13. Fejezet

13. ELVÁLÁS

     Sakara már bánta, hogy annyit panaszkodott Yokomizónak azzal kapcsolatban, hogy elhanyagolja őt. Mikor hazamentek, nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú ki akarja engesztelni az elvesztegetett időkért azzal, hogy a legváratlanabb pillanatokban és a legváratlanabb helyeken megcsókolta őt. Viselkedését ezzel indokolta:

     - Ha mérges vagy rám azért, mert kínos helyzetbe hozlak, de azzal is megbántalak, ha kerüllek, teljesen mindegy, hogy mit csinálok, nem igaz? Ez esetben a kellemesebb változatot választom - jelentette be egy kaján vigyor kíséretében, ami alaposan felhúzta a másikat. Sakara próbált továbbra is egy pici távolságot tartani Gin és maga közt, mert az idő vészesen fogyott, s ezáltal egyre közelebb kerültek az elválás pillanatához, de ez nem mindig sikerült. Furcsa lesz, hogy pár nap múlva elválnak, és úgy élnek tovább, mintha semmi sem történt volna. Egyáltalán lehetséges ez? Képes lesz-e tovább élni úgy, ahogy azelőtt? Egyikőjük se beszélt a tanév végéről, és a lány nem merte felhozni a témát. Ennek oka a puszta gyávaság volt. Mostanában egyre több bolondság jutott eszébe. Voltak pillanatok, amikor úgy gondolta, hogy Yokomizo nem is akar elválni tőle, máskor meg szinte már várta, hogy mikor tessékeli ki az ajtón. Mindezzel párhuzamban egyre gyakrabban vette elő azt az ominózus pénzes borítékot, amit a fiútól kapott. Magának is szégyellte bevallani, de valamikor tényleg erős befolyással volt rá az a sok pénz, melynek egy része most is ott hevert a papírban.

Visszaadom neki - határozta el magát szerdán a lány, mert már a gondolatától is rosszul lett. A borítékba helyezett egy kis lapocskát, amelyre ezeket a szavakat körmölte: Ezt nem tarthatom meg, mert nem tudnék aludni tőle. A hiányzó részt, amint lehet, visszafizetem. 
Ezt afféle búcsúnak is szánta, mert nem akart könnyeket hullajtani, amikor olyan sok szép emlékkel válnak el egymástól. Gondolatban már mindent kitervelt: Pénteken már úgy megy az évzáróra, hogy nem jön többet vissza. Soha. Még azt is titokban tartotta, hogy talált egy megfelelő lakhelyet. Egy helyi lapban hirdették meg. Egy idős, magányos hölgy keres lakótársat, akivel tud teázni minden nap, és jókat beszélgetni. Sakara már el is ment megnézni a lakást, és roppant rokonszenvesnek tartotta a nénikét. Ősz haja, kedves hangja, és hatalmas kerek szemüvege volt, ami megduplázta szemei méretét. Morisaki Aka-sannak hívták, de parancsba adta, hogy Sakara csak Momo-baa-channak hívhatja, amit a lány örömmel elfogadott. Nagyon emlékeztette az ő "nagymamájára", a szomszéd nénire, aki pár éve halt meg, s akitől az ezüst nyakláncot kapta, amit ledobott a tetőről.

          Mindennel megvolt hát, már csak azt kellett kivárni, hogy leteljen a hátralévő idő. Néha azon kapta magát, hogy teljesen Yokomizo barátnőjének érzi magát, ám ilyenkor mindig igyekezett a lehető leghamarabb ismét visszalépni a realitás talajára. Csak azt nem értette igazán, hogy Gin miért nem mond semmit elválásukat illetően. Talán neki is kínos az ügy, ezért hallgat. De akkor is fájt számára ez a némaság. Ahhoz hasonló érzés volt, mint amikor egy elítélt tudja, hogy halálra fogják ítélni, de még nem mondták ki hivatalosan a döntést. Egyszer megpróbálta felhozni a témát, de sikertelen kísérlet volt. És annyira félt attól, hogy nyíltan a szemébe mondják, hogy mennie kell, hogy többé nem próbált meg erről beszélni.

     Még mindig szerette figyelni Gint, ahogy olvas. Sokszor, mikor észrevette, hogy egy újabb vaskos könyv társaságában görnyed az asztala előtt, besurrant hozzá, s leheveredett az ágyára. Onnan nézte Yokomizót, s olyankor igazán jól érezte magát. Megesett, hogy még el is szunyókált közben, ám valahogy mindig a saját ágyában ébredt. 

     Sokat töprengett azon, hogy elmesélje-e azt, amit megtudott az igazi apjáról, ám végül elvetette az ötletet. Tudta, hogy már túl kevés az idő, Gin úgysem tehetne semmit. És már amúgy is kezdte feladni a reményt, hogy valaha lesz igazi apukája. Talán mert kezdett felnőni, vagy csak az őt ért csalódások következtében; nem tudta, de úgy érezte lassan kihal lelkének az a része, amelyik ilyesféle ábrándokat kergetett. 

     Ennek ellenére nagyon sokat járt a kórházba, s mikor meglátott egy újabb orvost, mindig arra gondolt, ez akár az ő apja is lehetne. Vajon milyen ember? - töprengett állandóan. - Kedves? Biztosan elfoglalt, mint Yokomizo-sensei is - állapította meg. 

Néha úgy érezte, Takeru-sannak nincs elég ideje otthon lenni, és törődni a családjával. Persze attól függetlenül még csodás apának tartotta, csak úgy érezte ez nem tesz jót Nana-channak, aki úgy várta minden este őt, mint egy haldokló az utolsó kenetet, s mikor végre együtt voltak, igyekezett minden figyelmet magára vonni. Kicsit sajnálta Gint is, aki ugyan már nem akart a figyelem középpontjába kerülni, egykor mégis sokat szenvedhetett emiatt. Azt vette észre, hogy mikor Nana szomorú Takeru-sensei távolléte miatt, Yokomizo mindig odamegy hozzá, és szokatlan kedvességgel veszi ölbe a csöppséget, aki rögtön megnyugszik bátyja közelségétől. Ez talán valami boszorkányos adottság, hogy mindenki jobban érzi magát Gin karjai között - vázolta elképzelését, s szíve megtelt örömmel, mikor látta őket ketten. Olyan szép testvérek voltak, hogy majd' kicsordult a könnye. 

