10. Fejezet

10. JÖVŐ

     Sakara tengerméllyé duzzadt pocsolyákon caplatott keresztül a zuhogó esőben, s érezte, minden porcikája átázott. Cipője leginkább egy léket kapott csónakra emlékeztette, amely eszeveszett gyorsasággal süllyed. A Nap lebukó félben volt, ám ennek ellenére a lány nem sietett haza. Otthon. Na ez az, ami neki nem volt soha. Számára ez sose volt több egy üres szónál, lélektelen érzésnél. Csak egy fogalom volt, melyet nem ismert. 

     A magányos séta közepette ismét szomorú gondolataiba süppedt. Egyebe se volt már, csak gyötrődve azt latolgatni, "jöhet-e még ennél is rosszabb?". Mivel sújthatja még őt az élet? A kérdés persze csak költői volt. Mindig jöhet még rosszabb. Ennyit megtanult az évek alatt. Ez a mai nap... Mintha csak egy ködös álom lett volna. Egyik pillanatban Yokomizo heves csókjai villantak be elméjébe, a másikban pedig már Habake gúnyos mosolya járta át gondolatit, és anyja meghunyászkodó, engedelmes tekintete, amely gondosan kerülte az ő szemeit, melyek segítségért kiáltottak. 

     Az eső egyre csak zuhogott tovább, és a lány minden perccel jobban vacogott. Nem volt nála se kabát, se az iskolai egyenruhához tartozó kardigán, így egy szál szoknyában és ingben rótta a kihalt utakat. Nem tudta, merre tart, kihez igyekszik. Valószínűleg senkihez, hisz nincs hová mennie, nincs kihez fordulnia. Egyedül volt, mint életének szinte minden szakaszában. Pár éve volt a szomszédságukban egy idős hölgy, akivel összebarátkozott, szinte úgy érezte, mintha a nagymamája lett volna. Gyakran járt át hozzá teázni, és örömmel hallgatta a meséit. Azonban körülbelül három éve - talán már volt az négy is - brutálisan meggyilkolták, és már semmi emléke sem maradt az asszonyról. A tőle kapott nyakláncot és zsebkenőt ledobta a tetőről, öngyilkossági kísérletekor. Most, ebben a pillanatban azt kívánta, bár ne tette volna, bár még a nyakában lógna az a lánc, és erőt adna neki. De hiába minden, már nem volt lánc, s nem voltak remények. 

     Az út szélén, egy félredőlt kuka hevert, melyből kiborult a szemét, s a kupac tetején egy fekete macska trónolt. Bundája csöpögött a víztől, sárga szemei fenyegetően villantak bele a sötétedő városba. 

     A boltok mind bezártak, így nem volt hova behúzódni az eső elől, de voltaképpen már teljesen mindegy volt. Már így is úgy érezte magát, mintha egy medencében úszkálna. Ha megfázik, talán nem kell holnap iskolába mennie, és akkor elkerülheti az új fejlemények következményeit. Még mindig nem tudta felfogni, hogy Yokomizo megcsókolta annyi ember előtt. Miért csinálta? És ami még égetőbb kérdés: Én miért hagyta, hogy háromszor is megtegye? Sakara felidézte azokat a pillanatokat, és a hideg eső ellenére is arca felforrósodott. Ujjaival megtapintotta vizes ajkát, és különös gyengeség tört rá. Ma érezte először, hogy akarja Gin csókjait, és ez félelemmel töltötte el. Azért hagyta, hogy Yokomizo annyiszor megcsókolja, mert ő is akarta azokat a csókokat, hisz általuk úgy érezhette, hogy fontos valakinek, hogy törődnek vele, még ha ez csak egy ostoba film egyik jelenete is volt. Tudta, hogy eljön az idő, mikor valaki azt mondja, "csapó vége!", és minden megszakad, majd jön a stáblista, és az ő neve a szerencsétlen idióták sorában fog díszelegni. De abban a pillanatban ez nem számított. Felidézte Gin zaklatott tekintetét, és ettől még jobban elkomorodott. Talán már megbánta, hogy annyi ember előtt megcsókolt? Ez volt az első kérdés, amely eszébe jutott. Lényének egy része azt kívánta bár így lenne, bár megbánta volna az egész alkut. A másik része azonban nem ezt akarta. 

     Alig voltak már emberek az utcákon, mindenki behúzódott házába a tavaszi, ám annál hidegebb zivatar elől. Sakara csak egyetlen egy alakot látott, senki más nem volt ott rajtuk kívül. A személy lassan közeledett a lány felé, fekete ballonkabátjában, esernyője alá bújva. Bár nekem is lenne egy esernyőm - sóhajtozott magában Sakara, s összekulcsolta karjait, rejtegetve didergését. Ahogy közelebb értek egymáshoz, már az is látszott, hogy a ballonkabátos alak egy férfi, de arca gondosan az esernyő alá volt rejtve.

     Persze, ha beteg leszek, akkor otthon kéne maradnom - tért vissza elmélkedéséhez a lány. Ha pedig otthon maradok, az talán még rosszabb az iskolánál. Nem is tudta eldönteni, melyiket válasza, egyik eshetőség sem kecsegtetett túl sok jóval számára. Elmenni és az egész iskola előtt Yokomizo barátnőjét játszani, vagy otthon maradni, és az ördöggel egy házban tanyázni. Fogas kérdés. Két rossz közül melyik a rosszabb? Nagy elmélkedését köhögése zavarta meg. Nos, úgy tűnik a megfázáson már túl vagyok... - állapította meg. Bár olyan beteg lenne, hogy elvinné a láz, akkor még csak nem is ő tehetne róla... Így fohászkodott, habár kételkedett abban, hogy a szándékosan történő megfázás, amely nem szándékos halált eredményez, az végeredményében nem öngyilkossági kísérletnek bizonyul. Egy újabb jó kérdés. Nyakatekert fejtörőjéből egy hang ébresztette fel.

- Elnézést, Kisasszony! - szólt oda hozzá a ballonkabátos alak, akinek ottlétéről szinte teljesen megfeledkezett a lány. - Jól van? Minden rendben? - faggatózott, s hangja aggódónak tűnt.

