7. Fejezet

7. RÉMÁLOM

       Már későre járt az idő, mikor ismerős hangok csapták szét az éjszakai csendet. Sakara zavartan kászálódott ki az ágyából, nem tudta elképzelni, hogy mi történik ilyenkor, éjnek évadján, ebben a szinte lakatlan házban. Lekapta az éjjeliszekrényről a kis piros tiktakos óráját, s az ablakhoz vánszorgott vele. Az utcai kandeláberek fényében ki tudta venni, hogy mennyi az idő: Hajnali három óra múlt pár perccel. Gyanakvóan tekintett szobája ajtajára, melynek kulcslyukán keresztül, most fény szűrődött be. Ki a fene ez? - gondolta idegesen. Vajon Natsue az? Nem, az nem lehet. Mit csinálna ilyenkor? - morfondírozott. Nappal sem igen jön ki a szobájából. - Akkor talán egy betörő? - elmélkedett, azonban ezt az eshetőséget is hamar elvetette. Mégis ki akarna betörni hozzájuk? Ebből a házból nincs mit ellopni, a lehullott vakolaton kívül. 

       Lassan az ajtóhoz somfordált, s résnyire nyitotta azt. Abból a látószögből semmi különöset nem vett észre, azonban tisztán és érthetően hallotta a zajokat, melyek felverték álmából. Egy férfi beszélt, akinek a hangja nagyon ismerős volt. Nem is telt pár másodpercnél többe, hogy rájöjjön ki az. Mikor tudatosult benne, szájára akaratlanul is egy undorodó fintor ült ki. Habake volt az, az apja. Eltelt egy kis idő, amíg Sakara túltette magát a sokkon, hogy újra itt van, ám mikor végre sikerült lenyugodnia és rendezni gondolatait, azon kezdte el törni a fejét, hogy mit kereshet itt. Minek jött vissza? Talán meggondolta magát, és újra velünk akar élni? Lassacskán rémület uralkodott el lelkén. Nem akarta, hogy visszajöjjön. 

Végül úgy döntött, hogy hallgatózik, hátha rájön arra, hogy mi folyik itt. Ekkor anyja hangjára lett figyelmes:

-          Nem tehetek semmit. Ez... most nem tudom - mondta Natsue elhaló hangon. - Mégis mit vársz tőlem? Tudod nagyon jól, hogy nekem nincs...

-          Ismét a férfihang szólalt meg:

-          Nem érdekelnek a baromságaid! - vágott közbe, szinte kiabálva. Hangjából nem volt nehéz rájönni, hogy részeg, mint mindig. - Fogd be a szád, és adj pénzt!

-          Mondtam már, hogy nincs pénzem! - ismételte meg magát a nő kétségbeesetten. - Mégis honnan lenne? 

-          Te utolsó szajha! - fakadt ki a férfi ingerülten. - Hazudsz! Tudom, hogy van! Add ide azonnal! - üvöltött, s egy tompa puffanó hang hallatszott a beszélgetés irányából.

Sakara majdnem kiesett az ajtó mögül, annyira megijedt. Hallotta anyja nyöszörgését. Ereiben megfagyott a vér, nem tudta, mihez kezdjen. Az éjszaka közepén arra éred, hogy apja megint itt van. Dühös volt, ugyanakkor félt is. 

-          Semmi hasznodat nem veszem... - hallatszott ismét Habake hangja. - Pont olyan vagy, mint a fattyad. Ti ketten, csak elszívjátok mások elől a levegőt. - horkant fel gúnyosan. - Élősködtök az embereken, mint holmi csúszómászók - fejezte be, s mondanivalóját pár pillanatnyi csönd követte, melyet csak néhol Natsue szipogása tört meg.

Sakara földbegyökerezett lábakkal dőlt szobája falának. Majdnem sírva fakadt, azonban könnyeit elnyomta a rémület. Gondolatai vadul cikáztak elméjében. 

Mit kéne tennie? Ha közbeavatkozik, annak biztosan ő látja majd a kárát, de ha nem, akkor mi fog történni? Meddig megy el ilyen állapotban az a férfi? Elmélkedését Natsue hangos sikítozása zavarta meg. A nő szinte már üvöltött. Sakara kinézett a szobából, s végre megpillantotta őket. Anyja összetörve hevert a folyosó végében, s szája sarkából kis patakokban csordogált a vér. Habake előtte állt. A lány megállapította, hogy semmit sem változott. Arca borostás, szemei karikásak voltak. A tér másik végéből tisztán lehetett érezni a cigarettabűzt, ami mindig körülvette, elkeveredve a szokásos alkohol szagával. 

-          Azt akarod, hogy felismerhetetlenné tegyelek? - fenyegetőzött a férfi, s idegesen rázta öklét. - Szánalmas vagy - vetette oda. - Nem is tudom, hogy bírtam ki eddig melletted, te undorító ringyó - mondta, s ütésre emelte jobb karját. 

-          Ekkor Sakara - nem tudta miért -, de kilépett a szobájából.

-          Hogy ki az undorító, arról vitatkozhatnánk. - szólt oda apjának, aki erre leeresztette öklét. 

-          Te? - lepődött meg, s szembefordult a lánnyal. - Mit keresel itt, te kis hülye? Nem aludnod kéne ilyenkor? - Ajka gúnyos vigyorba húzódott.

-          Aludtam is, de ez a kis szóváltás felébresztett - vetette oda remegő térdekkel, de magabiztos hangon Sakara. - Neked nem mondták, hogy nőket nem illik megütni? - tette fel a kérdést, csak még jobban felpaprikázva Habakét.

-          Talán te is szeretnél? - kérdezte feldühödve a férfi, s egy lépést tett felé. - Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint ez - bökött Natsue felé. - Semmi hasznodat nem veszem. 

-          Persze, mert te annyi hasznot hozol a házra - horkantott fel Sakara, bár érezte, hogy kezd túllépni a határon, mégse volt képes leállni.

