
lennél, nem sírnál.
A kislánynak több nem is kellett, szipogva
kezdett el nyöszörögni, s hátát a fehér falnak vetve, görnyedten leguggolt,
lábait szorosan magához szorítva. Könnyei jeges esőként hullottak a padlóra.
-
Micsoda bőgőmasina vagy! - gúnyolódott tovább a fiú, ám ismét
nyílt az ajtó.
Yokomizo-sensei tért vissza, kartonlapokkal a
kezében. Mikor meglátta a furcsa jelenetet (amint a lány a sarokba kuporodva
sír, a fiú meg jobb kezében egy XXL-es orvosi tűvel, a másikban pedig egy
sebészkéssel hadonászik) szeme először hitetlenkedő, majd dühös lett.
-
Mégis
mi a fenét műveltél már megint, Gin?! Mondtam, hogy maradj a recepción. És
miért szorongatod azt a tűt és a kést? Nem egyeztünk meg abban, hogy csak a
felügyeletem alatt használhatod őket? - fakadt ki, s a földre dobva a
papírokat, a lányhoz sietett, aki továbbra is könnyeivel küszködött.
-
Nem...
Őrült...nem. Én nem vagyok... - hadarta összefüggéstelenül fejét vadul
forgatva. - Én normális vagyok - hangja egyre hisztérikusabb volt. - Mondja meg
az anyámnak, hogy normális vagyok! - kiabálta, s forgó szemekkel meredt maga
elé.
-
Persze, hogy normális vagy! - nyugtatgatta Yokomizo-sensei,
miközben dühös pillantásokat vetett a fiúra, aki tanácstalanul nézett
kettejükre. - Gin, hozd ide a táskám! - utasította, mire a szólított kiszaladt
a teremből, s durván két perc elteltével, egy nagy bőrtáskával tért vissza,
amit az orvos elé rakott.
Mindeközben a lány végig azt mormolta,
hogy "normális vagyok... normális vagyok...", - mintha elvesztette
volna a józan eszét. A férfi egy bőrkötésű dobozt húzott elő a táskából, s egy
halványsárga folyadékkal megtöltött ampullát vett ki belőle, amit nyomban meg
is tört, és egy fecskendőbe töltötte. Különböző hangok visszhangzottak a lány fejében:
- Egy kis piszok, ami beszennyezte mindkettőnk életét. Ha te nem vagy, még
mindig együtt lennénk. Miért nem tűnsz el végre? Ha visszamehetnék az időben,
biztosan tennék róla, hogy soha ne szüless meg! Tűnj innen, nem kellesz
senkinek! Bárcsak meg se születtél volna! Látod? Még a saját apádnak sem
kellettél... Még a saját apádnak sem...
Sakara egy pillanatra
azt sem tudta, hogy hol van. Dohos szag csapta meg az orrát, vörös és kék
fények villogtak halványan, tompa, zakatoló zene zúgott, és kiáltások, nevető
hangok hallatszottak a közelből. Egy poros, vörös színű, régi szófán feküdt. Lassan,
kótyagosan, és mindenekelőtt rémülten felkászálódott, próbálta mozgásba hozni
elgémberedett végtagjait. El se tudta képzelni, egyáltalán, hogy volt képes
elaludni így. Mellette egy halom régi újság, és üres sörösüvegek hevertek. A
szemben lévő falnál egy kis asztalon egy régi pénztárgép foglalt helyet. A lány
nem volt benne biztos, de úgy gondolta, az a kattogós, régi fajta lehetett,
amit csak a filmekben látott korábban. Egy kis sötét szobában tartózkodott,
ahol az egyedüli fényforrás, a résnyire nyitva felejtett ajtón át beszűrődő
villogás volt. Lassan kezdtek visszatérni az emlékei, ám minél többre
emlékezett, annál jobban remegtek lábai. Az apja elrángatta abba a klubba,
amivel már hetek óta fenyegette. Villogó fények... Hát persze! Kezdett összeállni
a kép.
Már a klub előtt
voltak, amikor a lábai összeomlottak. Arccal a hideg aszfaltnak esett -
elmosódottan látta Habake dühtől eltorzuló vonásait, s hallotta amint
eszeveszett káromkodásba kezd. Összeesett a nyílt utcán. De vajon utána mi történt?
Másra nem emlékezett. Talán elvesztette az eszméletét. Mennyi idő telt el
azóta? Órája nem volt, de a villogó fényekből arra következtetett, hogy már
este lehetett. Úgy gondolta még egy nap se telhetett el, mert még érezte nyakán
apja ütéseit, melyek lüktető foltokká nőtték ki magukat. Gyorsan megtapogatta
bőrét, vérzik-e valahol, de úgy tűnt, csak zúzódások voltak. Óvatosan felállt,
s lépett pár lépést az állott szagú helységben. Ez valami hátsó szobája lehet a
klubnak - állapította meg. Abban egészen biztos volt, hogy valahol a közelben
őrült zenebona szól. Az ajtót nyitva hagyták, ettől megnyugodott egy kicsit.