- Hogyne, minden rendben! - cincogta oda megszeppenve a megszólított, ám szavának hitelét jelentősen csökkentette, újbóli köhögése. - Semmi baj! - legyintett, ám egyenruhájának tocsogó hangja megint csak állítása ellen szólt, nem is beszélve csuromvizes hajáról, amely szinte azt üvöltötte: Nézz már rá te szerencsétlen, hát így néz ki, akivel minden rendben?!"

- Egy pillanat! - kiáltott fel meglepetten a férfi, mire a lány is megrezzent ijedtében. Megmarkolta Sakara vállait, aki már azt latolgatta, hogyan fusson el. Nagyszerű, pont egy szatírba kellett belebotlanom! - állapította meg keserű éllel. És ráadásul semmit se látok ebben az esőben. 

Kezdett eluralkodni rajta a félelem. Már egyszer... Valamikor... Élt át hasonlót. Még most is vannak rémálmai tőle...

- Sakara-chan! - kiáltotta az idegen, elérve, hogy a lány szemei dióméretűre nyíltak. 

- Ön ismer engem? - kérdezte megrökönyödve a szólított, még mindig gyanakodva.

- Persze! - vágta rá az alak, majd összecsukta esernyőjét, s félrehajtotta kalapját. Így a másik végre megpillanthatta az "idegen" arcát, aki mint kiderült, nem is volt idegen. - Narumi-sensei? - döbbent le, s megszeppenve bámulta a férfit. Hogy nem ismertem fel a hangját - gondolta.

- Mit keresel te itt ilyenkor? - vonta kérdőre az orvos, s hangja egészen olyan volt, mint mikor Gin mérges rá. Szóval elég rémisztő.

- Hát én... - makogta a lány, s azon járt az esze, hogy mit feleljen. "Csak sétáltam". Talán ezt kéne mondania? Ja persze este a zuhogó esőben, skót kockás iskolai miniszoknyájában. Ennél még az is hihetőbben hangzik, hogy vizes póló versenyre gyakorol.

- Na várj csak... - nézett rá a férfi, s ismét kinyitotta esernyőjét, amit a lány kezébe nyomott. - Fogd meg - utasította. 

- Kö-Köszönöm! - hebegte zavartan a lány. 

- Te jó ég! Egészen biztos vagyok benne, hogy megfázol - jósolta a férfi, miközben újabb rémisztő pillantásokat küldött.

- Nem, dehogy! - tiltakozott Sakara. - Most haza is megyek - mondta, s visszanyújtotta az esernyőt. Nem akart gondot okozni még majdnem teljesen vadidegen embereknek is. 

- Szó se róla! - tiltakozott Narumi-sensei. - Én itt lakom a szomszéd utcában. Nálam megvárhatod, amíg eláll az eső. Így egy tapodtat se mehetsz tovább - jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.

- Nem, igazán nem szükséges! - kezdett heves visszakozásba a lány.

- Dehogynem szükséges! Na gyere! - érkezett az utasítás, és a férfi elindult a tocsogó járdán. Sakara - még mindig az esernyővel kezében - kénytelen volt követni őt, bár szörnyen ostobának érezte magát. Hát egy újabb ember, kinek a terhére van - gondolta nyomorultul érezve magát. 

Valóban, Narumi-sensei háza alig pár percre volt onnét. Kívülről egy szép, takaros, épület volt, gyönyörű kerttel. Kisebb volt, mint Yokomizóék háza, de a stílus egy és ugyanaz. A férfi egy nagy kulcscsomót húzott elő, kabátja zsebéből, kinyitotta az ajtót és beinvitálta a lányt, aki félénken belépett. 

- Hozok törölközőt - szólt oda neki az orvos, és eltűnt egy szobában, amely minden bizonnyal a fürdőszoba lehetett. A ház belülről is jól nézett ki. A nappali közepén egy bőrkanapé garnitúra pihent, az ablakokon kellemes, világoszöld színű függönyök lógtak, s tele volt szobanövényekkel minden. A nappalival egybe volt a konyha, mely egy sötét bárpulttal volt elválasztva a tértől. Yokomizo-senseiék otthonától eltérően - mely egy hatalmas családi ház volt - Narumi-sensei lakhelye sokkal inkább hasonlított valamiféle továbbfejlesztett legénylakásra. Persze kínos rend uralkodott, és a minden bizonnyal nagy odafigyelést igényelő növények is meghazudtolták azt a bizonyos "lakásérzést", mely az egyetemista életmód velejárója. Volt egy fal, melyet teljesen elfedett a könyvektől roskadozó polcok hada. Sakara úgy vélte, orvosi könyvek lehettek. Az mindenesetre tény, hogy semmi nem utalt arra, hogy többen laknának a házban, persze a lány csak a nappalit láthatta, mélyebb betekintésre nem volt jogosult. 

- Itt is van - jött vissza nagy sietve Narumi-sensei, és egy fehér törölközőt nyújtott át a vendégnek. - Helyezd magad kényelembe - tette hozzá, az illető elveszett tekintetét látva, aki parancsra leült a kanapé legszélére. - Te jó ég! Ekkora zuhét! - mosolyodott el a férfi, hogy oldja a hangulatot. - Épp kiléptem a kórházból, máris a nyakamba szakadt. Mintha dézsából öntenék - nevetett. - Pedig délelőtt még milyen szép idő volt. Ezért is mentem gyalog - tette hozzá. 

- Kö-Köszönöm - dadogta a lány, s zavartan lehajtotta fejét. Egyszerűen képtelen volt vidámságot erőltetni magára.

- Ugyan, semmiség - legyintett a férfi. - Hogy néztem volna Gin és Takeru szemébe, ha másnap egy csúnya megfázással látogatsz el hozzánk a kórházba? - mosolyodott el ismét, s megtörölte szemüvegét, amely még mindig vizes volt. - De mégis mit kerestél kint ilyen ítéletidőben? - faggatózott. - Nem szerencsés egy lánynak egyedül bóklásznia a városban sötétedéskor, főleg nem zuhogó esőben. Ami azt illeti, ez felelőtlen dolog volt. 

- Tudom... - nyekeregte Sakara, kerülve a férfi pillantását. Legszívesebben elmondta volna neki, hogy már annyira mindegy számára, él-e vagy hal.

- Ha gondolod, innen felhívhatod a szüleidet, vagy Gint - ajánlotta fel Narumi-sensei.