Tizenhat év gyűlölete halmozódott fel benne. - Kettőnk közül te vagy az, aki nem tud mást, csak rontani a levegőt - folytatta, azonban ez már soknak bizonyult. A következő pillanatban egy ütést érzett bal szeme táján, és már semmire sem tudott figyelni, csak hirtelen jött fájdalomra, ami lebénította arcát. Apja máskor is megütötte már, de ennyire már régen fájt neki. A padlóra rogyott, s lehajtotta fejét. Még látta amint Habake kiviharzik a bejárati ajtón, s minden egyes másodperccel egyre jobban átjárta a fájdalom. Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Vajon tényleg megtörténtek azok a dolgok? Tényleg találkozott Ginnel, vagy csak álmodta az egészet? Lehet, hogy mindent most álmodott, ebben a pillanatban? Aoyama valóban beszélt vele? Riiko és Yume... Ők is csak a képzelete szüleményei? Minden olyan homályossá vált. Mikor magához tér, mindenki eltűnik, minden semmivé válik. Igen. Biztosan ez lesz. Talán még most is zuhan lefelé a tetőről, de bármelyik pillanatban földet érhet, és felébredhet. Vagyis meghal. Hideg volt ez a gondolat. Nagyon fázott tőle. 

-          Minek avatkoztál közbe? - hallatszott anyja hangja a folyosó végéből. - Magadnak kerested a bajt. Idióta... Tudtad jól, hogy ez lesz. 

-          És? - nyöszörgött a lány, miközben a padlóra hulló vércseppeket figyelte. Kíváncsiság fogta el, ha ujját belemártja a vérbe, vajon meleget vagy hideget fog érezni. - Miért ne tettem volna? Én nem vagyok te - vetette oda, s ebben a mondatban minden benne volt, amit mondani akart. 

Reggel hatkor még mindig a fürdőszobában volt, és az arcán keletkezett mély sebet ápolta. Szeme alatt több centis felületen felszakadt a bőr, s az onnan folyó vér úgy tűnt, sohasem akar elállni. A lány egy nagyobbacska vizes kötszer darabot helyezett a sebre, ezt két ragtapasszal ragasztotta le, remélve, hogy kitart egy darabig. Ezután, mintha misem történt volna, elindult az iskolába. Nem vitt táskát, hiszen aznap volt az iskola harmincadik évfordulójára rendezett ünnepség. idő közben rá kellett jönnie, hogy a vér bizony mégis csak meleg, ugyanis égett az arca a fájdalomtól. És pluszban még álmos is volt. 

Mikor az épületbe ért, egyből a sportpálya felé vette az irányt. A lelátókon már nagyon sok ember összegyűlt. Pár perc keresés után meg is találta Yume-chant, aki épp törölközőket osztogatott szét a sportolóknak. Mikor a lány megpillantotta Sakarát, elképedt szemeket meresztett rá. 

-          Kyou-san, veled meg mi történt? - tette fel aggódva a kérdést. 

-          Semmi baj... - vont vállat a másik, s mindeközben hihető történeteken törte a fejét, sérülését illetően. Már nagyon elege volt ebből. folyton csak hazudni, újabb és újabb meséket kitalálni. Mindig ez megy. - Megvágtam magam, de semmi komoly - mondta, s magára erőltette legkönnyedebb arcát. - Ne haragudj, hogy megvárattalak.

-          Biztosan jól vagy? - kérdezte Makano-san, s gyanakvó pillantásokat küldött Sakara felé, aki azonban kerülte a lány tekintetét. 

-          Persze, persze! - hazudta, s felkapott pár törölközőt az egyik padról. - Siessünk, még nagyon sok dolgunk van! - mondta, s úgy festett elterelő hadművelete sikeresnek bizonyult, mivel Yume-chan folytatta tovább a munkát. 

Sakara próbált nem gondolni arra, ami éjszaka történt, de nehéz volt kivernie fejéből, főleg, hogy a szeme alatti seb nem engedte, hogy megfeledkezzenek róla. Így utólag hülyeségnek tartotta, amit csinált, de akkor nem bírt nem cselekedni. Persze máskor is megesett már, hogy Habake megverte Natsuét, de most más volt valamiért. Mindegy - nyugtatgatta magát a lány. Már kár tépődni ezen - gondolta, s finoman megérintette az arcán lévő kötszert, azonban egyből kétszeresére nőtt fájdalma, így úgy gondolta, okosabb, ha nem nyúlkál oda. 

Az ünnepségen elég sok ember megjelent, több is, mint amennyire számítottak. Délelőtt fél tízkor Yume-chan megkérdezte Sakarát, hogy egy kicsit elmehet-e, amire persze igen volt a válasz, hisz a lány tudta, hogy Makano-san hová siet. A kendo bajnokság tíz körül vette kezdetét, és a lány nyílván Chiaki-kunt akarta megnézni. Ezek után Sakara egyedül tartotta a frontot, azonban nem volt olyan nehéz, csak italt és törölközőt kellett osztogatnia, ám ami már sokkal kellemetlenebbnek bizonyult, az az volt, hogy így egyedül maradt gondolataival, s egyre növekvő melankóliájával. Elméjén ismét kezdtek eluralkodni a borús gondolatok. Mikor eltűnt minden játékos, leült egy padra, hogy kipihenhesse az addigi fáradalmakat, hisz messze volt még a nap vége. 

       Azon gondolkodott, hogy mikor hazamegy, vajon ott lesz-e Habake? Ennek a lehetőségére elsötétült szíve. Nem akarta, hogy megint minden úgy legyen, mint korábban. 

Mikor véget ért a focimeccs, visszasietett a lelátókhoz, s abban reménykedett, hogy ott lesz már Yume-chan is, de csalódnia kellett. Végigpásztázta a közelben álló embereket, de sehol nem látta őt. 

-          Hé, te! - kiáltott oda neki egy tanár, a tribün alól. - Ezeket vidd be kérlek a szertárba! - utasította, s a kispad alatt lévő két kosárlabdára mutatott. 

-          Rendben! - mondta Sakara, s kiszedte a labdákat, amikkel elindult a tornaterem felé.