Lassú, hangtalan léptekkel odaosont, s kinézett a nyíláson. Egy tágas folyosót
pillantott meg -- a végén egy tagbaszakadt alak ácsorgott, telefonnal a
kezében. Nyomban eszébe jutott, hogy nála van Gin telefonja, így előkapta
kardigánja zsebéből, azonban csalódottan, és rémülettel vette tudomásul, hogy
lemerült. A folyosó végén ácsorgó alak hirtelen előrelépett - a lányban
megfagyott a vér, annyira megrémült, hogy észrevették, azonban őrült
megnyugvására, a férfi neki háttal fordult. Kinyílt az ajtó a folyosó végén, s
két lengén öltözött nő lépett be.
-
Köszi
Sashi, jövünk neked eggyel - kacsintott rá incselkedve a fekete hajú, s karon
fogta barátnőjét, majd mindketten, nagy vihorászás közepette elindultak
egyenesen Sakara felé.
A lány még időben visszahúzódott, így nem
vették észre. Tűsarkú cipők elhalkuló kopogása jelezte, hogy a két nő már
elment, így ismét kidugta fejét. A nagydarab alak, még mindig ott állt. Pár
perc tétlen várakozás után két új hang hallatszott a folyosó másik vége felől.
Beszélgettek. A lány egyből felismerte az egyiket, hisz számtalanszor hallotta
már azt a kimért hangot, a furcsa hangszínt. Habake volt az, minden baj
okozója. Hirtelen harag támadt föl a lány szívében, és legszívesebben kikaparta
volna annak az undormány alaknak a szemét. Addig marcangolta volna, amíg a
felismerhetetlenségig torzul. Nyolc év keserűsége töltötte el, s erős
bosszúvágyat érzett, de nem csak a férfin akarta megtorolni nyomorúságát,
éppolyan gyűlöletesnek tartotta anyját is, aki lesütött szemekkel nézte, amint
az az elmeháborodott apja elhurcolja őt. Nem tett semmit! Legalább nézett volna
rá! Neki is éppúgy kéne bűnhődnie, mint Habakénak. Mindkettejüket a pokol
legmélyebb bugyraiba kívánta, túl a Styx folyón, és a Flegetonon, át a Gigászok
kútján. Ott kell bűnhődniük jégbe fagyva, mindazért, amit elkövettek. Gyűlölte
őket. Ám mégis pillanatnyilag nem tehetett semmit. Ki volt szolgáltatva Habakénak.
Senki nem volt itt, hogy segítsen rajta. Gin jutott eszébe. Azt kívánta bár itt
lenne a fiú. Hiányoztak az oltalmazó karjai, melyek mindig melegséggel
töltötték el a szívét és lelkét egyaránt. Át akarta szorosan ölelni, mert
tudta, hogy Yokomizo közelsége mindig megnyugtatja. Csak most jött rá, hogy
mennyire hiányzik neki, és, hogy mennyire fontos számára. Azt akarta, hogy újra
együtt legyenek, még ha csak a maradék pár napra is, mielőtt véget érne a
tanév. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy csak kihasználja. Ő csak egy eszköz
Yokomizo számára, de már nem érdekelte. Visszafojtott lélegzettel
hallgatta miről beszélnek. Hogy minden szavukat értse, még levegőt is alig mert
venni.
-
Csak
egy kicsit keveset evett ma, azért lett rosszul, de hidd el, kész munkába
állni. Szerintem már fel is ébredt - hallatszott Habake mézesmázos hangja a
közelből. - Láttad nem? Fiatal. Azt mondtad, fiatal munkaerőre van szükség, hát
tessék.
-
Azt
mondtam fiatal, nem azt, hogy gyerek! - vágott vissza egy ismeretlen, érdes
hang. Nyilván a klubtulajdonos lehetett. - Na meg ez a lány sápadt és kimerült.
Honnan szedted össze? - tudakolta az idegen.
-
Csak
egy szerencsétlen utcalány. Tudod, hogy megy ez! - bizalmaskodott az álapja,
olyan szenvtelenül hazudva, ami még Sakarát is megdöbbentette. - Gondoltam
teszek érte valamit, és megígértem neki, hogy segítek. Megsajnáltam szegényt -
adta az irgalmas szamaritánust, amitől a lánynak felfordult a gyomra.
-
Hát
ez a te szádból elég hihetetlenül hangzik - gúnyolódott a tulaj, s harsányan
felkacagott. - Te és a jó szándék, nagyon távol álltok egymástól. De engem nem
rángatsz bele a mocskos és pitiáner üzleteidbe - dörögte határozottan.
-
Úgy
van, ahogy mondom! Nem akarlak átverni - bizonygatta a másik. - Ez teljesen
tiszta - tette hozzá, mire az érdes hangú férfi csak horkantott egyet.
-
Na és
hány éves? - érdeklődött. - Nagyon jól tudod, hogy illegális ilyen helyeken
kiskorúakat alkalmazni, szóval jól gondold meg, mit mondasz, mert ha hazudsz,
az életeddel játszol - vicsorogta.
-
Már
nagykorú! Tisztában vagyok azzal, mit ír elő a törvény - fűzte hozzá, mire a
tulaj megint horkantott egyet. Már látótávolságon belülre értek, így Sakara
végre megpillanthatta a két férfit. A tulaj egy negyvenes éveiben járó, kissé
kövérkés, barna hajú, barna szemű alak volt, de látszott rajta, hogy
születésekor nem ejtették fejre.
-
Nos,
rendben! - egyezett bele a dologba. - Felveszem. A pénzről majd később
beszélünk - intette le Habakét, mert a férfi szemének mohó csillogása mindent
elárult. - De még én is szeretnék a lánnyal beszélni, személyesen. Van ellene
kifogásod? - kérdezte sejtelmes hangon.