     Gondolataiban még sokáig játszott főszerepet Aoyama-kun legutóbbi viselkedése. Próbálta feldolgozni és rendszerezni a történteket, és azokat a friss információkat, melyeket Yokomizótól tudott meg. Egy része megvetette Harasawát, a másik viszont megértette őt: Neki sincsenek szülei, így ő is tudja, mi az, amit magánynak neveznek az emberek. Sokat töprengett ezeken a dolgokon, és a történetnek voltak olyan sötét foltjai, melyeket még mindig nem értett. Próbálta felidézni Aoyama szavait:

      - Hát ezt most jól beszívtam... ennél rosszabb nem is történhetett volna velem. 

Ezt akkor mondta a fiú, amikor egyszer együtt mentek haza az iskolából. Még most sem értette igazán a lány, hogy mire akart utalni ezzel. Az iskolában gyakran kereste tekintetével a fiút, de nem látta egyszer sem. Ennek ellenére úgy érezte, muszáj beszélnie vele. Mikor elpanaszolta Yokomizónak az érzéseit, az csak ingerülten leintette. 

     - Nem akarom, hogy még egyszer a közeledbe menjen, jobb, ha nem találkozol vele többet. Nem akarom, hogy megint bántson. Már pedig Harasawa már beszámíthatatlan. Úgy hallottam, idén nem érettségizik, mert idegösszeroppanása volt. Nem akarom, hogy egy olyan ember közelébe menj, akinek súlyos idegi proxblémái vannak, ráadásul a fejébe vette, hogy ahol csak tud, keresztbe tesz nekem.

     - Idegösszeroppanás? - szorult el a lány szíve. Egyébként is egyre jobban megsajnálta Aoyamát; ám most, hogy ezt tudta, csak még inkább látni akarta. - Nem kéne meglátogatnunk? - próbálta megpuhítani Gint.

     - Hogy akarhatsz egy olyan embert meglátogatni, aki durván és erőszakosan bánt veled? - döbbent le a fiú.

     - De... Kérlek, látogassuk meg! 

     - Buta vagy, mint mindig - nézett rá megvetően Yokomizo. - Nem akar mást, csak fájdalmat okozni nekem, és megtalálta azt a részemet, ahol a legtöbb fogás van: Téged. Nem teszlek többé kockára. Kérlek, értsd meg ezt! Nem engedhetlek hozzá. Nem tehetem.
Csütörtök hajnalban vihar volt, és a lány egy eget rengető villámcsapásra riadt fel. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van, s megrémült a hatalmas, üres szobától. A folyosóra kivánszorogva jött rá, hogy Yokomizóék házában van. Az eső ellenére nem volt hideg, sőt kifejezetten meleg volt, így a fürdőszobába ment, hogy lemossa verejtékes arcát. A tükörben megpillantotta önmagát, s elcsodálkozott azon, hogy mennyit változott. Nem volt többé nyúzott és karikás a tekintete, sőt egész jó színe volt. Vonásai kisimultak arcán, haja mindig szépen fésült volt, szóval egészen úgy festett, mint egy átlagos lány, és ennek ő nagyon örült. 

    Mikor rendbe hozta magát, elindult vissza a szobába, ám az oda úton Yokomizóba ütközött. A fiú is eléggé szenvedhetett a melegtől, mert csak egy hosszú nadrág volt rajta, ruhája fölső részét elnyelte az űr.

     - Yokomizo-kun! Mit csinálsz itt ilyenkor? - Egy pillantást sem akart vetni Gin meztelen felsőtestére, mert úgy érezte kiolvadnának a szemei. Az arcát is alig bírta újabban elviselni. Még mindig bosszantotta ez a túlzott tökéletesség, és sose mert belegondolni, hogy mi lehet a ruha alatt. Az ilyen dolgok jobb ha a sötétben maradnak.

     - Jól vagy? Hallottam, hogy kiáltottál - válaszolt a fiú, s odalépett hozzá. A lány még mindig nem nézett rá.

     - Jól vagyok, csak rosszat álmodtam. A fürdőben voltam, de már végeztem - bökött a lány a fürdő felé, s hunyorogva oldalazott szobája irányába.

     - Várj! Biztos, hogy minden rendben? - állította meg Yokomizo.

     - Menj vissza nyugodtan, nincs semmi bajom - intette le Sakara a kelleténél kicsit erőszakosabban. 

     - Fáj a szemed? - érdeklődött Gin, és orvosi tekintettel nyúlt a lány arcához. 

     - Nem, nem! - szabadkozott Sakara, és hátralépett egy kicsit, mert meg akarta tartani a kellő távolságot. Újfent megcsapta az a kellemes illat, melyet mindig Yokomizo egyenruhájának tulajdonított. Azonban most sehol sem volt az a ruha. 

     - Akkor miért tartod becsukva? 

     - Ne tartom becsukva.

     - De igen. 

     - Én azért... csak jobban tudom. 

     - Akkor hányat mutatok? - kérdezte a fiú. 

     - Őőő... hármat? - tippelt Sakara, s imádkozott, hogy szerencséje legyen.

     - Nyisd ki a szemed! - utasította ingerülten Gin, így a lány kénytelen volt engedelmeskedni, de még így is próbált a padló felé nézni. Pár percig hangtalanul álltak a sötétben.

     - Ha nagyon félsz a vihartól, aludhatsz velem - jelentette be Yokomizo, de tekintete elárulta, hogy bármelyik pillanatban nevetésbe törhet ki.

     - Ki fél, te idióta?! - dörrent rá Sakara, s egyenesen ránézett. Egy pillanatra elkábult a szálkás felsőtesttől, amely hiteles folytatása volt a fiú fejének és nyakának. Valami ilyesmire számított a lány, amikor  Gin pólóját és felsőtestét egymástól távol eső helyeken képzelte el, mégis sokkolta a zavarba ejtő látvány. Ostobaságokon kezdett el agyalni. Szinte felháborítónak tartotta a tényt, hogy mikor Yokomizo megöleli őt, vagy magához szorítja, a ruha alatt ugyanez a test van. Mégis, hogy képzeli? Minek ölelgeti őt ezekkel a lelombozóan tökéletes  karokkal és mellkassal? Egyre botrányosabbnak tartotta ezt a bűntettet, de nem hagyta magát elszédíteni. - Én tőled félek, nem a vihartól! - nyújtotta ki a másikra a nyelvét.