Ahogy sejtette, nem csak az iskolán kívül zajlott az élet, az épületen belül is nagy nyüzsgés volt. Beletelt egy kis időbe, amíg átverekedte magát a tornaterem előtt álló nagy tömegen, de mikor végre sikerült, már semmi sem állta az útját a szertár felé. Mikor odaért, lerakta lába elé a két játékszert, s elővette zsebéből a kulcsot, ami az ajtót nyitotta. Épp eltekerte a zárat, amikor hatalmas kiáltások hangzottak el nem messze tőle. A tornaterem előtt álló tömeg, ujjongó üdvrivalgásba tört ki, s hamarosan az is kiderült, hogy miért. A folyosó másik végéből az iskolai kosárlabdacsapat néhány tagja pont erre tartott, így a lány be volt szorulva a tömeg és a csapat közé. Nem volt nehéz kiszúrnia, hogy Yokomizo-kun is velük van, de ami még kínosabbá tette a helyzetet, az az, hogy volt egy pillanat, amikor a fiú és a lány tekintete egyértelműen találkozott. Yokomizo pillantása hideg volt, mint mindig, de abban a minutumban, amikor egymásra néztek, még a szokásosabbnál is rémisztőbb képet vágott. Derült égből villámcsapásként érte a hirtelen találkozás, és pánik félelem uralkodott el rajta. Nem akarta, hogy Yokomizo ilyen állapotban lássa őt. Na meg volt egy kis bűntudata is amiatt, amit a háta mögött tett. Az Aoyamával való találkozgatás következményeire gondolt. Nem tudta, hogy vajon Gin fülébe jutott-e valami, de nem is akarta megtudni, így kiválasztotta az egyetlen egérutat, ami szóba jöhetett. Felkapta a két kosárlabdát, és bevetette magát a szertárba, amilyen gyorsan csak lehetséges volt, persze hozta a formáját, mert a helységbe lépve, rögtön elvágódott a földön heverő fekete súlyzókban, s nagy puffanással fogott földet. Így az akció fájdalmas véget ért, mégis sikeresnek bizonyult, hiszen csak azután nyalta fel a padlót, hogy belépett a szertárba. A már fentebb említett nyomos okok hergelték a menekülésre, és hogy ne kerüljön 15 méternél közelebb Ginhez.

       - Ki a fene hagyta itt ezeket? - nyöszörgött még mindig a hideg padlón heverve, s arrébb gurította a balesetet okozó tárgyakat. Arra gondolt, hogy még egész könnyen megúszta, igaz már a tenyere is fájt, de még szerencse, hogy időben ki tudta rakni a kezeit, különben lefejelte volna a padlót. Vicces véget értem volna - gondolta ironikusan, s feltápászkodott. - Súlyzók általi halál... Nem is hangzik rosszul - mondta, s leporolta ruháját, majd a két labdát a helyére tette. 

Hosszú percekig kuksolt a sötétben tétlenül, majd az ajtóhoz somfordált, s fülelt, ám mivel nem hallott hangokat, úgy érezte, tiszta a levegő. Kilépett, s sietve bezárta maga után az ajtót. Azonban épphogy eltekerte a zárat, egy régen hallott hang szólította meg, ami lidércnyomásként érte.

-          Látom épp aktív bújkálásban vagy - mondta Yokomizo enyhén gúnyos hangon, ami tőle elvárható volt.

A fiú a szertár falának dőlve állt, s karba tett kézzel figyelte Sakarát, aki előtt lepergett az egész élete. Ott állt Mr. Jégcsap fél méterre tőle, és a szokásosnál is dühösebb képet vágott. 

-          Yo-Yokomizo-kun! - dadogta a lány. - Nem tudtam, hogy itt vagy. Rég nem láttuk egymást - habogta zavarodottan. - Tudod mostanában annyi elintézni valóm volt... - Nem tudta, mit beszél, csak mondott mindent, ami az eszébe jutott. - Itt van ez az ünnepség, meg hasonlók, de biztos te is így vagy ezzel. Ezek a sportrendezvények elég... 

-          Mi történt az arcoddal? - vágott közbe a fiú, s úgy tűnt, nem is figyelt arra, amit Sakara mondott. Hangja vészjóslóan csengett. 

-          O, hogy ez? Semmiség... Csak megvágtam - mondta a lány, azonban sejthette, hogy még ha Yume-channak be is tudta adni ezt a mesét, Yokomizo már nem fogja bevenni olyan könnyen.

-          Mivel? - tette fel a kézenfekvő kérdést a másik, s közelebb lépett Sakarahoz. 

-          O-Ollóval? - mondta cseppet sem határozottan a lány.

Mint mindig, teljesen leblokkolt a fiú láttán, úgy érezte, elzsibbadnak végtagjai. Szíve a torkában dobogott, mikor Gin megérintette arcát, és felhajtotta azt a kötésnek nem nevezhető valamit, amit összeeszkábált.

-          Kizárt dolog, hogy ezt ollóval csináltad - jelentette ki a fiú, továbbra is a sebet nézegetve. - Ilyen széles sebet egy olló nem tud ejteni. Ez sokkal inkább valamiféle zúzódásnak, ütésnek tűnik.

-          De... 

-          Akár be is fejezheted - utasította a lányt Gin, s ez egyszer inkább komolynak tűnt, mint unottnak, vagy mérgesnek. - Eleget hazudoztál erre a napra, nem? - Ezt úgy mondta, hogy Sakarát még el is fogta a bűntudat, habár nem tudta, miért. Kettejük közül nem ő a nagyobb hazudozó. - Hogyan szerezted ezt a sebet? - kérdezte nyugodt hangon.

Sakara nem tudta, mit feleljen. Mégis hogyan mondhatná meg az igazat, hogy az apja a múlt éjszaka megütötte őt és az anyját is? Hogy tudna ilyet mondani? Ez annyira megalázó és szánalmas dolog volt. Már évek óta előfordultak hasonlók a családjában, de soha senkinek nem beszélt erről. Általános iskolában többször megesett, hogy a tanárok számára megmagyarázhatatlan sebekkel ment iskolába, és gyakran kérdezték tőle, hogy "minden rendben otthon?", de sose mondta el az igazat senkinek. Nem akarta, hogy bárki tudjon erről, ez csakis az ő dolga volt, az ő keresztje. 

-          Én... Nem tudom... - felelte, s már meg sem próbált tiltakozni, vagy újabb megtévesztő meséket kitalálni. Elfordította tekintetét. Nem volt képes a fiú szemébe nézni. 

-          Szerinted elfogadom ezt a választ? - kérdezte Yokomizo. 

-          Nincs más válasz - fakadt ki a lány, s lesütötte szemeit. - Most menj! - szólt a fiúra s mellkasára tette a kezét, hogy félretolja az útjából. - Ez most... nem olyan dolog... amihez közöd lenne - suttogta alig hallhatóan.

Szemei üvegesen fénylettek, mintha csak két nagy üveggolyó lenne. Amíg keze Gin mellkasán pihent, érezte a szívdobogását, és olyan furcsa volt. Yokomizo is csak egy átlagos középiskolás diák. Neki is dobog a szíve, mint minden embernek. Úgy látszik vannak olyan részei, melyek még nem fagytak el teljesen. A szíve ütemesen dobogott mellkasában. De miért vert ilyen erősen? 