-
Nem,
nincs - érkezett a válasz, azonban már korán sem volt olyan határozott.
Halvány bizonytalanság sejlett fel benne, amit
a tulaj nyilván észrevett, mert még határozottabb léptekkel haladt. Sakara
mikor már biztos volt benne, hogy felé jönnek, gyorsan visszahúzódott, s leült
a vörös, rozzant kanapéra. Pár másodperc elteltével már nyikorogva nyílt is az
ajtó, és a két férfi lépett be rajta. Habake fenyegetően villogtatta szemeit.
-
Szervusz!
- köszönt barátságosan, ám kimérten a klubtulajdonos. - A nevem Osihira Masato,
és ez a klub az enyém - jelentette ki, s közelebb lépett Sakarához. Üdvözöllek
itt! - mosolyodott el, ám ebben a helyzetben a lány képtelen volt viszonozni a
gesztust. A férfi értette a csíziót, mert ismét megszólalt. - Hogy hívnak? -
érdeklődött.
Sakara először nem akart válaszolni, aztán
mégis megszólalt.
-
Kyou
Sakara - mormolta.
-
Szép
név - mosolyodott el ismét a tulaj. - Nos Sakara, úgy hallottam, itt szeretnél
dolgozni. Igaz ez? - kérdezte meg gyanakvó hangon, s a lányra szegezte
tekintetét.
-
Sakara
látta amint Osihira-san mögé húzódva Habake az öklét rázza, s néma ajkakkal egy
szót formál: Meghalsz!
-
Nos,
Sakara-chan? - türelmetlenkedett a férfi. - Kérlek, válaszolj! Az igazságot
mondd!
A lány egyszerűen nevetségesnek találta
álapja fenyegetőzéseit. Ugyan mit számít, ha innen kiérve, holtra veri őt? Kit
érdekel? Hisz ez volt hónapokkal ezelőtt is a célja. Meg akart halni. Mindegy,
hogy így vagy úgy. Ha halálra ítélnek valakit, mit számít, hogy felakasztják,
vagy villamosszékbe ültetik? Nem. Már tudta mit kell tennie. Akkor talán
mindenki boldog lesz végre.
-
Osihira-san...
- kezdett bele. - Az igazság az, hogy ez... Amit ez a férfi állít... Ez nem...
- hirtelen szavát vették feltörő gondolatai.
Megint felrémlett előtte Yokomizo arca, és
egy kicsit elbizonytalanodott. Annyira szerette volna még látni a fiút. El
akarta mondani neki, hogy mennyire hálás mindazért, amit érte tett, még akkor
is, ha őt csak egy eszköznek használta a céljaihoz. Tudatni akarta vele az
érzéseit. De nem volt már idő erre.
-
Igen?
Mit szeretnél mondani? - kérdezte emelt hangon a tulaj, s Habakéval egyöntetűen
visszafojtott lélegzettel várták, mit akar közölni.
-
Ez a
férfi hazudik! Nem akarok itt dolgozni, soha nem is akartam! - fakadt ki a
lány, és felpattant. - Mindenben hazudott. Ő a mostohaapám, nem pedig a jótevő
tündér keresztanyám! - gúnyolódott Sakara, s olyan megvetően nézett, amennyire
csak tudott. - És én még kiskorú vagyok! Ebben is hazudott! Látja már? Látja,
hogy milyen egy féreg ez az alak? - bökött apja felé. - Mindenkinek csak hazudik!
Egy utolsó, részeges, drogos nyomorult féreg!!! - kelt ki magából. - Remélem,
elüti egy úthenger, vagy beleesik a csatornába, és a patkányok elevenen
felfalják! - üvöltött eszelős hangon, nem törődve Osihira döbbent, sápadt
arcával, vagy apja méregtől lángoló fejével. Látszott rajta, hogy nagyon dühös
volt. - Most azonnal elmegyek! - vetette oda, azzal kiviharzott a szobából,
ügyet se vetve a két férfira. A folyosó végén álló biztonsági őrhöz
rohant.
-
Félre!
- csattant fel, ám a férfi útját állta. A lány belebokszolt kettőt az őr
hasába, de az valószínűleg meg sem érezte. - Eresszen ki! - kiabált. Még
percekig próbált szabadulni, amikor a tulaj hangja hallatszott a szobából:
-
Shito,
engedd el azt a lányt!
Sakara feltépte a kijárat ajtaját, végre
szabadon eresztették. A hűvös esti levegő, mámorító illatát magába szívva
szaladt az utcán. Már mindent tisztán látott. A klub hátsó bejáratán ment ki.
