2. Fejezet

2. JÁTÉK

     Sakara kezdte kimondhatatlanul kényelmetlenül érezni magát a lépcső előtti kihalt folyosón, de nem az elnéptelenedett épületszárny zavarta, hanem Yokomizo Gin társasága. Alig egy napja ismerték meg egymást, de a lány számára máris egyértelművé vált, a kettejük között lévő kapcsolatnak soha nem szabadott volna létrejönnie. Egy szerencsés szerencsétlenség hozta össze őket röpke huszonhét órája az iskola tetején, bár ha jobban belegondolt, minden a harmadik emeleti szekrénysor előtt vette kezdetét, amikor Gin meglátta őt zombi módjára a tetőlépcső felé menetelni. Azután minden olyan gyorsan történt. Ő leugrott az épületről, Yokomizo elkapta, és kezdetét vette kettejük bizarr kapcsolata, amelyben ő volt a rab, a fiú pedig a rabtartó. Nem éppen új felállás. 

Most idegesen markolta meg hátizsákja elgyötört pántját, s egyik lábáról a másikra helyezte súlyát, mint aki kilométerhiányban szenved. Falfehér arccal tekintett a vele szemben álló fiúra, s várta, hogy az végre elővezesse ajánlatát, bár halvány elképzelése sem volt arról, hogy miről fog szólni az a bizonyos alku, csak annyit tudott, hogy a fiú hallgatása lesz áruba bocsátva az által az egyezség által. De mégis mi lehet szerződésük tárgya? Mit tudna ő adni egy hozzá hasonlónak? A kérdés persze csak költői volt, mivel a válasz kézenfekvő. Semmit. Az égvilágon semmit. Legalábbis ő semmiről nem tud, ami a birtokában van, s ami kellhet a másiknak. 

     - Yokomizo-kun, mégis mi a fenét akarsz tőlem? - bukott ki belőle a kérdés, s reflexszerűen tördelni kezdte ujjait. - Nekem nincs semmim, amit adhatnék neked, szóval akármit is akarsz, nagyon nagy a valószínűsége, hogy lehetetlent kérsz. 

     - Márpedig nem kizárt, hogy a válaszod igen lesz - vágott közbe a fiú, szokásos, rideg stílusában, elérve, hogy a lány rá se bírjon nézni. Attól kezdve Sakara végig Yokomizo nyakkendőjét figyelte, s a rajta lévő iskolai címert, mely aranysárga fonállal volt belehímezve a fekete ruhadarabba. 

     - Tökéletes szereplője leszel annak a játéknak, amit kitaláltam - folytatta Gin szenvtelenül tárgyilagos hangnemben. 

     - J-játék? - kérdezte értetlenül a lány, s most már tényleg kezdett pánikba esni.

     - Egy kis átverést fogunk véghezvinni az iskola és a családom körében, és te leszel az, aki ebben segédkezik nekem. Ha úgy érthetőbb, nevezhetünk bűntársnak is. Elmondom, mit kell tenned. 

     - Á.. Állj! Álljunk meg egy kicsit! - vágott közbe riadtan a lány s két kezével úgy hadonászott, mint egy focicsapat edzője, aki a hosszabbítás előtt időt kér. - Mit értesz az alatt, hogy bűntárs és átverés? Be akarsz törni egy bankba, vagy mi a bánat? - kelt ki magából, s hangja remegése elárulta félelmeit. Elméjében egy nevetséges jelenet villant fel, amint Yokomizo és ő, Bonnie és Clyde-ként fosztogatnak. - Ez semmiféleképpen se fog menni - jelentette ki nemes egyszerűséggel. - Yokomizo-kun... ez... kép...

     - Mi lenne, ha csöndben maradnál? - hallgattatta el a másik, mire, mint egy kis nyuszi, összehúzta magát. Egyre idegesebb lett. Korábbi kíváncsiságán riadt gondolatok uralkodtak el. Már egyáltalán nem akarta megtudni Yokomizo ajánlatát. Legszívesebben befogott fülekkel elszaladt volna. Nyugtalanul toporzékolt, amitől ismét éles fájdalom nyílalt combjába, ám nem mutatta ki, mit érez.

     A fiú elkezdett táskájában kutatni, s végül egy fehér borítékot húzott elő. Sakara jól megnézte azt, de minden igyekezete ellenére is csak egy egyszerű borítékot látott. Nem volt rajta feladó, se címzett, teljesen csupasz volt, mintha most hozták volna a papírüzemből.

     - Hogy lásd, nem vagyok zsaroló, én is hajlandó vagyok adni valamit, cserébe a szolgálataidért, a hallgatásomon kívül - mondta Gin, s a lány kezébe adta a borítékot. - Remélem, nem veszed zokon, mert puszta jó szándék vezérel - fűzte hozzá. 

Sakara remegő kezekkel nyitotta fel a borítékot, s tartalma láttán a lélegzete is elállt. 

     - Pénz? - kérdezte ijedten, s már nem a nyakkendőjére, hanem egyenesen Gin szemébe nézett. Kezével távol tartotta magától a borítékot, mintha rontás lenne rajta. Rengeteg pénzt tartott a kezében.

     - Pontosan - bólintott Yokomizo.

     - De miért? - kérdezte megrökönyödve a másik.

     - Nem szeretem az erőszakos eszközöket - érkezett a kurta válasz. - És, mint mondtam, nem vagyok zsaroló. 

     - Dehogynem! - fakadt ki Sakara. - Mi ez, ha nem zsarolás?