- Nem, köszönöm! - vágta rá a lány, s magában egy nagyot nevetett az ajánlaton. Még hogy felhívni a szüleit? Talán majd ezer év múlva. És Yokomizo? Nem, pillanatnyilag őt sem akarta látni. Úgyis csak a szokásos lehordásokat kapta volna tőle. Na meg azután, a csók után... Ismét felrémlett előtte, amint a szekrénysornak támaszkodva féktelen csókcsatába bonyolódnak, és szörnyű zavar tört rá. Nem akart többet a fiú szemébe nézni.

- Hát, ahogy jónak találod, de azt mindenképpen várd meg, amíg eláll az eső - mondta a férfi, mire a másik csak bólintott. Sakara alaposabban körültekintett a helységben, s végül egy fekete keretezésű képen akadt meg a szeme, amely az egyik könyvespolc legfelső lécén pihent. A fotón ott állt Narumi-sensei, egy magas, sötét hajú, fiatal hölgy, és közöttük egy apró, fekete hajú, fekete szemű kislány, aki szorosan fogta szülei kezét. A lány azon törte a fejét, hogy kik lehetnek azok. Talán Narumi-sensei családja? A kislányra összpontosítva arra lett figyelmes, hogy az kicsit mintha hasonlítana a férfira. Aranyos - állapította meg magában.

- A volt feleségem, és a lányom, Rika - törte meg a csendet az orvos, bizonyára Sakara tekintetét követve. Ekkor a lány gyorsan elfordította arcát, nem akart tolakodónak tűnni. 

- Nagyon szép kislány - jegyezte meg.

- Magam is úgy vélem! - nevetett a férfi, jelezve, hogy egyáltalán nem érzi tolakodásnak a vendég viselkedését. - De hát már nem kicsi. Úgy veled egyidős lehet - tette hozzá. - Az a fotó már vagy tíz éve készült. Pár éve váltunk el a feleségemmel, és azóta elég ritkán látom a lányom.

     Sakara nem tudta mit mondjon. Nem volt otthonos a családi ügyekben. Végül annyit kibökött, hogy: "Sajnálom" Habár ő maga is érezte, hogy ez elég vérszegény részvétnyilvánításnak bizonyult, ám aki sosem él át hasonlókat, az honnan tudhatná, hogy milyen, amikor két ember elválik egymástól? 

- Nem kell, már régen volt. És hát... Azért többnyire minden ünnepnapon találkozom velük - vetette oda könnyedén Narumi-sensei. - Örülnék, ha egyszer találkoznál Rikával, biztosan jól kijönnétek - jegyezte meg. 

- Öhm... jó! - mondta a lány, azonban a következő pillanatban már érezte, hogy ez a bizonyos "jó" nagyon nem hangzott jól. De hát most nem volt olyan állapotban, hogy megjátssza az érdeklődést. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem volt kedve találkozni Narumi-sensei lányával, sosem számított egy társasági lénynek. Inkább, ha tehette, egyedül volt.

     A zivatar lassan alábbhagyott, s úgy érezte, most már elindulhat. Elbúcsúzott Natumi-senseitől - aki még maradásra akarta bírni -, megköszönte a vendéglátást, majd ismét kilépett az utcára. Még gyöngyözött az eső, de már kisütött a nap, így egy nagy szivárvány terült el a közeli házak fölött. A lány hosszú percekig megigézve bámulta a színpompás jelenséget, majd elindult haza. Nem sietett, próbálta húzni, halasztani a percet, de már így is araszolva haladt előre. Mikor házukhoz érkezett, átvágott a kertnek nem nevezhető sáros valamin, és belépett a bejárati ajtón. Enyhe meleg levegő csapta meg arcát, és enyhének nem nevezhető szag az orrát. Lépett párat, majd arra lett figyelmes, hogy vizes a padló, és ezt nem ő hozta be kintről. Levette cipőjét, s miközben azt a cipős polc aljára helyezte, akaratlanul, de ujja hegyét a gyanús folyadékba mártotta, mely szemérmetlen módon végighúzódott az előszobán. Ezután megszagolta kezét, és mindjárt egyértelművé vált, hogy az nem víz. Valamiféle szeszes ital volt. Persze mire is számított. Különösképpen nem is törődött a dologgal, bár érezte, hogy ezt majd még neki kell feltakarítania, a helyenként elszóródott palack-zöld üvegszilánkokkal együtt. 

     A fürdőbe ment, ahol kezet mosott, majd még egyszer áttörölte vizes haját. A homályos tükör előtt állva kénytelen volt megállapítani, hogy úgy néz ki, mint valami kriptaszökevény. Alig bírta nyitva tartani karikás szemeit, bőre sápadt volt, vonásai elgyötörtek. Valahogy úgy festett, mint mikor először találkozott Ginnel, egyszóval szánalmasan. Felmerült benne a gondolat, hogy ha holnap ugyanilyen állapotban megy majd iskolába, talán fel sem ismeri senki. Persze... Ez elég gyermeteg elképzelés volt. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy ha pirospozsgás arccal, lobogó, illatozó hajjal, és egy mosollyal a száján menne, akkor nem ismernék meg. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsípte két arcát, hátha azok valami színt öltenek fel, de ez eléggé ostoba elgondolás volt, nem is mutatott eredményt. 

     Miután a fürdőszobában végzett, azt tervezte, azonnal lefekszik azonban, miért is történtek volna úgy a dolgok, ahogy ő akarta? A nappaliból dühös hangokat hallott, majd ezt hangos csörömpölés követte. 

- Mi ez a szar?! - tudakolta idegesen volt apja, s ismételten egy üvegtöréshez hasonló ricsaj következett. - Ez neked ital? Mondtam, hogy ne ilyen szennyeket vegyél! - üvöltötte tovább a férfi. Hangjából rögtön érződött, hogy erősen illuminált állapotban volt. Sakara már sokszor találkozott ezzel a jelenséggel, így nem volt nehéz diagnosztizálnia a helyzetet. Mikor Habake leissza magát a sárgaföldig, alig tud beszélni. Ezzel szemben, ha józan volt - ami nagyon ritkán fordult elő - akkor hangja egyfajta számító kimértséget tükrözött. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz volt.

