16. Fejezet

16. Fejezet - Kezdet 2/2    

  Másnap Yokomizo és Sakara a kórházba tartottak. A lány mindig, mikor tehette, elkísérte a másikat, mert ő maga is szeretett ott időzni. Gyakran meglátogatta a gyermekkardiológián tartózkodó betegeket. Sokszor jutott még eszébe Ishiki-kun is. Néha mikor belépett a nyolcas számmal fémjelzett terembe, hosszú ideig kereste a fiút, de egyik ágyban sem találta. Végül minden alkalommal rá kellett jönnie, hogy értelmetlen perceket töltött el. Egy nap, mikor épp Ginnel veszekedett azon, hogy dolgozik, dühében otthagyta a fiút, és a kórháznak olyan részére keveredett, ahol még csak egyetlen egyszer járt korábban.
     - Nem értem, minek pazarolod az idődet arra az értelmetlen munkára, amikor mondtam, hogy nem kell visszafizetned a pénzt! - vetette oda neki Yokomizo, s már sokadjára nyitott vitát a témáról.
Sakara hiába próbálkozott, képtelen volt megértetni vele, hogy lelkiismereti okokból muszáj megadnia a tartozását, na meg a lakbért is fizetni kell valamiből. Arról hallani sem akart többé, hogy a fiú helyette fizessen valamit, és ez csak feszültségeket vont kettejük közé. A lány nem akarta, hogy ismét úgy viselkedjenek, mint mikor az alku alatt álltak.
Nem volt kedve tovább veszekedni Ginnel, így otthagyta őt. Miközben céltalanul rótta a fertőtlenítőszagú folyosókat, egy ismerős helyre tévedt. Egy fehér lengőajtóval találta magát szemben, amire ez a felirat volt ragasztva:
                       Égési sérültek speciális kezelőosztálya
Emlékezett erre a bejáratra, még egyszer nem is olyan régen Narumi-sensei vezette el őt ide, ám nem lépett be akkor, mert a férfi nem engedte. Sakarának eszébe jutott, hogy az orvossal már azóta nem találkozott, hogy véget ért az iskola, pedig miután kibékült Ginnel, ismét sokat járt errefelé. Őszintén remélte, hogy ennek csak az az oka, hogy Narumi-sensei elfoglalt az utóbbi időben, mert nagyon megkedvelte őt.
     Egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsapta a lengőajtót, és belépett az eddig még felfedezetlen területre. Első pillantásra minden ugyanolyan volt, mint a kardiológián. Ugyanazok a fehér falak, barna várópadok. A falakon lógó órák ugyanolyan monoton módon ketyegtek, mint bárhol máshol, ám valami fojtogató csend uralkodott a helységen. Alig voltak látogatók, az egyébként általában roskadásig foglalt padok többsége üresen és magányosan állt; csak pár ember virrasztott a folyosó végén. Sakara bizonytalanul lépkedett a kísértetiesen csendes terepen, s igyekezett mindent alaposan megfigyelni. Számozott kórtermek mellett haladt el, de egyikbe se nyitott be. Hirtelen rendkívül elhagyatottnak érezte magát, és másra sem vágyott, mint hogy megpillantson egy orvost vagy akár egy nővért. Kívánsága hamar valóra vált, mert pár pillanat múlva azon a lengőajtón - amin nemrég belépett - egy csapatnyi doktor tört be, maguk előtt tolva egy fehér hordágyat. A hordágyon egy sebesült ember feküdt. Teste nedves és hólyagos volt, bőre márványozott, vöröses színű, néhol fehér foltokkal tarkítva. Lerítt arcáról, hogy mérhetetlen kínokat él át, és szemei megváltásért könyörögtek. A lány ijedten állt félre az útból, teret engedve a rohanó embereknek. Látta amint a hordágyat betolják egy közeli terembe, és egészen addig mozdulatlan maradt, amíg az utolsó zöld köpeny is ellibbent az ajtó mögött. Már kezdte érteni, hogy miért nincs itt senki. Még a családtagok se szívesen jönnek be egy ilyen helyre, pedig ez nagyon szomorú. Narumi-sensei itt dolgozik? - merült fel gondolatában a kérdés, és csak most tudatosult benne, hogy igazából semmit sem tud az orvosról. Mindössze annyi van, amiben bizonyos lehet, hogy jó barátságban áll a Yokomizo családdal. Hirtelen felrémlett előtte egy esős nap, amikor az orvos behívta magához a vihar elől. Szép lakása van - állapította meg visszagondolva a lány. - És van egy lánya... Rika. Talán így hívják, de már nem volt benne biztos. Narumi-sensei elvált a feleségétől, és most külön él tőle, meg Rikától is. Sajnálatos, de megesik az ilyen... Talán mikor két ember elválik egymástól, a legkönnyebb út, a beletörődés. Végtére is, ez nem kizárólag a vég. Igaz, valami tényleg véget ér, de valami új is elkezdődik.
Hirtelen megtorpant a faliújság előtt. A szürke mágneses táblára, mint a kardiológián is, számtalan rajz volt kibiggyesztve, melyeket minden bizonnyal kisgyerekek készítettek. Sakara szórakozottan vizsgálta a művészi alkotásokat, melyek sokszínűségükkel és ártatlan egyszerűségükkel többet értek számára a múzeumokban kiállított képeknél. Jóval többet. Volt ott családfa, kis ház, kutyával a kertben, bohókás mosolyok, melyeket az angyalok is megirigyelhettek volna.
Miközben szemeit végigszántotta a lapokon, tekintete megakadt egy rajzon, amely egy kislányt ábrázolt, hatalmas, göndör barna hajjal. Ami egyből szemet szúrt neki, hogy a rajzbéli kislányon fehér kötések voltak. Egy ágy mellett állt, s egy babát szorongatott a kezében. Vele szemben egy magas, fehér köpenyes férfi volt, borzas hajjal, és aránytalanul nagy szemüveggel orrán. Mindketten vidáman mosolyogtak, és csak úgy sütött az egész rajzról a szeretet. A lap alsó sarkába kusza betűkkel ez volt odafirkantva:
Ikutól Kyou-senseinek.
A lányban egy pillanatra a vér is megfagyott, amikor tudatosult benne, hogy mit lát. Kyou-sensei... Már egyszer Yokomizo-sensei is említette... Amikor Gin először behozta a kórházba. Igen! Már teljesen elfelejtette, de most beugrott neki.
Tudta, hogy képtelenség... Tudta, hogy lehetetlen, mégis szíve vadul vert az izgalomtól. Tudta, hogy az ő apja is orvos, és ez a legnagyobb kórház a városban. Miért ne lehetne? Ambivalens gondolatai teljesen megzavarták. Vadul keresgélni kezdett a faliújságon, hátha közzétették az osztályon dolgozó doktorok nevét. Hamar rá is talált egy fóliával bevont lapra, amin számtalan név díszelgett:

