14. Fejezet

14. ÚJRATALÁLKOZÁS

         - Alig mertem hinni a szememnek, amikor megjelentetek! Életem legmegrázóbb és egyben legcsodálatosabb pillanata volt - nevetett Yume, miközben Sakarával a városban sétáltak. Épp egy kis kávézó mellett haladtak el. A lány megpillantott egy anyukát, aki épp kisbabáját próbálta megnyugtatni, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szája.

         - De akkor már minden rendben igaz? - faggatta Makanót, aki látszólag még mindig nem tért magához az évzáró óta. Állandóan csak arról beszél, hogy mennyire boldog.

         - Igen! Azt mondta, hogy szeret, és, hogy az a dolog csak egy félreértés volt. Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire örültem, mikor megtudtam! - hadarta lelkesen. - A két barátja - akiket utólag tudtam meg, hogy Sawamurának és Satónak hívnak - valójában nem is rólam beszéltek, hanem Chiaki volt barátnőjéről. Fél évig jártak együtt, de igazából nem szerették egymást. Chiaki már rég szakított vele, de az a szegény lány valahogy nem értette meg, és hatalmas jeleneteket rendezett, mire a szülei megkérték Kiita-kunt, hogy maradjon vele még egy kicsit és vigyázzon, nehogy valami butaságot kövessen el.

         - Minden jó, ha a vége jó! - nevetett Sakara, miközben a boltokat nézte.

         - Igen, és mindezt neked köszönhetem! - borult a lány nyakába Yume. - Ha te nem vagy - akadt el lélegzete.

         - Ugyan már, én csak egy kicsit rásegítettem a dolgokra, de minden a te érdemed! - rázta a fejét Sakara, s ismét elmosolyodott.

         - El se hiszem, hogy Chiaki barátnője vagyok - mondta Makano, s végre eleresztette a másik nyakát. - Ez most még annyira hihetetlenül hangzik... - merengett révedező tekintettel.

         - Pedig jobb, ha hozzászoksz - jegyezte meg Sakara, s eszébe jutott valami arról, hogy a lány a keresztnevén hívja Kiita-kunt. Ő még sohasem hívta Yokomizót a rendes nevén. Jó-jó, talán gondolatban párszor, de még sose mondta ki nyíltan. Olyan furcsa volna. Némán kimondta, hogy Gin, de még így is (hogy senki sem hallotta) furcsának és természetellenesnek érezte.

         Már négy nap telt el az évzáró óta, és minden úgy ment, ahogy azt a lány elképzelte. Több mint fél hete nem találkozott Yokomizóval, még csak messziről sem látta. Azt sejtette, hogy "Yokomizo elvonási tünetei" lesznek, de nem hitte volna, hogy ennyire rossz lesz. Sokszor kereste tekintetével a tömegben a fiút, de sose látta, és ha jobban belegondolt, ez így volt rendjén. Nem is akart már találkozni vele, el akarta felejteni megnyugtató hangját, közelségének érzését, noha félt attól, hogy erre soha nem lesz képes.

         És ha ez nem lett volna elég, ott volt még az a tény is, hogy többet nem járhatott a kórházba, mert ott egészen biztosan találkoztak volna. A lánynak hiányoztak a kórházi gyerekek, na meg persze Narumi-sensei is, akivel nagyon jó barátok lettek. A nyári szünet szerves részét Sakara munkára akarta áldozni, egyrészt, hogy tudja fizetni a lakbért, másrészt, hogy önálló legyen. Most is épp a leendő munkahelyére tartottak Yume-channal.

         - Odanézz, szerintem ott van! - bökött Makano egy nem messze álló kis épületegyüttesre. - Igen, az lesz az!

         - Hát akkor nézzük meg! - indítványozta Sakara, s elindultak a kiszemelt célpont felé. Egy kis hangulatos cukrászda volt, ahol a város egyik legfinomabb fagylaltját készítették. Szinte amint beléptek a kis üvegajtón a helységbe, a lányt teljesen elvarázsolt minden. Finom illatok terjengtek, és sok-sok gyerek ült a szüleivel apró kerek asztalkák mellett. A cukrászda pultjai meg voltak rakva szebbnél szebb süteménycsodákkal, és a fagylaltos pult ezer színben pompázott.

         Sakara beszélt a tulajdonossal, és mivel csak nyári diákmunkára kerestek eladót, a lány megfelelőnek bizonyult. Azt még nem tudta, hogy utána mi lesz, de egyelőre elég volt ennyi is.

      Mikor kimentek a boltból, mindketten elégedettek voltak, s Makano meg is jegyezte, hogy ilyen helyen még ő is szívesen dolgozna. Legalább még egy gonddal kevesebb - állapította meg Sakara.

          - Na és Yokomizo-kun mit gondol? - tette fel a kérdést Yume, mire a másik megtorpant az utcán. Most jutott eszébe, hogy még nem is mondta el, hogy mi történt. Hogyan kezdjen bele? Mit mondjon? Milyen képet vágjon? Legszívesebben sírni lett volna kedve, de megfogadta, hogy azt nem fog. Végtére is... Egészen biztos, hogy nem ő az egyetlen lány Kiotóban, aki szerelmi bánatban szenved.

         - Sakara jól vagy? - kérdezte meg aggódva Yume. - Miért álltál meg? Csak nincs valami baj? - tapintott a lényegre.

         - Hogy baj? - kapott a fejéhez szórakozottan a lány. - Nincs semmiféle baj - nevetett zavartan. - Yokomizo-kun és én jól megvagyunk. Csak éppen szakítottunk - mondta vérszegény hangon, és továbbindult.

         - Szakítottatok?! - döbbent le Makano, s látszólag őt jobban megviselte a dolog, mint a másikat. - De miért? Mikor?

         - Az évzáró napján - érkezett a rövidre fogott válasz.

         - Ezt nem hiszem el...

         - Semmi baj, már kezdek túl lenni rajta - hazudta. Igazából úgy érezte, percről percre rosszabbul van.

***

          - Aka-san, megjöttem! - kiáltotta el magát a lány, s lerakta csomagjait a fal melletti kis szekrényre, hogy bezárhassa az ajtót, majd levette cipőjét, és a táskákat a konyhába vitte.

         - Szentem, csak hogy végre megjöttél! Már azt hittem, hogy valami bajod esett! - totyogott be Momo nagymama, nagy piros papucsában, rejtvényfejtő újságokat szorongatva kezében.

         - Ugyan már! - mosolyodott el Sakara, és egy öleléssel üdvözölte az öreg hölgyet. Momo-baa-chan nagyon különös kis néni volt, nem az a tipikus kötögetős nagyi, de a lány egy csapásra megszerette. A nagymama, vagyis Morisaki Aka-san fiatalkorában színésznő volt, s megfordult külföldi színházakban is. Gyönyörű nő volt - állapította meg sokszor Sakara, a megfakult, javarészt fekete fehér fényképeket nézegetve. Mesélt a lánynak vadregényes életéről, két férjéről, akik mind igazi szívtiprók voltak, csak hát egyikük sem vetette meg az italt, s ez lett a vesztük. Bár Momo-baa-chan nem félt az élettől, gyereke mégsem született soha, s talán ez az oka annak, hogy egyedül maradt. Sokszor mondogatta Sakarának, hogy "Én mindenkit túlélek", s ezen a lány nagyokat kacagott. A hölgy erényei közé tartozott még ravaszsága, és az elmés gondolkodása is, amivel gyakran túljárt az emberek eszén.

         - Mi a baj drágám? - kérdezte meg Sakarától, aki néma csöndben pakolt a konyhában, kissé túl fájdalmas arccal.

         - Semmi - motyogta. - Minden rendben.

         - Na, ne próbálj rászedni engem, mert úgysem sikerül! Látom rajtad kedvesem, hogy valami nyomja a szívedet. Oszd meg hát velem, mielőtt dühbe gurulok! - fenyegetőzött, s nagyot koppantott botjával a padlóra.

         - Momo-baa-chan, tényleg minden rendben van, csak éppen...

         - Szerelmi bánat! Látom én rajtad, sőt megéreztem az időjárásból! - vágott közbe szigorúan a néni.

         - Mégis miből gondolod, hogy - motyogott zavarodottan Sakara. - Ez nem is...

         - Ne hadoválj itt nekem ilyen értelmetlenül! - csattant fel Aka-san. - Inkább meséld el, hogy mi a baj!

         - Ez... - dadogott elhaló hangon a lány, s lehajtotta tekintetét. - Túl bonyolult.

         - Hát akkor kezd az elején, szívem! Ne feledd! A legnagyobb utazás is egyetlen lépéssel kezdődik! - mondta, s hirtelen átváltozott a követelőző, hangos néniből egy szelíd, türelmes, bölcselkedő nagymamává.

      Sakara végül beadta a derekát, s egy bögre kakaó mellett elkezdett mesélni arról a sok mindenről, ami történt. Még az öngyilkosságos részt sem hagyta ki, vagy ferdítette el, mindent úgy mesélt el, ahogy az valójában volt. Mikor beszélt, néha sírás jött rá, máskor meg vidám nevetés, mintha újraélné életének pillanatait. Momo-baa-chan jó hallgatóságnak bizonyult, mindenhez volt véleménye, s az izgalmasabb pillanatoknál még néha fel is kiáltott, mint egy gyerek. A lány minél többet elmesélt életéből, annál jobban érezte magát, mintha azzal, hogy elmeséli a dolgokat, egy kis terhet át is adna. Órákig járt a szája, mert Aka-san mindent tudni akart, a legapróbb részletek fölött sem lehetett elsiklani. Sakara beszélt szüleiről, arról, hogy apja hogyan bánt vele és anyjával, beszámolt Aoyama-kun rémtetteiről, Takeru-senseiről és Haruka-sanról, Narumi-senseiről, Ishiki-kunról, és természetesen Ginről.

         - Egész idő alatt kerültem Yokomizo-kunt, nem kerestem a társaságát, főleg nem az elején, mert féltem tőle. Féltem, mert olyan hihetetlen dolgokat tett, és nem voltam képes teljesen megbízni benne. Végül mégis beleszerettem, és most érzem ennek a kárát.

         - Már hogy érezhetnéd a szerelem kárát? - csattant fel energikusan Momo-baa-chan. - A szerelem csodálatos dolog.

         - Talán igen - hagyta rá a lány. - De ez nem segít azon a fájdalmon, amit ezért érzek, mert mindvégig tudtam, hogy Yokomizo-kun csak egy ostoba játékszernek használt. Csak egy szereplője voltam a játékának, és ez nagyon fáj még most is.

         - De mégis miből gondolod, hogy csak játszott veled, angyalom? - vonta fel ősz szemöldökét az idős hölgy. - Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a fiú valós érzelmeket táplált irántad. Talán pont, hogy te voltál az, aki nem mutatta ki eléggé azt, amit érez. Nem gondolod, hogy a tudtára kellett volna adnod, hogy kedveled őt? Jaj ezek a mai fiatalok annyira érzéketlenek - csattant fel. - Ha szeretsz valakit, állandóan tudatnod kell vele, hogy mit érzel. És a férfiak az idő múlásával csak egyre jobban elpuhultak - kesergett. - Manapság olyan gyáva mindegyik, hogy egy kis bátorítás nélkül a cipőjüket sem merik bekötni.

         - Na ez azért túlzás nem? - nevetett a lány. Gin minden volt, csak gyáva nem, de nem akart vitába szállni.

      A lány másnap már munkába is állt. Hihetetlenül jól érezte magát a sok nyüzsgő kisgyerek között, s úgy érezte, hogy ezt örökké képes lenne csinálni, csak adni a fagyit, és adni... Munkaruhája egy fehér és rózsaszín mintás kötény volt, ami illett a színes környezethez. Nem egy munkatársa is volt, akik többnyire vagy középiskolások, vagy egyetemi hallgatók voltak. Sakara hamarosan össze is barátkozott velük, s jól érezte magát a társaságukban. Ame-chan, egy vele egyidős, vörös hajú, lány bár nem akkora lelkesedéssel osztotta a fagylaltot, mint Sakara, de azért jó társaságnak bizonyult, ha éppen nem barátjával veszekedett, aki napi rendszerességgel tört rájuk, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e. Ez még egy darabig vicces is volt, csak aztán vált bosszantóvá, mikor a fiú már a negyedik vendéget hajtotta el az üzletből, mondván "nem tetszett, ahogy az a pasas a barátnőmre nézett".

      Ahogy teltek a napok, úgy vált egyre nyugodtabbá Sakara élete, aki ugyan még mindig naponta órákat gondolt Yokomizóra, de lelke kezdett megnyugodni. Két héttel az évzáró után, azonban valami olyan dolog történt, ami ismét mindent felkavart.

Ame - miután barátja végre elhagyta a terepet - a pultra dőlve bámult ki az üvegajtón.

         - Sakara! Gyere ide! - fordult a lányhoz, aki azonban meg se hallotta, mit mondott. Ame erre a karjánál fogva ráncigálta magához a másikat, aki épp egy gombóc fagylaltot tartott a kezében. Az édesség persze a földre pottyant.

         - Majd később feltakarítod, de inkább ezt nézd! - bökött az ajtó felé a vörös hajú lány, s izgatott kuncogásba kezdett.

         - Mégis mi olyan érdekes? - csattant fel Sakara, miközben a padlón olvadó fagyit nézte. - Fel kéne takarítanom, még mielőtt teljesen szétolvad a... - Ekkor szavát vette a félelem, amely bénító méregként járta át egész testét. Nem hitt a szemének.

         - Azt a fiút figyeld, milyen cuki! Kicsit komolynak tűnik, de akkor is olyan helyes! Az a kislány, ugye nem lehet a gyereke? Nem, az kizárt. Hisz olyan fiatal még. Szerintem egyetemista lehet.

     - Te jó ég.. ! - döbbent le Sakara. - Ez nem lehet! Jaj istenem, add, hogy ne ő...

     - Talán ismered? - csillant fel Ame szeme. - Ó mondd, hogy bemutatsz neki! Könyörgök! Ha megteszed, átveszem egy egész napi munkád.

         - Nem, nem ismerem! - fordult háttal a bejáratnak Sakara, s füleire tapasztotta tenyerét, habár maga sem tudta, hogy ennek mi értelme. Miért vannak itt? Yokomizo és Nana-chan itt állnak a bejárat előtt! Adja az ég, hogy elmenjenek!

         - Te, szerintem lehet, hogy bejönnek - vigyorgott Ame, s izgatottan megigazította vörös haját. A lány azt hitte, hogy elájul, mikor az ajtó elé akasztott apró csengők megcsendültek, jelezve, hogy újabb vendég érkezett. Egy harcost megszégyenítő gyorsasággal vetette magát a pult alá, ügyesen felborítva az üres kólásüvegeket, melyeket ott tároltak. Az üdítős palackok, hatalmas zajjal dőltek szét, mint a tekebábuk, s pár darab még ki is gurult a vendégek lábához.

Sakara kupán vágta magát egy sebtében felkapott üveggel, s szájára szorította ujját, jelezve Aménak, hogy ne buktassa le. Aztán csak reménykedhetett abban, hogy a lány megértette, amit kért. Szíve a torkában dobogott, amikor meghallotta az ismerős hangokat.

         - Onii-chan, veszel fagyit? - hallatszott Nana kislányos, vékonyka hangja. - Légy szíves, Nana-chan nagyon szeretne fagyit!

         - Nana, hányszor mondtam már, hogy ne beszélj magadról egyes szám, harmadik személyben! - zendült fel Yokomizo kimért, ugyanakkor megnyugtató hangja, mire Sakara szívverése felgyorsult. Megint hallja ezt a csodás mély tónusú hangot, amellyel az elmúlt napokban annyit álmodott. Mérhetetlen boldogság töltötte el lelkét.

         - Akkor, Onii-chan, veszel nekem fagyit?

         - Rendben, csak válassz!

         - Éljen! Lássuk csak...

         - Mit adhatok? - hallatszott Ame hangja.

         - Egy fagylalt lesz, majd ha a húgom kiválasztja.

         - Rendben.

Mialatt Nana válogatott, Sakarának szörnyű kínokat kellett elszenvednie. Gin pár méterre állt tőle, és már csak ennek a tudata is borzasztó volt. Két vágy viaskodott benne. Egyrészt látni akarta Yokomizót, csak egy pillantást akart vetni arcára közelről, másrészről tudta, hogy ez ostobaság lenne. Már kezdett megnyugodni, amikor hallotta a kassza csörgését, ami azt jelentette, hogy a vendégek rövidesen távoznak. Légzése lelassult, s szíve se dobogott már a torkában. 

     Mikor megbizonyosodott arról, hogy Gin és Nana már nincsenek az üzletben, előbújt a pult alól, és az üvegajtóhoz sietett. Még elkapta messziről a fiú távolodó alakját. Szíve belefacsarodott a fájdalomba. Olyan volt őt újra látni, mintha megforgattak volna szívében egy kést. 

     Ez után a kis találkozás után még napokig borzalmasan érezte magát. Túl hamar következett be a dolog, még nem volt felkészülve rá, hogy viszontlássa őt. Nem tudta, ez meddig folytatódhat így. Mi lesz, ha egy nap újra bejön Nanával a cukrászdába? Mindig el kell majd bújnia?

     Talán a sors fintora volt (vagy csak egyszerű véletlen), de a találkozás után egy héttel történt valami, ami minden felállított szabályt átírt. Péntek délután, mikor Sakara hazaért halk nyöszörgést hallott a konyhából. Gyorsan odarohant, és Aka-sant pillantotta meg a földön egy szék mellett. 

         - Mi történt? - kérdezte meg riadtan, és letérdelt a földre. Arca sápadt volt, bokáján egy hatalmas lila folt éktelenkedett. A lány óvatosan felültette őt.

         - Le akartam venni a polcról a dísztányérokat - magyarázta erőtlenül Aka-san - és megcsúsztam. Leestem a székről. Azt hiszem, eltörött valamim.

Sakara nagyon megijedt.

        - Uram isten! Hívom a mentőket - pattant fel a földről, és a telefonhoz rohant. Reménykedett benne, hogy nem lesz semmi baj, és a mentősök időben kiérnek. Az asszony olyan magasról esett le, hogy el se tudta képzelni, mi lesz.

         - Nyugodj meg drágám, nem lesz semmi baj - szólt a néni hunyorogva. A szemüvege esés közben beeshetett valahova. - Mondtam, hogy én mindenkit túlélek - nyugtatta, de a lány továbbra is ideges maradt. Még akkor is ideges volt, amikor a mentősök megérkeztek, és az autóba segítették. Egy pillanatra átfutott elméjén, hogy ha a kórházba megy, akkor összefuthat Yokomizóval, de ez tényleg csak egy röpke pillanat volt. Tudta jól, hogy most teljesen mindegy.

     Elkísérte a nőt egészen a kórházig, ahol egy fiatal orvos rögtön kezelésbe vette. Hosszas vizsgálgatás után így szólt:

         - Szükség lesz egy röntgenfelvételre - magyarázta. - Valószínűleg kiugrott a csavar a bokájából. Jól sejtem, hogy valamikor már törött el a lába? - kérdezte az orvos Momo-baa-chantól.

         - Hatvankettőben aranyom - válaszolt Aka-san. Hangja már valamivel élénkebb volt, ami egy kicsit megnyugtatta a lányt. - Én voltam az egyetlen lány, aki meg merte ülni azt a fenevadat. Nekem elhiheti, akkora lovat még senki nem látott a világon. Hatalmas, szilaj, fekete paripa volt. Harmadjára ültem rajta, amikor ledobott.

         - Egy csavarral illesztették össze a bokáját - magyarázta az orvos Sakarának. - Roppant kezdetleges módszer, de akkoriban még bevált eljárás volt. De a csavar valószínűleg elmozdult az esés következtében. Sokkal nagyobb baj is történhetett volna - nézett bátorítóan a lányra, aki elég sápadt volt még mindig. - Elviszem a hölgyet a röntgenbe, hogy pontos képet alkothassunk az esetről.

         - Vigyél aranyom! - mondta Aka-san, és Sakarára pillantott. - Te meg ne vágj már olyan holtra vált arcot, vagy odacsapok! - pirított rá.

       - Tényleg nem lesz semmi baj - visszhangozta az orvos. - A hölgy roppant szerencsésen esett.

       - Mondtam, hogy én mindenkit túlélek. Egy kis esés nem tesz semmit - magyarázta a férfinak, és hagyta, hogy kitolja őt a kórteremből. 

         Sakara egyedül marad gondolataival, és csak hosszú percek múltán volt képes igazán megnyugodni. Valóban nagyon megijedt, de úgy tűnt, tényleg nincs akkora baj. Ha Aka-san még viccelődni is képes volt, talán túléli a dolgot. 

     Mikor a lánynak végleg sikerült meggyőznie magát arról, hogy minden rendben lesz, rémisztően hirtelen tört rá az érzés, hogy abban a kórházban van, ahova Yokomizo naponta bejár. Félszegen sétált ki a folyosóra, ahol számtalan köpenyes orvos lépkedett sietősen jobbra-balra, nyomukban egy-egy nővérrel. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen. Meg akarta várni legalább a röntgenfelvételt, előtte nem akart hazamenni.

Lassan sétált, céltalanul, majd leült egy várópadra. Nem tudta, meddig ült ott, talán harminc perc is eltelt, vagy több, de Aka-sanról semmi hír nem érkezett. Összegörnyedve várt tovább cipője orrát vizsgálgatva, s közben a Nap kezdett egyre gyorsabban csúszni lefelé az égen. Már majdnem elaludt, amikor egy ismerős hang kiűzött belőle minden fáradságot.

         - Sakara te vagy az?

A lány felkapta fejét, és valaki olyat pillantott meg, akivel nagyon nem akart összefutni. Egy fehér köpenyes alak állt szembe vele.

         - Yokomizo-sensei - mondta döbbenten, és felállt a padról.

         - Mit keresel itt? - faggatta a férfi, bár látszott rajta, hogy nem ez a legfontosabb kérdése. - Gin tudja, hogy itt vagy? - vonta fel a szemöldökét, és zsebébe süllyesztette jobb kezét. 

A lány megrázta fejét. 

         - Nem, nem tudja. - Hangja erőtlen és rekedt volt. - Valakit elkísértem, csak azért vagyok itt. Amint hírt kapok róla, rögtön elmegyek - jelentette ki gyorsan, s úgy érezte, ő most egy illetéktelen behatoló a kórházban; semmi keresnivalója többé itt. Szinte várta, hogy Takeru-san mikor tessékeli ki az épületből. A valóságban azonban egészen más történt:

         - Ne menj el, kérlek - emelte fel a hangját a férfi és felé lépett egyet bizonytalanul. - Nézd, én nem értek ezekhez a dolgokhoz... - tette hozzá sietve. - Az ügy felével sem vagyok tisztában, de úgy gondolom, beszélnetek kéne. Neked meg Ginnek.

Sakara nem szólt semmit. Hát Yokomizo-sensei még mindig nem érti? Gin nyílván nem világosította fel őt kellőképpen. 

      - Sensei, semmi értelme - szögezte le halkan. - A beszélgetés... nem oldana meg semmit.

      - De hát a fiam azt sem tudja, hogy itt vagy - értetlenkedett az orvos. - Ha tudná, biztosan...

      - Nem szeretném, hogy tudjon róla - szakította félbe a lány. Nem értette, hogy Takeru-san miért mondja ezeket. Gin és ő már szakítottak. Vége. Ne tépjék fel újból azokat a sebeket, amelyek még be sem hegedtek rendesen! - Yokomizo-kun sem szeretne velem beszélni, ebben biztos vagyok.

Hirtelen megint felcsengtek elméjében azok a szavak: Azt hiszed, ha akarnék tőled valamit, nem venném el magamtól?

Ezt felidézve még biztosabb volt abban, hogy nem akar találkozni a fiúval.  

       - De hisz ez... 

Takeru-sensei már nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen Aka-san tűnt fel a folyosó végén azzal az orvossal, aki elvitte a röntgenre. A férfi egy tolószékben tolta maga előtt az asszonyt.

Sakara még vetett egy fájdalmas pillantást Takeru-sanra. Azon gondolkodott, hogy mondjon-e még valamit, végül csak eleresztett egy gyötrelmes mosolyt, majd a néni felé indult, otthagyva Yokomizo apját, aki értetlenül meredt utána.

         - Momo-baa-chan, minden rendben? - sietett a nő elé, de az csak leintette.

         - Ugyan már, mi baj lenne édesem?

         - Ahogy sejtettük, az a csavar rosszalkodott a bokájában - magyarázta a fiatal orvos. - Körülötte megrepedt a csont, ez okoz majd némi nehézséget. Először is el kell távolítani azt a tákolmányt - jelentette be.

         - Vigyázz a szádra édes fiam! - zendült fel a néni felháborodottan. - Az az úgynevezett tákolmány mentette meg a lábam hatvankettőben.

         - Az lehet, de ma már nem hatvankettőt írunk. 

Sakara visszapillantott a padra, ahol az imént ült, de Yokomizo-sensei már nem állt ott. Nem tudta kiverni a fejéből, amit mondott.

       - Majd én tolom - vette át a tolószéket a lány.

         - Először is meg kell beszélni a dolgot egy szakértő sebésszel - folytatta az orvos.

         - Nem kell ide sebész! Te is el tudod ezt végezni aranyom! Csak kikapod azt a csavart és...

     Miért mondta azt Yokomizo-sensei, hogy beszélnie kell Ginnel? - Sakara tovább tanakodott. Annyira felkavarta ez az egész, hogy alig kapott levegőt. Szíve hevesen dobogott.

Mikor visszaértek a kórterembe, Aka-san és a fiatal orvos még mindig veszekedtek. Sakara nem tudott odafigyelni rájuk. Nem hitte volna, hogy ilyen mélyen érinti ez a találkozás Gin apjával, hogy ennyire felzaklatja. Az a mélységes szomorúság, melyet megpróbált félresöpörni, hirtelen ismét felszínre bukkant, és vele kiszabadult minden más is: a fájdalom, a kétségek, a szüntelen gyötrődés. Önámítás volt azt hinni, hogy képes ezeket az érzéseket magába fojtani, mert nem képes. Legfeljebb csak arra volt ereje, hogy egy időre félre tegye mindezt, de végleg nem tud tőlük megszabadulni soha. Az olyan lenne, mintha azt kérnék tőle, hogy holnap ne vegyen többé levegőt – képtelenség. Lelke mélyén tudta, hogy két lehetőség áll előtte: Vagy megtanul Yokomizo hiányával együtt élni, vagy belehal a bánatba. Még mindig Szkülla és Kharübdisz között hányódott, ahogy azt előre megjósolta. De a két rossz közül melyik a kevésbé rossz?

     Miközben ezen tanakodott, a fiatal orvos elment, hogy hívjon egy sebészt. Aka-san megint kissé sápataggá vált – ez kizökkentette a lányt gondolataiból.    

     - Nagyon fáj? - kérdezte meg aggódva, és leült az ágy szélére, Momo-baa-chan mellé. - Túl sok energiát öltél abba, hogy veszekedj az orvossal - csipkelődött, és elmosolyodott. 

       - A tudtára kellett adnom, hogy ki diktál -  jelentette ki a néni fátyolos hangon, és ő is eleresztett egy erőtlen mosolyt. 

     - Erről vitatkozhatnánk - ugratta a lány, de különösen mély szócsatába nem merülhettek, ugyanis újból nyílt a kórterem ajtaja. Sakara azt várta, hogy a sebész érkezik, ehelyett egy zihált tekintetű fiú lépett be rajta, s olyan kétségbeesett képet vágott, mint aki most tudta meg, hogy öt percen belül felrobban a Föld.   

     - Sakara... - Yokomizo volt az, és úgy festett, mint aki legalább egy maratont lefutott az elmúlt három percben. Ezúttal nem az egyenruháját hordta, hanem csak egy kék farmert viselt és hozzá egy világos inget, de az elmaradhatatlan fehér orvosi köpeny most is rajta volt. A lány először nem volt benne biztos, hogy csak képzelődik vagy tényleg őt látja. Annyira meglepődött, hogy még a rémületnek sem volt ideje arcára kiülni. Ott volt előtte az a valaki, akit szeretett, és gyűlölt egyszerre. Aki a világot jelentette számára, de megfogadta, hogy soha többet nem fog találkozni vele. 

     - Yokomizo... - kun... - mondta alig hallhatóan. - Te... Te vagy az? - kérdezte bizonytalanul, s botladozva felállt. - Hogyan... Én...

Yokomizo lépett pár lépést felé, s arca még mindig feldúlt volt. Ő is nehezen vette a levegőt, akár csak a lány, aki zavartan pislogott. Pár percig egymással szemben álltak, s egy pillanatra szemeik is összefonódtak, ami ledermesztette a lányt. Sakara csak állt némán, a másikra meredve, s egy csapásra borították el őt a vad érzelmek. Ez persze kívülről nem látszott. Igazából csak állt, mint a cövek mozdulatlanul. Pusztán szempillája rezzent meg egy-egy pillanatra.

     - Apa mondta... hogy itt vagy - zihálta Gin, és tekintetével még mindig fogva tartotta Sakarát. 

     - Te futottál, vagy mi? - Ez volt az egyetlen értelmes kérdés, amely megfogant a lány fejében. Aka-san érdeklődve figyelte az eseményeket, de nem szólt semmit. 

     - Igen - érkezett az egyszerű válasz. - Mikor meghallottam, hogy itt vagy, azonnal elindultam. Éppen idefelé tartottam, amikor érkezett a hívás apámtól. Három háztömböt rohantam.

Sakara már épp nyitotta volna a száját, hogy reagáljon valamit, amikor hirtelen két orvos lépett be az ajtón. Az egyik a fiatal doktor volt, a másik pedig minden bizonnyal a sebész. Mindketten meglepetten nézték a jelenetet.

     - Szervusz Gin - köszönt végül az idősebbik férfi. - Mit csinálsz itt?

Yokomizo nem válaszolt, még mindig kővé dermedve figyelte a lányt. Hosszú percek teltek el így, míg végül Sakara törte meg a csendet. 

     - Aka-san, én most inkább megyek... Holnap... Holnap bejövök hozzád - ígérte, majd kikerülve a három férfit kilépett a teremből. Nem titkolt szándéka volt elmenekülni innen, ám alig, hogy kiért a folyosóra, Gin utána eredt és megállította. 

     - Addig nem mehetsz el, amíg nem hallgatsz meg! - jelentette ki határozottan. Még mindig kissé nehézkesen vette a levegőt. 

     - Sajnálom, de egyáltalán nem akarom hallani! - tiltakozott a lány és szembefordult vele. - Nem érdekel, mit akarsz mondani - makacskodott. - Azt hiszed, nem tudom, miről van szó? - vonta kérdőre a fiút. - Felfogtam, hogy nincs rám többé szükséged, mit gondolsz miért mentem el? Ne kínozz tovább kérlek, mert már nem bírom! - könyörgött kétségbeesetten. - Tégy egy szívességet, és most már hagyj békén! Keress egy másik palimadarat, akivel szórakozhatsz! Épp eléggé fáj ez az egész nekem, ne tegyél rá még egy lapáttal!

     - Idióta! Egyszer az életben szedd össze magad, és próbálj rám figyelni! - kiáltott rá Gin idegesen. - Még hogy én kínozlak? Te nem vagy arra hajlandó, hogy végighallgass, és te tűntél el egyetlen üzenet nélkül az évzáró napján. Még csak azt sem kegyeskedtél közölni velem, hogy hol találhatlak meg...

     - Azért mentem el, mert te ezt akartad! - szakította félbe a másik nem kevés felindultsággal és dühvel. - Csak játszottál velem. Kihasználtál. Elhitetted, hogy kedvelsz, és én is megszerettelek. Túl naiv voltam. Engedtem, hogy egy olyan érzéketlen ember, mint te bábuként felhasználjon valami ostoba tréfához - mondta, s meglepődött saját szavain. Még mindig szerette a fiút, s talán épp ezért zúdította a nyakába kínjait, hogy az végre ébredjen rá, mit érez ő valójában, s mit érzett egész végig ismeretségük alatt.

     - Én nem mondtam, hogy menj el! - érkezett az ingerült válasz. - Magadtól léptél le. Annyira hülye vagy, hogy még azt sem veszed észre, ami az orrod előtt van! - kelt ki magából a fiú.

     - Mi az, hogy nem mondtad? - emelte fel a hangját a lány. - Az utolsó előtti estén nyíltan a szemembe mondtad, hogy mit gondolsz - idézte fel azt a viharos éjszakát. A fiú értetlenül nézett. Közben egyre többen figyeltek fel rájuk a kórház folyosóján. A nővérek izgatott sugdolózásba kezdtek, a falak mentén sorakozó betegek pedig mohó, kíváncsi szemeket meresztettek rájuk. Mikor a lányban tudatosult, hogy mekkora feltűnést keltenek, szó nélkül a lift felé viharzott. Mielőtt odaért volna, Gin elkapta bal kezét.

     - Mégis miről beszélsz? - kérdezte nyersen, és nem eresztette. 

     - Vedd le rólam a kezed! - ütötte fel a fejét dacosan a lány, és olyanra vetemedett, amire korábban még csak gondolni sem mert volna: Teljes erejéből arcon csapta a fiút szabad kezével, minden gyűlöletét és szerelemét belesűrítve. Gin meg se próbált kitérni az ütés elől, pedig biztosan könnyű szerrel kicselezhette volna őt, de ehelyett rezzenéstelen arccal várta a pofont, amely akkorát csattant bal arcán, mint egy ostorcsapás. Még Sakara tenyere is megfájdult az ütéstől, s el se tudta képzelni, hogy a fiú mit érezhet, de abban a pillanatban nem gondolkozott. Yokomizo tökéletes arcán egy élénk vörös folt jelent meg, de szemeiben se düh, se harag nem szikrázott. Tompák és üresek voltak, mint két szürke kavics.   

Sakara érezte, hogy az ő szemeiben viszont könnyek gyűlnek, és azt kívánta bár elszaladhatna. Nevetségesnek érezte magát, amiért ekkorát lekevert Yokomizónak, erre most ő kezd el sírni. Most már tényleg mindenki őket nézte. Yokomizo is csak némán meredt a lányra, és percekig nem szólt semmit. Továbbra sem engedte el kezét. Végül megszólalt:

     - Ha nem szeretnélek ennyire, nem bírnálak tovább elviselni. És ekkora pofont még az anyám sem adott nekem soha - mosolyodott el fanyarul. - Napokig zsibbadni fog tőle az arcom, de ha ez az ára, hogy meghallgass, akkor nem számít. Üss meg még egyszer, ha jól esik, nem fogok ellenkezni.

     - Egyáltalán miről beszélsz most? - kérdezte a lány szinte sírva, s örvényként rémlettek fel előtte a fiú szavai. - Már fogalmam sincs arról, hogy ki vagy és mit akarsz tőlem. 

     - Azt akarom, hogy maradj velem! Csak hallgass meg! Hadd magyarázzam meg neked a történteket!

     - Milyen magyarázat? - dörrent fel a lány. - Hogy tudnál erre az egészre magyarázatot adni? 

     - Ha úgy érzed, képtelen vagy meghallgatni, akkor üss meg még egyszer! - indítványozta a fiú, s látszott rajta, hogy komolyan gondolja.

     - Nem ütlek meg! Így is még mindig ég a tenyerem a pofontól - mondta őszintén.

     - Az én arcom is fáj, ha ez vigasztal.

     - Igen, ez vigasztal.

     - Gondoltam - vigyorodott el fájdalmasan Gin. - Akkor most meghallgatsz?

A lány töprengett egy darabig.

     - Rendben van - adta be a derekát végül, mert látszólag nem volt más választása, és tényleg elégtétellel töltötte el Yokomizo égető arca. Úgy gondolta, ennyi igazán kijárt már neki. Ha a fájdalma hetekig nem enyhül, még akkor sem közelíti meg az ő fájdalmát, melyet most is érez. - De engedj el! - adta ki az utasítást, mire Yokomizo vonakodva ugyan, de eleresztette őt. Ezután - a nővérek és betegek nagy bánatára - a fiú egy üres kórterembe vezette, ahol Sakara leült egy ágy szélére, és pár percig kínos némaságba burkolóztak. Gin idegesen fel-alá járkált a teremben, és néha a lányra pillantott, mintha el szeretné kezdeni a magyarázatot, végül mégsem szólalt meg. Arcán egyre vörösebb lett az ütés nyoma, s ettől a lánynak is egyre jobb kedve lett. Ő maga sem hitte volna, hogy ekkora erővel tud ütni. 

     Még percekig ült a félhomályban, majd Yokomizo kisvártatva megszólalt. Olyan lendülettel beszélt, mintha egy betanult szöveget mondana.

     - Mikor évnyitó után hazamentem, anyám kérdőre vont, hogy miért szakítottam veled - kezdett bele. - Teljesen kétségbe volt esve, és azt kérdezgette, hogy mit csináltam, amiért megharagudtál rám. 

     - Én mondtam Haruka-sannak, hogy nem csináltál semmit - vágott közbe a lány, mire a fiú leintette. 

     - Nem számít, a szüleim mindig is ilyenek voltak - vonta meg a vállát, s folytatta. - Először el se hittem, amit hallottam. Aztán felmentem a szobámba, és megláttam a papírt, amit hagytál. Még aznap kerestelek az iskolában, a parkban, a kórházban, de sehol sem találtam rád. Eltűntél mintha semmi sem történt volna. Aztán eszembe jutott az alku, amit hónapokkal ezelőtt kötöttünk, és melynek lejárta az évzáró napja volt - mondta. - Rögtön tudtam, hogy vagy olyan buta, hogy ez álljon az eltűnésed hátterében - eresztett el ismét egy fanyar mosolyt. - De az utóbbi időben már azt is sejtettem, hogy ez az alku lesz a vesztem. - Fáradtan masszírozta orrnyergét. - Mégsem léptem időben, és hagytam, hogy minden szétessen. És hetekig szenvedtem a hülyeséged miatt! - jelentette ki szemrehányóan, ismét tipikus Yokomizós stílust felöltve.

     - Hé! Ki kérte, hogy szenvedj miattam? - vonta kérdőre Sakara, s elgondolkozott. Még mindig nem értett semmit. - És mint azt már említettem, te magad mondtad, hogy nem érdekellek téged. - Gin értetlenül nézett rá. - Péntek hajnalban, amikor felébresztett a vihar. Azt mondtad, hogy ha akarnál tőlem valamit, akkor elvennéd - idézte fel. - Ezzel egyszer s mind nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem érdekellek.

Yokomizo egy darabig érzelemmentesen figyelt, majd arca iszonyatos grimaszba rándult.

     - Te jó ég, ennyire senki nem lehet értetlen! Hogy tudtál ilyen szinten félreértelmezni egy ártatlan mondatot? - A fejét fogta az idegességtől. - Az ég világon semmi jelentőssége nem volt annak az elejtett pár szónak, de persze te már megint mindent beleképzeltél. 

Most Sakarán volt a sor, hogy értetlenül nézzen.

     - Akkor mire mondtad? - csodálkozott, és egy kicsit megzavarodott.

     - Azt csak azért mondtam, hogy megnyugodj - érkezett a válasz. - Úgy néztél rám akkor este, mintha attól féltél volna, hogy letámadlak.

     - Micsoda? Komolyan azért mondtad?

     - Persze, hogy azért! - háborodott fel Gin. - Nem akartam egy pillanatra sem, hogy elmenj.

     - De hát az alku...

     - Felejtsd el azt az ostoba alkut! - szakította félbe Yokomizo, s vállon ragadta a lányt, majd mélyen a barna szemekbe nézett. Sakara kezdett tényleg összezavarodni. Már semmit sem értett. Elkábult a szürke szempártól, és gondolatai teljesen szétestek.

     - Ezt az egészet... csak azért találtam ki, mert már nem tudtam, mihez kezdjek. Nem jutott eszembe semmi, amivel magamhoz köthettelek volna.

     - Ezt hogy érted? 

     - Aznap reggel, mikor megláttalak - utalt vissza első találkozásukra a folyosón - még eszembe se jutott ez az egész egyezség - kezdte el a fiú. - Elmentél mellettem, mintha két teljesen vadidegen ember lennénk egymásnak. Akkor találtam ki mindent.

A lány nem értette, hogy miről beszél. Hiszen aznap, mikor először találkoztak, még nem ismerték egymást, hát persze, hogy elment egyetlen szó nélkül. Mit kellett volna tennie? Idegenek voltak egymásnak.

     - Ez a közömbösség pedig nagyon idegesített - folytatta Yokomizo semleges hangnemben. - Én már évek óta csak rád vártam, de te még csak észre sem vettél engem. Tudod, ez milyen érzés volt? Hogy jószerivel bármelyik lányt megkaphattam volna az iskolából, épp csak azt az egyet nem, amelyik tényleg érdekelt - mondta keserű éllel. - Mintha azt mondták volna, hogy bármilyen színű ruhát felvehetek, kivéve kéket, pedig a kék a kedvenc színem.  

     - Yokomizo-kun, nem tudom, miről beszélsz...

     - Zaklatottnak tűntél, így én követtelek a tetőre - folytatta ügyet sem vetve a lányra. - Életem legjobb döntése volt, hogy így tettem. Mikor megláttalak a tetőperemen állva, egyből tudtam, hogy mire készülsz, így még időben meg tudtam akadályozni. Azóta sem értem, hogy miért... Miért akartad azt tenni. De akkor úgy döntöttem, hogy nem érdekel. A dolog jó alkalomnak bizonyult arra, hogy végre megérthesselek. Ekkor találtam ki az alkut. 

A lány továbbra is hallgatott, de minden kétsége arcára volt írva.

- Számtalan okom volt ezt tenni - folytatta Yokomizo. - De a legfontosabb az volt, hogy megakadályozzam, nehogy valami őrültséget tegyél - jelentett ki nemes egyszerűséggel. - Ki kellett találnom valamit, amivel visszatarthatlak. Persze nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz - nevetett gúnyosan. - Sokáig készültem valami hasonlóra, de azt hittem egyszerűbb dolgom lesz.

     - De én aznap reggel beszéltem veled először - jelentette ki a lány. - Mi nem ismertük egymást. Mégis mire készültél?

     - Dehogynem! - vette át a szót Gin. - Talán te nem emlékszel rá, de én igen.

A lány már tényleg nem tudott erre mit mondani. Képtelen volt felfogni, amit hallott. Hogy-hogy ismerték egymást? Miket zagyvál itt össze... Arra csak emlékezne, ha már találkoztak volna.

     - Nem igaz - ismételte meg önmagát, fejét csóválva. - Régen persze sokszor láttalak, de sosem beszéltünk. Ebben biztos vagyok. Még emlékszem is... Mikor láttalak mindig arra gondoltam, hogy egy ilyen fiú, mint te, sohasem állna szóba velem. Határozottan emlékszem.

     - A kórházban találkoztunk először - mondta ügyet sem vetve a másikra Yokomizo. - Már akkor is ilyen kis nyuszi voltál. Nem akartad senkinek sem elmondani, hogy mi a bajod, pedig gyakran jöttél be sérülten.

     - Én nem emlékszem! - kiáltotta a lány, s izzó homlokára szorította tenyerét. Próbált koncentrálni, de minél jobban igyekezett, annál jobban fájt a feje. Gin és ő tényleg találkoztak már? Erre miért nem emlékszik? Szúró fájdalom hasított tarkójába. Egy csapásra vált minden biztos dolog bizonytalanná az életében.

     - Kicsi voltál még, talán azért nem emlékszel. Bennem viszont annál élénkebben élt az emléked egészen mostanáig. Én egy pillanatra sem tudtalak elfelejteni. Attól a naptól fogva, hogy találkoztunk, csak te jártál a fejemben. Nyolc-kilenc éve lehetett, vagy több, amikor először találkoztunk, már nem vagyok benne biztos. Régen volt, de az arcod emléke olyan maradt számomra, mint egy kísértő árny, amely folyton ott lebeg fölöttem - mondta olyan színtelen, üresen kongó hangon, hogy Sakara rögtön megrémült tőle. - A te arcod töltötte ki minden gondolatomat, és nem tudtam szabadulni tőled. Mikor először megláttalak... Annyira aranyos voltál, hogy habár még én is fiatal voltam, de rögtön beléd szerettem. Nem is értem, mi történt akkor velem... Fájt minden érzés, minden elejtett szó, de te valahogy a naivságoddal és egyszerű látásmódoddal enyhítetted azt a fájdalmat. 

     - Nem tehetek arról, hogy ilyen... egyszerűnek látsz - suttogta sértődötten Sakara, bár nem sokat fogott fel abból, amit a másik mondott.

     - Nem érted - rázta meg a fejét fiú. - Én nem egyszerűnek láttalak... Hanem csodálatosnak. Csodálatos volt, ahogy a világhoz hozzáálltál. Annyira... tisztán. Mint aki semmiről sem tud. A fájdalmat fehér fénnyé változtattad mindenki körül. Az enyémet is. És én... akkor belédszerettem. Talán önző dolog volt tőlem, hogy ezt hagytam. De melletted... akartam lenni, mert jobban éreztem magam a közeledben. Hónapokig minden reggel csak azért keltem fel, hogy láthassalak téged. Azokon a napokon, amikor a kórházban voltál, őrületes boldogság töltött el, amikor pedig nem jöttél be, az egész nap értelmetlen volt számomra - mondta egészen halkan. - Mérges voltam rád olyankor, amikor nem jöttél el hozzám; úgy éreztem, a világ megint becsapott engem. Féltékeny voltam mindenre: a levegőre, amiért folyton veled lehet, a Napra, amiért mindenhol láthat téged... a pohárra amiből iszol, mert nap mint nap hozzáérhet a szájadhoz. - Ezt úgy mondta, mintha valami elvont fogalmat próbálna körülírni, nem pedig a lányról beszélne. - Attól fogva minden nap elhatároztam, hogy egyszer én leszek a levegő, a Nap és a pohár... - Itt elhalkultak szavai, és ködös tekintettel figyelte a lányt.

     - Te mégis hány éves voltál akkor, hogy ilyen hülyeségeken törted a fejed? - vonta fel zavartan a szemöldökét Sakara. - Nem voltál egy kicsit túlfejlett a korodhoz? Mármint... az mégis csak... egy gyerekhez képest...

     - Talán kilenc éves voltam - mondta Yokomizo, s Sakara értetlen ábrázatát látva folytatta: - Ne nézz rám így! Azt hiszed, hogy egy kilenc évesnek nincsenek ilyen vágyai? Szerinted az oviban miért rángatják a fiúk a lányok haját, és miért tesznek gilisztát a táskájukba? Csak én kihagytam ezeket a részeket... Mert nekem nem volt energiám ilyesmire. Meg akartalak csókolni. Állandóan csak azon járt az eszem, hogy hogyan tudnék az ajkaidhoz érni, de mindig elbuktam. Egyszerűen rám se bagóztál olyankor. Tényleg nagyon egyszerűen tekintettél rám. Azt hiszem... Csak egy idegesítő nagyképű gyereknek tartottál. Életem legtöbb kudarcélményét tőled szereztem akkor. Téged egyáltalán nem hozott lázba, hogy megcsókolhatsz valakit. 

     - Ha te kilenc voltál... akkor én még csak hét éves voltam, nem? Még szép, hogy nem gondolkoztam ilyeneken. Ha igaz ez az egész... amiről most beszélsz... akkor úgy tűnik neked mindig ezen járt az eszed. Bezzeg mikor tavasszal találkoztunk, nem sokat töprengtél - idézte fel azt a csókot az esőben, és az összes többit utána. 

     - Ezt nem vetheted a szememre. Igaz, hogy még csak kilenc éves voltam akkor... De utána még kilenc évet vártam arra, hogy megtehessem. Gondolhatod, hogy kicsit türelmetlen voltam. Ennyit senki nem vár egy csókra. Talán meg fogsz vetni azért, amit most mondok... De úgy éreztem, ennyi jár nekem, hogy ennyivel tartozol azért a sok évért. Én tényleg szerettelek kilenc évesen. Ostobaság... de még a kezedet is meg akartam kérni - mondta keserű tekintettel, majd folytatta: - De te egy nap eltűntél, és nagyon sokáig nem láttalak se a kórházban, se máshol. Úgy éreztem durván becsaptak. Te és az egész világ átvertetek engem. Évek teltek el, de az emléked nem akart homályosulni, csak egyre mélyebb lett bennem, mint egy terjengő fekete lyuk, amely lassan felemészt. Az a gyerekkori rajongás, melyet irántad éreztem olyan érzésekbe csapott át, melyekre nem vagyok büszke. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor a gimnáziumba kerültél. Én azonnal felismertelek, de te nem emlékeztél rám.

     - Hogyan? - Sakarában halovány emlékképek kezdtek előtörni. Egyszer tanítás után, mikor elsős volt, tényleg találkozott Ginnel. De több nem jutott eszébe az esetről. Számára az nem jelentett semmit, csak egy véletlen találkozást.

     - Elfelejtettél, és ez csak erősítette bennem azokat a sötét gondolatokat. Ezernyi lánnyal próbáltam befedni azt a terjengő, sötét űrt, amely nem hagyott el sosem. Azt reméltem, találok majd valakit, aki segít elengedni mindent, de persze ez is visszafelé sült el. A többi elcsábított lánnyal az irántad érzett gyűlöletes vonzalom csak még jobban megsüllyedt a szívemben. Ahogy láttam a többi lányt... hogy milyenek. Hogy mik a céljaik, és, hogy hogyan adják el magukat egy szinte teljesen idegen embernek. Mert nem ismertek engem. Mind csak jöttek hozzám, de semmit sem akartak. Csak szerepet kapni a filmben. Beszéltek, de semmit nem mondtak. És ők nem enyhítették a fájdalmat. Velük csak sűrű kátránnyá vált a múlt és a rossz érzések. Akkor is csak rád tudtam gondolni. Nem vagyok biztos benne, hogy mit éreztem pontosan irántad - folytatta Yokomizo, s tekintete elsötétült. Még fájdalmasabb arcot öltött fel. Egyszerre tükröződött megvetés és szánalom szemeiből. Hosszú hallgatásba burkolózott, mintha töprengene valamin.

     - Igazad volt. Fel is használtalak - mondta végül üres hangon. - Ki akartalak használni, és aztán félredobni. Azt akartam, hogy szeress meg, hogy fontos legyek a számodra. Meg akartam szerezni azt a csókot, hogy végre hozzám is tartozz, és kívántam, hogy te is érezd, amit én: a fájdalmat. De semmi sem úgy sült el, ahogy terveztem. Gyűlölöm ezért magam, de Aoyamának is előre megfontolt szándékkal mutattalak be.

       - Hogyan? Miért? - képedt el a lány.

       - Kíváncsi voltam, hogy el tud-e venni tőlem. Egyfelől fohászkodtam azért, hogy Harasawa elcsábítson téged, és én még jobban gyűlölhessem az emléked. Az utóbbi időben csak ez az érzés táplált, és féltem attól, hogy mi lesz, ha ez az érzés megszűnik. Másfelől viszont el se tudod képzelni, milyen boldog voltam, amikor világossá vált számomra, hogy inkább hozzám ragaszkodsz, és nem hozzá. A dolog legelején még élveztem a helyzetet, hogy irányíthatlak, és végre azt teszed, amit én akarok. Rögtön az első csóknál rá kellett volna jönnöm, hogy a saját csapdámba sétáltam bele. Kezdtem megzavarodni tőled. Bár majdnem kilenc év telt el, te semmit sem változtál azt leszámítva, hogy nő lett belőled. Már nem csak egy csók erejéig... fizikailag is kívántalak, jobban mint bármelyik másik lányt korábban. Ördögi kör volt az egész. Egy darabig azt hittem, hogy csak szórakozásból csinálok mindent, hogy csak szórakozásból játszom el azt, hogy te a barátnőm vagy, én pedig a barátod. Aztán amikor Ishiki meghalt, és te nálam aludtál... és én egész éjszaka néztem, ahogy sírsz... Azt hiszem akkor elérted, hogy megint rajongani kezdjek érted. Újból megfertőztél magaddal, pedig már azt hittem, hogy végleg kigyógyultam belőled. A szívem megint hevesen vert, amikor megéreztem a hajad illatát, és megint ostoba ábrándokat kezdtem szövögetni rólunk. Nem akartalak bántani, esküszöm - mondta iszonyodó, fájdalmas hangon Gin, s arca borzasztó gyötrelmeket tükrözött.

       - Yokomizo-kun... - A lány kezdte teljesen elveszteni a fonalat. Már azt sem tudta, miről van szó.

       - Már képtelen voltam elszakadni tőled, mert egyre jobban megszerettelek, úgy ahogy vagy, minden ostobaságoddal, szerencsétlenkedéseddel. Még azt az idióta Aoyamát is képes vagy megérteni - nevetett fel keserűen. - Undorító alak vagyok. Magamnak akartalak, miközben folyamatosan bennem volt a hajlam, hogy ártsak is neked. Nem voltam képes elviselni, hogy nem szeretsz. Olyan volt, mintha újból és újból megforgattad volna szívemben a kést. Folyton csak az jutott eszembe, hogy gyűlölök minden olyan gondolatot, amiben te nem vagy benne. Akartam még egy esélyt adni magamnak, hogy képes vagyok megszerezni téged. Még sosem akartam semmit ennyire, mint a te szerelmedet. Önző módon azt kívántam, hogy ne tudj nélkülem létezni, hogy csak mellettem legyél boldog, és te is minden éjszaka velem álmodj, ahogy én minden éjszaka veled álmodom. A végén már tényleg csak azért küzdöttem, hogy belém szeress. Hogy elfogadj engem. De te teljesen elképzelhetetlennek tartottad a kapcsolatunkat. Én úgy gondoltam, ha a környezetünk elhiszi, hogy a barátnőm vagy, akkor te is képes leszel elfogadni. Ezért erőltettem az alkunak azt a részét, hogy elhitessük mindenkivel, hogy együtt járunk. Micsoda gyerekes hülyeség - mondta hitetlenkedve. - Sejthettem volna, hogy ez nem válik be. Azt akartam, hogy szerelmet lássak a szemedben. Ehelyett mindent elrontottam.

Egy darabig mélyen a lány szemébe nézett, majd hirtelen méterekre eltávolodott tőle, mintha rontás lenne rajta. Tekintete olyan fájdalmassá vált, mintha a halálára készülne. A falnak dőlt, majd erőtlenül a földre rogyott, mint egy marionettbábú, amelynek elvágták a zsinórjait.

       Sakara alig tudta feldolgozni, amit hallott. Fejében őrülten kavargott minden. A rengeteg kérdés és talány, melyekre most kapott választ, megannyi nyílvesszőként fúródott testébe. Csak nézte a magába roskadt Yokomizót, és olyan szerencsétlennek érezte mindkettejüket, hogy majdnem nevetni kezdett. És attól csak még szánalmasabbnak tartotta magát, hogy az egész meséből, amit Gin az imént előadott neki, csak azt a részt tartotta fontosnak, hogy a fiú szereti őt. Még gondolni is félt erre, mert minden olyan gyorsan jött. Túl sokáig várt erre a percre, amelyről azt hitte, hogy sohasem jön majd el, és most megijedt. Remegő lábakkal Yokomizo mellé botladozott, majd a falnak dőlt, és lerogyott mellé. A lány attól félt, hogy ezernyi színesen fénylő szappanbuborékra hullik a pillanat, és a fiú gyöngéd érzései úgy múlnak el iránta, ahogy a felfelé szálló buborékok egyenként hangtalanul kipukkannak. A boldogság így szokott eltűnni – némán, észrevétlenül.

       - Bocsáss meg nekem - szólalt meg Gin. - Annyira ostoba voltam. Annyiszor megbántottalak - suttogta.

Végtelen percekig ültek még egymás mellett a földön a falnak dőlve. Sakara próbálta gondolatban összerakni azt, amit mondani szeretett volna a fiúnak, de nem igazán találták meg a szavak. Talán túl sok mindent akart egy levegővétellel kimondani. Végül csak ennyit mondott:

       - Tudod megérdemelnél még néhány olyan pofont az arcodra, hogy magadhoz térj. - Remegő lábakkal Gin elé térdelt, és két tenyere közé fogta arcát, amely még azzal a vörös folttal is tökéletes látványt nyújtott. Egy darabig csak nézte őt, majd megint megszólalt: - Miért nem néztél rendesen sose a szemembe? - fogalmazta meg a problémát komoly hangon, mélyen az üvegfényű szempárba süllyesztve tekintetét. - A túlkomplikált terveid a sírba visznek... - jegyezte meg. - Komolyan nem hiszem el, hogy nem láttad... a szemeimben. Hogy szeretlek.

Szavai hallatára egy pillanatra megdermedt a fiú tekintete, minta nem értette volna pontosan. Szeme most az egyszer kétséget, tudatlanságot tükrözött.

        - Sakara én...

       - A felét sem értettem annak, amit mondtál - vágott közbe a lány. - Amikor azt mondtad kihasználtál... Furcsán használod ki az embereket - nevetett. - Először megmentetted az életem - mondta, és egy lágy csókot nyomott a fiú homlokára. Szíve mindvégig a torkában dobogott az izgalomtól. - Aztán értelmet adtál neki - csókolta meg gyöngéden arcának azt a felét, amelyikre a pofont adta. - Így akartál megbántani, mert akkor ez nagyon nem jött be - mosolygott még mindig, és szemeiben értelmetlen könnyek gyűltek. - De ha ez vigasztal, azt sikerült elérned, hogy beléd szeressek. Viszont... most viselned kell a következményeket. Én már nem tudok nem úgy gondolni rád, mint azelőtt. Korábban nem voltak érzéseim, semmit sem éreztem. Se irántad, se más iránt. De most ahányszor csak eszembejut, hogy elmész, és nem jössz vissza többet hozzám, vérezni kezdek ott legbelül. Érted már? Nem bírtam ezt... Hogy csak egy alku része voltam. És még most is... nehezen hiszem el ezt az egészet. Túl sokat fájt már a szívem. Nem gondolod, hogy kegyetlenség tőled, amit most csinálsz? Ha csak játék az egész... 

       - De nem az! - kiáltott fel a fiú.

      - Sokkal rosszabb érzés a szerelem, mint ahogy híresztelik - hajtotta le a fejét a lány fáradtan. - Nem érzem jól magam tőle. El akarom dobni. Vagy oda akarom adni másnak ajándékba. Mert én már nem bírom azt... hogy ennyire szeretlek.