-          Idegesítő... - mormolta érzelemmentes hangon a fiú, s elkapta a lány kezét, még mielőtt az elfuthatott volna. - Veled mindig csak baj van - jelentette ki, s fáradt képet vágott. - Most az eredeti tervemtől eltérően pátyolgatnom kell téged, pedig inkább büntetésre szorulsz. - Ezt egészen sötét ábrázattal mondta.

-          Yokomizo-kun, eressz el! - kérvényezte Sakara. 

-          Nem! - érkezett az egyértelmű válasz. - Pár napig nem látlak, és mikor összefutunk ilyen sebeket találok rajtad, és nem mondod el, hogy hogyan szerezted őket - vázolta fel a helyzetet Gin, kicsit ingerült hangon. - A francba, te teljesen megőrültél? Meddig akarod még ezeket eltitkolni? - kérdezte egyre idegesebben.

Ez volt a második alkalom, hogy abban a hideg tekintetben megmozdult valami, azonban gyorsan semmivé lett. Talán a Hókirálynő tükörszilánkja csillant fel szeme sarkában.

-          Nem akarom titokban tartani... - nyöszörgött a lány, s érezte, hogy már nem bírja sokáig sírás nélkül, azonban a végsőkig dacolni akart a könnyek ellen. - De nem is mondhatom el, mert ez... ez...

Nem bírta befejezni a mondatot. Érezte, hogy egy apró könnycsepp gördül végig arcán, amit abban a pillanatban letörölt. Dühös volt magára, amiért nem bírta visszatartani. Korábban sokkal erősebbnek érezte magát. Amíg teljesen egyedül volt, sose volt ilyen gyenge. 

-          Most meg mi a fenének sírsz? - értetlenkedett Yokomizo. - Ez már nem az első alkalom, hogy amikor veled vagyok, sírni kezdesz - mondta megütközve. 

-          Én sajnálom... nem akarok sírni, csak úgy... - mondta a lány, azonban egyre nehezebb volt megálljt parancsolni magának.

Tipikus. Ha azt mondják, ne sírj, még jobban sírni kezdesz. Abban a pillanatban nem tudta miért, de elég bátorságot érzett magában, hogy elmondja az igazságot, nem törődve a következményekkel. 

-          Éjszaka... - kezdett bele szipogva. - Apa hazajött. Vagyis hát ugye ő nem igazából az apám, csak azt hittem - javította ki magát sietve. - És ő meg anya veszekedtek - folytatta elcsukló hangon. - Én meg csak... nem bírtam még egyszer végignézni. - Nem volt benne biztos, hogy Yokomizo értette, mire céloz, de képtelen volt nyíltan kimondani mindent, mert általa újból átélte volna az egész borzalmat. 

Yokomizo kifürkészhetetlen tekintettel figyelte Sakarát, s még mindig fogta a kezét. Egy pillanatra megint egymás szemébe néztek, olyan mélyen, mint talán eddig soha. 

-          Gyere, menjünk - utasította Gin a lányt, s elindultak a kijárat felé. Hangja nem tűnt meglepettnek, sem mérgesnek. 

-          Hová? - kérdezte Sakara megrökönyödve. - És az ünnepség? 

-          A kosármeccsnek már vége - jelentette ki a fiú. - Szóval csak gyere! 

-          Re-Rendben - egyezett bele a másik, bár maga sem tudta, hogy miért megy bele ilyen könnyen.

Miközben fogta Yokomizo kezét, arra döbbent rá, hogy ez már régóta nem csak egy kar neki. Sokkal több volt annál. Megkönnyebbülést jelentett számára, a fiú érintése, olyan nyugalmat hozott, amit nem gyakran érez. Ez furcsa volt, mert korábban ideges lett ettől a helyzettől. Amikor ilyen közel voltak egymáshoz, mindig megérezte azt az immár ismerős illatot, Yokomizo egyenruhájának illatát. 

-          Sajnálom, de mostanában nagyon sok dolgom volt - jelentette ki a fiú hátra sem pillantva a lányra. - A kórházban az egyik beteg rosszul lett, és az elmúlt két napban kritikussá vált az állapota - magyarázta, s mintha elgondolkodott volna valamin. - És volt egy kis összetűzésem egy régi baráttal, szóval vele is le kellett rendeznem a dolgokat.

-          Nem baj! - vágta rá a másik. - Nem kell magyarázkodnod!

-          Biztosan fáj az arcod. Nem valami szerencsés lekezelés nélkül elkötni az ilyen sebeket. 

-          Nem, annyira nem rossz - sietett a válasszal Sakara. - Már csak egy picit fáj - hazudta.

Miközben az utcán sétáltak, felmerült a lányban, hogy megkérdezi hová mennek, de annyira nem is volt fontos már, így inkább csak követte a fiút. Kicsit bűntudata volt, hogy már megint miatta kell a másiknak otthagynia az iskolát, s ez az önmarcangoló érzés tovább erősödött, mikor eszébe jutott, hogy Yokomizo már végzős. Nem vele kéne foglalkoznia ilyenkor. 

-          Szeretném, ha eljönnél hozzánk - jelentette ki a fiú hirtelen. - Több dolog miatt is.

       Micsoda? - értetlenkedett magában a lány.

Mr. Azt csinálok veled, amit akarok, megkér valamire, és nem utasít? A lány nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon ezen. 

-          Rendben - egyezett bele, és azon morfondírozott, mi lehet az a "több dolog".

Bár ez már a harmadik alkalom volt, még mindig zavartan érezte magát a fiú házában, nem tudott mihez kezdeni magával. Mikor belépett az ajtón nyomban levette a cipőjét, s bizonytalanul követte Yokomizót. Az igazi rémület csak akkor jött, mikor Haruka-san hirtelen megjelent.

-          Sakara-chan! - kiáltott fel a nő örömmel. - Milyen rég nem találkoztunk! Hadd nézzelek meg! - mosolygott, s feltűnően vizsgálni kezdte Sakarát, aki ettől szörnyen kínosan érezte magát. Illedelmesen meghajolt a hölgy előtt, s ő is eleresztett egy mosolyt. 

-          Na ebből már elég! - csattant fel Gin anyja tetetett dühvel. - Úgy viselkedsz velem, mintha egy idegen lennék! Te napról napra aranyosabban nézel ki! - mosolyodott el ismét. 

Bár furcsa látványt nyújtott Haruka-san hangulatingadozása, mégis volt benne valami nagyszerű, valami úri hölgyhöz méltó, valami megmagyarázhatatlan. Vidám és hangos volt, de mindvégig elegánsan viselkedett, egy pillanatra sem lépte át a határokat. Ha jobban belegondolt, Sakara pont ilyennek képzelte el Yokomizo anyját, ilyen tökéletesnek. 