Dr. Okomi Daisetsu - Sebkezelés szakértő
Dr. Kiminobu Kazuma - Plasztikai sebész
Dr. Matsuhiro Otari - Égési sebész
Dr. Jamamoto Taiki - Égési sebész
Dr. Kyou Narumi - Sebész, égési sérülés specialista
Dr. Itsuyo Sawada - Plasztikai (égési) sebész

És a sor még hosszú volt, de a lánynak már az elején elakadt a lélegzete, így nem volt ereje ahhoz, hogy tovább olvassa. Még vagy háromszor kibetűzte az ötödik nevet, és alig merte elhinni, amit lát. Narumi-sensei lenne... Az a híres Kyou doktor úr? Hogy lehet ez? Hogy kerülhette el a figyelmét egy ilyen fontos dolog? Akkor a Narumi... Az most a keresztneve? Ő végig abban a hitben élt, hogy a családnevén szólítja meg.
Kyou Narumi... Szépen csengő név - állapította meg, s lelkében vegyes érzelmek keveredtek. Egyfelől még mindig izgatott volt, másfelől viszont csalódott. Ha Narumi-sensei Kyou doktorúr, akkor már megint a sötétben tapogatózik. Ő biztosan nem az apja - állapította meg keserűen, még mindig a faliújságot bámulva. Már megint a tökéletes nullán ül. Magamnak köszönhetem a bajt - gondolta. - Már megint abba a hibába estem, hogy hagytam, hogy elragadjon a képzelet. Hát mikor tanulom meg végre, hogy ahogy mesék, úgy csodák sem léteznek? Mellkasába éles, szúró fájdalom hasított. Annyira beleélte magát valami olyan dologba, ami nem is létezik, hogy most szörnyen rosszul érezte magát...
Narumi-senseinek... Illetve Kyou-senseinek van családja.
Neki nincs. Még mindig.
Erősödött a fájdalom, s egyre nehezebben vette a levegőt. Már megint. Megint ez az érzés. Pont ilyen volt, amikor az évzárón rátört a rosszullét. Elesettnek és sebzettnek érezte magát, kissé olyan érzése volt, mintha visszazuhant volna az időben.
Lassú, bizonytalan léptekkel visszavánszorgott a kardiológiára, s leült egy padra. Mély levegőket vett, s nagy sokára végre enyhülni kezdett a fájdalom. Némán bámulta a falakat, s figyelte a rohanó embereket. Egy idő után azon kapta magát, hogy már semmit se fog fel abból, ami körülötte történik, csak susogó fehér köpenyeket lát, melyek elszédítik. Gondolatai felváltva követték egymást. Látta maga előtt a narancssárga esőcseppeket a hideg éjszakában. Szinte érezte arcán őket, majd a sötétséget vakító fehérség váltotta fel. A tetőn állva érezte a hűvös szelet, hallotta a lombok zúgását. Hirtelen a nyílt utcán találta magát. Egy fehér nyári ruhában ácsorgott a szürke aszfalton, mezítláb, s ahová csak nézett, megvető szempárokkal került szembe. Nem tudta, merre forduljon, hogy elkerülje pillantásukat, melyek csontjáig hatoltak. Végül agy autó vonta magához tekintetét. Egy nagy, fekete autó közeledett felé, mégsem érzett késztetést arra, hogy félreugorjon. Csak várt. Várta, hogy elüsse.
Furcsa látomásából egy hang zökkentette ki:

- Sakara! - szólította meg Yokomizo, aki közvetlen előtte állt.

- Te-tessék? - ébredt fel a lány, s meglepetten tekintett körbe. Hirtelen nem tudta, hogy hol van.

- Mióta ülsz itt? - fordult hozzá a fiú, s gyanakvó pillantásokat vetett felé.

- Nem régóta - vonta meg a vállát a lány, s órájára pillantott. Döbbenten konstatálta, hogy az a nemrég már majdnem egy óra volt. Elaludtam volna? - tanakodott gondolatban, mert maga sem értette, hogy mi történt. Furcsán érezte magát. Az az autó... Az út.

- Gyere, menjünk! - utasította a másik, azzal mindketten a lift felé indultak. A felvonóba lépve kínos csönd ereszkedett kettejük közé. A lányban kavarogtak a furábbnál furább gondolatok. Gin múltja, Narumi-sensei és most ez az álom... Minden kezdett egyre zavarosabbá válni. Már nem tudta, hogy mit érezzen. Zavarta az egész helyzet, hogy nem emlékszik a saját múltjára, de közben mindenki arra hivatkozik. El akarta valakinek mondani, hogy már mennyire elege van az egészből, de nem tehette, és ez gyötörte őt.

- Már megint min jár az eszed? - kérdezte meg Yokomizo hűvösen, akinek nyílván feltűnt a másik szenvedése. Közben a lift a földszintre érkezett.

- Semmin... - vágta rá a lány miközben kiszálltak, de utólag érezte, cseppet sem volt olyan határozott, amilyennek lenni akart.

- Persze - mondta a fiú, feddő hangot megütve. - Túl átlátszó vagy - tette hozzá pillantást se vetve a másikra.
- Átlátszó? - kérdezte Sakara zavartan. - Én csak elgondolkoztam - jegyezte meg.

- Mire gondoltál, ami ennyire felzaklatott? - vonta fel a szemöldökét Yokomizo.

- Hát én csak... - halkultak el szavai, s lesütötte szemeit. - Az apámra gondoltam - törtek fel belőle a szavak, pedig próbált erős lenni és hallgatni. Szavai hallatára a másik lassított tempóján. - Tudod ma voltam az égési sérültek kezelőosztályán, és megtudtam, hogy Narumi-senseinek a vezetékneve Kyou. Erről eszembe jutott, amit még Habake és anyám mondtak nekem.

- Mit mondtak? - érdeklődött Gin érzelmektől mentes arccal.

- Azt, hogy... az apám orvos - felelte Sakara halkan. - És tudod... Csak arra gondoltam, hogy lehet, hogy már találkoztam is vele a kórházban, csak nem tudok róla. - egészítette ki magát. - Butaság, tudom... - hadarta zavarában. - Csak én...

- Nem butaság - szakította félbe a másik. - Szükséged van arra, hogy tudd ki az apád. De felkészültél már az igazságra? Mert, ha nem, lehet, hogy várni kéne még.
- Várni? Ezt hogy érted? - lepődött meg a lány.

- Úgy értem, ahogy mondom. Egyszer megígértem neked, hogy segítek, és betartom a szavam. De csak akkor, ha már teljesen kész vagy rá.