     - És ugyan miért félsz tőlem? - Most már meg sem próbálta leplezni jó kedvét a fiú. - Azt hiszed, ha akarnék tőled valamit nem venném el magamtól? - kérdezte kajánul vigyorogva, és egy csókot nyomott a lány homlokára, majd visszament szobájába. 

Sakara percekig állt még kint a sötét folyosón, majd ő is visszatért. Lerogyott ágyára, és a falat bámulta csendben. Ez az utolsó mondat, amit Yokomizo elejtett, nagyon elgondolkoztatta. Hirtelen rosszkedv és csalódottság tört rá, és nem tudott mit kezdeni vele. Még sokáig rágódott azokon a szavakon, és próbálta elemezni őket. Mielőtt végleg elnyomta volna az álom, tudatosult benne: Kimondták a halálos ítéletet.  

Furcsa álmot látott. Megint a tetőn volt, s a peremen állt a süvítő szélben. Jobb oldalt Natsue, bal oldalt Habake kiabált neki. Bíztatták, hogy leessen. A lány hátrapillantott, hogy ott van-e Yokomizo, de nem volt mögötte senki. Egyedül volt.

     A csütörtöki nap, mely egyben a fiú és a lány utolsó együtt töltött napja volt, békés nyugalomban telt. Gin és Sakara kimentek a kórházba. A lány nem szólt semmit, de amit a másik tegnap éjszaka mondott neki, mindent megváltoztatott benne. Azt mondta, ha akarna tőle valamit, akkor elvenné. Ez látszólag egy egyszerű mondat, de rendkívül mély háttértartalma volt, legalábbis a lány így gondolta. Ezzel Gin kimondta, amitől tartott: A fiú nem akar semmit tőle. Ha akarna, akkor azt kimutatná, de nem akar. És ezzel minden további fejtegetés értelmét vesztette. A döntést meghozták. Itt a vége. Bár fájt, de ennek így kellett lennie. Nem is baj, hogy így történt - gondolta a lány. - Így is szép volt. Yokomizo a szokásos elfoglaltságaival töltötte az időt, míg Sakara ellátogatott abba a kórterembe, ahol Ishiki-kun tengette utolsó napjait. 

Tovább kell menni, előre... - csengtek ismét a fejében ezek a szavak. Csak menj tovább, előre... 

Észre se vette, és könnybe lábadtak szemei. Annyira hiányzott neki Ishiki. Szívében még mindig kongó üresség honolt a kisfiú nyomán, főleg most, hogy rövidesen ismét egyedül marad. Megint... egyedül...

     - Sakara-chan! - hallatszott egy ismerős hang valahonnan a lány háta mögül. A szólított megpördült, s Narumi-senseit pillantotta meg. A férfi most is, mint mindig fehér köpenyben volt, s egy sztetoszkóp lógott a nyakában. Gesztenyebarna haja keretezte szemüveges arcát. 

     - Narumi-sensei! - kiáltott fel a lány vidáman, s eleresztett egy széles mosolyt. 

     - Nagyon örülök, hogy összefutottunk! - örvendezett a férfi. - Hogy s mint vagy? - érdeklődött. - Még mindig olyan jól megvagytok Ginnel?

     - Igen - válaszolt Sakara. - De sensei, megígérted, hogy erről nem kérdezősködsz - hozta fel azt a régi fogadalmat, s ismét elmosolyodott. - Nagyon hamar felejtesz! - jegyezte meg.

     - Oh, hogy miért hozott össze a sors egy ilyen kukacoskodó kis hölggyel - panaszkodott tettetett kínokkal az arcán az orvos. - Ebben a minutumban visszavonom azt a felelőtlenül tett ígéretet - mondta. 

     - Azt nem lehet! - nevette el magát a lány. - Ígéretet nem vonunk csak úgy vissza.

Nagyon jól érezte magát Narumi-sensei társaságában. A férfi sokat mesélt neki különböző orvosi eseteiről, melyeket örömmel hallgatott végig. 

     - Meséltem már neked a forgószékbe ragadt asszonyról? - kérdezte meg az orvos egyszer.

     - Ez az a bizonyos eset, amikor a hölgy begurult hozzád a székkel, és nem volt hajlandó megmondani, hogy mi a baja? - elevenítette fel Sakara a mókás történetet. - Már kétszer is mesélted.

     - A csudába - csapott a levegőbe a férfi. 

     Minden olyan volt, mint egy kedves történet utolsó oldala a mesekönyvben. Sakara úgy érezte, igazi családra talált ezekben az emberekben. Már nem hiányzott neki senki rajtuk kívül. Amióta otthagyta anyját, szinte eszébe se jutott régi élete. Teljes erővel csak a szép dolgokra koncentrált, kiszorítva emlékezetéből mindent, amire nem akart gondolni többé. Csak egy valami árnyékolta be gondtalan perceit: a péntek. Most, hogy már bizonyossá vált, hogy mennie kell, sokkal gyorsabban telt az idő. Ki akart használni minden pillanatot, hogy együtt lehessen a fiúval. Miután a kórházból hazamentek, mint egy kóbor kiscica, mindenhová követte Gint, ami elég feltűnő volt, így a fiú sem hagyhatta szó nélkül. 

     - Neked már megint mi bajod? - vonta kérdőre Yokomizo, mikor hirtelen megfordult, s a lány egyenesen beleszaladt mellkasába. 

     - Aú... - dörzsölgette fájó orrát, miközben a megfelelő választ kereste. - Én... én csak követtelek - szaladt ki a száján, s rögtön érezte, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb válasz, amit kiötölhetett. Ezzel beismerte azt, amit eredeti szándéka szerint le akart tagadni. 

     - Azt én is észrevettem, te idióta - dörrent rá Gin. - De miért jársz a nyomomban, amióta megjöttünk a kórházból? - hallatszott az újabb kínos kérdés.