     - Nem vagy tisztában a helyzettel - intette le hidegen Yokomizo. - Ez lefizetés. A kettő nem ugyanaz. 

     - De... - dadogott a lány. - Mégis miért?

     - Szörnyen értetlen vagy - sóhajtott fel lekezelően a másik. - Mi lenne, ha használnád a fejed?

A lány nem igazán tudott figyelni rá, inkább vetett még egy pillantást a nem csekély összegre. Még sohasem látott ennyi pénzt egy rakáson. Neki sosem volt pénze még egy nyalókára sem, így egészen új érzés volt. Miközben azon ábrándozott, hogy mi mindent vehetne ennyi pénzből, óhatatlanul is elméjébe férkőzött a még mindig ismeretlen alku tárgya. Mi érhet ennyit Ginnek? Mi lehet ilyen fontos neki? 

     - És most az egyezség - kezdett bele a fiú, lezártnak tekintve a fizetség témát. - A tanév végéiig tartana, és kihatna az iskola, a családom és valamilyen szinten a te családodra is. A feladatod nagyon egyszerű lenne. Mindössze annyi a dolgod, hogy úgy teszel, mintha a barátnőm lennél. És mint mondtam, nem csak az iskolában, hanem iskolán kívül is. A szüleim se tudhatnak az átverésről, ez nagyon fontos. - Mindezt ijesztően komoly tekintettel mondta.

Sakara válláról lecsúszott az iskolatáska, s olyan ábrázattal meredt a másikra, mint akinél beállt az agyhalál. Pár pillanatig némán, ledöbbent képpel állt. 

Ez... ez lenne az alku? Képtelenség. Itt valami nem stimmel. Nem, nem, nem! Biztosan rosszul hallotta. Talán beverte a fejét tegnap a tetőn, ezért értette félre. Hát persze!

     - Jó, jó! Na komolyan! Ez egyáltalán nem volt vicces! - söpörte félre a mondatot, mert szent meggyőződése volt, hogy rosszul hallotta.

     - Úgy nézek ki, mint aki viccel? - tudakolta a fiú, s közben merev tekintettel nézett. Komoly ábrázata megijesztette a másikat, akinek feltörő gondolatai kezdték szétrepeszteni elméjét.

     - Miért? - szaladt ki belőle a kérdés. - Miért akarod ezt tenni és miért pont velem? Annyi lány van ebben az iskolában. Ez abszurd... Nevetséges. Nincs ebben semmi logika, ez elképzelhetetlen és ostobaság... Neked elment az eszed! Már bocs de ez... 

A lány igyekezett visszafogni magát, mert attól félt, ha túl közönségesen beszél, még a végén leütik. Magának is alig merte bevallani, de eléggé tartott Yokomizótól, főleg most, hogy úgy tűnik, megbolondult. 

     - Gondolj csak bele! - vágott közbe a másik, s most először valami apró fény gyúlt rideg szemeiben. - Ebben több logika van, mint amennyi kell. Tegnap a tetőn, világossá vált számomra, hogy te vagy a legalkalmasabb. Igaz, hogy bárki mást megkérhettem volna és még fizetnem sem kellett volna, de ők... ez a sok lány az iskolában mind teljességgel alkalmatlan, és én kifejezetten téged akarlak, te vagy az egyetlen, aki képes végigcsinálni ezt anélkül, hogy tönkretenne mindent.

     - Mit nem tennék tönkre? Egyáltalán minek akarod ezt tenni? Mi értelme van? 

     - Nagyon is sok. Már régóta tervezem ezt - vetette oda a másik, mintha csak egy kávé mellett beszélgetnének. - Nem is tudod, hogy milyen régóta - fűzte hozzá, és egy dekódolhatatlan pillantást vetett Sakarára, mintha még mondani akarna valamit. Egy pillanatra ajkai is megfeszültek, ám végül nem mondott semmit.

     - Ez nem válasz a kérdésemre. 

     - Választ nem is fogsz kapni. Ez az én dolgom, és neked semmi közöd hozzá - jelentette ki Gin, s arca ismét hideg és határozott lett. Nem látszott rajta az előbbi kis bizonytalanság. 

     - De... nem. Ez így nem lehet - akaratoskodott Sakara, azonban már kezdett kimerülni. Ez túl bonyolult volt.

     - Dehogynem lehet - érkezett az egyszerű válasz.

     - Ez nem helyes.

     - Kit érdekel, hogy mi a helyes és mi a helytelen? - csattant fel Gin, s szemében vad lángok csapkodtak. - Úgyis bele fogsz egyezni - jósolta rezzenéstelen arccal. - Ma még gondolkodhatsz. Ha rászántad magad a döntésre, keress meg! Iskola után a kórházban leszek.

     - Yokomizo-kun...

     - Gondolkodj! - utasította a fiú, s lassan elindult a lépcsőn felfelé. - Ja, és vigyázz a lábadra! - szólt vissza, hátra se nézve.

A lány addig követte őt tekintetével, míg a kusza, de egyenes tincsek is eltűntek a legfelső lépcsőfok takarásában.

Sakara még mindig, lecsúszott táskája mellett ácsorgott, s jobb kezével görcsösen markolta a pénzzel teli borítékot, amiről már szinte teljesen megfeledkezett. Miért biztos benne ennyire Yokomizo-kun, hogy belemegy ebbe az értelmetlen alkuba? - tette fel magában a kérdést, majd táskája mélyére csúsztatta az alku "fizettségét". Talán a pénz miatt? - folytatta elmélkedését, s vállára vetette hátizsákját. Ennyire kapzsi lenne, és ez ennyire látszik, hogy még egy vadidegen is biztos benne, hogy nem tud majd nemet mondani rá? Az lenne a helyes döntés, ha nem fogadná el a boríték tartalmát és megmondaná Ginnek, hogy nem egyezik bele az alkuba? 