- Én kész vagyok! - harsogta a lány döbbent örömmel és várakozással. - Yokomizo-kun, komolyan úgy érzem, hogy tudni akarom. Másra se vágytam már régóta, csak arra, hogy láthassam "őt". Egészen kiskoromtól fogva minden este elképzeltem a találkozást, amikor végre megpillanthatom az arcát… És megkérdezhetem tőle magától, hogy miért hagyott el minket. Én tényleg szeretném. - fogta meg a másik kabátját, aki erre megállt. Gyönge szelő borzolta meg a fák dagadó lombjait, melyek dallam nélküli zenét játszottak ágaikkal. A fiú és a lány haját a cirógató szél tépkedte, s érthetően suttogott fülükbe. Sakara mélyen Gin szemébe nézett, s pár percig mindketten hallgatásba burkolóztak, talán egymás gondolatait akarták kifürkészni.

- Rendben - szólalt meg végül Yokomizo, továbbra is a lány arcát figyelve hideg szemeivel. - Ha biztos vagy benne.

- Biztos! Köszönöm, Yokomizo-kun! - lelkendezett a lány, s boldogan elmosolyodott. Félt ugyan, de félelménél nagyobbnak bizonyultak vágyai.

- Tényleg boldognak tűnsz - jegyezte meg a fiú.

- Az vagyok! - vágta rá a lány.

- Akkor jó - szólt a másik. - Én tudom, ki az apád. Már régóta. Csak látni akartam, hogy tényleg boldoggá tesz majd az igazság