Tehát valóban ott voltak, nem tévedett. Nem nagyon fogta fel, amit tett. Miket
vágott oda a tulajnak? Minden keserűségét, minden kínját rázúdította, nem
törődve a következményekkel. De hisz így akartam igaz? - tanakodott, s
lassított léptein. Mintha cipői ólomból lettek volna. Még a parkolóból sem
jutott ki, de már rosszul volt. - Így volt helyes - győzködte magát. - Akármi
is lesz most... Ezt meg kellett tennem. Végre! Megérdemli az a szemét állat! -
dühöngött, és egyik pillanatról a másikra minden erő elszállt térdeiből, s a
földre hanyatlott, mint egy eldőlt krumpliszsák. Csak most érezte igazán,
mennyire fáj a teste. Az ütések a nyakán és a fején, kezdtek elviselhetetlenül
fájni. Már nem érezte, hogy hol ért össze a hideg aszfalttal, nem tudta
behatárolni, hogy meddig tart az ő teste, és hol kezdődik a föld. Hát végül
mégis idáig jutottam - állapította meg keserű éllel. - Még mindig nem hiszem
el, hogy az az elmeháborodott idehozott. Képes volt ezt megtenni. Persze miben
is reménykedtem? Túl ostoba vagyok és naiv - nevetett fel erőtlenül, s könnyei
akaratlanul is kicsordultak; a hideg talajra potyogtak. A klub hátsó bejárata
abban a pillanatban kivágódott, s Habake esett ki onnan. A tagbaszakadt
biztonsági őr jó nagyot rúghatott rajta, mert métereket gurult a betonon
ide-oda szlalomozva, mint egy hibás, tojás alakú kosárlabda.
-
Ne
lássunk itt még egyszer! - hallatszott egy mély, bőgő kiáltás, majd
ajtócsapódás.
A kidobott férfi úgy vonaglott a földön,
mint egy sebzett dinoszaurusz, majd kótyagos tekintettel megkísérelt felállni,
de csak másodjára sikerült, ugyanis első alkalommal saját ruhájára lépve
megbotlott, s visszahuppant a földre. Mikor sikerült végre megtartani
egyensúlyát, a jó pár méterrel előtte heverő lányra szegezte összeszűkölt
pupilláit. Sakara már sejtette mi fog következni. Habake megindult felé,
tekintete szikrát hányt a dühtől. Minden olyan volt, mint egy rossz álom, ami
már túl régóta tart. Mikor jön el az ébredés? Mikor ér véget ez a szűnni nem
akaró fájdalom? Véget ér egyáltalán valaha? Mélyen elméjében egy kép villant
fel magáról. Bal kezével anyja kezét fogja. Natsue nem volt olyan, mint most,
szép volt és kedves. Nevető szemei megnyugtatták, akárhányszor csak ránézett,
igazi anyának tűnt, olyannak, amilyenre mindig is vágyott. Jobb kezével pedig
apja kezét szorította, akinek nem lehetett látni az arcát. Aztán ez a kép
hirtelen szilánkosra tört. Ezer és ezer apró darabra, míg végül már csak por
maradt utána. Ennyi csupán a vége.
-
No
lám! - hallatszott őrült, vihogó hangja. - Csak nem az én drága kislányom hever
itt a földön? - kérdezte tettetett aggodalommal, s dülöngélve lépkedett. - Jól
vagy? Ne hozzak valamit? Jaj szegényem, hiszen te szenvedsz!
-
Mit
akarsz még tőlem? - hörögte elfúló hangon a lány. Nagyon nehezen vette a
levegőt, úgy érezte egyre csak fogy az oxigén.
-
Hogy
mit? - szólalt meg ismét eszelős tekintettel a férfi. - Nos, lássuk csak...
Ugye tudod, hogy nagyon feldühítettél? Ellent mertél mondani nekem? Az apádnak?
- sziszegett.
-
Te
nem vagy az apám - vágott vissza dacosan Sakara, bár nem tudta, honnan van még
ereje erre.
-
Nem,
nem, ez igaz - értett egyet, s lehajolt a lányhoz. Arcuk olyan közel került
egymáshoz, hogy Sakara úgy érezte elájul a bűzös lehelettől. - Tudod, ki az
apád? - suttogta halkan Habake, s színlelt gondossággal körbetekintett, hátha
figyeli őket valaki. - Nem tudod. Igaz? A drágalátos anyád sosem beszélt róla
neked ugyebár? Tudod, miért van ez? Mert ti nem vagytok elég jók hozzá. Egy
olyan puccos orvosnak nem kell két ilyen kriptaszökevény - horkantott fel
gúnyosan, s megmarkolta a lány arcát, aki nem tudott megszólalni.
Orvos? Hát tényleg orvos lenne az apja?
Lehet hinni ennek az alaknak? Egyre csak ez járt a fejében, és egy pillanatra
még félni is elfelejtett.
-
Azt
hitted, túljártál az eszemen, mi? - sziszegte a férfi. Okosnak hitted magad? De
most legyél olyan bátor, mint ott - bökött a klub felé. - Megmutatom, hogy ki
nevet a végén, te kis fattyú. Örülhetsz, ha csak tolószékbe kerülsz, és nem a
koporsóba - eresztett el egy elmebeteg vigyort, azzal ütésre emelte a
kezét.
Sakara már felkészült a legrosszabbra. Már
nem félt. Nem volt szomorú. Nem gondolt semmire, mindössze az fordult meg a
fejében, hogy mennyivel stílusosabb lett volna széttrancsírozott pacaként
heverni az iskola előtt. De hát az élet nem kívánságműsor. Csak Gin arcát
akarta még egyszer látni... Utoljára.
- Kelj már fel, ez most nem a téli álom
ideje - böködte egy ceruzával a barna hajú fiú az ébredező lányt, aki rémült
pillantásokat vetett rá, amint felismerte őt. Behunyta szemeit, mintha fájna
neki a fiú látványa is. - Te mindig ilyen gyáva voltál? - gúnyolódott rajta a
gyerek. A lány csukott szemmel hátat fordított zaklatójának az ágyon.