     - Csak úgy - vonta meg a vállát a lány, amivel kellőképpen kihozta a sodrából a fiút.

     - Mi az, hogy csak úgy? Tégy egy szívességet, és illeszkedj be te is az emberi társadalomba! - hangzott a lekezelő mondat, amit már a másik sem hagyhatott ingerült szó nélkül.

     - Olyan undok tudsz lenni néha, hogy az már fáj! - rikácsolta vissza, s durcás képpel fordult el, de Gin a szokásos módon magához vonta a sértődött lányt. - Eressz el! Már nem akarlak látni! - érkezett a hangos tiltakozás, de a fiú mintha meg se hallotta volna. 

     - Mi a baj, Sakara? - kérdezte nyugodt hangon, és még jobban magához ölelte őt azokkal a karokkal, és azzal a mellkassal, amitől este a lány sokkot kapott. Így ruhán keresztül is csak éppen elviselhető volt a látvány. - Ma még a szokásosnál is esetlenebb vagy - jegyezte meg Gin. 

     - Nincs semmi baj - felelte halkan a lány, és próbálta visszafojtani remegő hangját. Nem akarta, hogy a másik lássa, mennyire szenved. Csendben és észrevétlenül akarta elhagyni a házat, lehetőleg kerülve minden sírós jelenetet. 

     - De látom, hogy van - erősködött a fiú.

     - Nem, nincs.

- Akkor miért követtél egész nap? - tapintott a lényegre Yokomizo, mire Sakara felhagyott a másik taszigálásával. Komolyan nem érted? - tipródott gondolatban. Hogy lehetsz ennyire tudatlan? Miért nem érted meg, hogy én...

     - Csak veled akartam lenni... - motyogta zavartan, s gondosan kerülte a másik tekintetét. Nem akarta tudni, hogy milyen képet vág. Biztos megint gúnyosan néz, vagy becsmérlően. Miért nem tud egyszer őszintén a szemébe nézni? - tette fel magában a kérdést, habár utólag már hülyeségnek tartotta. Közöttük sosem volt őszinteség. Az egész kapcsolatuk egy hatalmas hazugságokból felállított roncstelepen fekszik, amely hamarosan összedől, és maga alá temet mindent.

     - Te kis gyáva nyuszi! - gúnyolódott a fiú, s megpaskolta a lány fejét, ahogyan a rosszcsont gyerekeket szokták, amikor megint valami turpisságon törik a fejüket. - Nem kell követned ahhoz, hogy velem legyél - mondta egyhangúan. - Gyere! - szólt, azzal magával rángatta a megszeppent Sakarát, aki rögvest elfelejtette haragját, és nem ellenkezett tovább. Nem érdekelte már semmi, csak az, hogy együtt legyenek. Kezdte érezni, hogy beleszeretett Yokomizóba. Sőt, már biztos volt benne, de nem félt többé. Már ki merte mondani, hogyan érez, mert ez az érzés volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt vele. Itt volt az utolsó alkalom, hogy megragadja azt, amit emberek úgy neveznek: boldogság. Mert tudta, hogy ez az érzés üvegből van. Amikor a legszebben ragyog, akkor törik majd el. 

     Nyugodt, békés éjszaka volt. A lány csak üres tekintettel bámulta szobája falát elalvás előtt, és hagyta, hogy elnyomja az álom. Tudta, amikor másnap reggel kinyitja a szemét, tényleg felébred.

     És így is volt. Úgy kelt fel az ágyból, hogy már mindennel tisztában volt, már pontosan tudott minden lépést, hogy mit kell tennie. Annyiszor pörgette végig fejében a sokszorosan megtervezett tervet, hogy behunyt szemmel is könnyen ment volna neki. Yokomizo, mint az iskola egyik legkiválóbb végzőse, arra kényszerült, hogy beszédet tartson az évzárón, így ő már réges-rég nem volt a házban -- kora reggel elment. A lány úgy érezte ez a lehető legszerencsésebb dolog, ami történhetett. Nem akarta látni többé Gin charme-os arcát, hideg, mégis szép szemeit. Csak nyugodtan el akarta hagyni a házat, mondhatni angolosan készült távozni. Yokomizo ágyára helyezte az előre bekészített borítékot, benne az üzenettel, majd mellé tette a telefont is, amit tőle kapott. Ruháit már tegnap elpakolta táskájába, így nem volt más dolga, csak felemelni, és elindulni. 

     Magára öltötte egyenruháját, egészen hosszúra megnőtt haját kivételesen felfogta, s hangtalan léptekkel osont le a lépcsőn. Senki nem volt a nappaliban, szabad volt az út a kijárat felé. A lány bár fájó szívvel ugyan, de elindult az ajtó irányába. Minden olyan hamar véget ért - gondolta magában. Ez rossz. Ez nagyon rossz. De csak magamnak köszönhetem, hogy most ennyire fáj. A hosszú idő alatt megtanulhattam volna, hogy minden jónak a vége magány és szenvedés. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, mindent megtettem, hogy elkerüljem, de képtelen voltam. Gyenge voltam, ahogy mindig, pedig az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy mi fog történni. Ez az ostoba Gin... Minek kellett ennyire belopnia magát a szívembe? Miért kedveltem meg, mikor tisztában voltam a következményekkel? Teljes egészében láttam a sorsom, mégis beleestem a legszörnyűbb hibába, ami csak létezik. A legborzasztóbb. Hogy hagytam, hogy a szívemen ismét eluralkodjanak az érzelmek. Annyiszor utasította el Yokomizót, most mégis mindent megadott volna egyetlen csókjáért, vagy még egy pillantásért üvegfényű szemeire. A legkedveltebb kábítószerétől fosztották meg, és úgy érezte, belehal az elvonási tünetekbe.