-          Szívem, mi történt az arcoddal? - váltott borúsabb tekintetre a nő, s aggódva nézte a seb fölötti kötésnek nem mondható valamit. 

-          Anya, nyugodtan menj vissza, nincs semmi baj. - mondta Yokomizo. 

-          De az a seb... 

-          Majd én elintézem. - intette le anyját a fiú, s megfogta Sakara kezét, azzal elindultak az emeleti lépcső felé.

A ház fölső szintje sem volt semmi. Mikor felértek a lépcsőn egy nagy folyosóra értek, ahonnan tucatnyi ajtó nyílt. A falakon képek lógtak, és az ablak alatt egy vörös kárpitú barokk stílusú heverő állt, mellette pedig egy kis kávézóasztal. A fiú és a lány egészen az utolsó ajtóig mentek, ahova aztán benyitottak. Egy jókora szobában találták magukat, melynek a közepén egy nagy, sötét fából készült ágy állt, vele szemben egy íróasztal, mellette könyvespolcok, ruhásszekrény; szóval egy jól berendezett, kellemes hangulatú helyiség volt. Sakarában nyomban fölmerült a gyanú, hogy ez vajon Gin szobája lehet? Ennek gondolatára, kezdte megint kínosan érezni magát. 

-          Ülj le, rögtön jövök! - érkezett a parancs a fiútól, azzal kiment a szobából. 

Sakara nem akart az ágyra ülni, ezért ügy döntött, hogy az íróasztal mellett foglal helyet. Nyugtalanul dobolt tenyerével combjain. Pár perc múlva ismét megjelent a fiú, egy táskával a kezében. 

-          Ülj át az ágyra! - utasította Sakarát, aki végül kénytelen volt eleget tenni a másik kívánságának. Yokomizo leült mellé, s finoman megérintette a lány arcát. Levette a kötést a sebről, s tűnődő tekintettel vizsgálgatta. - Nem olyan mély, hogy össze kéne varrni, de azzal már úgyis elkéstünk - állapította meg végül. - A vérzés elállt, szóval már le lehet fertőtleníteni - mondta, s valamiféle nedves kendővel törölgetni kezdte a lány arcát a szeme alatt, közben komoly tekintetett vágott. Miután végzett az "orvosi beavatkozással", a sebet hydrocolloid kötszerrel ragasztotta le, ami már sokkal kellemesebb érzéssel töltötte el a lányt, mint az előző, talán még a fájdalom is csökkent.

-          Köszönöm, Yokomizo-kun - mondta a lány zavartan, s arra gondolt, hogy ez már a sokadik eset, hogy a fiú látja el őt. 

-          A szertárban is elestél igaz? - tette fel hirtelen a kérdést a másik. 

-          Ezt meg honnan tudod? - értetlenkedett a lány, s érezte, hogy fülig elpirul.

-          Hallottam - érkezett a kurta válasz. 

-          Hát volt ott pár súlyzó és...

-          Jobban is vigyázhatnál magadra - mondta unott hangon Gin. - Úgyse kerülhetsz el örökké az iskolában - jelentette ki. - Ha jól emlékszem, az egyezségünkben az is benne volt, hogy az iskolán belül is a barátnőm vagy - mondta, s közelebb hajolt a lányhoz, akinek még mindig paprikavörös volt az arca. 

-          Igen, de...

-          Hiába keresel kifogásokat - vágott közbe Yokomizo. - Be kell ismerned, hogy ez idáig nem voltam erőszakos veled szemben, nem kényszeríttettelek semmire, amit nem akartál, mert ezt kérted tőlem. Időt kértél, és én adtam neked. 

Sakara elgondolkozott. Eddig valóban nem kellett semmit se csinálnia. Már több hete megkötötték azt a bizonyos alkut, mégis úgy ment tovább minden, mintha semmi sem történt volna.

-          Viszont az nem mehet tovább, hogy meglátsz a folyosó végén, és beugrasz az első terembe, csak, hogy elkerüljük egymást - folytatta a fiú. - Ez eléggé... - itt mintha kereste volna a szavakat - bosszantó.

-          Jó-jó, értem! - intette le a lány. - De mindig annyian figyelnek a folyosókon - dörmögte alig hallhatóan. - Ez túl kínos... Mármint mi nem járunk igazából...

-          Az nem volt kínos számodra, hogy az iskolaudvaron kéz a kézben végigmenj Harasawával - mondta Gin közömbös arccal, szemét le nem véve Sakaráról. - Ahogy hallottam erre könnyen rávetted magad.

Sakara úgy érezte magát, mint egy lebuktatott gyilkos. Szörnyű tettére fény derült, és most mindenki részesülhet gyalázatában. Most már Gin is tudja, hogy milyen számító szörnyeteg is ő valójában. Olyan rosszul érezte magát, mint még talán soha, ha Yokomizóval beszélt. Szégyellte magát, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna. 

-          Én... - Nem találták meg a szavak, pedig nagyon kereste őket. 

-          Nem kell mondanod semmit - vette át ismét a beszélgetés fonalát Gin, és elkezdte visszapakolni a dolgokat az orvosi táskába. - De... Többé ne engedd őt ilyen közel magadhoz! Nem ismered az igazi énjét. Ha nem vigyázol, még kárt tesz benned.

A lány nem értette, mire céloz. 

-          Jobb lesz, ha most hazamegyek - jelentette ki, habár irtózott az otthon fogalmától is.

-          Voltaképpen nem kéne engednem, hogy hazamenj - vetette oda neki Gin, s felállt.

-          Ezt meg, hogy érted? - kérdezte megütközve Sakara.

-          Nem világos? Mint álbarátod, kötelességem megvédeni téged, és megakadályoznom, hogy hasonlók történjenek veled, mivel nagyon úgy fest, hogy magadtól képtelen vagy erre.

-          Nincs semmi baj... és nem is lesz - győzködte a másik Yokomizót. - Habake... nem jön vissza többet - mondta, bár ő maga sem tudta biztosra. - Köszönöm, hogy segítettél - tette hozzá, s egy halvány mosolyt eresztett el a fiú felé. - Most... megyek - jelentette ki, és elindult az ajtó irányába, ám ekkor bekövetkezett a már mindennapossá vált rongybaba formáció. 

-          Várj! - adta ki a parancsot Gin, s a szokásos módon, gallérjánál fogva állította meg Sakarát. - Ezt vidd el! - mondta, s egyenruhája zsebéből egy mobiltelefont húzott elő. 