-
Nem
vagyok bolond... - suttogta alig hallhatóan.
-
Na
jól van, tudom, hogy nem vagy az - szólalt meg békítően a fiú. - Csak annak
tűnsz - tette hozzá, de ezzel a kijelentéssel nem aratott osztatlan sikert. -
Sokkot kaptál - folytatta. - Az én apukám tudott csak lenyugtatni. Az én nevem
Yokomizo Gin. De hívj csak Yokomizo-samának. Én Nyuszi-channak nevezlek el,
mert olyan kis gyáva vagy - csipkelődött, amit a másik egy sértődött morgással
viszonzott. - Miért nem mész haza? - kíváncsiskodott Gin, s leült az ágy
szélére. Úgy forgatta a kezében a ceruzát, mintha valami nagyon érdekes lenne
benne.
-
Nem
mehetek haza - rázta a fejét a lány, s belemarkolt a lepedőbe.
-
Már
miért ne mehetnél, Nyuszi-chan?
-
Ne
hívj így!
-
Nem
válaszoltál.
-
Azt
mondtad, bolond vagyok. A bolondok maradjanak csak a kórházban. Máshova úgysem
kellenek.
Mikor ezt mondta, a fiú furcsa, tűnődő
tekintettel meredt rá, mintha nem tudta volna, hogyan értse a hallottakat.
Zsebébe csúsztatta a ceruzát, az ágy szélére könyökölt, és a lányt figyelte,
aki halk szuszogással bámulta a vakítóan fehér falat.
-
Hülye!
- vágta hozzá Gin. - Hülye az, aki ezt mondta neked, és te is hülye vagy, mert
elhitted neki - fogalmazta meg a problémát, jelentőségteljes ábrázattal.
-
Nem
vagyok hülye! - pattant fel a lány az ágyban, s szúrós szemekkel méregette
ellenfelét.
-
Dehogynem,
Nyuszi-chan. Olyan hülye vagy, hogy az már... Jó-jó, ne sírj! - váltott
hangnemet hirtelen, látva a szipogós arcot, amely bármelyik pillanatban
elázhat. - Ne sírj, mert nem állok jót magamért! Fejezed már be! Hé, engedd el
a karom! - fintorgott, mert a lány az ő ingujját használta zsebkendőnek. -
Hülye, csipogó, csöpögő, nyávogó kisbaba! - pattant fel az ágyról. - Egy lány
ne viselkedjen ilyen nyálasan egy férfi társaságában! - osztotta ki, habár elég
furcsán hangzott, amit mondott, annak fényében, hogy ő maga se lehetett idősebb
egy tízévesnél. - Majd én rendbe szedlek! - jelentette ki elszánt képpel. -
Megkeresem, és bosszút állok neked azokon az alakokon, akik bolondnak neveztek.
Persze magamat kivéve, mert az ugye elég furcsa lenne - jegyezte meg, töprengő
tekintettel. - Na pattanj! - utasította. - Majd én vigyázok rád, rendben? -
kérdezte, s a lányért nyújtotta kezét. Szürke szemei bizalom gerjesztően
csillogtak a reggeli napsütésben.
Sakara érezte, hogy
valaki felemeli a hideg földről, s képtelen volt kinyitni szemét. Nem mert
szembenézni azzal a szörnyű alakkal, aki erre a nyomorúságos útra
kényszerítette őt. Félt. Régóta félt már, mert lelke mélyén mindig is érezte,
hogy egész életében Szkülla és Kharübdisz között hányódik majd, és a sors
legfeljebb azt a lehetőséget hagyja meg számára, hogy két rossz közül a
kisebbiket válassza. A halál hát ismét kinyújtotta felé csontos, jéghideg
kezét, s úgy tűnt, többé nem húzza vissza. De ez az érzés... Ez a tapintás a
derekán olyan ismerős volt. Melegséggel töltötte el, mintha új erőt pumpálna
halott végtagjaiba.
-
Ki a
fene vagy te?! - hallatszott Habake ziháló hangja pár lépésnyi távolságra tőle.
- Ne avatkozz bele más emberek dolgába, megértetted? - fenyegetőzött.
Sakara nem értette, mit történik. Noha
korábban megfogadta, hogy nem teszi, lassan kinyitotta szemeit. Alig merte
elhinni, amit látott. Nem, ez nem lehet valóság - hitetlenkedett. Gin arcát
pillantotta meg maga fölött. A fiú emelte fel őt a hideg útról, s üvegfényű
szürke szemeit Habakéra meresztette; azokat a gyönyörű, rémisztő szemeket.
-
Nem
hallod, pajtás? Ki fene vagy te?! - harsogta "apja". Látszott rajta,
hogy kezd kijönni a sodrából, ám a fiú ezzel mit sem törődött.
Lerakta Sakarát a pár méterre odább álló
padra, s a nyakán éktelenkedő zúzódásokat nézegette, érzelemmentes
arckifejezéssel.
-
Yokomizo...
-kun...? - nézett rá értetlen tekintettel a lány.
Nem tudta elhinni, hogy kétszer
megtörténik. Yokomizo már másodszorra menti meg. Ez annyira hihetetlennek tűnt,
hogy képtelen volt feldolgozni. Ott volt. A padra rakta, és még most is vele
törődött. De hogyan? Honnan tudta meg, hogy hol van? Kitől?