          Két nap telt el azóta, hogy Sakara megtudta, hogy a híres Kyou doktorúr, akit Yokomizo-sensei régebben is emlegetett, valójában Narumi-sensei. Sokat töprengett a dolgon, ám végül mindig csak vastag, üres falakba ütközött. Mikor első nap találkozott Ginnel az iskolában, és a kórházba mentek, Yokomizo-sensei megkérdezte tőle, hogy ő nem Narumi-sensei lánya-e egészen véletlenül. Ez nyilván azért volt, mert összekeverte őt Rikával. Más megoldás nem lehetett. Ám, ha így van, akkor felmerül a kérdés, hogy két olyan jó barátnak, mint Takeru-san, és Narumi-san, nem kellene-e jobban ismernie egymást? Hisz elvárható, hogy egy ilyen hosszú barátság után tudják a másik gyerekeinek a nevét. Persze ez csak egyoldalú dolog, hisz Kyou-san valósággal rajong Ginért, és mellesleg Nana-channal is jóban volt. De akkor mi van Yokomizo-sensei-jel? A lány nem olyan embernek ismerte meg, aki ilyen nemtörődöm. Pedig csak két megoldás volt. Vagy valóban az évek alatt nem tudta megjegyezni, hogy hogyan hívják Narumi-sensei lányát, vagy... Valami más, amire Sakara még nem jött rá.
     - Kiszolgálnád a vendégeket helyettem? - kiáltott oda a lányhoz Ame, aki már megint barátjával civakodott. Nem volt ez különleges alkalom. Sakara általában órákat dolgozott le munkatársa helyett, aki állandóan kihúzta a gyufát "szerelménél". A fiú elég féltékeny személyiség volt, hatalmas jeleneteket tudott rendezni olykor-olykor. Egy alkalommal majdnem laposra vert egy ártatlan vendéget, aki csak egy fagyit akart venni. No persze Ame is megérte a pénzét, hisz szinte minden betévedő hímnemű egyeddel kacérkodott egy kicsit.
     Sakara visszaemlékezett arra, hogy mikor Yokomizo egyszer itt volt, akkor rajta is megakadt a szeme. Nagy meglepetés volt számára, mikor megtudta, hogy Gin és Sakara együtt járnak, mondhatni letaglózta a hír és egyben oly' mélységesen felkavarta, hogy napokig erről faggatta a másikat.
     - Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen - nyekeregte, miközben poharakat törölgetett el. - Hogy tudtál megfogni egy ilyen pasit? - tette fel a kérdést, némi szemrehányással hangjában.
     - Én nem fogtam meg semmit! - morogta Sakara, aki nem szerette ezt a témát latolgatni, mert ő maga sem tudta, hogy pontosan mi, miért, hogyan történt. Még maga sem tudta a dolgok rendjét, menetét, így mégis mit mondhatna? És szó, ami szó… Sosem volt egy zsákmányra leső vadász, aki csak arra vár, hogy becserkészhesse a kiszemelt áldozatot. Voltaképpen Yokomizo volt az első barátja.
     - Dehogynem, hisz együtt jártok! - erősködött Ame. - Valahogy csak elvarázsoltad, vagy valami. Igazán megoszthatnád velem a titkodat, hogy én is foghassak magamnak egy menő egyetemistát.
     - Nincs semmilyen titkom! - kelt ki magából Sakara, s a pultra csapta a rongyot, amivel az asztalokat törölte. - És egyébként is! Neked ott van, Aidichi nem igaz? - kérdezte meg idegesen, de úgy tűnt, a másikat cseppet sem hozta zavarba barátjának emlegetése.
     - Egen, egen... - fújta ki a levegőt kissé unottan.
     - Talán már nem szereted?
     - De persze, hogy szeretem. Csak tudod... Aidichi olyan féltékeny. Lassan már a tévét sem nézhetem a jelenléte nélkül, mert zavarja, ha megnézem a csinos színész pasasokat.
     - De ezt csak azért csinálja, mert szeret téged - mondta Sakara.
     - Épp ez az! - nézett rá Ame. - Megfojt a szeretetével. A te barátod biztos nem csinál ilyeneket. Olyan... Nem is tudom, hidegnek tűnik. Tipikus lázadónak néz ki, aki csak magára hallgat. Pont az én esetem - nevetett fel, mire a másik is eleresztett egy mosolyt.
     Sakara elképzelte, hogy milyen lenne Yokomizóval a kapcsolatuk, ha a fiú kedves és figyelmes lenne, és talán még féltékenykedne is. Két szó jutott eszébe: Morbid és bizarr. Így is furán érzi magát, amikor Gin hatalmas erőfeszítésekkel feltűnően próbál neki kedveskedni. Ő már így szerette őt, és nem vágyott semmi másra, csak, hogy együtt lehessenek. Azt akarta még mindig, hogy Yokomizo önmagát adja. Persze megint kérdéses, hogy mit jelent a figyelmesség? Igaz, hogy Gin nem az a "virágot hozok neked" típus, de az ő gondoskodása másban mutatkozott meg.
     Mióta igaziból együtt jártak, állandóan figyelte a lányt, hogy jól van-e, és ha a legkisebb szomorúság is kiült arcára, azonnal próbálta felvidítani a maga sajátos módján. Sakarának nagyon jól esett minden kísérlet, hisz általában már akkor jobban érezte magát, ha együtt voltak.
     A fiú még mindig próbálta lebeszélni őt arról, hogy dolgozzon, de Sakara ebben az ügyben továbbra is hajthatatlan volt. Tudta jól, hogy nem támaszkodhat mindig valakire, így minél hamarabb kezdi el az önálló életet, annál könnyebb lesz megszoknia.
     - De nem akarom, hogy önálló életed legyen - mondta neki Yokomizo, amikor a lány megemlítette ezt. - Azt akarom, hogy csak velem legyél. Az önállóság felesleges nehézség, amire semmi szükség - jelentette ki, s átkarolta Sakarát azzal a szokásos "te az enyém vagy" birtokló tekintettel.
     - Muszáj mindig ilyen zavarba ejtő dolgokat csinálnod? - morgott a lány.
     - Te kényszeríted ki belőlem - érkezett a cinikus válasz.
     - Persze, mint mindig, most is én vagyok a hibás - jegyezte meg a másik. - De nem vagyok a játékod, amivel néha játszol egy kicsit, majd félrerakod egy időre - vetette oda szemrehányó hangon.
     - Mégis mikor tettelek félre? - kérdezte meg ártatlan hangon a másik. - Mint azzal már te is tisztában vagy, az elmúlt évtizedben egy perc nyugodt pillanatom sem volt nélküled.