-          Egy telefon? - értetlenkedett a lány. 

-          Hasonlít hozzá - vetette oda gunyoros hanggal a fiú, s lány kezébe nyomta az apró, fekete tárgyat.

-          Én ezt nem viszem el - tiltakozott hevesen a lány, s úgy fogta a kommunikációs eszközt, mintha szurokkal lenne bekenve. 

-          Szájzár! Csak egyszerűen tedd el! - mondta ingerülten Yokomizo. - Máskülönben hogyan tudnálak szemmel tartani? Nekem van másik telefonom, szóval nem baj, és amúgy sem örökbe adnám. 

-          De én akkor sem akarom... 

-          Kidobjalak, vagy mész magadtól? - döntötte el a vitát a fiú.

A lány, miközben hazafelé ment, azon gondolkodott, hogy mi is történik kettejük között, és legfőképpen vele mi történik. Furcsán érezte magát. Mintha megfertőzte volna valami csúf vírus, amitől egyre hevesebben vert a szíve mikor Yokomizoval volt. Ráadásul most itt van ez a telefon is, amiről majd minden egyes pillanatban eszébe jut a fiú. Próbált dacolni ezzel, több-kevesebb sikerrel. 

De ami még jobban felkavarta az állóvizet, az Aoyama volt. Vajon mit értett az alatt Gin, hogy ha nem vigyáz, még kárt tesz benne? A két fiú között egyértelműen feszült válaszvonal húzódott mindkettejük részéről. Pedig mintha barátok lennének. Legalábbis először úgy tűnt. Felrémlettek benne Yokomizo délelőtt mondott szavai: "...volt egy kis összetűzésem egy régi baráttal."

Mikor hazaért, nagy meglepetés fogadta. Habakénak se híre, se hamva, viszont anyja most először nem a szobájában kuksolt, hanem a konyhában volt. Épp egy pohár vizet töltött magának, mikor meglátta az ajtó előtt ácsorgó Sakarát. A lány gyorsan elfordította tekintetét, s leült a konyhaasztal mellé. A nő arcán ugyancsak zúzódások voltak, s jobb szeme alatt egy nagyobbacska lila folt éktelenkedett, azonban összességében nem nézett ki olyan rosszul. Nem szóltak egymáshoz. 

       Másnap ismét egy szokványos iskolanap kezdődött. Ahogy azt Sakara sejtette, Yokomizo szemmel tartó ajándéka nem volt valami praktikus. Akárhányszor csak megmozdult, érezte kardigánja zsebében a telefont, s olyankor mindig a fiú jutott eszébe. Még el se gondolkozott igazán azon, amit tegnap mondott neki Gin. A lány hosszú töprengés után elhatározta, hogy ha legközelebb találkoznak, nem fog elfutni, akármennyire is csábítónak tűnik majd az ötlet. 

Amint alkalma nyílt rá, bocsánatot kért Yume-chantól, amiért olyan hirtelen eltűnt tegnap, azonban nagyon úgy festett, Makano-san észre se vette hiányát. Mint később kiderült, Yume végig a kendo bajnokságot nézte, s miután az véget ért, sikerült beszélnie Kiita-kunnal. 

-          Komolyan? - lelkendezett Sakara.

-          Igen - nevetett Makano, s látszott rajta, hogy mérhetetlenül boldog. - Igazából csak száraz törölközőt akartam adni neki, ám mikor már épp mentem volna el, megszólított - mondta pironkodva. - Beszélgettünk egy kicsit, és azt mondta, hogy aranyos vagyok. 

-          Tudtam én - nevetett Sakara. 

-          És képzeld, ma mikor összefutottunk a folyosón reggel, köszönt nekem - folytatta beszámolóját Makano-san. 

Sakara bár nem merte bevallani, de maga sem gondolt rá, hogy Yume-chan mindenfajta erőlködés nélkül ilyen messzire eljut, mikor azonban meghallotta a hírt, egyből átragadt rá a pozitív hozzáállás. Nem kételkedett benne, hogy már nagyon rövid az út kettejük boldogságához.

       Az utolsó óra közepén egy üzenet érkezett arra a telefonra, amit a lány Gintől kapott. Nagyon rövid volt, mindössze három szóból állt.

"Megyünk együtt haza?" 

Egyértelmű volt, hogy kitől érkezett, de Sakara nem tudta, mit feleljen. Ha most nemet mondana, az egyenlő lenne az elfutással? És amúgy is Yokomizo olyan kedves volt vele tegnap. (leszámítva néhány apróságot, de az most nem lényeg.) Végül igent mondott. Végtére is mi baj törtéhet abból, hogy együtt mennek egy darabig?

       Mikor végre vége volt az utolsó órának is, a lány amilyen gyorsan csak tudott, lesietett a bejárathoz, nehogy Yokomizónak kelljen feljönnie érte. Végtére is arról nem volt szó, hogy elé nem futhat, csak arról, hogy el nem futhat előle. Igazából nem tudta, mit várjon, mire készüljön, de ezen már úgyse volt idő töprengeni. Ám minden bátorsága egy pillanat alatt elillant, amint meglátta a nagy nyüzsgést. 

       Gin az iskola kapujának támaszkodott karba tett kézzel, abban a szokásos unott stílusában, s több tucat diák vette körül. Inkább lányok voltak, de akadtak közöttük fiúk is, bizonyára évfolyamtársak lehettek. Sakara leginkább egy reflektorfénnyel megvilágított kifutóhoz tudta volna hasonlítani azt a helyzetet, ami a szeme elé tárult, s úgy érezte minél közelebb megy a központhoz - ami jelen esetben Gin maga volt - annál jobban elvakítja a fény. Nem volt kellemes érzés. Ő, aki mindig a sötét névtelenségbe burkolózott, különösen érzékenyen reagált a dologra. Vajon mindig ez lesz? Ha a fiúval nyilvánosan kell mutatkoznia, mindig ilyen érzés lesz? Próbálta összegyűjteni minden erejét, hogy elinduljon Yokomizo felé, de lábai megmakacsolták magukat.  

Indulj már! - unszolta magát a lány, ugyanis földbe vert karóként állt a tömegben. Figyelte, amint mindenki körülrajongja Gint, aki ismét elővette legcsalóbb álmosolyát. Sakara emlékezett erre az arckifejezésre, hisz már látta sokszor. Ez a fényes királyfi álarca, amely beragyogja minden lány szívét. 