-
Itt
fáj? - kérdezte meg hirtelen Gin, miközben a lány nyakát tapogatta komor szemmel.
- Érzel valamiféle nyomást, vagy zsibbadást?
-
Egy...
egy kicsit fáj - csóválta a fejét a sebesült.
-
Biztos?
Sakara, ne hazudj! Ez most nagyon fontos - emelte fel a hangját.
-
Nem
hazudok. Tényleg csak egy kicsit fáj - sietett a válasszal, és valóban őszinte
volt. - Nem érzek nyomást... sem zsibbadást.
A fiú, mintha erre egy kicsit
megkönnyebbült volna. Mereven fújta ki a levegőt, és lehunyt szemekkel állt
föl. Fáradtan masszírozta halántékát, majd lassan Habake felé fordult, aki még
mindig értetlenül figyelte az eseményeket. Szemei ágyúgolyóként pattantak fel.
-
Szóval...
maga az. A hírhedt személy, akiről már annyit hallottam - kezdte Yokomizo olyan
színtelen, üresen kongó hangon, hogy még Sakara is megijedt tőle, pedig ő már
hozzászokott.
-
Mégis
ki vagy te? - tette fel immár harmadjára a kérdést a férfi, s közelebb lépett a
padhoz. - Milyen jogon avatkoztál közbe? Ez a kis fruska megérdemli a
büntetést, mert nagyon engedetlen volt.
-
Egyikünknek
nagyon fog fájni, ami most történik - szakította félbe a fiú, s ő is
előrelépett egyet. Arcán valamiféle eszelős mosoly futott végig. Ez láthatóan
megzavarta Habakét, de nem csak őt. A lány zavarodottan nyúlt a fiú karja után,
de az csak dühösen leintette. - Ideje megtapasztalnia, milyen érzés a másik oldalon
állni.
-
Mi
van talán megőrültél? - kacagott fel a férfi. - Mégis mit akarsz tenni? Ki vagy
te, az utcalányok védelmezője? - Jóízűen felnevetett. - Sohasem láttalak még
azelőtt. Na megmondod a neved, pajtás?
Úgy
beszélt a jégbe fagyott tekintetű Ginnel, mintha régi barátok lettek volna. A
fiúnak közben arcizma sem rándult. Talán csak mosolya lett még torzabb.
-
Kezeskedem
róla, hogy egy életre elmenjen a kedve a pofozkodástól - mondta, rideg hangon.
Sakara nem tudta mit akar tenni, de meg
akarta akadályozni mindenáron. Nem viselte volna el, ha miatta valami baja
esik. Ha azon a szép arcán akár egyetlen karcolást is ejt az az őrült, ő nem
tudja, mit csinál.
-
Yokomizo-kun...
- cincogta erőtlenül. - Ne nem kell ezt...
-
Hallgass!
- intette le a fiú, hátra se nézve. Hangja immár dühös volt, nem törődött a
lánnyal. - Rossz emberrel kezdett ki - sziszegte.
-
Azt
hiszed érdekel, mit zagyválsz itt? - zendült fel Habake. - Na gyerünk! Kotródj
innét! - utasította, azonban Yokomizo egy tapodtat sem mozdult.
-
Ne! -
sikoltott fel a lány, s újból sírni kezdett. - Kérlek, ne! Yokomizo-kun, inkább
menjünk! Nincs semmi baj. Látod? Én jól vagyok. - Szédelegve talpra állt, de a
fiú meg se hallotta.
Habake egy hirtelen mozdulattal ütésre
emelte jobb karját. Mintha az egész egy szempillantás műve lett volna, már ott
termett ellenfele előtt, s lesújtott rá. Sakara becsukta ijedtében szemét, így
csak egy tompa, de hangos csattanást hallott, majd egy összerogyó test
huppanását. Kezeit szorosan szemeire tapasztotta, nem akarta látni, mi történt.
Nem akart több vért látni, főleg nem Yokomizón. Ismét lerogyott a földre. Azt
kívánta, bár közéjük ugrott volna, és akkor őt éri az ütés. Hirtelen csönd
lett, csak saját szipogását, hallotta. Nem, nem, nem! Nem akarom! - gondolatban
üvöltött a fájdalomtól. Miért történik mindez? Bárcsak ne is jött volna ide
Yokomizo! Miért kellett ennek így történnie? Miért? Ez az ő hibája, mert látni
akarta. Mindenről ő tehet. Egyre hangosabban sírt, és belemarkolt hajába.
-
Ne...
Yokomizo-kun... - Csak suttogni tudott. Talán egy percig ült a földön, mikor
egy dühödt hang szólította meg:
-
Ne
sírj már! - szelte
keresztül a csendet egy megnyugtatóan ismerős, fagyos hang. Sakara szemei
puskagolyó módjára pattantak ki a hallatán.
Gin állt előtte, s a kezeit nyújtotta
érte, azokat az erős kezeket, melyek visszarántották őt a tetőre, s melyek most
is megmentették. Azokat a kezeket, melyek a kórházban, a lift falához
szorították, és kikényszerítették belőle, hogy igent mondjon az alkura. Azokat
a kezeket, melyek átölelték Ishiki-kun halálakor s begyógyították a sebeit. Ott
állt előtte élete fénysugara, az egyetlen világosság a csupasz
sötétségben.
-
Hülye!
- kiáltott rá Sakara, újból könnyekbe törve ki.