A lány mélyen Yokomizo szemeibe nézett, s próbálta kifürkészni a szürke tekintet rejtélyes titkait, de mint az előre várható volt, semmi eredményre nem jutott. Néha úgy érezte, a puszta üresség után tapogatózik, máskor viszont biztosra vette, hogy elérheti a válaszokat a kérdéseire.
     Néma várakozással cammogott ólomlábain az idő a lány számára, aki már kezdte azt hinni, hogy ami pár nappal ezelőtt a kórház előtt történt, az nem volt valóság. Gin azt mondta neki, hogy tudja, ki az apja, hogy valóban tudja az igazságot. Azóta már két nap is eltelt, és semmi sem történt. A fiú aznap este arra kérte, hogy legyen türelemmel és várjon egy kicsit, amíg ő elrendezi a dolgokat. Persze ebben a "várj türelemmel" dologban az is benne volt, hogy "ne is kérdezősködj", amit, ha Sakara előre tud, valószínűleg nem egyezik bele. Ő valamiért mégis se szó, se beszéd, elfogadta a feltételeket. Meg is lepődött magán, hisz valami olyan került karnyújtásnyi távolságra tőle, amire egész életében vágyott, s most egyszerűen csak várt. Nem értette saját viselkedését, hogy miért ilyen nyugodt, miért nem tesz meg mindent, hogy kihúzza Yokomizóból apja személyazonosságát. Meghunyászkodó viselkedésére persze több magyarázat is lehetett. Így közel tizenhét év távlatából úgy érezte elfáradt egy kicsit. Nem volt ereje tovább harcolni, inkább rábízta a fiúra az ügyet, akiben már vakon megbízott, mert tudta, hogy ő az egyetlen, aki igazán ismeri őt. Ha ő valamiért még húzni akarja az időt, akkor nyílván indokolt a késedelem. Növekvő aggályai is féken tartották indulatait, kezdte úgy érezni, hogy a dolog kizárólag rosszul sülhet el. Végtére is... Nincs rá garancia, hogy az apja is szeretne vele találkozni. Kínzó gondolatok gyötörték. Egyre csak azon aggódott, hogy ha mégis találkoznak, talán csalódást fog okozni neki. Biztosan nem ilyen lányra számított. Persze, ha egyáltalán tud róla, hogy van egy lánya valahol.
     Mint az várható volt, Gint felvették az egyetemre, méghozzá az orvosira, ami nagy boldogságot hozott a családra. Yokomizo-sensei le se tagadhatta volna, hogy mennyire büszke volt fiára, ám az különös közönnyel tekintett a dologra.
     - Nem úgy nézel ki, mint akit szétvet az öröm - jegyezte meg Sakara egyik este, mikor hivatalosan is megünnepelték a felvételt.
     - Talán ugrálnom kéne nekem is? - kérdezte meg élesen a fiú, s szüleire tekintett, akik kezdték valóban kicsit túlzásba vinni a vigadalmat.
     - Nem, én nem ezt mondtam. Csak megjegyeztem, hogy nem tűnsz különösebben boldognak - helyesbített a lány. - Jó-jó, persze nincs is min meglepődni, hisz mindenki tudta, hogy felvesznek majd az egyetemre - folytatta. - Mégis nem lenne elvárható egy kicsi jókedv, most, hogy már hivatalosan is tudjuk? Egyáltalán az orvosira akarsz menni? - faggatta.
     - Ez már megint milyen ostoba kérdés? - mordult fel a fiú, ügyet se vetve arra, hogy apja a háttérben énekel örömtől ittasan.
     - Rendben, nem kell mindjárt leharapnod a fejem - sietett a válasszal Sakara. - Csak kíváncsi voltam rá. - Szavait pár perc hallgatás követte mindkettejük részéről, csak Takeru-sensei hamiskás hangja csendült fel a háttérben. Gin szánakozó pillantásokat vetett a lány felé, aki minden erejét összegyűjtve igyekezett állni tekintetét.
     - Ne törd felesleges dolgokon a fejed! - paskolta meg feje búbját Yokomizo, ahogy a csapzott szőrű, kóbor kismacskákat szokták a fülük között. - Így is túl sokat agyalsz lényegtelen dolgokon. Szavai meglepően kedvesen csengtek. A lány egy kicsit megzavarodott, így csak hallgatott. Még mindig nem szokott hozzá ehhez a hirtelen hullámokban feltörő kedvességhez.
     - De ez igenis fontos dolog! - szólalt meg nagy sokára, mikor felébredt révedezéséből. - Már hogy lenne lényegtelen, hiszen a jövődről van szó! Amióta csak ismerlek mindig azt hallom, hogy az orvosira mész majd. De te is ezt akarod? - tette fel a kérdést halkan, hogy Haruka-san és a férje ne hallják.
     - Evidens - fogalmazta meg válaszát a fiú a lehető legtömörebben, unott hangon. Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem foglalkoztatja a másik által felvázolt probléma.
     - Ezt meg hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Sakara.
     - Úgy, hogy magától értetődő - visszhangozta Yokomizo.
     - Az előbb is ezt mondtad - mordult rá a lány, s kezdte úgy érezni, hogy Gin nem figyel rá. Talán számára tényleg ennyire természetes minden, hogy még szót ejteni róla is felesleges. Lehet, hogy csak ő dramatizálja túl a dolgokat? Végtére is a fiú mindenben magabiztos és kiegyensúlyozott, miért lenne a pályaválasztással másképp?
     Átnézett az asztal túlsó vége felé, ahol Takeru-sensei és Haruka-san vidáman nevettek. A vidámságon túl egy kicsit eszelős is volt a tekintetük, ami nyílván azért volt, mert enyhén illuminált állapotba kerültek, főleg Yokomizo-sensei. Nagyon örülnek annak, hogy Gint felvették az egyetemre - állapította meg a lány, s a mellette ülőre tekintett ismét. A fiú arca kissé unott, kissé kifejezéstelen volt, de ez nem számított újdonságnak. Mivel beszélni nem volt hajlandó a dologról, Sakara csak reménykedett abban, hogy Yokomizo számára minden úgy alakul, ahogy szerette volna.
     Néha eltöprengett azon, hogy vele mi lesz a jövőben. Ilyenkor általában az üres semmi derengett fel előtte, de ez már nem rémítette meg. Sosem hitt a sorsban, csak abban, hogy ami az életben megtörtént, az elkerülhetetlen volt, így kár bánkódni a múlton. Igaz, baljós gondolatai voltak a jövőjét illetően. Nem tudta, mikor, miért, hogyan, hol, de úgy érezte, ő és Yokomizo elválnak egyszer egymástól, hogy nem lesznek örökké együtt. Mégsem félt már. Ha egyszer megtörténik, hogy szétválnak útjaik, akkor annak úgy kellett történnie.