- Nem volt más... - hallatszott Natsue ijedt hangja. Sütött róla, hogy fél. - A többi túl drága volt - mentegetőzött tovább, mint valami űzött vad, ha egy puskacsővel találja szembe magát. 

A folyosón ácsorgó lány egyszerűen nem értette. - Ez a banya még alá is adja a lovat - gondolta kárörvendően. Persze az is igaz volt, ha nem vesz neki italt, akkor is jól megkapja. Egy szörnyű körforgás volt az egész. 

- Mi az, hogy túl drága?! - förmedt a nőre drágalátos "apja". Hangja beszámíthatatlanságra utalt. - Mire költöd te a pénzt? Szépítkező szerekre? - horkant fel jóleső nevetéssel. - Úgyis olyan ronda vagy, kár erre költened.

Ni csak ki beszél? - gúnyolódott gondolatban Sakara, aki immár az előszoba falának dőlve, karba tett kézzel hallgatta a párbeszédet. - Egy disznótól ez nem hangzik valami fényesen. 

- Sa... Sajnálom én... - mentegetőzött Natsue, azonban a másik félbeszakította. 

- Mindegy! - harsogta egy kaján vigyort eleresztve arcán. - Ha az a fattyú lányod majd elmegy dolgozni, lesz pénzünk nem igaz? - nevetett gúnyosan. - Hiába! Mindenki jó valamire. Ha minden jól megy, néhány napon belül nyélbe is üthetjük a dolgot. 

A lány erre egy kicsit megrémült. Hát tényleg komolyan gondolta? Valóban elküldi arra a helyre? És ha ő nem akar menni? Akkor talán erőszakkal hurcolja oda? Mi lesz vele...? 

Már nem mert a jövőre gondolni. Már egy nappal se mert előre tekinteni. Minden órával fokozódnak gyötrelmei. De az anyja... miért hagyja, hogy így megalázzák? 

     Nehezen jött az álom Sakarára. Sokáig hánykolódott az ágyban, és az elkövetkezendőkön gondolkodott. Végül arra a megállapításra jutott, hogy most nem törhet össze. Most nem szakadhat meg a teher alatt, hisz csak szellemileg épen találhat kiutat ebből a pokolból. Egyre világosabb volt a feladat előtte. El kell innen mennie, ha törik, ha szakad, nem maradhat már itt sokáig. Igen! Talán csak pár nap kell, és elmenekülhet. Csak lesz valami megoldás... Yokomizo pénze... Az volt minden reménye. Mikor a fiú felajánlotta neki, akkor is csak azért fogadta el, mert úgy érezte, így lehetősége nyílik majd a menekülésre. Az a pénz... az volt kulcs, az egyetlen esély. Jól át kell gondolnia, hogy mihez kezd vele. Meg kell fontolnia minden lépést. Még sokáig törte ezen a fejét, majd mikor már majdnem elnyomta az álom, ismét ugyanaz a kép kezdte gyötörni: Gin csókja. Ismét megérintette ajkait, és hagyta, hogy egy kicsit magával ragadják a képzelődések. Úgy gondolta, hogy holnapra már úgysem fog emlékezni naiv fantáziálgatásaira, így hagyta az álmokat maguktól sodródni.

Másnap korán felkelt - talán még fél hat se volt -, mégis úgy pattantak ki szemei, mintha kilőtték volna őket. Ez kapóra is jött, mert nagyon sok dolga volt. Megkínzott egyenruháját igyekezett emberi kinézetbe kényszeríteni. Kitisztította, kivasalta, és elégedetten állapította meg a művelet végén, hogy egészen úgy fest, mint új korában. Ezután magára öltötte a felturbózott uniformist, és a tükör előtt gondosan kifésülte haját. Csak ezután jött a szerelés legfontosabb része. Az ágy alól előkotort egy régi, kék baseballsapkát, amely tökéletesen elfedte felkanyarintott szőke haját. Egyetlen tincs se látszott ki.

- Ez így jó lesz - kockáztatta meg a lány, majd magára kapta táskáját, s kilépett a házból. Egy újságos felé vette az irányt, ahol vett egy helyi lapot. Kitépte belőle azt az oldalt, amin az apróhirdetések voltak, s gondosan összehajtogatva, hátizsákja oldalsebébe rakta a lapot. A maradékot biztonsági okokból kidobta az első szemetesbe. Ezután az iskola felé vette az irányt. Az éjszaka sokat gondolkozott az ügyön, és arra jutott, hogy rejtőzni fog. Az álcázását szolgálta a sapka is, amely elrejtette haját, és félig arcát. Nem tudta ezt meddig csinálhatja, de úgy érezte, ha csak egy nappal el tudja húzni a dolgokat, már megéri.

     Az iskolába érve valami olyasmi fogadta, amire számított. Az első emeleti lépcső tövében máris útját állták a sugdolózó diákok, mintsem seregszemlét tartva. Mikor Sakara elhaladt mellettük, azok heves társalgásba kezdtek. 

Máris lebuktam volna? - rettent meg a lány, s még jobban fejébe húzta az oltalmazó sapkát. - Nem ez nem lehet... Könyörgök ne! - esdekelt kétségbeesetten. Csak most jött rá, hogy menyire tart az egész helyzettől. Ő, mint az iskola legnépszerűbb tanulójának a barátnője... Abszurd látvány lenne. Ugyanakkor azon is most gondolkozott el először, hogy mennyire rossz lehet Ginnek. Ez a sok lány... Vajon mit akarnak tőle? Az nem lehet, hogy mind szerelmesek belé. De honnan lehet tudni, hogy ki szerelmes, és ki az, aki csak azért akar a fiú közelébe kerülni, mert annyira közkedvelt? Szinte szó szerint emlékezett arra, amit egyszer Yokomizo mondott neki:

"...tudod, hogy mindenki csak azért közeledik feléd, mert hasznot akar húzni belőled... hogy azok, akik állítólag a barátaid igazából csak azért koslatnak utánad egész álló nap, mert abban reménykednek, hogy így nekik is kijut naponta egy perc a népszerűségből. Minden ami körülvesz, áttetsző hazugság"

Ezek a szavak most még keserűbbnek tűntek. Szinte sajnálta Yokomizót, habár tartott tőle, hogy az említett örömmel használja ki népszerűsége "áldomásait". 

     Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor látta, hogy a lépcső aljában gyülekező tanulók egy másik érkező lányra vetik magukat és már nem is figyeltek rá. Amilyen gyorsan csak tudott felsurrant a második emeletre, ahol az első órája volt. Mikor beért a tanterembe, levetette magát a padjába, előhúzta biológiakönyvét, és elmerült benne. Persze csak látszólag. Igazából éberen fülelt. Mi is lehetett a téma az osztály körében? Naná, hogy a szokásos. Csak most sokkal kínosabban hatott az egész ügy, a lány úgy érezte, minden pillanattal melegebb van. Egy érintést érzet vállán, mire ijedten összerezzent. Nem tagadható, majdnem szívrohamot kapott. Yume ült mögötte, akit eddig nem is vett észre. A lány közelebb hajolt és visszafogott hangon beszélt.

- Tegnap Yokomizo-kun egy szőke lánnyal csókolózott a harmadik emeleten - suttogta fürkésző tekintettel. - Mindenki erről beszél, Micho teljesen ki van borulva és most minden szőke lányra ráveti magát. Tegnap hatodik óra előtt megtépett egy végzőst, és a tanároknak úgy kellett szétválasztaniuk őket - mesélte, s mintha kicsit szórakozna a dolgon. Aztán komolyabb hangra váltott: - Nem lehet, hogy az a lány, akit Yokomizo-kun megcsókolt te voltál? - tette fel a lehető legkínosabb kérdést, olyan határozott meggyőződéssel az arcán, mint egy detektív, aki készül lebuktatni a gyilkost. 

- Hogy-hogy ilyen informált vagy? - próbált kitérni a válasz elől Sakara, azonban érezte, hogy Makano-san előtt nehéz lesz tovább titkolózni. De végül is... Talán neki... el lehet... 

- Kyou-san, mindenki erről beszél, szóval nem nehéz információkhoz jutni. Szóval te voltál igaz? - faggatózott tovább. - Máskülönben minek a baseball sapka? - nézett értetlenkedve. Sakara csak hallgatott.

- Kyou-san én látom, amit látok - mondta nem kis felindultsággal Yume-chan. - Szóval nem kell megosztanod velem, ha nem akarod. De ugye tudod, hogy én sosem adnám tovább. Barátok vagyunk nem? - kérdezte őszintének tűnő hangon. Barátok? - döbbent le Sakara. Ezt már nagyon rég mondták neki. Barátság. Olyan még van? És mennyire lehet hinni az ilyesmikben? Csak most jött rá, hogy ilyen súlyos szinten nincs otthon az efféle érzésekben és fogalmakban. Már rég elfelejtette a jelentőségüket. 

- És az a lány jól van? - csúszott ki a száján, mire a másik arca ismét felélénkült. - Akit az a boszorka megtépett - tette hozzá. - Csak mert nem venném a szívemre, ha valami baja esne bárkinek is emiatt a dolog miatt.

- Nyugi! Micho nem tudta, hogy az a végzős lány a gyephokicsapat kapitánya. Szerintem még most is borogatja a sebeit - vigyorodott el, és Sakara se bírta visszatartani jókedvét a hír hallatán.

- Ez azt jelenti, hogy amit pletykálnak... - fordult hozzá Yume-chan még mindig vigyorogva. -...te és Yokomizo-kun tényleg...

Sakara fél percig némán, töprengő tekintettel hallgatott, mert még mindig nem volt biztos magában. Végül megszólalt:

- Na jó, rendben. Talán én voltam... - mondta alig hallhatóan, mire a másik egy szempillantás alatt a nyakába ugrott. 

- Tudtam! - örvendezett. - Én már az előtt sejtettem, mielőtt beszéltünk - jelentette ki. - De a te szádból akartam hallani - nevetett. - Már akkor gyanús volt ez az egész, amikor Yokomizo-kun a karjában vitt le a gyengélkedőbe. És megfigyeltem, hogy mostanában nagyon sokszor összefutottatok. És Yokomizo-kun annak ellenére, hogy korábban szinte sosem jött le szünetekben a harmadik emeletről, az utóbbi időben nagyon sokat volt itt. Szinte minden nap láttam őt.

- Egy pillanat, ezt honnan veszed? - ütötte fel a fejét Sakara, aki ilyet nem tapasztalt.

- Hát neked fel sem tűnt? - vonta fel a szemöldökét a másik. 

- Nem.

- Nagyon sokat volt a termünk előtt, és vagy téged nézett, vagy csak állt kint a folyosón, és csak akkor állt tovább, amikor már túl nagy tömeg verődött körülötte. Micho is állandóan ott téblábolt olyankor, és próbálta magára vonni a figyelmét. 

- Én ebből soha semmit nem vettem észre - értetlenkedett Sakara, aki alig merte elhinni, amit hallott. Soha nem, látta Gint itt.

- Pedig itt volt. Egyedül akkor nem jött, amikor hiányoztál az iskolából. Olyankor csak néha elviharzott a folyosókon, és elég idegesnek tűnt.

Sakara érezte, hogy elvörösödik. Hogy lehet, hogy ő ebből semmit nem látott? Gin tényleg minden szünetben itt volt? De miért? Hihetetlen, hogy Yume-chan tud ezekről a dolgokról, ő meg nem. Elmélkedését egy berregő hang szakította félbe. A lány ijedtében majdnem leesett a székről. Gyorsan kardigánja zsebébe nyúlt, és kivette a telefont, amely vadul csörgött. Felvette a készüléket, és bizonytalanul beleszólt: 

- Ha-Hallo?

- Mi a frászt kerestél tegnap este a zuhogó esőben, egyedül te idióta?! - hallatszott Gin hangja, mely még így, telefonon keresztül is kimért, és hideg volt. - Azután, a jelenet után, amit lerendeztél reggel, még képes voltál ilyesmire?

- Ne kiabálj már! - csattant fel a lány is, bár utólag megbánta hangosságát. A teremben többen is felé kacsintgattak, így visszavett a hangerőből. - Nyugodj meg jó? - kérlelte békítően.

- Majd akkor, ha szépen mindent elmagyarázol! - érkezett a cseppet sem békülésre hajlamos hang. - Minek szaladtál el olyan kétségbeesetten tegnap?

- Jó, rendben - nyugtatgatta a lány, arra gondolva, hogy majd kitalál valamit. - Majd iskola után mindent megmagyarázok, ígérem.