Botladozva felállt, s magához ölelte a fiút, olyan
szorosan, amennyire csak tudta. Hatalmas kő esett le a szívéről, hogy épségben
volt. Mintha kigyógyult volna egy halálosnak vélt betegségből.
-
Minek
csináltad ezt? Miért jöttél? - nyöszörgött kimerülten. - Azt hittem, hogy
valami bajod esett! - sírt, s fél szemét a földön kuporgó férfira szegezte.
Olyan nyomorultul, megtörten hevert ott, mint egy élettelen báb.
Először azt hitte, hogy meghalt, aztán
meghallotta nyöszörgő hangját.
-
Nincs
semmi baja - fordult hozzá Yokomizo keserű hangon. - Egy lightos balhorogba még
senki nem halt bele.
-
Nem
érdekel! - szögezte le Sakara. - Nem érdekel, hogy van! - mondta, s
végigtapintotta Yokomizo arcát, hogy épségben van-e. Még mindig attól
rettegett, hogy az a vadállat sebet ejtett rajta. Biztosra akart menni, hogy
semmi baj nem történt.
-
Nyugodj
már meg! - Gin elkapta kezeit, és elemelte arcától. - Biztosan jól vagy? -
kérdezte, és most rajta volt a sor, hogy kezével végigsimítsa a lány arcát, és
kék-zöld foltokkal borított nyakát.
-
Minden
rendben - mondta elhaló hangon Sakara. - Úgy örülök, hogy itt vagy. De...
honnan... hogyan?
-
Honnan
tudtam, hogy itt vagy? - szólt a fiú. - Az anyád mondta el - válaszolta
közömbös hangon.
-
Az
anyám?! Natsue? Nem, az nem lehet. Az egészen biztosan nem ő volt -
hitetlenkedett.
-
Gyere,
menjünk! - indítványozta Yokomizo. - Majd útközben mindent elmagyarázok -
mondta, s hívott egy taxit.
Miközben vártak egy pillanatra sem engedte
el a fiú a lány kezét. Mindketten beszálltak az autóba. Sakarának kicsit
remegett még mindig a térde. Gin észrevette ezt, és ismét a kezéért nyúlt, s
szokatlan kedvességgel szorította meg. Ekkor a fiú a sofőrnek mondott valamit,
s elindult az autó. A lány kezdte biztonságban érezni magát. Még vetett az
ablakból egy utolsó, lesújtó pillantást földön heverő "apjára", s
megállapította, hogy semmit sem érez. Nem sajnálta, amiért otthagyták
sebesülten, nem volt dühös. Nem akart még egyet belerúgni, habár pár perccel
korábban még szemrebbenés nélkül képes lett volna halálra taposni. Csak látta
az egyre távolodó, mozgolódó testet, amely szép lassan beleveszett az éjszaka
sötétjébe.
-
Yokomizo-kun...
köszönöm! - szólalt meg hirtelen. - Köszönök mindent, amit értem tettél! Szavakkal
el nem mondható, hogy mennyire hálás vagyok. Erre gondoltam akkor is, amikor
nem tudtam, hogy megúszom-e. Akkor is csak az járt a fejemben, hogy nem tudtam
neked megköszönni soha. Szóval most, mielőtt még történne valami újból...
Köszönöm! Köszönöm!
-
Túl
sokat beszélsz - mordult rá Gin.
Sakara ezen csak mosolygott. Ismerte már
annyira a mellette ülő fiút, hogy tudja ez mit jelent. Úgy vélte ez a morgás
annyit tesz, hogy "Nincs mit!".
-
De
azt, hogy az anyám mondta el neked, hogy hol vagyok - sütötte le a szemét. - Ez
enyhén szólva hihetetlen. Anyám sose mozdul ki a házból, így ő nem mondhatta.
-
Már
hetek óta tudom, hogy hol laksz - vetette oda Yokomizo. - Miután nem
jelentkeztél, és a telefonod ki volt kapcsolva, elmentem hozzád - folytatta,
ügyet sem vetve a lány döbbent arckifejezésére. - Kopogtam, és az anyád nyitott
ajtót. Először letagadta, hogy ott laksz, és rám is csapta. Aztán visszajött,
és azt mondta nekem, hogy dolgozol, abban a klubban.
-
Hogyan?
- vörösödött el Sakara, s arra gondolt, minek tarthatta a fiú, mikor azt
hallotta, hogy ő egy olyan helyen dolgozik. - Én nem...
-
Tudom
- szakította félbe Gin. - De akkor is, szólhattál volna. Miért nem mondtad el,
hogy az az alak mire készül? - vonta kérdőre a lányt, rászegezve azokat a
jéghideg szemeket.
-
Én
nem tudom... - mentegetőzött Sakara. - Csak úgy gondoltam, jobb, ha erről nem
beszélek. Ez az én problémám - hirtelen elakadt a hangja.
Hogy mondhattam ezt? - ostorozta magát.
Még hogy az én problémám! Ha valóban így lenne, még most is ott lennék
kiszolgáltatva, annak az őrültnek, és ki tudja, mit csinálna velem.
-
Nem
bírom elviselni, amikor ilyen vagy - csattant fel Gin. - Még soha nem akartam
ennyire megütni nőt - mondta, s mintha fájdalom kínozná, gyötrődve tekintett
maga elé.