     Ez tűnik kézenfekvőnek. Ugyanakkor... Ha így tesz, akkor miből fogja kifizetni az új egyenruháját és a tegnapi kórházi kezelést? Erre a gondolatra tompa fájdalom környékezte meg szívét. Yokomizo-sensei... Őt is át kéne verni? Képes lenne megtenni ezt? Hosszú idő óta az egyetlen kedves ember, akivel találkozott.

A negyedik órát kihagyta, és még az ötödik óra kezdetén is szanaszét kóvályogtak gondolatai. 

A Yokomizoval való beszélgetés megviselte, s a tanítás hátralévő részében képtelen volt a külvilágra odafigyelni. Maga is meglepődött tettén, de az iskolanap végén egyből hazament. Nem botránkozott meg azon, ami odahaza fogadta, náluk ez mindennapos helyzetnek számított. Hangos csörömpölés és dühödt kiáltások zaja szűrődött ki a konyhából, s itt-ott, egy-egy porcelándarab repült át a küszöb fölött. A lány bár rátaposott pár törött csésze fülére, mégis sértetlenül átjutott a katasztrófa sújtotta helyiség előtt. Mikor bejutott a szobájába, bezárta maga után az ajtót, s egy hatalmas sóhaj közepette helyet foglalt ágyán. 

Szobája inkább hasonlított egy nagyobbacska spájzhoz, kevés bútor volt benne, s egy aprócska, de csinos ablakon szűrődött be a kinti fény. A lány kicsi, piros tiktakos órájára pillantott, s nyugtalanította a monoton ketyegés. Délután négy óra körül volt. 

Ernyedten hátradőlt ágyán, amely keserves reccsenéssel jelezte, hogy felvenné az utolsó kenetet. Az óra ketyegése, s a szomszéd szobából átszűrődő hangos zajok ellenére sem volt képes gondolatait új medrekbe terelni. Egyre csak Gin ajánlata járt a fejében, s azon morfondírozott, hogy mit tegyen. Végül is a fiú nem árulta el, hogy miért is akarja átverni környezete minden tagját. 

Azt mondta, az alku a tanév végéig tartana. Miért pont addig? Mi oka lehet arra Ginnek, hogy ilyet tegyen? 

Számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott elméjében. Hirtelen felrémlett előtte a tegnap reggel. Az ugrás előtti pillanatban csak üresség töltötte ki lelkét. Csak a néma semmiség járta át, nem gondolt a világon semmire. Most mégis majd felrobban a feje a sok talánytól és kérdéstől. Talán gyáva volt aznap? Gyávaság volt, hogy véget akart vetni az életének? Yokomizo mégiscsak jót tett vele, mikor megmentette? Tompa fájdalom kezdte átjárni lelkét, így lehunyta szemeit.

Mikor legközelebb kinyitotta azokat, riadtan kapott órájához. Hat óra múlt.

     - Ez nem lehet! Elaludtam! - kiáltotta rémülten, s gyorsan kiszaladt az előszobába, már amennyire sietni tudott fájó combjával. 

Magára kanyarintott egy vékony kabátot, s kisietett a házból. Nem volt benne biztos, hogy még időben megérkezik, de meg akarta próbálni. Beszélni akart Yokomizoval bármi áron. 

Mivel az úti cél nem volt annyira messze, negyed óra alatt az épülethez ért, majd sietősen átvágtatott a bejáraton és a recepciós pulthoz lépett.

     - Elnézést, Yokomizo Gint keresem. Nem tudja véletlenül, hol van? - érdeklődött, mire a csinos recepciós lány egy papírt húzott elő a pult alól.

     - Ha minden igaz, Yokomizo-kun az első emeleten van. Balra a nyolcadik terem.

     - Oh... köszönöm - hajolt meg Sakara, s az irányt a lift felé vette. Mindez idáig még el sem gondolkozott azon, hogy mit kereshet ilyenkor itt a fiú, egy kórházban. Míg a felvonó felfelé tartott, igyekezett visszanyerni egyenletes légzését, s megnyugodni, legalább látszólag. Szerteágazó haját gondosan lelapította a fényes liftajtó tükrében, és mindeközben arra is felfigyelt, hogy arca szörnyen sápadt, ám ezen már nem tudott mit változtatni.

     Az első emeleti folyosóra kiérve elégedetten nyugtázta, hogy most nincs nagy forgalom. Sorra haladt el a kórtermek előtt, és csak néha futott össze egy-egy ápolóval. Mikor az elé az ajtó elé ért, amin a nyolcas szám díszelgett, egy pillanatra megtorpant. 

Nem igazán volt alkalma alaposan átgondolni Yokomizo ajánlatát, de belátta, már késő ezen gondolkozni. Szíve hevesen vert, mégis pár pillanat tétovázás után lenyomta a kilincset, és belépett.

     A teremben két szemközti fal mentén négy-négy ágy foglalt helyet. A Sakarához legközelebb eső ágyon négy óvodás korú kislány ült, akik egy babával foglalatoskodtak, kétségbeesetten igyekeztek egy ruhát ráadni, azonban sehogy sem sikerült nekik. A másik, jobb oldali fal mentén elhelyezkedő ágyon, egy szintén fiatal fiúcska feküdt, állig betakarva. Vékony csövek lógtak ki orrából, melyeket apró, gyöngyház buborékok pöttyöztek. A kisfiú laposakat pislogott az ágysor vége felé.