Furcsa volt látni azt a sok sóvárgó tekintetet körülötte, Sakara maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de hirtelen bűntudat tört rá. Annyi szép lány volt ott, akik bizonyára már régóta figyelik Yokomizo-kunt, ám akármennyire is közel akarnak hozzá kerülni, nem sikerül nekik, ő meg csak így a barátnője lett, még ha csak egy játék erejéig is. (feltéve, ha játéknak lehet nevezni ezt a valamit...).

Azaz érzés is minden előjel nélkül környékezte meg, hogy ő nem elég jó Ginhez. Persze ez a gondolat már régóta rozsdásítja, de most szembesült vele valójában, hogy miről is van szó. Hogy mehetne ő oda? Ez olyan volna, mintha az állomás fütyülne a vonatnak, tehát egyértelműen abszurd és nevetséges. 

       Most mégis ott állt egy szál magában, s azon tipródott, hogy mit tegyen. Pár perc néma gyötrődés után lassú léptekkel elindult a fiú felé. Átverekedte magát a rajongók falán, s bizonytalanul haladt Yokomizo irányába.

Mit csinálok? - döbbent le saját vakmerőségén. Úgy érezte magát, mint egy idióta, aki miután meghempergett a mézben a medve barlangjába sétál önként és dalolva. Szíve egyre hevesebben vert, s úgy érezte majd' kiugrik helyéről, mikor Gin közelébe ért. 

       - Yokomizo-kun! - szólította meg egy lány fülig elpirulva, aki épp Sakara előtt ért oda a fiúhoz. Vállig érő gyönyörű vörös haja volt, csillogó zöld szemei, s az iskola egyenruhája is úgy állt rajta, mintha egy híres tervező egyik modelljét hordaná. Sakara először egy porcelánbabához hasonlította, hiszen csak vetni kellett rá egy kóbor pillantást, és azt hitte az ember, hogy egy kirakatból szökött meg. Hamar kiderült, hogy miért szólította meg a fiút.

-          Yokomizo-kun, én már régóta figyellek, és meg szeretném kérdezni tőled, hogy nincs-e kedved velem járni - darálta le könnyedén. Sakara homlokán kövér izzadságcseppek gördültek le, ezt hallván. 

Mégis, hogy képes ezt csak így megkérdezni? - értetlenkedett. Ez egyszerűen... - Nem talált rá szavakat. Ő egy év múlva se merne ilyet mondani valakinek, nemhogy így elsőre. Ez olyan... olyan... 

Nagy elmélkedésében meg is feledkezett róla, hogy milyen rossz helyen van. Gyorsan hátraarcot vett, s ismét belevetette magát a tömegbe. Korábbi elhatározása, miszerint többet nem fut el Yokomizo elől, már csak egy ostoba ígéretnek tűnt, amit egy gyenge pillanatában tett. Hát nem volt mit tenni, sose volt határozott egyéniség. Életében egyszer volt igazán biztos magában... aznap találkozott először Ginnel.

Még emlékszik arra, mikor a tetőn voltak. A fiú rögvest sebeit kezdte vizsgálgatni, melyeket a mentőakció közben szenvedett el. Hát igen. Gin már akkor is ilyen határozott volt - állapította meg, s a boltíves kapu felé vette az irányt. Az udvarból kijutva elővette a kölcsöntelefont, s írt egy üzenetet Yokomizónak: "Meggondoltam magam...Sajnálom"

Nem tudta, mit fog erre reagálni a másik, de kénytelen volt ezt tenni. Legalábbis próbálta elhitetni magával, hogy nem volt más választása, annak ellenére, hogy ez csak egy jól irányzott hazugság. Bár nem akart gondolkodni a dolgon, mégsem volt képes átsiklani a vörös hajú lány szerelmi vallomása fölött. Igazából... - még ha fájt is bevallani - de az a lány sokkal inkább illett a fiúhoz, mint ő. Sőt! Nagyon is összepasszoltak! Sakarában felmerült az elkerülhetetlen kérdés: vajon mit válaszolt Gin? Lehet, hogy igent mondott, és ők ketten már egy pár? Talán jobb is, hogy egyedül megy haza. Ha összejönnének, akkor örülnöm kéne... nem igaz? - elmélkedett némán, miközben a Midoriko parkban baktatott. Szerette ezt a helyet. Nem messze volt az iskolától.

Mit kéne most éreznie? Boldogságot, szomorúságot, megkönnyebbülést? Mi ilyenkor a szokványos reakció? 

Persze... ebben az esetben lehet, hogy nem is várhatóak el az átlagos érzések, hiszen minden csak egy nagy színdarab része, amiben ők ketten játsszák a főszerepet. Vagy játszották.

       - Ahhrg! - morgott fel a lány, s cipőjével odébb rúgott egy ártatlan kavicsot. - Minek agyalok ezen ennyit? - értetlenkedett saját magán. - Yokomizo-kun azt csinál, amit akar! - mondta hangosan, nyomatékot adva gondolatainak. - Semmi közünk egymáshoz! Nincs hát! Ő és én nem tartozunk egy súlycsoportba - hajtogatta. - A mi világaink között ég és föld a különbség. Tűz és víz... Hideg és meleg... Fekete, fehér... Mennyország és pokol... Kutya és macsk...

       - Szerinted egyetlen üzenettel el van intézve minden? - csengett egy hideg hang valahol a háta mögött, s a lány egész testén átfutott. - Nem szoktam hozzá, hogy ilyen bunkó módon lerázzanak - érkezett a folytatás. 

Sakara mint a villám, úgy pattant félre a kis úton. Yokomizo állt mögötte, s cseppet sem tűnt vidámnak. A lány egyszerűen nem értette, hogy-hogy lehet egy olyan szép arc, amilyen az övé, ilyen jeges és érzéketlen. Most is csak a botox jutott eszébe. 

-          Yokomizo-kun! - kiáltott fel meglepetten. - Mit keresel itt? - kérdezte megütközve, s érzete, hogy elsápad. Hiába ismerték már egymást egy jó ideje, még mindig a frász kerülgette néha, ha szembetalálkoztak.

-          Vattacukrot árulok, idióta! - érkezett a nem túl megnyugtató válasz. - Tudathasadásod van, vagy csak egyszerűen elment az eszed? Az emberek nem változtatják meg ilyen sűrűn a döntéseiket. Meséld el nekem, ezúttal mi késztetett arra, hogy már megint elfuss, mint egy hülye nyuszi? És mi ez a szöveg már megint? Mi az, hogy nem tartozunk egy súlycsoportba?!