Azonban Gin szokásához híven hajthatatlan volt. 

- Nem, most mondd el! - zendült a fiú hangja, mire a másikon páni félelem uralkodott el. - Lemegyek hozzád! - érkezett a lehető legrosszabb mondat.

- Ne, könyörgök! - riadt meg Sakara, s felpattant a padból. - Ne gyere! - Már nem is próbálta leplezni ijedtségét. Yume értetlen képpel figyelte a jelenetet.

- Egy gyáva nyuszi vagy, mint mindig - hallatszott a telefonba Yokomizo gúnyos hangja, de a lányt cseppet sem izgatta. Csak el akarta kerülni a kellemetlen találkozást. Legalábbis ilyen formában.

- Inkább találkozzunk az első emeleten, a tanári mellett! - indítványozta Sakara, reménykedve, hogy a fiú beleegyezik, és szerencsére imái meghallgatásra találtak. Gin belement a dologba. 

- El kell mennem egy kicsit - szólt oda Makanónak a lány, aki egy bólintással jelezte, hogy megértette. Sakara alapos meggondolás után választotta a tanári melletti folyosót, hisz oda alig járnak diákok. A közeli takarítószertár ajtaja elé állt, s nyugtalan toporzékolással várta a fiút, kezeit tördelve. Gin pár perc múlva meg is érkezett. Ijesztő aura vette körül, mint mindig, s a folyosón közeledve, hideg tekintete egyre jobban a lányba fúródott.

- J-Jó reggelt Yokomizo-kun! - köszönt Sakara bizonytalanul, azonban a fiú láthatólag már úgy érezte, túl van a köszöntésen. 

- Na beszélj! - tért a lényegre, igencsak goromba hangon. - Miért sírtál tegnap? - faggatózott. - És miért szaladtál el anélkül, hogy beszélhettünk volna?

Sakara agyában a fogaskerekek vadul forogni kezdtek magyarázat után kutatva, melyet előadhatna, de ez nehéz feladat volt. Elmondani az igazságot. Mégis hogyan mondhatná el, hogy Habake visszatért hozzájuk, és arra akarja kényszeríteni őt, hogy valamiféle éjszakai klubban dolgozzon, ahova elvileg tizennyolc éven aluliak be sem léphetnének? Ezt csak gondolatban könnyű megfogalmazni, de kimondani már annál nehezebb feladat. És mi történik akkor, ha elmondja? Mit fog tenni a fiú? Tehet egyáltalán valamit? Tehet itt bárki bármit, hogy álapja tébolyult tervét megakadályozza? Félt beszélni magáról. Ha kitálal, az felért volna egy szerelmi vallomással. Ott állt előtte Yokomizo, és választ várt mindenre. Hideg, szürke szemei két kavicsra hasonlítottak, melyeket simára csiszolt a víz, épp olyan semmitmondóak, fénytelenek voltak. 

- Sajnálom, de erről nem beszélhetek - makacsolta meg magát a lány, csak még jobban felborzolva a már addig sem nyugodt kedélyeket.

- Helytelen válasz - mondta ingerülten a fiú. - Sírva meneteltél fel ismét a tetőre, és azt mondod, hogy semmi közöm hozzá? Ha valami otthon történt - tapintott a lényegre - ...mondd el kérlek! - szólt egy leheletnyivel kedvesebb hangon. Tőle már ez is hatalmas teljesítmény volt.

- Nem segíthetsz! - utasította vissza Sakara, s elfordította tekintetét. - Bár segíthetnél - mondta halkan, a falat bámulva. - De ez az egész dolog már túl bonyolult, és nem keverhetlek bele téged is. Ezzel... még ha lehetetlen is, de egyedül kell megbirkóznom. Neked készülnöd kell a vizsgákra, és amúgy is már túl sok mindent tettél értem. Ezt nem is tudom majd kellőképpen meghálálni. Nem lehetek ennyire önző - fejezte be. 

- Nagyon idegesítesz, amikor ilyen vagy - mordult rá a fiú. - Már megint a régi nóta. Minek kell folyton másokkal is törődnöd? A saját problémáid mellett még másokéval is foglalkozol, tekintettel akarsz lenni rájuk, ezért roppansz össze a teher alatt. Nem kell mindent egyedül megoldanod. Addig mondogatod magadnak, hogy nem áll melletted senki, míg végül te magad is elhiszed. De ez nem így van - hajolt közel a lányhoz, kinek erre megremegtek lábai. Testén valamiféle jóleső borzongás futott végig, amit csak akkor érzett, mikor ilyen közel voltak egymáshoz. 

- Én... - kezdte el minden erejét mozgósítva, azonban a mondat többi részét levágta a fojtogató érzés.

     Hangos vihorászás csapta szét a csöndet. A folyosó végében két diák jelent meg, akik bizonyára a tanáriba tartottak valami okból. A váratlan, harsány nevetés hallatán a lány - aki addig gyötrődő ábrázattal meredt a másikra -, majd kiugrott a bőréből ijedtében. Tekintetét eszeveszett gyorsasággal kapkodta az érkezők és Yokomizo között. Tudta, hogy mennie kell, nem láthatják meg őket együtt, ugyanakkor az a kérdés is felmerült benne - mint korábban is már oly sokszor -, hogy meddig folytathatják még így? A tanévnek hamarosan vége és ő még mindig menekül. Most érezte először, hogy maradni akar. Nem akarta otthagyni a fiút, vele akart maradni, még akkor is ha ezzel fény derül a titkukra.

     Hezitált a maradás és a menekülés között. Úgy festett, Yokomizo is észrevette bizonytalanságát, mert elkapta karját, és magához húzta. 

- Mitől tartasz ennyire? - súgta a lány fülébe, akin megint végigfutott az a jóleső érzés, a fiú egyenruhájának, már korábban is beszívott illatától, amely ismét megcsapta őt. Ekkor, mint derült égből villámcsapás tudatosult benne, hogy veszített. Tehetetlen Ginnel szemben, nem képes nemet mondani neki. El akarta taszítani magától, de képtelen volt. Karjaiban meghalt minden élet. Észveszejtően kínzó érzés volt, mintha elvesztette volna az irányítást teste fölött, és csak külső szemlélőként követhette nyomon az eseményeket.