Az utolsó fekvőalkalmatosság mögül, pufogó hangok jöttek, s pár pillanattal később már az is nyilvánvalóvá vált a lány számára, hogy miért. Az ágy mögül két kis fej bukkant elő, és egy kisautó, amely most végigszáguldott a fehér lepedőn. Sakara zavartan elindult az ágyak között, s azt volt kénytelen megállapítani, hogy Yokomizo-kun nincs a teremben. De akkor hol a fenében van? A recepciós lány azt mondta, első emelet, nyolcas kórterem. Elkerülték volna egymást? Idegesen pillantott körbe a helyiségben. Nagyon úgy tűnik, hogy így történt. Gondolta, majd beoldalazott az egyik ágy mellé, s leült a szélére.

     - Szia! - szólította meg a kisfiú, aki az eggyel odébb lévő ágyon feküdt, s most érdeklődve figyelte őt. - Szereted az autókat? - tette fel az őt minden bizonnyal leginkább foglalkoztató kérdést oly hirtelen.

     - Oh... szia! - köszönt vissza Sakara zavartan. Eddigi életében nem igazán volt dolga gyerekekkel, így tanácstalan volt. - Az autókat? Hát persze - mondta reflexszerűen, bár voltaképpen nem érdekelte kifejezetten a dolog, de nem volt szíve az igazat mondani. - Na és te? Te is szereted az autókat? 

A kisfiú csak bólintott, mire az apró csövek megremegtek állán.

     - Autóversenyző szeretnék lenni - mondta, s újabb pillantásokat vetett társaira, akik még mindig az autóval játszottak. - Anyától én is egy olyat kértem szülinapomra - folytatta, mintha már ezer éve ismerte volna a lányt. - De én nem pirosba szeretnék, hanem kékbe. Szerinted van kékben is olyan autó?

     - Egészen biztosan - nyugtatgatta Sakara mosolyogva, s valami furcsa érzés kezdett eluralkodni rajta. - Na és mondd csak, miért akarsz te versenyautó-pilóta lenni? - kérdezte.

     - Hát azért, mert akkor olyan gyors lehetnék.

     - Ó már értem - nevetett Sakara. - Az tényleg jó dolog. 

     Az elkövetkezendő tíz percben a lány és a kisfiú élénk beszélgetésbe merültek az autókkal kapcsolatban. Sakara mindeközben arra gondolt, hogy ilyen lehet, ha van az embernek kistestvére. Lelkét sohasem ismert derű töltötte el, s lassan, teljesen megfeledkezett eredeti céljáról, egészen addig nem is jutott újra eszébe, míg a kórterem ajtaja, hangos kattanással ki nem tárult háta mögött.

Egy magas, helyes fiú lépett be, kezében papírokkal. Fehér köpenyt viselt ruháján, s nyakában egy sztetoszkóp lógott. Mikor észrevette a lányt, egy pillanatra megtorpant. Úgy nézett Sakarára, mintha nem hinne a szemének, majd ez az ábrázat lassan leolvadt arcáról, melyre ismét a nagy semmi költözött.

Ilyen lehet, amikor túladagolják a botoxot. Yokomizo arca - furcsának tűnhet ez a megállapítás, mivel egy fiúról van szó, de - egyszerűen gyönyörű volt... Csak épp olyan üres, mint egy marionettbábúé. Ha mosolygott, akkor sem tűnt boldognak.

Mozdulatlanságából egy kislány zökkentette ki. 

     - Onii-chan! - kiáltott oda neki a legkisebb, s lemászott az ágyról, majd odaszaladt hozzá. Sakarában csak most tudatosult, hogy a kislány feje fehér kendővel volt betakarva, s arca sápadt volt, mint a fal. - Onii-chan, képzeld, holnapután hazamehetek! - újságolta el vidáman. - A sensei azt mondta, hogy a holnapi kezelés után már otthon is lehetek. De anya csak holnapután tud értem jönni.

     - Ugye mondtam? - mosolyodott el Yokomizo, és Sakarának rögvest feltűnt, ez most mégsem az a marionett-mosoly volt, amire az előbb utalt gondolatban. Ez nem olyan volt, mint amilyet az iskolában az arcára erőltetett, vagy az a gúnyos fintor, melyet rámeresztett. Ez sokkal több volt annál. Ez valóban egy őszinte érzés kiütközése volt.

Figyelte, amint a többi gyerek is körülugrálta a fiút. Olyan szokatlan látvány volt. Ez egy egészen új arca volt neki. 

     - Viszlát, Ishiki-kun! - köszönt el gyorsan új barátjától, s elrendezte félrecsúszott takaróját.

     - Bejössz máskor is? - tette fel sietve a kérdést a kisfiú.

     - Hát persze! Látni akarom majd az autódat - mosolygott rá a lány, s zavartan megfordult, majd Yokomizo felé vette az irányt. 

Ha eddig nem jött, most miért kellett betoppannia? - gondolta kétségbeesetten. Korábbi elhatározása, miszerint minden áron beszélni akart vele, abban a pillanatban szánalmas elmezavarnak tűnt. 

     - Y-Yokomizo-kun... - dadogta.

     - Mindjárt jövök, várj meg kint rendben? - utasította a fiú, s elindult az ágyak között. 