Sakara álmában se gondolta volna, hogy ezzel a kis menekülési akcióval így felhúzza Gint. Ráadásul a fiú hallotta azokat a dolgokat, amiket kettejük viszonyáról mondott. Ez olyan volt, mint egy rémálom. 

Aztán egyik pillanatról a másikra felrémlett benne annak a lánynak a gyönyörű haja, amely úgy libbent a szélben, mint a virágillat, és megmagyarázhatatlan bátorság fogta el.

-          Csak azt mondtam, amit mindenki tud! - vágott vissza. - Mi nem tudunk együtt működni, ezt neked is be kell látnod! Egyszerűen nem illünk össze, ezt mindenki tudja. Jobban járnál, ha keresnél valaki mást erre a játékra, mert én nem vagyok alkalmas rá - mondta őszintén. - Komolyan azt akarod, hogy mindkettőnket kiröhögjenek az iskolában?! Mindenki furcsállná ezt a kapcsolatot, ahová csak mennénk, mindenütt megbotránkoznának az emberek az utcán, és nagyokat nevetnének. "Nézd ezt a szerencsétlen párt! Cupidónak félrehord a nyila" - dörmögte mély hangon, egy elképzelt járókelőt utánozva. Nem akarhatod, hogy ilyeneket mondjanak rólad!

       Egy pillanatra úgy tűnt, a fiú harsány nevetésbe tör ki. Arcizmai megfeszültek, szemei összeszűkültek és ajkába harapott. Aztán ismét kisimult bőre, és ingerülten kérdezte:

-          Miért törődsz folyton azzal, hogy mások mit gondolnak? Ettől az egésztől már felfordul a gyomrom. Hát tényleg ez lenne a legfőbb érték? Hogy az utcán elhaladó idegen járókelők mit mondanak? Ezt utálom a legjobban az olyan lányokban. - Sakara sejtette, hogy most a vörös szépségre céloz. - Mit gondolsz, az jobb érzés, ha tudod, hogy mindenki csak azért közeledik feléd, mert hasznot akar húzni belőled? Hogy azok, akik állítólag a barátaid igazából csak azért koslatnak utánad egész álló nap, mert abban reménykednek, hogy így nekik is kijut naponta egy perc a népszerűségből. Minden, ami körülvesz, áttetsző hazugság. Ilyen körülmények között isteni szerencse hogy legalább annyi megmaradt nekem, hogy szabadon dönthetek a sorsom felől. Ne mások írják elő, hogy mit tegyek és kivel! - mondta, s megragadta Sakara csuklóját.

Sakarát nagyon megérintették Gin szavai. Eddig bele sem gondolt abba, hogy ő mit érezhet. A fiú hevesen, de olyan gyengéden kapta el kezét, hogy szinte meg sem érezte, pedig szemeiből ezúttal minden érzelmet ki lehetett olvasni: düh, keserűség, harag. És mintha egy villanásnyi szomorúság is ott bujkált volna. Vagy ismét csak a Hókirálynő tükörszilánkja csillant fel? A benne tomboló indulat ellenére is puhán szorította a lány csuklóját. Habake már rég lekevert volna egy-két pofont - gondolta Sakara, aki talán csak azért furcsállta a helyzetet, mert nem ehhez szokott hozzá.

-          Azt mondod, semmi közünk egymáshoz? - idézte fel Yokomizo a lány szavait. - Ha így gondolod, tévedsz. Már nagyon is sok közünk van egymáshoz. Több mint elegendő.

-          De... - Sakara próbált szóhoz jutni, azonban nem volt az olyan könnyű.

-          Elég - hallgattatta el Gin, s még mindig nem eresztette el csuklóját, mintha arra számítana, hogy ha elengedi, köddé válik. - Eddig is túl elnéző voltam veled szemben. 

-          Yokomizo-kun, ez olyan kínos - suttogta a lány, mintha nem is hallotta volna a másik szavait. - Mindenki minket néz - tette hozzá, s valóban, a közelben sétáló emberek sűrűn vetett pillantásaik közepette álltak a parkban. - Most azt hiszik, ez valami szerelmi civakodás, vagy mi. Gyorsan menjünk innen! - kérlelte a másikat, aki azonban hajthatatlan volt. 

-          Nem. Ha már idegen emberektől ennyire zavarba jössz, akkor semmi esély arra, hogy az iskolában a barátnőm legyél - bontotta ki a logikus következtetést Yokomizo, s látszólag őt egy cseppet sem zavarta, hogy néhány arra járó megnézte őket. 

-          Mit akarsz, mit tegyek? Ha egyszer így van - sápítozott a lány. 

-          Rendben. Ha ezen jelen pillanatban nem tudsz változtatni... - kezdett bele a fiú, s elengedte a lány karját. - Akkor gyakoroljunk - jelentette ki. 

-          Gy-... Gyakoroljunk? - kérdezte megütközve Sakara. - Mégis mit? - Fogalma se volt, mire gondol a másik, de rossz érzése támadt.

Yokomizo szeme megint különösen elhidegült, nem lehetett kivenni a tekintetéből, hogy mire gondol. Csakúgy, mint legutoljára, egy pillanat műve volt az egész, lehetetlen volt védekezni ellene. Sakara érezte, ahogy a fiú egyenes, barna tincsei az ő arcához simulnak, majd az ajkaik is összeértek. Mintha megállt volna az idő, az ajkára lehelt csók egész lényét átjárta. Szétáradt testében, mint a gyilkos méreg, amit senki nem tud többé kiszívni. Sakara a fiú egyenruhájába markolt. Tiltakozni akart teljes erőből, leállni, mielőtt belehal a mérgezésbe, de nem volt képes megmozdulni, mintha lefagyott volna. Miért kell játszani a szívvel, ami már így is szilánkosra tört? Annyira hevesen dobogott... Annyira mélyen fájt. Olyan ismerős volt ez a fájdalom.

       Először halk, majd egyre hangosabb taps ütötte szét a csendet körülöttük. Ennek hatására Sakara végre magához tért, s riadtan lökte el magától Gint, aki hagyta magát. A járókelők örömteli tapsviharral jutalmazták őket, mintha most teljesedett volna be a film Happy End-je. Voltak, akik fütyültek is, mások csak szélesen mosolyogtak rájuk. A lány nem értette, mi folyik itt, de érezte, hogy fülig elvörösödik. Gin ennyi ember előtt megcsókolta.

       - Látod? Nem nevetnek.