- Tőlem félsz, vagy attól, hogy mások mit gondolnak? - hallotta ismét a fiú szavait, majd érezte, hogy Gin lágyan megpuszilja szája sarkát, és ettől megint elöntötte a forróság. Ismét az a gyönyörű illat járta át, és most először volt hozzá elég bátorsága, hogy beismerje magának: ez nem annak a mosópornak az illata volt, amivel Yokomizo egyenruháját mossák, hanem magának Ginnek az illata volt. Egy biztonságot és melegséget nyújtó illat. Eddig mindig azt mondta, hogy a ruha illatát érzi, de most már tudta jól, hogy mi az igazság. 

- Legyél végre a barátnőm! - mondta a fiú furcsán rekedt hangon, és ismét egy lágy csókot lehelt a lány szája sarkába. - Látod, nem is olyan szörnyű - mondta enyhén gúnyos hangot megütve, és jobb kezével végigsimította a lány állát. - Erre semmi szükség - tette hozzá, majd lesöpörte fejéről a baseball sapkát, amely tompa hanggal koppant a padlón. Sakara haja leomlott fejéről, majd egy pillanattal később már ajkain érezte Gin csókjait. Már megint megtörténik, és képtelen ellenkezni. Már megint csókolóztak, és már megint nem bír nemet mondani. Igaz, csak két tanuló előtt, de ez akkor is hajmeresztő. Miért nem képes megmozdulni sem? Miért okoz még több bajt magának?! Ez a mostani helyzet bár hasonlított a tegnapihoz, mégis más volt. Több volt. Yokomizo szorosan átkarolta a lányt, aki riadtan simult hozzá. Sakara érezte magán a két szempár tekintetét, de már annyira nem volt jelentős számára, csak el akart bújni a másik karjaiban. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja neki, hogy ő Yokomizo Ginnel fog csókolózni a tanári előtt, minden bizonnyal elküldi a sárga házba, hadd pihenje ki a fáradalmait. Most mégis... Mégis itt vannak. 

     A reggeli légyottnak végül az iskolacsengő vetett véget, de nem csak a csók végét jelezte, hanem a névtelenség végóráját is beharangozta. Attól a pillanattól a lány hivatalosan is Yokomizo barátnője lett. Persze csak a kívülállók számára. Hogy ez milyen változásokkal járt? Fenekestül felfordított mindent. Sakara és Gin megbeszélték, hogy a következő szünetben is találkoznak. Na jó. Inkább csak Yokomizo adta ki a parancsot, s a lány erősen ingadozó lábakkal tett eleget a kérésnek. Olyan furcsa volt az egész. Neki még igazából sosem volt barátja, így egy teljesen ismeretlen világba csöppent. Nem volt valami határozott az ügyben. Persze az is igaz, hogy Gin elég biztos volt kettejük helyett is. Olyan magabiztosan irányította a lányt, mintha távirányítója is lenne hozzá. Sakara viszont képtelen volt palástolni félelmeit. Remegett, mint a nyárfalevél. Félt Yokomizo minden ismerősétől, mert tudta jól, hogy milyen nevetségesen mutatnak. Gin azonban nem így vélekedett:

- Ezen kár aggódni. Úgyse mernek semmit mondani, mert féltik a megszokott kényelmes helyüket az iskolában - magyarázta. - Szerinted az a sok ütődött azért járkál egész nap a nyomomban, mert nincs más dolguk? Dehogy. Csak azért koslatnak utánam, hogy kihasználjanak. - Ezt furcsán érdes hangon mondta.

- Komolyan így gondolod? - faggatta a lány, mikor a folyosón sétáltak az ötödik óra előtt.

- Igen. De amúgy meg, ha bárki bármit mondani merészel a barátnőmről, laposra verem - ugratta a másikat, és elvigyorodott. Egészen őszintének tűnt az a mosoly. Sakara szerette ezt a tekintetet; ezen ritka alkalmakkor mindig kihagyott egy verést szíve a boldogságtól.

     És Ginnek végül is igaza lett. Mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta őt Yokomizo baráti körében (a felső körökben), mintha semmi különös nem lenne a dologban. Barátságosan és közvetlenül viselkedtek vele, de Sakara biztos volt benne, hogy közben végig Ginnek akartak imponálni. De hát mit érdekli őt?

- Szóval te vagy az a titkos szerelem - mondta egy fiú vigyorogva, akit a lány többször is látott már Gin oldalán. Mindig kosárlabdát pattogtatott maga előtt. - Jó nagy találgatás folyt, hogy Gin ezúttal kit cserkészett be. Akarom mondani, kit hódított meg - helyesbített sietve Yokomizo fagyos arcát látva. Sakara elvigyorodott. Úgy látszik, itt tényleg mindenki tart Gintől, és ez elég vicces.

     Ami azonban egyenesen rémisztő volt, hogy a nagy "leleplezés" nyomán, Sakara után is elkezdtek koslatni az emberek, és ezt ő nagyon nehezen viselte. Rosszul fogadta, hogy nem burkolózhat többé a névtelen sötétségbe. Yokomizo barátnőjeként a színpad közepére került, és úgy érezte lassan kifolyik a szeme a reflektorok fényétől. Bár a fiú próbálta támogatni, nem érezte valami jól magát.

- Komolyan sajnállak téged, hogy ezt évekig el kellett viselned - mondta Ginnek, aki gúnyosan felnevetett.

- Hozzá lehet szokni - fintorgott. - Egy idő után - ha próbálok nem odafigyelni rájuk - már szinte észre sem veszem őket.

Micho, Kimiko és még sok osztálytársa teljes letargiába esett a hír hallatán, miszerint Yokomizo Gin és Sakara együtt járnak. Az ő ledöbbent ábrázatuk volt az egyetlen gyógyír Sakara rossz pillanataira. Miután már széles körökben elterjedtté vált a hír, Micho egy hétig nem jött iskolába. Yume biztosra vette, hogy idegösszeroppanást kapott, és ettől a gondolattól mindkettejüknek nagyon jó kedve lett. 