     - Rendben - mondta utána Sakara, s vetett még egy futó pillantást a gyerekekre, majd kilépett a teremből. Szíve ismét vad lázadásba kezdett mellkasában. Leült egy folyosói padra, s csak várt csendesen. Elméjében vad gondolatok cikáztak. Felidézte Yokomizo ajánlatát, melyet még az iskolában tett neki, de percről percre egyre kevésbé volt képes koncentrálni. Mikor ismét nyílt a kórterem ajtaja, riadtan felállt. Gin lépett ki rajta, immár köpeny és sztetoszkóp nélkül, amiket nyílván táskájába helyezett. Még mindig iskolai egyenruhában volt. 

     - Gyere utánam! - adta az újabb parancsot, s elindult a folyosón, mire a lány követte. A lifthez mentek.

Mikor Sakara is beért, a fiú megnyomta az ajtózárót, majd a négyes gombot. Egy fél perc se telt bele, s a felvonó komótos tempóban megindult. Yokomizo kényelmesen nekidőlt a fénylő fémkapaszkodónak, s üres tekintettel meredt a másikra.

     - Nos, mi a válaszod? - tette fel a kérdést, mire a lány arca húsz évet öregedett. 

     - M-most? - tiltakozott Sakara, s rémült képet vágott. 

     - Hát nem muszáj ebben a pillanatban. Van időd, míg a lift felér a legfelső emeletre és le a földszintre - érkezett az egyhangú válasz.

     - De...

     - Csak mondd, hogy igen, vagy nem!

     - Na de...

     - Miért vagy ennyire idegesítő és értetlen? 

     - Hiába sértegetsz, ez így nem megy - rimánkodott a lány, s elejtett szavait követően a lift leállt. Ekkor a fiú megnyomta a nullával fémjelzett gombot, mire a felvonó ismét megindult, ezúttal lefelé. 

     A másodpercek egyre csak fogytak, s egyikük sem szólalt meg többé, míg meg nem érkeztek. Mikor a liftben egy kellemes hang megcsendült, jelezve, hogy a kívánt szinten vannak, a fiú hirtelen a lány előtt termett, s kezeit a felvonó oldalának támasztotta, a falhoz szorítva áldozatát. 

     - Igen, vagy nem? - tette fel ismét azt a bizonyos kérdést, miközben kinyílt az ajtó.

Sakara megrökönyödve lapult a falnak. Csak nemet kell mondanom - gondolta. Akkor Yokomizo végleg békén hagyja őt, és mindennek vége. Megint minden a régi lesz. A régi...

     - I-igen - makogta, s mélyen Gin szemeibe nézett. - Rendben - erősítette meg szavát, mire a másik nyomban elállt az útjából.

Fél perc múlva egymás mellett léptek ki a liftből. Az utcára érve Yokomizo ismét megszólalt, mintha mi sem történt volna. 

     - Hazakísérlek - ajánlotta fel. - Már elég késő van. 

     - Nem, dehogy! - csattant fel Sakara, a kelleténél kicsit jobban eleresztve hangját. - Mármint nem szükséges, köszönöm. Gyakran megyek haza ilyenkor, na meg nem is lakom messze. Egy negyed óra, és már otthon is vagyok - hadarta. - Szóval... viszlát! - köszönt el, s egy gyors hátraarccal megindult. A háta közepére se kívánta, hogy Yokomizo hazakísérje. Még csak az kéne, hogy a szülei meglássák őt. Nem, ezt kizárt, hogy megkockáztassa. Nehéz volt bevallani, de szégyellte otthoni körülményeit, szégyellte saját szüleit.

Még vetett egy utolsó búcsúpillantást a fiúra, majd ismét előre fordulva újból megindult haza. 

Meglepetten vette tudomásul, hogy igen hamar sötétedik, így megszaporázta lépteit. Úgy érezte, a hűvös szél mely arcába csap, megtisztítja fejét, így nyugodt elmével tudta átgondolni a történteket.

Beleegyezett. Belement a fiú játékába, bár nem tudta volna megmondani, miért döntött végül így. A kezdetektől fogva nemet akart mondani, mégsem így tett. Igent mondott, és igaz, hogy nem tudta ezen döntése milyen következményekkel fog járni, valahogy nem félt, nem érzett kétségeket. Talán akkor változtatta meg, mélyen, legbelül döntését, mikor meglátta Yokomizót a gyerekekkel. Olyan őszintének tűnt akkor, más volt, mint egyébként. Érzéketlen, hideg tekintete, akkor tele volt élettel, amitől sokkal barátságosabbá vált.

     Mikor Sakara hazaért, még mindig a fiún gondolkozott. Ismét felmerült benne a kérdés, hogy voltaképpen mit is csinált a kórházban. Feltett szándékában állt, hogy legközelebbi találkozásukkor megkérdezi tőle.

Kabátját felakasztotta az előszobai fogasra, majd a fürdőszobába ment s egy bő fél óra múltán, pizsamában lépett ki. Mivel égette gyomrát az éhség, a konyhába ment, hogy szerezzen valami ételt, ám ott a jóllakottság lehetősége mellett valami más is várta. Jobban mondva, valaki más. 

A kerek, kopott konyhaasztal mellett ott ült apja, egy pohár sake társaságában, s összegabalyodott tekintettel próbálta kibetűzni egy üres üveg címkéjén álló feliratot. Mikor meglátta a lányt, torz vigyor terült szét, kipirosodott, borostás arcán. 

     - Te! - bökött Sakara felé, bár ujjával inkább csak a lány és az ajtófélfa között keresgélt. - Gyere ide! - utasította, mire lánya lassan odasétált, megtartva a tisztes távolságot. 