     Ahogy telt az idő, türelme vészesen megcsappant az apja ügyét illetően. Úgy érezte, szép lassan megfojtja a tudatlanság és a várakozás veszélyes párosítása. Yokomizo már napok óta szóba sem hozta a témát, amit a lány igyekezett nem feszegetni, mégis kezdte rosszul érezni magát. Momo-baa-chan többször meg is jegyezte, hogy kezd tejbegríz színű lenni az arca.
     - A barátod nem hinném, hogy örül ennek a sápatag, halálos betegséget idéző bőrszínnek - jegyezte meg csípősen, de Sakara csak legyintett. Nem tudott mit tenni ellene. És különben is, Yokomizo nagyon jól tudta, hogy miért néz ki olyan ramatyul.
Lelki állapotának az sem tett jót, hogy az utcán váratlanul összefutott Aoyamával. A hirtelen találkozás csak még jobban összezavarta. Mikor a fiú megpillantotta őt, épp két kicsípett, bögyös lánnyal beszélgetett, akik Sakara minden ellenszenvére nagyon csinosak voltak. A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre a fekete hajú fiút, ám Harasawa csapot-papot otthagyva a nyomába eredt.
     - Már el is felejtettél? - kiáltott utána egy kaján vigyorral a szája szélén, mire a másik kénytelen volt megállni. Igaz... Annyira nem is vonakodott. Egyébként is akart vele beszélni, csak előtte jobb szerette volna átgondolni, hogy mit szeretne neki mondani. De már mindegy volt.
     - Mégis, hogy felejthettelek volna el épp téged? - kérdezett vissza cinikusan, s szemeivel végigmérte a fiút. Semmit sem változott, talán csak annyiban, hogy megtanult még ártatlanabb arcot felölteni, leplezve igazi személyiségét.
     - Ennek örülök, ugyanis én sem felejtettelek el - szavaiból sütött a rosszindulat, de a lányról lepergett, mint radírról a ragasztó. - Rettentő rég nem láttalak már - mondta egy gonosz vigyorral szája szélén, s olyan közel hajolt a másikhoz, hogy az már félreérthető volt. - Hiányoztál.
     - Semmit sem változtál - vetette oda Sakara, s félretolta magától a fiút, ám ez nem bizonyult hosszú távú megoldásnak, ugyanis Aoyama egyből visszavonta magához.
     - Te sem, még mindig ugyanolyan aranyos vagy. Habár... Úgy tűnik, most nehezebb dolgom lesz - helyesbített. - Sokkal határozottabb vagy, mint korábban.
     - Még mindig nem nőtted ki ezt a gyerekes viselkedést? - gúnyolódott a lány.
     - Még mindig Ginnel jársz? - válaszolt Harasawa, s hangja ezúttal mintha komolyabb lett volna.
     - Igen - fogta rövidre Sakara, s igyekezett minden érzelmet leplezni arcán.
     - Szóval még mindig nem váltott le? - sötétült el tekintete a másiknak, s leállt az állandó közeledéssel. Mintha megfagyott volna a levegő körülöttük. - Ez roppant érdekes. Általában a haverom két hét után ejti a csajokat.
     - Igen, aztán te rájuk veted magad - szólt vissza a lány fennhangon.
     - Nos, igen. Micsoda egy álnok féreg vagyok - színlelt megbánást Aoyama. - Nincs nálam rosszabb ember a Földön. Milyen kár, hogy magasról teszek rá, ki mit gondol rólam.
     - Nos, lehet, hogy te teszel mindenre és mindenkire, de én nem - jelentette ki semleges hangon Sakara. - Csak magadnak okozol fájdalmat azzal, ha ezt az értelmetlen játékot nem fejezed be végleg. Bármi is történt, felejtsd el! Ha egész életedben csak a viszálynak áldozol, az felemészt majd téged - mondta, s megragadta a fiú karjait. Mélyen a fekete szemekbe nézett, úgy próbálta kivenni gondolatait, de csak zavarodott sötétséget látott. - Ne kínozd magad!
Harasawa pár pillanatig meglepetten meredt rá, majd mintha egy álomból ébredt volna fel, elfordította tekintetét.
     - Mégis mit törődsz te velem? - kérdezte meg némi keserűséggel hangjában, azonban e mögött a keserűség mögött zavarodottság is megbújt. Úgy tűnt, nem tudja hova tenni a lány viselkedését. - Egyébként is, nem utálnod kéne, hiszen becsaptalak és erőszakos voltam veled? Ne játszd itt az irgalmas szamaritánust, mert úgysem hatsz meg!
Szavai már nem voltak olyan magabiztosak, inkább saját magát próbálta befolyásolni velük.
     - Nem utállak - jelentette ki halkan Sakara, s eleresztette a másik kabátját. - Én csak segíteni akarok.
     - De miért?! - kelt ki magából Harasawa, s már meg se próbálta leplezni idegességét. - Értelmetlen nőszemély!
     - Most pont úgy beszélsz, mint Yokomizo-kun - vigyorodott el a lány.
     - Ne hasonlíts hozzá! Segíteni akarsz? Nos, rendben. Szakíts Ginnel, és legyél az én barátnőm!
Bár abszurd volt, amit mondott, mégis komoly tekintettel kérte, ami meglepte a lányt.
     - Már megint ezzel jössz? Nem is értem... Egyáltalán miért gyűlölitek ennyire egymást? Tudtommal barátok voltatok. Mégis mi történt, ami miatt az egész életedet képes vagy tönkretenni? Ez hasztalan és teljességgel értelmetlen dolog, csak magadnak okozol kárt vele - mondta, bár volt egy olyan sejtése, hogy ezúttal is csak a falnak beszél. A másik, szavai nyomán csak némán hallgatott, s sötét szemeit Sakarára emelte. Csak nagy sokára szólalt meg:
     - Vannak megmagyarázhatatlan dolgok - jelentette ki semleges hangon. - Például, hogy egy ilyen naiv, manipulatív kislány miért tetszik Ginnek. Egyáltalán nem vagy az esete - bökte oda unottan, nyílván azt remélve, hogy ezzel fel tudja húzni a lányt. Minden igyekezete ellenére Sakarát egy cseppet sem rázták meg szavai.
     - Jobb, ha felkészülsz rá, hogy hamarosan téged is eldob, mint egy szétázott rongyot - folytatta a fiú. - Kizártnak tartom, hogy te kivétel legyél. Mikor még egy általános iskolába jártunk, akkor is csak szórakozott a lányokkal. Ostoba tyúkok - horkantott fel gúnyosan. - Nyílt titok volt mindenki előtt, hogy Gin csak játszik velük, mégis egyre csak próbálkoztak. Hozzám jöttek könyörögni, hogy mutassam be őket Yokomizónak. Hát nem szánalmas? - kérdezte meg keserű éllel. - Annyi eszük sem volt, mint egy halnak. Nem akarták észrevenni, hogy csak akkor lenne esélyük a drágalátos barátomnál, ha agyátültetésen esnének át. Egytől egyig szánalmasak voltak. Végül elkeseredésükben mind nálam kötöttek ki. Velem vigasztalódtak. És ez így ment a középiskolában is. Aztán jöttél te. Először nem törődtem veled igazán, mert csak egy újabb ostoba libának tartottalak, akit Gin egy hét elteltével lekoptat, ahogy szokta. De nem így történtek a dolgok. Úgy tűnik, valamiért kedvét leli benned, és még tartogat egy darabig - fintorodott el, szemeiből egyenesen csöpögött a megvetés. - De nem is csoda. Mikor először beszéltem veled, engem is átvertél a kedvességeddel és visszahúzódottságoddal. Sőt, bevallom, még tetszettél is. Hosszú idő után te voltál az első lány, aki egy rövid időre elfeledtette velem minden gyűlöletem. Aztán nem sokkal ez után megtudtam, hogy te és Gin együtt jártok. Gondolhatod, milyen érzés volt - fordult a lányhoz, aki már semmit sem értett, csak egy valamiben volt biztos. A vele szemben álló fiú nagyon sokat szenvedhetett. De Gin múltját is súlyos vashuzalok terhelik. Vajon Aoyama tud ezekről?
     - Okori - bukott ki a lányból. - Tudod, hogy ki volt Okori? - kérdezte meg kissé izgatottan, mert abban reménykedett, hogy a másik ismeretlen részleteket tud az ügyről.
     - Kicsoda? - értetlenkedett a fiú.
     - Okori - vágta rá ismét Sakara. - A kezdet. Minden ott kezdődött. Az ő halála okozta ezt a sok... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert szavát vette a fojtogató érzés, mikor felidézte magában a Haruka-santól hallott történetet.
     - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - rázta a fejét Harasawa.
     - Okori Yokomizo-kun fogadott testvére volt - mormolta a lány. - Tehát te nem is tudsz róla?
     - Mondom, hogy nem! - csattant fel Aoyama, s kérdő tekintettel meredt a vele szemben állóra. - Azt hiszed, hogy Gin beavatott mindenbe, ami az életében történt? Jóban voltunk valamikor, ez igaz, de mindig is titkolózott előttem, miközben eljátszotta, hogy a legjobb barátom - emelte fel hangját.
     - Mindenkinek vannak olyan részletek az életében, melyeket rejteget mások elől - csóválta a fejét a lány, s felmerült benne a gyanú, hogy Aoyama vajon ezért dobta-e el magától Gin barátságát. Talán nem bírta elviselni, hogy az egyetlen barátja elzárkózik előle? De lehet, hogy ezt már csak beleképzeli a dolgokba... Saját magára gondolt. Neki is voltak titkai, amikről még Yokomizo sem tudott. Sötét, ködös titkok, melyek a múlt poros homályába vesznek szép lassan.
     - Hisz te is csak egy szerepet játszol - jegyezte meg a lány. - Elhiteted másokkal, hogy a barátjuk vagy, közben semmi más nem fűt téged, csak a Yokomizo-kun iránti fékevesztett gyűlölet.
Mikor kiejtette száján ezeket a szavakat, Harasawa tekintete mintha teljesen elsötétült volna. Látszott rajta, hogy meg van zavarodva. Egyik pillanatban gyűlölködve nézett mindenre, a másikban meg már telis-tele voltak szemei megbánással.
     - Másom sincsen, csak a gyűlölet - mondta komoran, s talán most először önmagát adva.