     - Sakara-chan? - hasított bele a csöndbe egy szelíd, női hang, mire a lány megfordult tengelye körül. Haruka-sant látta meg. A nő elegáns fehér blézert viselt, fekete szoknyával. Világos haja szoros kontyba volt fogva. Tíz évet letagadhatott volna a korából. - Neked nem az évzárón kéne lenned? - kérdezte meglepődve, s tágra nyílt szemekkel fürkészte a lány kezében lévő táskát. Sakarában a vér is megfagyott, annyira megrémült ettől a hirtelen találkozástól, nem gondolta volna, hogy összefutnak. Most mit mondjon Gin anyjának? A kezében gyanúsan lapultak csomagjai. Hiba csúszott gondosan összeállított tervébe, de még mekkora hiba. Nem tudta volna megmondani pontosan, hogy miért, de szégyellte magát. Úgy érezte, mintha egy szökni készülő gonosztevő lenne, pedig nem volt az. Yokomizo hibája volt az egész, ezt tudta jól. De akkor miért ő érez bűntudatot? Miért mindig ő lesz sáros mások hibáiból és mesterkedéseiből? És miért nem tud még most sem haragudni rá? 

     - Én - kezdett bele, de szavát vette a fojtogató érzés, hogy csalódást fog okozni Haruka-sannak.

     - Miért van a kezedben az az utazótáska? - tapintott a lényegre a hölgy, s szemei furcsán megremegtek. Sakarának kivételesen gyorsan vágott az esze.

     - Anyukám hazajött a kórházból, így már hazamehetek. Köszönöm a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam - hálálkodott.

Haruka-san szemlátomást megkönnyebbült. 

     - Értem. Nagyon örülök, hogy édesanyád már jobban van. És igazán nincs mit megköszönnöd, mindig örömmel látunk - mosolygott kedvesen. - Elvégre Gin barátnője vagy - tette hozzá, mire a lány arcizmai megrendültek. - Remélem, mihamarabb visszajössz hozzánk, ha csak egy tea erejéig is - jegyezte meg, s még mindig barátságosan nézett. 

Sakara érezte, hogy itt a vége a titkolózásnak, mert egy perccel se bírja tovább ezt, hogy hazudoznia kell. Nem teheti meg, hogy úgy tesz, mintha semmi se változott volna, mert nagyon is sok minden történt, amiről a nőnek joga volt tudni. És amúgy is... Ha nem ő, akkor majd Gin mondja el neki a helyzetet, így tehát teljesen mindegy, hogy most, vagy pár órával később derül ki az igazság.

     - Haruka-san... - kezdte el halkan, s nem tudta miért, hirtelen roppant érdekesnek tartotta cipője orrát. - Azt hiszem, nem jövök vissza többé - bökte ki, s szavai mintha valaki más szájából visszhangoztak volna, üresen kongta be a hatalmas hallt. 

Yokomizo anyja mintha fel se fogta volna, amit mondott, ugyanolyan kedves mosollyal és értetlen tekintettel nézett felé.

     - Tessék? - kérdezte. - Miért nem?

     - Mert Yokomizo-kun és én... Szakítottunk - jelentette ki halkan a lány, s gondosan kerülte a hölgy szemeit. Nem akarta bennük felfedezni az árulás fekete sötétjét. 

     - Hogyan? Miért? Nem értem... 

Most már tényleg nyugtalan volt Haruka-san hangja, s közelebb lépett Sakarához, aki lerakta csomagjait lába mellé. 

     - Hogy-hogy szakítottatok? Mikor? De hisz tegnap még nem volt semmi baj, nem? - Kétségbeesett tekintettel meredt az előtte állóra, aki csakugyan olyan tétlen volt, mint ő. 

     - Sajnálom, de egy kicsit összevesztünk az este, és... - Összecsuklott a mondat. Már felfordult a gyomra a sok hazugságtól, és csak az a tudat indította meg újra nyelvét, hogy ez az utolsó eset, hogy ilyet kell tennie. - Úgy döntöttünk, hogy szakítunk - fogta rövidre, tömören megfogalmazva a helyzetet. 

     - Miért talán Gin valami rosszat tett? - faggatta elkeseredett szemekkel a nő. - Néha nem tudja, hogy mit beszél... Én nem is tudom, hogy mikor lett ilyen... - mondta zavarodottan, olyan "mentsük, ami menthető" ábrázattal. - Talán nem jól bánt veled? Goromba volt, vagy erőszakos? Én tudom, hogy nem gondolta komolyan, akármivel is ártott neked! Nem tudja néha, mit mond, mert azt sem tudja, mi a jó neki. Túlkomplikál mindent... De... én... megesküszöm rá, hogy... nem akarta.      

     - Nem, dehogy is! Semmi rosszat sem mondott - sietett a válasszal Sakara, mert nem akarta befeketíteni a fiút. - Nem volt goromba, sem erőszakos. Nagyon kedves volt. Tényleg. Csak hát... Úgy döntöttünk, hogy szakítunk. De ez nem Yokomizo-kun hibája, csak egyszerűen megtörtént.

     - De mi? - érkezett egy újabb kérdés. - Gin annyira kiegyensúlyozottnak tűnt melletted, nem értem, hogy mi tehette ezt tönkre. 

Sakara törte a fejét, hogy mondjon-e még valamit, de arra a megállapításra jutott, hogy nincs értelme. Ha most tovább magyarázkodik, csak még jobban összezavar mindent. Elmúlt, vége. Nincs mit hozzáfűznie.

     - Szerintem ezt beszéljétek meg az évnyitó után - javasolta reménykedve Gin anyja. - Biztos vagyok benne, ha leültök, találtok megoldást. 

     - Sajnálom, Haruka-san - mondta halk hangon a lány, s ismét felvette csomagjait, jelezve, hogy indulni készül. - Még egyszer hadd köszönjem meg a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam - mondta mosolyt erőltetve arcára, azzal a kijárat felé indult. Kilépett a házból, magára hagyva azt a kedves, mindig őszinte nőt, aki tényleg úgy viselkedett vele, mintha családtag volna. Úgy viselkedett, mint egy igazi anya. Sakara legszívesebben sírni kezdett volna, de ehelyett csak mosolygott. Mosolygott, mert tudta, hogy bár fontos dolgok értek véget, mégis örökké benne élnek majd a boldog pillanatok. Biztos volt benne, hogy sosem felejti el ezt a pár hónapot, mindig emlékezni fog rá. Itt nincs semminek vége. 

     Lerakta csomagjait új lakásában, s az iskola felé vette útját. Még szűk fél órája volt az évzáró kezdetéig, így nem sietett nagyon. 

Miközben a fákon át kódorgó, zúgó szelet hallgatta, arra gondolt, hogy örökké megmaradnak ezek a szép idők lelkében. Semminek sincs vége.