- Ülj le! - érkezett egy újabb parancs. Sakara helyet foglalt az apjától legtávolabbi széken, s kelletlen arcot vágott. Onnan érezte az alkohol bűzös szagát, amely nyilvánvalóan átjárta apját teljes egészében.

Mérhetetlen undor uralkodott el rajta. Alig bírt a férfira nézni, mert rögtön a hányinger kerülgette. Gyűlölte azt az embert, és sosem tekintette apjának. Olyan volt számára, mint egy gennyes kelés, ami bemocskolta az életét. És mégis... mégis egy ilyen undorító alak az apja. A saját apja.

     - Hol voltál? - kérdezte a férfi és a szájából áradó ital és cigarettaszag megduplázta lánya szenvedéseit. 

     - A könyvtárban voltam - hazudta a legkisebb bűntudat nélkül Sakara.

     - Na és hadd lássam, milyen könyvet hoztál ki! 

     - Nem hoztam ki könyvet, csak tanultam - érkezett a válasz, mely egy leheletnyi gúnyt hordozott magán.

     - Ja - mondta a másik érdektelenül, s rágyújtott egy cigarettára.

Körülbelül egy percig néma csendben ültek az asztal mellett, majd ismét a férfi törte meg a hallgatást. Szavait sűrű cigarettafüst övezte. 

     - Van számodra egy kis munkám - mondta, kémény módjára ontva magából a füstöt, majd újra beleszippantott hamvadó cigarettájába, s egyenesen a lány felé fújt, akinek csípni kezdte szemét a szmog. - Nagyon jó meló, és sokat fizetnek - tette hozzá.

     - Bármi legyen is az, nem érdekel - vágta rá, Yokomizót is meghazudtoló hideg stílusban a lány. Tudta már jól, mik ezek a "jó melók". Általában törvénytelen, veszélyes üzletek.

     - Hidd el, érdekelni fog! - mondta a férfi, s mivel Sakara nem szólalt meg, folytatta: - Egy ismerősöm nyitott egy üzletet nemrégiben, és hajlandó munkát adni neked. Úgyis épp itt az ideje, hogy besegíts a családodnak. 

     - Család! - horkant fel gúnyosan Sakara. - Ez nem család, ez egy elférgesedett...

     - Kussolj! - kiáltott rá apja, s szemei vészjóslóan villogtak. - Örülj, hogy nem dobtunk ki eddig! - pupillája összeszűkült az indulattól. - Elfogadod az állást, ha én mondom! Nesze, itt a cím - mondta, azzal egy apró, gyűrött papír fecnit dobott a lány felé.

Sakara magához vette a papírt, amin egy utca és egy házszám állt. 

Egy darabig elgondolkozva meredt maga elé, majd egyik pillanatról a másikra olyan ábrázat ült ki arcára, mintha egy oszló hulla heverne az asztalon. Fiatal arcán mély barázdák jelentek meg, s elsápadt. Nem tudta, mitévő legyen, úgy érezte, kihányja a nem létező ételt, mely gyomrában van. Remegő végtagokkal felállt, s ellépett az asztaltól.

- Most inkább lefekszem. Fáradtan nem tudok gondolkodni - mondta, s úgy tűnt, a férfit meggyőzte, így zavartalanul szobájába mehetett, ahol ágyára vetette magát, s magzatpózba összegörnyedve feküdt a sötét helyiségben. Abból a címből, mely a papírdarabra volt felírva, egy csapásra világossá vált számára, hogy milyen "munkáról" beszélt apja. A Momiji utcában nyílt új helyről sokat lehetett olvasni az elmúlt napokban az újságokban, mivel elég nagy port kavart a dolog. Görcsösen átkarolta nyúzott párnáját, s egy fáradt sóhaj után hagyta, hogy elnyomja az álom. 

     Másnap rutinosan kikászálódott ágyából, magára öltötte a még mindig hiányos egyenruháját, vállára vetette táskáját, s megindult az iskola felé. Próbált nem gondolni semmire, főleg nem a tegnap este történtekre a konyhában. Úgy gondolta egyelőre vár, mit fog lépni apja, mikor elmondja neki, hogy nem vállalja el a munkát. 

Szerencsére volt, ami lekötötte gondolatait azon a napon.

Amikor beért a suliba, már az első pillanattól fogva valami furcsát érzett a levegőben. A földszinti folyosón körülnézve arra lett figyelmes, hogy a szokásosnál jóval többen kószálnak az osztálytermeken kívül. A diákok kis csoportokba verődtek, s valamiről izgatottan társalogtak. Sakara értetlenül haladt el az emberek mellett, mivel fogalma sem volt, hogy mi ez a felhajtás. 

Arra gondolt, hogy legutoljára akkor volt ekkora forgalom a folyosókon, mikor páran beszöktek a konyhára és kicserélték az ebédet. Felvágtatott a termükbe, s leült a helyére. Élvezte, hogy most az egyszer nem ő a látványosság az osztályában, hanem valami más. 

     Iskolatársai visszafojtott hangon csevegtek egy kupacon nem messze tőle, s pillantást sem vetettek rá, ami egy cseppet sem zavarta a lányt, aki elővette angolkönyvét és kinyitotta maga előtt. Mostanában elhanyagolta a tanulást, mivel úgy tervezte, ezt a leckét már úgysem kell megtanulnia, hisz ő addigra már... Mindenesetre a dolgok másképp alakultak. 