Összességében tehát nem volt olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek a dolog az elején ígérkezett. Persze ebben az is jelentős szerepet játszott, hogy Gin egyre kevesebbet járt be az iskolába. Igazából már csak a délutáni előkészítőkre ment, így sok kínos szituáció elmaradt kettejük között. Ugyanakkor - ami a lány számára a legaggasztóbbnak bizonyult -, az az volt, hogy a fiú és ő egyre többször lépték át azt a bizonyos veszélyzónát. Szinte mindennaposnak számított már közöttük, hogy csókolóznak, és ami a legrosszabb, hogy a lányt egyre kevésbé zavarta ez az állapot. Voltak reggelek, amikor úgy üdvözölték egymást, hogy váltottak egy rövid csókot, vagy épp úgy köszöntek el egymástól, és ez nem volt egészséges állapot. Egy fiú és egy lány között normális, ha tényleg szeretik egymást és együtt járnak, de ők nem voltak egy pár, és ezt a lány nem tudta kiverni fejéből. 

A napok lassan teltek. Miközben egy pénteki nap hazafelé sétált, szintén azon tűnődött, hogy milyen nyomtalanul elröpült ez a rövidke idő, amely jelentős változásokat gyakorolt egész életére. Visszaemlékezett a Yokomizóval való első találkozásra, és, hogy mennyire utálta még akkor a fiút. Egy goromba, beképzelt srácnak tartotta, akit semmi sem érdekel magán kívül. Na jó, valljuk be, még most is gorombának tartja, és olykor beképzeltnek, de már egyáltalán nem utálta. Ezért is fájt belegondolni, hogy a kettejük kis játéka lassan véget ér.

     Otthoni helyzete azonban szerencsés fordulatokat vett. Legalábbis egy határozatlan időre. Habakéra rájárt a rúd az elmúlt időkben. Egyik nap furcsa sebekkel tért haza, amik eredetéről ő váltig állította, hogy elcsapta egy biciklis pizza futár, azonban ez a vérszegény mese nem volt valami meggyőző. Sakara szégyellte magát miatta, de nem tudta palástolni kaján vigyorát a férfi gyötrődő arcát látva. Végre ő is megismeri a való életet, és ez az én számomra is kifejezetten kedvező fordulatnak bizonyult - vonta le a következtetést a lány. Így nem került sor az éjszakai klubban való kényszerű dolgozásra, habár igaz, hogy drágalátos apja továbbra is fenyegetőzött az üggyel, miközben Natsue ápolgatta. Tehát egyelőre úgy festett a dolog, elmarad a rabszolgamunka, sajnos azonban Habake eleget nyalogatta sebeit, így ismét ráért lányát kínozni, ami amúgy is kedvenc elfoglaltsága volt. Mikor Sakara hazaért, elő is állt újból pompás ötletével. 

- Ma elmész dolgozni - vázolta elképzelését, miközben egy újabb pohár sakét gurított le a torkán. - Az ismerősöm tárt karokkal fogad majd, meglásd - eresztett el egy undorító mosolyt, mire a lány hátrált pár lépést. Hideg zuhanyként érték a szavak. Már kezdett megnyugodni, hogy apja sosem váltja be fenyegetéseit, most azonban egy csapásra szilánkosra törtek reményei. 

- Te iszákos nyomorult! - tört ki idegesen. Nem gondolkodott, maguktól törtek fel belőle a szavak. Csak Habakéra akarta zúdítani minden dühét. Sajnos azonban a düh kimutatására a férfinak több eszköze volt.

- Hogy merészeled, te kis utolsó ringyó! - bődült fel álapja, és a földhöz vágta poharát, majd ugyanezzel a lendülettel megragadta a lány karját. Natsue a nappaliba sietett, bizonyára az üvöltözést és a csörömpölést hallotta meg. Berontott a helységbe és végigmérte a helyzetet. Üveges tekintettel figyelte lánya rémült arcát, s férje indulattól parázsló szemeit. Csak állt. Nem tett semmit.

- Elegem van már belőled! Majd ott, a klubban kezelésbe vesznek! - nevetett gúnyosan, s olyan erősen megszorította Sakara kezét, hogy a lány felkiáltott fájdalmában. - Már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem - folytatta a férfi. - Elküldeni téged valami olyan helyre, ahol hasznos lehetsz - őrjöngött. Sakara próbált kiszabadulni szorításából, de útját állta a heves remegés. Tényleg nem tudta mihez kezdjen. - Gyerünk, lódulj! - parancsolta Habake, és egy újabb csapást mért a lányra, ezúttal a nyakán. - És ha egyetlen panaszt hallok rád, azt egy életre megemlegeted! - fenyegetőzött, mikor már az utcán voltak. A lány fejében megfordult, hogy kiáltozni kezd, hátha valaki segít rajta... de torka kiszáradt a rémülettől. Hát ez már tényleg a vég - állapította meg magában. Mintha félig elvesztette volna eszméletét. Már nagyon fájt a csuklója, amit az elmeháborodott apja szorított. Csak annyit tudott tenni, hogy engedelmeskedett neki. Arcán kövér könnycseppek gördültek végig, magukban hordozva élete minden búját, minden fájdalmát. Már régóta úgy érezte, mikor sír, a sós cseppek apró üvegszilánkokká változnak szemében. 

Már vagy negyed órája gyalogoltak így. Elhaladtak a már jól ismert városi kórház mellett, de akármennyire is közel volt a szabadulás, a lány semmit nem tehetett. Lassan felszáradtak könnyei, azonban vörös szemei még árulkodtak állapotáról. 

        - Aztán olyat ne halljak, hogy nem adod oda magad valakinek, aki busásan fizetne érte! - emelte fel a hangját a férfi. Szavai szórakozottnak tűntek. Úgy fest, ő ezt az egészet csak egy jó kis murinak tartja. Sakara legszívesebben leköpte volna, de nem mert hátrafordulni. 

Mikor megérkeztek az épülethez, a lány még mindig magán érezte rapjar1; szorítását. Szemei előtt megint elkezdtek leperegni az öngyilkossági kísérlet előtti éjszaka emlékei. Lába összecsuklott a kín alatt.

- Állj fel! - kiabált rá a férfi, azonban a lány nem bírt megmozdulni. - Állj fel, ha mondom! - érkezett ismét az ingerült parancs.

- Nem megy - válaszolta halkan, szinte beletörődve a lány. Iszonyatosan megfájdult feje, mintha másnapos lenne, és a világ is egyre gyorsabban forgott körülötte.