     Az iskolába érve, nem túl rózsás fejlemények fogadták. Amint belépett az öreg épületbe, hatalmas, nyüzsgő tömeg tárult elé, mely csiga módjára araszolva áradt be a nagyterembe, ahol a tanévzáró ünnepséget tartották.
     - Csak nyugodtan, rendezetten! - hallatszott valahonnan a távolból Ocihira-sensei búgó hangja, az egyik tornatanáré. Nyilván őt bízták meg azzal, hogy beterelje a diákokat.

    Sakara beállt a hömpölygő sor végére, s unottan lépkedett előre. Még mindig a reggelen gondolkozott, de elméje lassan kezdte befogadni a történteket, és a mostani helyzetet. Révedezéséből Makano-san zökkentette ki, aki pár sorral előtte állt, s amint észrevette őt, sebes léptekkel indult el felé. 

     - Sakara! - kiabált elgyötört hangon, s kipirult arcát egy zsebkendővel szárítgatta.

     - Mi történt? - kérdezte elkerekedett szemekkel a másik, amint azt figyelte, Yume hogyan itatja fel arcáról, legördült könnyeit. - Miért sírsz? Csak nem az iskola vége ríkatott meg úgy? - kérdezte, azonban hamar rájött, hogy most nincs helye viccelődéseknek, ugyanis komoly az ügy. - Na mondd már, mi a baj? 

     - Chiaki... - suttogta elcsukló hangon Makano. 

     - Mi van vele? - kérdezte megütközve Sakara. 

- Nem szeret. 

     - Miből gondolod? - faggatózott a másik, akinek halványlila gőze sem volt arról, hogy mi történt. Ő abban a hitben élt már régóta, hogy Yume-chan és Kiita-kun, nagyon jóban vannak. Igazából, teljesen biztos volt abban, hogy a kettejük kapcsolata már komoly medrekben folyik. Tévedett volna... ? 

     - Már korán reggel itt voltam, mert azt hittem, hogy hamarabb kinyitják a nagyterem ajtaját - mesélte a lány elcsukló hangon. - Épp a szekrényemhez tartottam, mikor megláttam Chiaki két barátját. Bár sosem beszéltem velük, látásból már ismertem őket, így tudtam, hogy ők azok. Éppen rólam beszélgettek - magyarázta szipogva. - Elrejtőztem a közelben, és kihallgattam, hogy pontosan miről beszélnek - tette hozzá, mintha a hallgatózás a világ legtermészetesebb dolga lett volna. - Azt mondták, hogy Kiita-kunra ráakaszkodott egy ostoba kis liba, aki nem érti, hogy őt nem érdekli - nyöszörögte. 

     - Ostoba? - kapott a szón a másik. - Akkor egészen biztosan nem rólad beszéltek - legyintett megkönnyebbülve, ám Yumét cseppet sem nyugtatta meg.

     - Azt is mondták, hogy Chikai már elég régóta szerelmes egy másik lányba, és csak azért járkál velem, mert sajnál engem - fakadt ki elkeseredetten. 

     - Mi a... - Sakara nagyon nem értette a helyzetet. - Egészen biztos vagy benne, hogy rólad beszéltek?

     - Tudom, hogy rólam beszéltek. Olyan ostoba voltam, hogy elhittem azt, hogy egy olyan valaki, mint ő, belém szerethet. Mennyire idióta vagyok! Soha többé nem akarok látni egy fiút sem, főleg nem Kiita-kunt! - csóválta a fejét keservesen. - Utálom ezt az egészet - zokogott. - Bárcsak ne is találkoztam volna vele. 

     - Nagyon is nagy rá az esély, hogy bárki beléd szeressen! - vigasztalta barátnőjét a másik, s karon ragadta. Együtt mentek be a nagyterembe. Nagyon nagyot csalódott Kiita-kunban. Rendes fiúnak tartotta. Habár... Még mindig nem volt abban biztos, hogy Yume megállapításai és következtetései helytállóak voltak. Igaz, hogy nagyon okos lány, de ezúttal Sakara úgy vélte, nem gondolt végig mindent. Ebben az egészben van valami gyanús... Chiaki két barátja... Még sosem látták Yume-chant, mégis ilyen könnyen lehúzzák a padlóig? És Kiita-kun nagyon egyszerűen lepattinthatta volna Makanót, ha akarja, mert a lány egy cseppet sem volt erőszakos, vagy tapadós. Sőt, inkább szerényen és távolságtartóan viselkedett. 

     Az évzáró a szokásos kellemetlenségek közepette folyt. Az igazgató tartott egy "érdekfeszítő" beszédet, mint mindig. Ezúttal a focival vont párhuzamot a diákok iskolai életére. 

     - A tanév egyetlen hosszú futballmeccs - zengett érdes hangja keresztül a termen. - Ti vagytok a játékosok, az osztályok pedig csapatok. De csak úgy válhattok igazán jó focistákká, ha együtt dolgoztok csapattársaitokkal, és elfogadjátok a szabályokat. Aki mindvégig keményen dolgozik, az végül elnyeri a kupát. De aki nem, aki komolytalansággal lébecolja el éveit, az kikerül ebből a csapatból - recsegte. - Az idén nyolc tanuló bukott meg iskolánkban, ami még a tavalyinál is szomorúbb szám. 

Csak nem piros lapot kaptak? - gondolta a lány, s eleresztett egy fáradt sóhajt. Hát persze! Gin is tart egy beszédet! - kapott a fejéhez, s lelkén rögvest eluralkodott minden korábbi fájdalma, mintha letépték volna a tapaszt fájó és érzékeny sebéről. 

     Amint Yokomizo előlépett, izgatott sustorgás szabadult el a diákok között. A fiú szónoklata már nem volt olyan monoton, mint az igazgatóé, de Sakara nem is figyelt rá, legszívesebben még a szemét is behunyta volna. Rossz érzés volt neki újra látnia a másik arcát, a távolról nézve kevésbé hideg szemeit, hallani hangját, mintha egyébként is széttrancsírozott szívét még egy turmixgépbe is beledobták volna. Minden szava fájt neki, így próbálta kizárni elméjéből a külvilágot, s csak arra várt, hogy végre vége legyen, hogy soha többet ne kelljen hallania azt a megnyugtató hangot, s hogy szívében is örökké elhallgasson. 