Kissé idegesítette az állandó sustorgás körülötte, de próbált nem odafigyelni. Épp egy hosszabb mondat lefordításán ügyködött, de volt pár szó, amit nem ismert, így elő kellett vennie egy szótárt. Nagy elmélkedéséből - hogy vajon mi a fenéről szól is a szöveg -, valami furcsa jelenség zökkentette ki.

Hirtelen mindenki elhallgatott az osztályteremben. Az addigi izgatott duruzsolás csöndbe veszett körülötte. Egy darabig nem nézett fel könyvéből, ám mikor már kínosan hosszú ideje hallgatott mindenki, meglepetten felemelte fejét. 

     Osztálytársaira nézett, akik ledermedve álltak, s mind egyfelé meredtek. Sakara tekintetüket követve a terem ajtaja felé pillantott, s mikor észrevette a hallgatás okát, minden érzelem leolvadt arcáról; és bár nem látta magát, mégis érezte, hogy holtsápadt lett.

Yokomizo Gin állt az ajtóban a tőle megszokott hideg tekintettel, s egyértelműen felé nézett, mire a lány életjelei pillanatról-pillanatra elenyészőbbé váltak. 

Mit keres ez itt ilyen hirtelen? - gondolta kétségbeesetten, s igyekezett úgy tenni, mintha nem is látná a fiút. - Most mit akar tenni? Imádkozott, hogy ne szólítsa meg. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de nem akarta, hogy Gin a nyilvánosság előtt is leleplezze magukat, a kettejük közötti beszélő viszonyt. Pedig hát nyilvánvaló volt, hogy ez be fog következni, hisz egyezségük szerint ők most együtt járnak, és úgy nem lenne a dolognak sok értelme, ha titokban tartanák... Mégsem képzelte a lány, hogy ilyen hamar napvilágra kerül az ügy. Igazából nem is gondolta komolyan az egészet annak ellenére, hogy tegnap igent mondott az alkura. 

Yokomizo elindult felé, s minden szem követte őt. Sakara görcsösen markolta angolkönyvét, és abban reménykedett, hogy a fiú mégsem felé jön. Pedig nem volt más eshetőség, hacsak Gin nem a cserepes dísznövényt jött meglátogatni, ami mögötte foglalt helyet... 

Mikor már lehetetlen volt úgy tenni, hogy nem vette őt észre, felnézett a fiúra, aki immár egyenesen előtte állt.

     - Ezt elfelejtettem tegnap odaadni neked - szólalt meg Gin, és táskájából előhúzott egy lapot, amit a lány felé nyújtott. Sakara átvette tőle. - Most mennem kell. Suli után találkozunk - mondta, s kisétált a teremből. Úgy vonult végig a bámészkodók között, mint egy hidegfront, s miután kilépett az ajtón, ismét kisütött a nap.

Sakara a papírt figyelte. Egy orvosi igazolás volt a tegnapelőtti napról, és az erre a hétre szóló testnevelés felmentésről, amit Yokomizo-sensei írt alá. Nagy kő esett le a szívéről, hogy csak ennyit mondott Gin, mivel ő sokkal rosszabbra számított. Azt hitte, hogy... nem is igazán tudta, mit higgyen, de biztosan rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.

     - Mi ez? - kiáltott fel Micho, az egyik osztálytársa, és kikapta az igazolást a kezéből. A többiek nyomban köréje sereglettek. Sakara csak sóhajtott egyet. Egy orvosi papírba nem köthetnek bele. Buta libák... csoda, ha tudnak olvasni.

     - Honnan ismered te Gin-kunt? - kérdezte meg egy másik, fekete hajú, szúrós szemű lány, akit Kimikónak hívtak.

     - Én voltaképpen nem ismerem. Csak az apját... - érkezett a nem teljesen igaz válasz.

     - Na de mégis honnan? 

     - Jaj, Kimiko! Hát nem tudtad, hogy Yokomizo-kun apja orvos? - nyávogott bele jelentőségteljesen egy másik. 

     - Egy pillanat! - kiáltott fel Micho és leült a Sakara melletti padba. - Azt mondta Gin-kun, hogy suli után találkoztok - folytatta. 

- Mit jelentsen ez Sakara-chan? - kérdezte kedvességet erőltetve hangjára, de egyértelmű volt, hogy csak a kíváncsiság hajtja.

     - Nem tudom - válaszolt Sakara egyhangúan. - Talán tőle kéne megkérdezned - jelentette ki, de tudta, hogy nem tenné meg egyik lány sem. Nagy a szájuk, de voltaképpen mindegyikük gyáva, mint a nyúl. 

     - Mondd csak! Ugye Te is hallottál róla, hogy Yokomizo-kunnak barátnője van megint?! - faggatta Kimiko. 

     - Nem - érkezett a kurta válasz, ami voltaképpen igaz volt. Sakara semmilyen ilyen pletykát nem hallott, de már kezdett összeállni benne a kép, hogy mi is ez a folyosói razzia. Kezdte kínosan érezni magát. 

     - Nem tudod véletlenül, hogy ki Gin barátnője? - kérdezték tőle többen is, ám ő csak csapkodta fejét, hogy nem tudja. 

     - Hagyjátok már! Honnan tudna bármit is? - nevetett az egyik lány. - Ő maga mondta! Nem ismeri Yokomizo-kunt. Miért hazudna? Bármit is tudna, biztosan eldicsekedne vele - mondta, mire többen bólintottak, és Sakara is köztük volt. Most az egyszer valami értelmes is elhagyta a száját... - gondolta a lány.

     - De ki a barátnő? - kérdezte idegesen Micho. - Ma hallottam Manamitól, az unokatestvéremtől - tudjátok, Yokomizo-kunnal egy osztályba jár -, hogy hallotta Yuzurutól, hogy Gin-kun ma reggel visszautasított egy lányt a c. osztályból, és arra hivatkozott, hogy van barátnője - mesélte, mire mindenki töprengő képet vágott. 

     - Biztosan harmadikos - érkezett a megállapítás Kimikotól. - Nem hinném, hogy Yokomizót érdekelnék a fiatal kislányok.

     - Ez nem olyan biztos - vágott közbe Yume, aki ez idáig egy szót sem szólt, csak fürkésző tekintettel figyelte Sakarát, aki meg is lepődött ezen. Yume általában nem szokott belekeveredni a vitákba, ő egy csendes, okos lány volt, nem úgy, mint egyesek.

     - Szerintem sem az - kapott a mondaton Micho, s magát is győzködve hozzátette: - Szerintem igenis érdekelhetik a fiatalabb lányok. A lényeg, hogy szép legyen és nőies - mondta, miközben kis tükrében megnézte, nem kenődött-e el a frissen felpakolt sminkje.

     - Az előző barátnőjét én ismertem - folytatta a gondolatot egy másik. - Másodikos volt. 

     - Na látjátok! - csillant fel Micho szeme.

     - Áááá! Ezek észre sem veszik, hogy már becsengettek? - mérgelődött Sakara, akinek kezdett megfájdulni a feje a sok pletykától, de azért örült, hogy elterelődött róla a téma. Ezek után kissé borúsabban látta a helyzetet. Ha már csak a pletyka, hogy Yokomizo-kunnak barátnője van ekkora port kavart, el se tudta képzelni, hogy mi lesz, ha majd kiderül, ő az a bizonyos lány. 

Gin terve eléggé labilis... - gondolta. - Jobb lenne... Jobb lenne az egészet visszacsinálni. Még úgysem nyúlt a pénzhez. 

Vissza kéne adnia az egészet, és elfeledni mindent.

     Az órák szerencsére csendben teltek. Sakara igyekezett odafigyelni a tananyagra, mert így is le volt maradva. Tanítás után ráérősen sétált ki az épületből, azzal a komoly elhatározással, hogy az elkövetkezendő napokat feláldozza a tudás oltárán, és csak remélte, hogy odahaza nem fogadja megint a szokásos téboly. Ma péntek van, szóval az apja valamikor késő este fog csak hazaérni, és nyílván nem lesz józan sem, így ezt a napot talán megússza. A körülményekhez képest, tehát derűs gondolatokkal menetelt, de nem hitte volna, hogy ebből az állapotból egy szempillantás alatt képes kizökkenteni valaki őt.

Gin lépett mellé a lehető legtermészetesebben, mintha csak az utcán mennének. 

     - Yokomizo-kun! - ijedt meg a lány, s riadtan körbenézett. - Mit keresel te itt?

     - Most mit lepődsz meg annyira? - kérdezte a fiú értetlenkedve. - Mondtam, hogy suli után találkozunk. 

     - Nem... Nem lepődtem meg, csak nem kéne... Nem kéne ezt ilyen hirtelen. Mi van, ha meglátnak? Egy nap kétszer is leszólítasz... Ezt nehéz lesz kimagyarázni.

     - Miért is kéne kimagyarázni? - tette fel a kérdést ridegen a másik. 

     - Hát azt, hogy miért beszélsz folyton velem. Ez... Természetellenes. 

     - Az természetellenes, ahogy viselkedsz - mondta Gin, ügyet sem vetve a lányra. 

     - Nem, nem! Yokomizo-kun! - szólította meg Sakara, s megállt. - Ez így nem lesz jó. Ezt inkább... abba kéne hagyni. 

     - Már késő, Sakara-chan. Most már nincs visszaút - mondta érdektelenül a fiú, meg sem állva, mire a lánynak sebesen kellett a lábait szedni, hogy beérje őt.

     - Úgyse fogják bevenni - folytatta a kötözködést a másik. 

     - Majd teszünk róla, hogy hiteles legyen.

     - Te nem láttad, már most milyen ördögi szeánszokat tartanak, hogy kiderítsék, ki az új barátnőd - érvelt Sakara.

     - Ha nekik jólesik - vonta meg a vállát a fiú. - Hadd tartsanak.

     - De olyan ijesztőek - sápadt el a lány. - Ha azt hiszik, hogy közünk van egymáshoz, lehet, hogy éjszaka megtámadnak a szobámban, vagy döglött halakat tesznek a táskámba. Komolyan ezt akarod?

     - Ilyen hülyeséget sem hallottam még - dörmögött a másik. - És ha eddig nem tűnt volna fel, akkor most felhívom rá a figyelmed: Mától fogva nagyon is sok közünk van egymáshoz - mondta, s most már egy kicsit felemelte a hangját jelezve, hogy nem kíván többé a témáról szót ejteni.

     Sakara duzzogó képpel elhallgatott, majd egy fél perc múlva ismét a fiúhoz szólt.

     - A kezelés - mondta.

     - Hm? 

     - A kórházi kezelés. Még ki sem fizettem Yokomizo-senseinek. 

     - Nem szükséges. 

     - Na de...

     - Apa ilyen kis problémákért egyébként sem szokott pénzt kérni, de mivel, még a barátnőm is vagy, egészen biztosan eltekinthetünk ettől. De ezt majd holnap ő is elmondja neked. 

     - H-hogyan? Miért, mi lesz holnap? - döbbent le Sakara.

     - A szüleim meghívtak vacsorára, holnap estére.