Sakara még sokat gondolkozott az Aoyamával való találkozáson, s szívére szomorúság ereszkedett. Újra csak gyötrődő arcokkal találta szembe magát, melyek segítségért kiáltanának. Ez egyszerre volt szomorú és igazságtalan. Aoyama, Ishiki, Okori! Hát senki nem veszi észre, mi folyik a világban? Az emberek csak vakon mennek, és csak saját magukkal törődnek. Felperzselnek mindent maguk után, és észre sem veszik, ha valaki a tűzben elevenen elég. Vajon mit gondolhatott Okori aznap, mikor úgy döntött, hogy feladja? Szomorú volt? Boldog? Talán egy jobb világ reményében tette azt, amit tett? Lehet, hogy hasonlót érzett, mint én, mikor ugyanarra készültem - gondolta a lány, akinek a világ egyszersmind fekete fehérbe szökött át. 

Feltett szándéka volt megosztani Yokomizóval az élményt, és amúgy sem akart előtte titkolózni, így a kórház felé vette az irányt. Ilyen tájt mindig ott volt a fiú. Bár Sakara sejtette, hogy Gin nem fog repesni az örömtől, hogy Aoyamával töltötte az időt, de el szerette volna neki mondani.
     A fehér folyosókon lépkedve visszagondolt Ishiki-kunra. Milyen régen is történt. Mintha egy emberöltő telt volna el azóta, hogy meghalt. A lányban tudatosult a dolog, hogy még nem is látogatott el a sírjához sosem, így fejébe vette, hogy hamarosan bepótolja ezt.
     A tizenkettes kórterem mellett elhaladva ismerős hangok ütötték meg a fülét, így megtorpant. A résnyire nyitva felejtett ajtóhoz lépve óvatosan bekukucskált, és egy rég nem látott kedves ismerőst pillantott meg, Yokomizo társaságában. Beszélgettek.
     - Rendben Gin, de... Nem értem, mit szeretnél - hadarta Narumi-sensei, sápatag arccal. Hangján és tekintetén egyaránt látszott, hogy nincs valami jól, kifejezetten nyúzottnak tűnt, mintha éveket öregedett volna azóta, hogy a lány utoljára látta őt. Jobb kezével idegesen gyűrögette fehér köpenyét, s szemeit Ginre meresztette, aki nyugodtnak tűnt. A fiú karba tett kézzel állt az orvos előtt, s határozott hűvösséggel beszélt:
     - Narumi, én mindig is jó barátomnak tartottalak. Tisztellek, mint embert, s mint orvost egyaránt. Bizonyos mértékben apám helyett apám voltál kiskorom óta, de a viselkedésed hagy némi kívánnivalót maga után.
Szavai bár bizalmasnak tűntek, mégis hidegek voltak, mint a jég.
     - Gin... Értsd meg! Lehetetlen, amit kérsz - rázta a fejét a férfi, s egy kendőt húzott elő zsebéből, amivel letörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát.
     Ezek meg miről beszélnek... - Sakara dermedten állt még mindig az ajtó előtt, egyszerűen képtelen volt jelezni ottlétét, egyrészt mert annyira furcsának találta azt a párbeszédfoszlányt, ami Yokomizo és Kyou-san között hallatszott el, másrészt úgy érezte, hogy ha most belépne az ajtón, valami megváltozna. Valami... Amit hallania kell.
     - Felnőtt ember vagy nem? A tények magukért beszélnek. De ha mindent csupán a véletlen művének tulajdonítasz, akkor is ott vannak a vizsgálatok - szögezte le a fiú. - Orvos vagy, tudod, hogy az eredmények nem hazudnak.
     - Várj! - kiáltott fel idegesen Narumi-sensei. - Adj pár pillanatnyi időt, hogy felfoghassam! - kezeit fejéhez kapta, mintha fájdalom kínozná. - Ennyi év után... - suttogta. - Ennyi év után... Hogyan lehetséges ez?
     - Tudtad, hogy a nő terhes volt igaz? - vonta kérdőre Yokomizo. - Ehhez képest meglepettnek tűnsz. Tudod, ami történt, az elég gyakran megesik egy férfi és egy nő között - mondta komolyan, mégis némi iróniával hangjában.
     - Magamtól is rájöttem! - csattant fel a férfi, aki immár határozottan idegesnek tűnt.
     - Ebben az esetben fogadd el a helyzetet, és őt is! - utasította még mindig nyugodt hangon Gin. Szemei parancsolóak és érzéketlenek voltak.
     - Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? - kérdezte nyersen az orvos. - Közel húsz év köszönt vissza rám ebben a pár pillanatban. Húsz gyötrelmes év.
     Sakara már kezdte nagyon kínosan érezni magát, és fogalma sem volt róla, hogy miről van szó. Nem értette az egész helyzetet, hogy Gin miért beszél ilyen hangon Narumi-senseiel, és, hogy az orvos miért ilyen zaklatott. Még sosem látta ilyen állapotban. Kiderült hát, hogy a mindig kedves, barátságos és kiegyensúlyozott férfi is tud zavart és ideges lenni. De miért? Korán sem jó előérzete ellenére ottmaradt az ajtó mögött, és hallgatózott tovább.
     - Komolyan ennyire nem számítottál erre? - emelte fel a hangját Yokomizo, ami még furcsábbá tette az egész szituációt. A fiút nehéz kihozni a sodrából, most mégis egyre feszültebbnek tűnt, ami felért egy horrorfilm előzetesével. - Mégis mit hittél? Abban bíztál, ha nem gondolsz rá, akkor eltűnik az életedből, mintha soha nem is létezett volna?
     - Én... Az életemnek azt a részét már lezártam - mondta remegő hangon a férfi, s szemei elhomályosodtak. - Lezártam - az utolsó szót kissé fátyolos hangon, de meggyőződéssel telve mondta.
     - Csakhogy ez nem így megy - mennydörögte Gin, aki látszólag kezdett kijönni a sodrából.
     - Tudom! - kiáltott vissza Narumi-sensei. - De ismét felteszem neked a kérdést: Mégis mit vársz most tőlem? - tekintete esdeklő volt.
     - Azt, hogy beszélj vele. De mindenekelőtt ne fordíts neki hátat - felelte a másik. - Talán ennyire nem bírod elviselni? Amíg nem tudtál az igazságról, nem zavartattad magad. Láttalak titeket. Igencsak jó viszonyba kerültetek. Mit gondolsz, miért csak most szólok? Már régóta tudtam, hogy ő a lányod, és előre megfontolt szándékkal hallgattam el ezt idáig. Azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz mindkettőtöknek, hisz már ismeritek is egymást.
Szavai élesen csengtek az üres kórteremben.
     - Nem erről van szó - szakította félbe Kyou-san, s erőtlenül leült az egyik fehér kórházi ágyra. - Kedvelem őt. Határozottan... Szép és okos lánynak tartom de...
     - Mi de? - kérdezte nyomatékosan Yokomizo. - Szüntelen csak kifogásokat keresel, mint egy gyerek.
     - Értsd meg Gin! Nekem nem vele van bajom, hanem azzal az élettel, amit otthagytam, és amihez ismét visszavezetne.
Sakara nem tudta miért, de sírni kezdett. Megmagyarázhatatlan okokból könnybe lábadtak szemei, ám egyetlen árva hang nem hagyta el torkát. Értetlenül állt a dolog előtt. Nem értette, miért lett hirtelen ilyen mérhetetlenül szomorú és csalódott. Nem mondtak semmit - győzködte magát gondolatban. - Se egy név vagy helyszín... Egy időpont. Nem mondtak semmit. Minél jobban próbálta meggyőzni magát arról, hogy neki ehhez a párbeszédhez semmi köze, annál jobban érezte épp az ellenkezőjét.
     - Ő a lányod! - folytatta a fiú. - Fogadd el!
     - De képtelen vagyok rá... - fakadt ki az orvos. - Ott van az anyja és minden...
     - Az anyja, akit szintúgy otthagytál! - Gin szemlátomást forrongott a dühtől. - Magára hagytad a családod, és ez tény. Elhagytad a terhes feleséged, aztán visszatértél a válási papírokkal. Megszabadultál tőlük. Ez gyáva és szánalomra méltó cselekedet volt, de ami még szánalmasabb, az, amit most teszel.
     Szavai mintha éles késdöfésekként hatoltak volna a férfi tudatába. Szemeit fáradtan összeszűkítette mély, hörgős sóhajok közepette.
A nap már lenyugvóban volt, és az ablakon át beszűrődő sárgás fény sejtelmes derengésbe vonta a szobát. Pár pillanatig mindketten némán meredtek egymásra, csak a rezgő, szürke reluxa vert zajt az ablakon.
     - Büszke vagyok rád - rebegte az orvos, és szemei sarkában apró könnyek csillantak. - Pont olyan tisztességes és becsületes ember lettél, mint az apád - Szavai megtörtek és erőtlenek voltak. - Takeru is mindig ilyen volt. Ő mindig a helyes utat választotta. Azt az utat, amelyikkel a lehető legtöbb emberen tudott segíteni. Ti ketten erősek vagytok, de én nem. Én... Csak egy vén szamár vagyok, aki nem képes helyesen cselekedni. Egy borzalmas ember, aki csak árt mindenkinek és mindennek. Biztos vagyok benne, hogy egy nap nagy ember lesz belőled, tehát örülök, hogy így alakultak a dolgok. Hogy Sakara... - itt nyelt egyet, s csak azután folytatta - ...a lányom... A lehető legjobb emberrel van - mondta, s közben szemében töretlen fénnyel világított a lélek.
     - Neki apára van szüksége, nem rám - jelentette ki Yokomizo, s hangja ismét nyugodt volt.
Sakara könnyei halk koppanással értek földet az ajtó előtt, s hirtelen azon kapta magát, hogy nem bír mozdulatlan maradni. Amit hallott, minden, amiről Gin és Narumi-sensei beszéltek olyan érzéseket keltett benne, melyeket még sose tapasztalt meg. Megtudta hát a választ élete kérdésére, amit születése óta keresett. Tudta, hogy ki az apja. Narumi-sensei az. Őt kereste egész eddigi életében, őt várta minden napnyugtakor kiskorában, a hideg, párás ablaküveghez nyomva orrát. Mikor fájt az emberi lét, ő érte kiáltott, mikor néha boldogságot érzett, vele nevetett, vele álmodott, vele szenvedett. És most ennyi idő elteltével tényleg itt van. Rettenetesen meglepődött, ugyanakkor mégsem érte teljesen váratlanul a dolog. Lelke mélyén mindig is úgy érezte, hogy ismeri valahonnan Kyou-senseit, és igaza volt. Álmában már megannyiszor találkoztak és átölelték egymást. Furcsa érzés volt a lány számára, hogy a képzeletében várakozó arc nélküli, ballonkabátos idegen személyazonosságot kapott. Az ismeretlen kilétű férfi mindig ott várt szívében, s csak az órát nézte szótlanul. Talán csak arra várt, hogy kapjon egy arcot. Végtére is mihez kezdene a nagyvilágban arc nélkül?
Most, ebben a pillanatban az idegen vetett még egy utolsó pillantást az órájára, majd fejére vette kemény karimájú kalapját, és lassú léptekkel elsétált az esőben. Ez volt az ő búcsújelenete a filmben. Elment örökre.
     Sakara lábai megremegtek, s egy hirtelen mozdulattal benyitott a terembe. Arcáról még nem száradtak fel a könnyek, így fénylő fehéres nyomuk ott csillogott kipirult arcán. Egy élet értékelődött át benne abban a néhány pillanatban, mikor meglátta Narumi-sensei és Yokomizo arcát. Az orvos tekintete rémült volt, míg a fiúé inkább aggódó. Néhány percig némán álltak egymással szemben. A lány először Kyou-senseit pásztázta végig szemeivel, majd Gin arcára emelte pillantását.
     - Sa... Sakara! - törte meg a néma csendet az orvos. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem szólt semmit. Az újból beálló hallgatást végül Yokomizo szakította meg:
     - Mióta állsz itt? - kérdezte a fiú. Hanglejtéséből érződött, hogy már tudta a választ kérdésére.
     - Épp elég ideje - mondta halkan a lány.
Kínos csönd ismét. Most mégis miért nem szólal meg senki? - töprengett Sakara gondolatban. - Gin, mondj valamit! Narumi-sensei! Mintha egy kivégzésen lennének. Csönd. Örökös hallgatás. Ez jutott osztályrészül neki. Egy torokszakító kiáltás nem jobb, mint ez a hallgatás?
     Addig álltak némán, míg az orvos beszédre készült nyitni a száját, de a lány megelőzte.
     - Nem baj - mondta semleges hangon.
     - Sakara, kérlek! Beszéljük meg! - Kyou-sensei hangja esdeklő és gyötrődő volt. - Nem úgy értettem, amit mondtam.
     - Nem baj - ismételte meg magát a másik, aki saját magát is meglepte nyugodtságával. - Nem kell mondania semmit. Én megértem - tette hozzá, s egy őszinte mosolyra húzódott szája. Nem volt benne semmi kényszeredettség, csak egyszerűen mosolyra biggyesztette ajkait. Úgy érezte, ez pedig most az ő búcsújelenete, amit nem akart elszúrni sírással vagy kiabálással. Nem volt mérges vagy szomorú. Talán csak csalódott egy kicsit. Megtalálta az apját, aki nem kér belőle. Nem lepődött meg ezen. Persze beletelik egy kis időbe, amíg ténylegesen feldolgozza az eseményeket, de az idő majd mindent megkönnyít. - Jó tudni végre az igazságot - mondta kedvesen, s Ginre nézett, aki töprengő arccal figyelte őt. Sakara elméjében felrémlettek a fiú szavai: "Neki apára van szüksége, nem rám"
     - Te meg ne döntsd el helyettem, hogy mire van szükségem, és mire nincs! - bökött Yokomizo felé ingerülten. - Igaz, hogy... Fontosnak éreztem, hogy tudjam, ki is az apám. Hogy tudjam, ki vagyok - halkultak el szavai, s lehajtotta tekintetét. - De most már tudom! Én én vagyok, és nincs szükségem senki másra. Senki másra, csak rád! Szóval elég legyen már ebből a színjátékból!
Ismét könny gyűlt szemében, de végül vissza tudta tartani a sírást.      - Narumi-sensei! Ön jó ember! - szólt mosolyogva. - Van már egy lánya rajtam kívül. Az igazi családja ő és nem én - mondta, mire az orvos arca mintha megbánást tükrözött volna. - Yokomizo-kun... Köszönöm, hogy segítettél! - fordult a fiú felé. - Te mindent megtettél. És én ennél már nem is lehetnék boldogabb. Köszönöm neked! Már jól vagyok - mondta, s hátrált egy lépést.

     - Sakara, várj! - szólt utána a fiú.
     - Bocsánat, hogy felfordulást okoztam! - intézte szavait az orvos irányába miközben egy újabb lépést tett hátra. Erre Kyou-sensei erőt vett magán, és felállt az ágyról. - Bocsánat! A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy kicsapja a terem ajtaját, és eszeveszett gyorsasággal fut, amerre a lába viszi. Nem gondolt semmire, csak el akart szaladni a világ elől egy kis időre, hogy maga lehessen, és átgondolhassa a történteket, és az elkövetkezendőket.
     Miközben kilépett a kórház bejáratán, és kellemes szellő csapta meg arcát, felcsillant előtte jövőjének egy icipici darabkája, amely most szorosabban volt összekötve Yokomizóval, mint bármikor korábban. Végre nem az üres semmiséget látta.