     Az évzáró végeztével a diákok ismét elindultak, ám ezúttal kifelé tötymörögtek, nem gyorsabb tempóval, mint ahogyan bejöttek. Yume, mintha ott se lett volna, élettelen arccal vánszorgott a tömegben. Sakara nem tudta, hogy mivel vidítsa fel, egyszerűen képtelen volt bármit is mondani, mert az ő lelki állapota sem volt valami bíztató. Félő volt, hogy csak még jobban elkeserítené a lányt, így csak üres hallgatásba merülve követte. Ahogy telt az idő, s lassan kiértek az udvarra, a lányban egyre nagyobb düh csapongott Chiaki iránt. Nem értette, hogy volt képes ezt tenni egy olyan kedves és figyelmes lánnyal, mint amilyen Makano. Nem érdemelte meg. Ezt hívják totális igazságtalanságnak. Mindig azokkal történnek rossz dolgok, akik csupa jót érdemelnének. Ishiki-kun is meghalt, pedig még előtte állt az egész élet. 

     Ahogy múltak a percek, szívében úgy áradt szét valami furcsa érzés. Visszagondolt rá, mikor Yokomizo beszédet tartott, s felidézte azt a nyomorult érzést, amit akkor érzett. Maga is meglepődött, de nem voltak öngyilkos gondolatai, nem esett szokásos mély depressziójába, nem érzett kínzó sötétséget szívében. Elfogadta, a helyzetét, úgy ahogy van, ilyen szerencsétlenül és szomorúan. Vannak akiknek csak a boldogság emléke jut, de még ez is több, mint a semmi. Elgondolkozott egykori önmagán, s összehasonlította azzal a személlyel, akivé vált. Egészen más ember lett, s ezt Yokomizónak köszönhette. Ismét képes volt meglátni a Napot, amely végig a sötét felhők mögött bujkált. Csodás embereket ismert meg, képes volt maga mögé utasítani múltját, és a jövő felé fordulni. Ha nincs a fiú, mindezt nem élte volna át, így akármi is lett a történet vége, hálás volt neki tiszta szívből. Újra élhetett egy kicsit. 

     Most merre tovább? - merült fel benne a kérdés, s mélyen elgondolkozott. Pár pillanat múlva halovány mosoly gördült szájára, mert már meg is találta a választ: Hát csak egyenesen... előre.

     Mikor ismét visszatértek gondolatai a jelenbe, rádöbbent, hogy már vége is van az évzárónak. A diákok izgatott zsivaj közepette csavarogtak a környéken. Úgy tűnt, a többség még maradni akar, de ezzel Sakara nem így volt, őt semmi sem tartotta már az iskola közelében. Akaratlanul is vetett pár kereső pillantást a tömegre; szemeivel egy magas, sötét hajú fiút keresett, rendkívül hideg szemekkel. Tekintetét nyugodt gondolatok közepette vette el, mintegy végső búcsút véve. Beleszippantott a meleg, nyári levegőbe, mely virágok illatával vegyült el, s csodálkozva konstatálta, hogy ez a hetyke nyári illat majdnem olyan finom, mint Yokomizo "egyenruhájának" illata. 

     Miközben ráérősen baktatott a közeli park felé véve az irányt, valakin mégis megakadt a szeme. Chiaki ácsorgott az iskola bejáratánál két barátja társaságában, s úgy tűnt, valamin igen jókat kacagnak. A lányt ismét elfogta a harag, s ökölbe szorította kezeit. Még sohasem akart ennyire kárt okozni valakinek. Lassú, kimért léptekkel indult el a három fiú felé, habár még ő maga sem tudta, hogy mit fog tenni, csak abban volt biztos, hogy ezt nem hagyhatja annyiban. Mikor a fiúk észrevették, hogy feléjük tart, zavar nélkül szórakoztak tovább, kivéve Kiita-kunt, akinek mintha elhomályosult volna tekintete egy pillanatra. 

     - Szia, Kyou-san! - köszönt furcsán gyanakvó hangon.

     - Te! - torpant meg a lány a gyér üdvözlőre, s egyenesen Chiaki felé bökött vörösen izzó szemekkel. - Még képes vagy itt szórakozni azok után, amit tettél?! - vonta kérdőre, mire a fiú barátai is megdermedtek egy pillanatra. Úgy tűnt, senki sem számított erre.

     - Nem értem miről beszélsz - felelte zavartan a megszólított, s arca őszintének tűnt. De vajon hogy képes ilyen meggyőző lenni, amikor hazudik? - töprengett a lány.

     - Ha kiszórakoztad magad, őszintén is beszélhetünk - vetette oda azzal a nyers hidegséggel, melyet Yokomizo-kuntól tanult el. - Jól esett, hogy megbántottál egy szerencsétlen lányt, aki tényleg szeretett téged? 

     - Te meg miről beszélsz? - csodálkozott el Chikai egyik barátja, egy alacsonyabb, barna hajú fiú. - Chikainak fogalma sincs, hogy... - kezdett bele, de félbeszakították. 

     - Mondom, hogy nem értem, miről beszélsz - vette át a szót Kiita, ami kezdte igazán felbosszantani a lányt.

     - Nem érted? - vonta fel a szemöldökét. - Akkor segítek: Kihasználtad a legjobb barátnőmet, eljátszottad a hős szerelmest, aztán miután meguntad, lekoppintottad minden magyarázat nélkül. Kapisgálod végre, vagy visszaemlékeztesselek? - fenyegetőzött, bár maga sem tudta, hogy mit tesz, ha erre még mindig értetlenkedő választ kap, de dúlt benne a felgyülemlett indulat. 

     - Makano-sanról beszélsz? - kérdezte Kiita megrökönyödötten. 

     - Talált, süllyedt! 

     - Én nem szakítottam vele! - vágott vissza a fiú ideges, ugyanakkor sebzett tekintettel. Keze furcsán görcsbe állt. Kérdő tekintettel meredt jobbján álló barátaira, akik ugyanolyan "fogalmam sincs" képet vágtak. Tényleg jól játsszák a tudatlant - állapította meg kicsit elbizonytalanodva Sakara. Lehet, hogy valóban nem tudják miről van szó? De akkor miről beszélt Yume-chan? Mi folyik itt? 

     - Akkor miért jött ma ide hozzám Yume zokogva, amiért kidobtad? - kérdezte meg, kevésbé kioktató hangon.

     - De hát én nem szakítottam vele! - kezdett kijönni a sodrából, s arcán eluralkodott a kétségbeesés. - Talán ti mondtatok neki valamit? - vonta kérdőre barátait. 

     - Ma még csak nem is találkoztunk vele - érkezett a válasz. 

     - Hát ez érdekes, ugyanis a mai naptól Yume nem akar téged többé látni - mondta Sakara kissé szórakozottan, mert már ő is teljesen megzavarodott. - Azt mondta, idézem: 

"Soha többé nem akarok látni egy fiút sem, főleg nem Kiita-kunt!" - És még ezt is mondta, hogy: "Utálom ezt az egészet!" Meg valami ehhez hasonlót... "Bárcsak ne is találkoztam volna vele." Ja meg olyanról is volt szó, hogy...

     - Jó-jó, értem! - szakította félbe Chiaki idegesen. Komolyan ezt mondta? - kérdezte, és másodpercről másodpercre fehérebb lett az arca.

     - Igen. 

- És nem tudod, hogy miért? - nézett a lányra esdeklő tekintettel, mire Sakarának megenyhült a szíve. Kezdte elhinni, hogy ez az egész csak egy hatalmas félreértés. 

     - Azt mondta, hogy hallotta a barátaidtól, hogy te csak sajnálatból vagy vele, mert igazából valaki mást szeretsz - mesélte el a hallottakat, mire Kiita dühödt képpel meredt a mellette álló két fiúra. 

     - De hisz... - értetlenkedett a barna hajú fiú. - Mi nem róla beszéltünk... Chikai volt barátnőjéről volt szó.

     - A fenébe! - kapott fejéhez Kiita idegesen, s körültekintett. - Meg kell őt találnom! Kyou-san, nem tudod, hogy merre lehet? 

     - Hát... - töprengett el Sakara. - Talán még az iskolában van. Keressük meg! - indítványozta, azzal futva elindultak a lépcsők felé, magára hagyva a másik két fiút. A lány abban reménykedett, hogy Makano a termükben van. Sebes léptekkel rohantak fel, s minden fordulónál azért fohászkodott, hogy egyszer csak megpillantsák Yumét. Nem szabad, hogy így érjen véget! - szögezte le magában. Csak egy félreértés volt az egész! Olyan nehéz megtalálni a boldogságot, hát mikor végre megvan, óvni kell minden áron. Miközben futottak, örvényként rémlett fel lelkében saját boldogsága, a Ginnel eltöltött vidám pillanatok. De tudta jól hogy az ő helyzete más, mert az ő történetét már más írta meg.

A Halál kezében van sorsa születése óta, és ez ellen semmit sem tehet. Most is Szkülla és Kharübdisz között hányódik. Őt nem az élet vezette, mint másokat. Neki a Halál hozta el a szerelmet. 

     A folyosó végi szekrénysor előtt egy hosszú, fekete hajú lányt pillantott meg, s nyomban megtorpant, és hasonlóképpen tett a mellette futó fiú is. Kifulladt a rohanásban, nehezen vette a levegőt, így csak Chikai felé fordította tekintetét, s szelíden nézett rá. A fiú nem is habozott soká, elindult a megrökönyödött Yume felé, akinek még fel sem száradtak lecsordult könnyei. Sakara látta, hogy beszélgetnek, de nem hallott semmit, olyan hevesen vert szíve. Légzése nem akart helyreállni, mellkasa egyre gyorsabban mozgott. Minden egy pillanat műve volt. Két barátja megölelte egymást, s Yume-chan arca olyan boldogságot tükrözött, melyet talán eddig még soha.

     - Hála az égnek... - könnyebbült meg a lány, s egyenruhájának felső részéhez kapott és egy nagyot sóhajtott.

Dobb...

      - Egy napon szakítottam az álbarátommal, saját lakásba költöztem, összehoztam a legjobb barátnőmet és a szerelmét, akiket elválasztott a balszerencse. Nem is olyan rossz teljesítmény - nevetett Sakara, s letekintett az iskola tetejéről. Onnan fentről még mindig minden olyan parányi volt, mint mikor utoljára járt ott. A tetőperemen ülve, lábait a mélybe lógatva hallgatta a gyönge szellő borzolta lombok hangját, s mélyeket lélegzett. 

Nagyon örült, hogy Yume és Chiaki között minden rendbe jött. Nem akarta megzavarni barátait a békülés édes pillanataiban, így magukra hagyta őket. Úgy tervezte, majd később kifaggatja Yumét, hogy mi történt pontosan.

Most kezdett rájönni, hogy miért is szeret annyira a tetőn lenni. Itt kezdődött el minden. Gyakran eszébe jutott, hogy milyen jó lehetne megint itt állni, s érezni a vad szelet, ahogy a haját borzolja, s a ruhájába kap, és most már tudta, hogy nem is ezek iránt a dolgok iránt vágyakozott, hanem végig Ginre gondolt.

Mikor a fiú csodával határos módon visszarántotta őt a tetőre, egyenesen ráesett. Ennek gondolatára elszégyellte magát, mert bele se mert gondolni, hogy milyen nehéz lehetett. Akaratlanul is elnevette magát, aztán egy újabb emlék jött a felszínre.

     Az első csókjuk pillanatai úgy éltek benne, mintha pár perccel ezelőtt történt volna a dolog. Lázas volt, s a zuhogó esőben sétáltak. Akkor annyira felbosszantotta a fiút, hogy az csak a csókkal volt képes elhallgattatni, mire ő megcsúszott a vizes útpadkán, s a másik karjaiban kötött ki. 

     Emlékezett arra is, amikor együtt tanultak, s Yokomizo szántszándékkal bosszantotta őt, azzal, hogy közel hajolt hozzá, pedig tudta jól, hogy a lány ezt kínosnak érzi. Csupa-csupa régi emlék, melyek már csak a múlt sötétlő részei.