Nem volt korábban rá példa, hogy a lány
ennyi érzelmet látott az arcán.
-
Yokomizo-kun,
ne haragudj! - szólt bűntudatosan Sakara. - Nem akartam, hogy ez legyen -
mielőtt befejezhette volna a mondatot, a fiú magához vonta őt, és megcsókolta,
olyan hévvel, hogy nagyon meghökkent.
Meglepődött, de nem ellenkezett. Hagyta,
hogy minden menjen a maga útján, nem lökte el magától. Engedte, hogy az
érzelmei legyőzzék. Átölelte, és engedett neki. Abban a pillanatban szinte
bármit engedett volna, mert annyira hálás volt az ő jégszemű megmentőjének.
-
Hozd
el, ami szükséges! - utasította Gin, mikor az autó megállt, a lány háza előtt.
- Itt megvárlak.
-
Aztán
hová megyünk? - érdeklődött Sakara, de a másik csak leintette.
-
Csak
siess, majd elmondom!
A lány kikászálódott a járműből, s a
bejárati ajtó felé vette az irányt. Mikor belépett a házba, mindent ugyanúgy
talált, ahogy otthagyta őket, pedig mintha egy örökkévalóság telt volna el
azóta. A folyosón állva látta, hogy a nappali nyitva felejtett ajtaja mögül
fények szűrődnek ki. Biztosan be van kapcsolva a tévé - állapította meg, s
ezzel mit sem törődve szobájába lépett. Nyomott hangulatú kis helység volt,
tele selejtes kacatokkal. Csak egyetlen apró ablaka volt, amin át most az utcai
lámpák sárga fénye világított. Nincs min szépíteni, ronda kis szoba volt, de
mégis több mint tizenhat évet itt élt le, s úgy érezte, hiányozni fog neki.
Valahogy sejtette, hogy nem jön többé vissza. Egy utazótáskát húzott elő a
szekrény mögül, s elkezdte megtölteni ingóságaival. Nem volt nehéz feladat,
kevés használható tárgya volt. Úgy tíz perc elteltével már szinte mindent
bepakolt, amire szüksége lehetett. Még mielőtt elhagyta volna a szobát, az ágy
matraca alá nyúlt, s egy rongyos képet húzott elő. A fotón egy fiatal, gyönyörű
szép nő állt, karjában egy kisbabával. A nő vállára egy magas férfikéz borult,
de az alak arca ki volt kaparva a felismerhetetlenségig. Sakara egy ollót
húzott elő éjjeliszekrényéből, s millió apró darabra vagdosta a fotót, majd
kilépett az előszobába. Lassan a nappali ajtaja elé sétált, ahol letette
táskáját. A bekapcsolt tévé előtti kanapén ült Natsue, s egy újságot olvasott,
mintha semmi sem történt volna. A lány arra gondolt, milyen rég is szólította
azt a nőt anyának. Már nem is emlékszik az utolsó alkalomra, olyan régen
volt. Mennyi fájó év telt el azóta. Natsue hirtelen lerakta az újságot, s
hátrafordult. Megpillantva a lányt, kikapcsolta a tévét, és felállt. Ráérős
léptekkel odacsoszogott hozzá, s azt kérdezte:
-
Apád
hol van?
Sakara csak hallgatott. Anyja szemébe
nézett, és felidézte a keserves emlékeket. Boldog egy se jutott eszébe,
akármennyire is igyekezett.
-
Ki
volt az a fiú, aki keresett téged? - szólalt meg ismét a nő, üveges tekintettel
meredve lányára.
-
Yokomizo
Gin. Egy jó ismerősöm - válaszolt Sakara, s akármennyire is próbálkozott,
képtelen volt kimondani, hogy a barátom.
-
Tudom,
ki ő. Orvos gyerek! - horkant fel gúnyosan a nő. - Mind ugyanolyanok! Azt
hiszik, körülöttük forog a világ csak mert a pénz és a társadalom nekik kedvez.
Megpróbálnak elcsábítani, de szeretni egyik sem fog. Megrontanak, aztán
otthagynak téged - mondta, s Sakarának nyomban eszébe jutott, amit Habake
mondott: "Egy olyan puccos orvosnak nem kell két ilyen
kriptaszökevény."
Életében először, a férfi valami hasznosat
mondott, amit Natsue most megerősített. Az apja orvos. Ez biztos.
-
Vigyázz
vele, csak kihasznál! - intette óva anyja. - Olyan, mint az összes többi. Okos
és elbűvölő, de ez pusztán a látszat.
A lány halkan sóhajtott.
-
Látszat
- suttogta alig érthetően.
-
Hagyod,
hogy magával ragadjon az üveg fénye. De össze fog törni és megsebez - jósolta,
és évek óta most először mutatott némi érzelmet Sakara iránt.
A lányt nem igazán hatották meg ezek a
szavak.
-
De
mit bánom én, mihez kezdesz! - kiáltott fel Natsue. - Tedd nevetségessé magad!
Pár pillanatig néma csöndbe
burkolózva figyelték egymást, anya és lánya, majd Sakara lehajolt, s felvette
csomagját. Érezte, hogy itt a búcsú ideje, majd kimondta azt, amire már régóta
készült, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie, s amitől ugyanakkor
félt is, mert valaminek a végét jelentette. De mint tudjuk: minden végben benne
van egy új kezdet lehetősége.
-
Viszlát,
Anya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése