4. Fejezet

4. APA

     A furcsa események sorozata folytatódott. Miközben Sakara az osztályterme felé baktatott, arra lett figyelmes, hogy többen is utána fordulnak, és mind intenzív sugdolózásba kezdtek, volt, aki még egy darabig a nyomába is eredt. Nem mintha annyira zavarta volna ez a dolog, hisz már régen hozzászokott, hogy megbámulják és kinevetik, de az most valahogy más volt. Senki nem nevetett és nem is gúnyolódott. A verejték kiverte, s már csak arra tudott gondolni, hogy be akar vonulni termébe, a leskelődő szemek elől. Volt egy sanda gyanúja az ügyet illetően. Letekintett szoknyájára, és egy kellemetlen érzés fogta el, a lobogó, skótkockás ruhadarabot vizsgálgatva. Miért is nem volt még a régi szabványú egyenruhákból a boltokban? - gondolta elkeseredve.

Ebben nem érezte jól magát. Ez nem illett a személyiségéhez, ő nem ilyen volt. Ez a stílus inkább osztálytársnőihez passzolt, akik - ha szabad ilyet mondani - a földkerekség legnagyobb magamutogatói voltak. Egymással versengetek azon, hogy kinek van jobb "pasija" és ha úgy érezték valaki nem elég menő hozzájuk, egyszerűen lepattintották.

     Hosszas töprengés után végül arra jutott, nyílván azért sugdolózik mindenki, mert nevetségesen néz ki uniformisában.

Mindegy - gondolta egyhangúan. - Mit nekem ez? Volt már ennél sokkal rosszabb is, szóval nincs okom panaszra - mondogatta magának, s felidézett egy tavalyi eseményt. Az iskola első hetében, többen azzal gyanúsították meg, hogy a kukából öltözködik, mivel, múzeumba való régiségnek számító egyenruhát hordott, amit előzőleg örökölt meg egy szomszédjában élő családtól, akiknek a lányuk akkor már évek óta leérettségizett. Igaz antik darab volt régi egyenruhája, de már hozzá tartozott, s most szörnyen hiányolta azt az ódivatú rémséget.

     Viszolyogva figyelte a combja közepéig sem érő új, zöld ruhadarabot, ám jobban tette volna, ha figyel, mert ha az ember nem vigyáz, könnyen baja eshet. Így történt a lánnyal is, aki lehajtva fejét, nem vette észre a közeledőket, így tompa puffanással ütközött neki egy békésen sétálgató arra járónak. Az ütközés következtében táskája lecsúszott válláról, s egy jókorát esett fenekére a hideg padlón.

     - Sa... sajnálom! - mentegetőzött. - Nem figyeltem, az én hibám - mondta, s megdörzsölte sajgó hátsó fertályát, miközben feltápászkodott. Rettenetesen kínosan érezte magát. Nem elég, hogy a nevetséges kinézetem miatt mindenki bámul, még ezen kívül is magamra vonom a figyelmet - panaszkodott gondolatban.

     - Semmi baj - érkezett egy mély hang. - Tudod, nem lehetek mérges, ha egy ilyen lány ütközik nekem - mondta kicsit vicces hangnemben.

Sakara feltekintett, s valaki olyat pillantott meg maga előtt, akit a legkevésbé várt volna. Egy egyenes, fekete hajú, sötét szemű fiú állt előtte, s széles mosollyal tekintett rá.

     - A... Aoyama Harasawa-kun - dadogta megszeppenve. Hirtelen ott állt előtte az a fiú, akibe hosszú ideig szerelmes volt egykoron, s akivel még szinte nem is beszélt soha. Őt látta pár nappal ezelőtt Yokomizóval sétálni a folyosón, s ő volt az, aki olyan furcsa ellenszenves tekintettel méregette Gint.- Igen, talán ismerjük egymást? - kérdezte mosolyogva az említett, miközben lehajolt Sakara táskájáért, aki úgy tűnt sóbálvánnyá dermedt a rémülettől. 

     - Nem - vágta rá egy kicsit illetlenül, s idegesen kitépte a másik kezéből táskáját.

     - Nos, sosem késő új ismeretségeket kötni - mondta a fiú, és kezet nyújtott a lánynak, aki egy pillanatig habozott, aztán elfogadta a barátinak tűnő gesztust. 

- Szóval, kit tisztelhetek benned, te figyelmetlen, de aranyos lány? - mosolygott a fiú, aki hasonlóan helyes volt Yokomizohoz, csak épp a tekintete nem volt olyan fagyos.

     - Kyou Sakara. Így hívnak - szólt a lány. 

     - Nagyon örvendek, Kyou-san - köszönt Harasawa, s eleresztett egy mosolyt. - Szép neved van. Az illetlenség lenne, ha megkérdezném tőled, hogy milyen osztályba jársz? 

     - Másodéves vagyok... "b" osztályos tanuló - érkezett a bizonytalan válasz.

     - Valóban? Furcsa. Még sosem láttalak. Mindenesetre örülök a szerencsének, hogy belém ütköztél - nevetett, s a bizarr jelenetnek az iskolacsengő vetett véget.

     - Most mennem kell - tájékoztatta a lány, s hátrál két lépést.

     - Nekem is - mondta a másik. - Remélem, még összefutunk.

     - Én is - hazudta Sakara, s elindult a már csak pár méterre álló úti cél felé, magára hagyva a fiút, aki addig figyelte a távolodó lányt, amíg az el nem tűnt a terem bejáratában.

     Mikor Sakara belépett az ajtón, nem érzett különösebben semmit, a történteket illetően, ez a nap már amúgy is olyan képtelen volt, hogy ez nem is ment furcsaszámba. Igaz az imént folytatott baráti társalgást azzal a fiúval, aki tavaly a lány egész éves igyekezete ellenére, egy pillantásra sem méltatta őt. Kedves volt - állapította meg magában, amit egyénként is sejtett, ugyanakkor mindeközben arra gondolt, hogy már nem érdekli igazán. Ha ez a jelenet mondjuk egy évvel ezelőtt történik meg, egészen biztosan repesett volna az örömtől, ám mára kihalt belőle minden "olyan" gyengéd érzés. Tudta mit jelent a szerelem, de már nem volt képes ilyesmit érezni. Ha jobban belegondolt, ő és Yokomizo hasonlítottak. Mindketten üresek voltak. 

     Persze így felmerül a kérdés, hogy Gin miért olyan amilyen? Mert azt ugyebár tudta, hogy ő miért változott meg, de hogy a fiú mi okból viselkedik olyan megfoghatatlanul, az egyelőre sötét talány. Pedig... szerette volna megtudni az igazat. 

     Tudni akarta, hogy miért. Érezni akarta Yokomizo-kun érzéseit, hogy jobban megértse, vagy legalább csak, hogy tisztábban lásson. Alig tudott róla valamit, csak annyit, amit mindenki más is.

     Padjához sétált, s halkan, a lehető legkevésbé feltűnően helyet foglalt benne. Kipakolt táskájából, s várta a tanárt. Diáktársai izgatott sustorgásba kezdtek őt látván, s ujjal mutogattak rá. Szerencsére nem tudták kifejteni véleményüket, ugyanis körülbelül egy perc elteltével meg is érkezett Urasava-sensei, aki művészettörténetet oktatott. Egy cingár, szemüveges férfi volt. Különös ismertetőjegye a kockás, kötött pulóver, amely védjegye is volt egyben, senki nem látta nélküle. A férfi a tanári asztal mögé lépett, s elhelyezte táskáját, majd helyet foglalt. 

     - Csendet kérek! - szólt a nyüzsgő nebulókra, majd egy füzetet vett elő. - Mint azt már bizonyára tudjátok, az iskola fennállásának harmincadik évfordulója alkalmából, megrendezendő programok megszervezéséből idén ti is kiveszitek a részetek - mondta. - Így elvárom mindenkitől, hogy hasznos segítséget nyújtson a közösségnek. Mint tavaly, idén is megrendezésre kerülnek az osztályok közötti sportvetélkedők, valamint a különböző szórakoztató versenyszámok. A ti feladatotok, hogy ezek rendben lezajlódjanak, fennakadás nélkül. Első feladatunk, kiosztani a munkát, hogy mindenki tisztában legyen a dolgával. Kyou, gyere ki a táblához. Te fogod írni a csoportokat és a feladatokat - mondta.

A lány keservesen felsóhajtott. Szuper! - gondolta. - Nem vagyok így is a középpontban? 

     Nagyon zavarta, hogy ki kellett állnia a tábla elé, mert így mindenkinek háttal volt. 

     - Nos, talán kezdjük a szórakoztató programokkal - indítványozta a tanár, aki oly meglepő módon, ugyancsak zavarodottan megbámulta a lányt. - Ha valakinek van javaslata, emelje fel a kezét. 

Páran jelentkeztek.

     - Oké, mondjuk Michiru! - szólította fel Urasava-sensei a lányt. 

     - Aranyhalhalászat - vezette elő az ötletét a felszólított, mire Sakara felkörmölte a Michiru nevet a táblára, s mellé az aranyhalhalászatot. 

     - Nem hangzik valami izgalmasan - vágott közbe Micho. 

     - Csend legyen! - intette le a férfi. - Egyelőre csak ötleteket gyűjtünk. Mamoru! - szólított fel egy másikat. 

     - Mi lenne, ha Karaokiznánk? - kérdezte a fiú.

Az óra folyamán még számos efféle sületlenséggel rukkoltak elő a diákok, ám nem tudtak dűlőre jutni az ügyet illetően, minek következteképp Sakara ujjai tönkrementek. Végül abban egyeztek meg, hogy következő órán folytatják a megbeszélést. Persze elkerülhetetlen volt a tanítás utáni perpatvar közte és lányosztálytársai között.

     - Mondd csak, Sakara, mi ez az új stílus? - tette fel gúnyosan a kérdést Micho, s oldalra vetette gyanúsan természetellenes, vörös haját. - Csak nem akarsz bevágódni nálunk? Mert ha ez a helyzet, jobb ha tőlem tudod, minden igyekezeted hasztalan, drágám - fűzte hozzá megvető hangnemben, s szavait hárpiák nevetése kísérte.

Sakara egy mély levegőt vett, és nyugodt stílusban válaszolt.

     - Az egyetlen amit itt akarok, az egy jókora üres tér közted és köztem - vágta oda a másiknak, aki dühödt pillantásokat küldött felé.

     - Én tudom, mit akar - szólt közbe Kimiko egy gonosz vigyorral száján. - Biztos fiúkat akar felszedni, a kis ringyó. 

A lány szavait gúnyos nevetés követte. 

     - Ha ez így van, kár a gőzért - kapcsolódott be a beszélgetésbe ismét Micho. - Ezt barátilag mondom neked. Egy ilyen pancserrel senki sem állna szóba - vigyorgott rózsaszín szájfénytől csöpögő ajkaival, melyek szintén "gyanúsan" duzzadtak voltak. 

     - Hát inkább leszek remete, mint, hogy rátok hasonlítsak - vonta meg a vállát Sakara. 

     - Most ezt mondod - gúnyolódott Mina, Micho és Kimiko talpnyaló barátnője. 

     - Nőj már fel végre, Sakara-chan! - rikácsolta Kimiko éles hangján, és a chan jelzőt nyílván gúnyból biggyesztette a név után. 

     - Sosem fogsz a nyomunkba érni.

Minő csapás - gondolta magában a felszólított, s kezébe vette kabátját, jelezve, hogy nem kíván több szót ejteni a témáról. 

Az osztálytársai látszólag kiszórakozták magukat, mert nem vágtak több sértést fejéhez, így a lány előtt végre szabad volt az út. Épp hálát adott az égnek, hogy végre hazamehet, amikor valami váratlan dolog történt. 

Egy magas fiú jelent meg a terem ajtajában. A fekete hajú, sötét szemű és kimondottan jóképű alak, egy semmitmondó pillantással nézett keresztül a teremben tartózkodó lányokon, s tekintete végül az épp távozni készülő egyeden akadt meg.

     - Csak ezt ne... - suttogta Sakara magában. Nem hozzám jött, nem hozzám jött, nem hozzám jött, nem hozzám jött, nem hozzám jött! - győzködte magát, ám mormolásos imája hasztalannak bizonyult, ugyanis az illető egyértelműen felé nézett. 

     - Kyou-san! - szólította meg a sápadt lányt. - Annyira örülök, hogy még itt vagy - mosolygott kábítóan csillogó fogsorával.

     - Aoyama-kun, hát te meg mit... - makogta zavarodottan a másik.

Micho, Kimiko és a többi lány, hitetlen tekintettel figyelték az eseményeket.

     - Hozzád jöttem - folytatta a fiú, s Sakarához sétált. - Tudom, hogy ostoba vagyok, de beszélnem kell veled - mondta zavartnak tűnő hangon, ám arcvonásain a bizonytalanság legkisebb jelei sem jelentek meg.

     - Jó, mondd csak! - vágta rá a lány látszólag higgadtan, de legszívesebben magára kapott volna egy láthatatlanná tévő köpenyt, s csapot-papot otthagyva elszelelt volna. Ilyen nincs! Először Yokomizo, most meg ez a másik fiú. Ha így megy tovább, még a végén azt hiszik, hogy valami kerítő vagyok.

     - Kérlek utasíts vissza, ha túlságosan sokat kérek tőled, de ezt muszáj megtennem, mivel ma reggel óta egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből.

     - Mi-mi... - dadogott a lány. Most meg mi a fene van? Hol vannak a kandi kamerák? Nem kell ide láthatatlanná tévő köpeny, anélkül is elhúzom a csíkot - gondolta, ám mielőtt egy lépést megtehetett volna...

     - Lenne kedved találkozni velem? - tette fel a fiú nyíltan a kérdést.

Síri csend honolt. A teremben mindenki elsápadt. Osztálytársnői úgy meredtek a furcsa párosra, mintha bedrogoztak volna, mégis a legtermészetellenesebb arca Sakaranak volt.

Ez most valóban megtörtént? Ez egy hülye tréfa? Mindenki őt szemeli ki áldozatnak? Miért lelik örömüket az emberek abban, hogy gyötörhetik őt? Először Yokomizo Gin, most meg Aoyama Harasawa - gondolta. - Miért nem tudtam leesni az iskola tetejéről? Mindenki jobban járt volna. Ez mind Gin hibája. 

     - Miről beszélsz? - kérdezte holtra vált arccal.

     - Kérlek, csak gondold át! - kérvényezte a fiú. - Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de ez most lényegtelen. 

     - Nagyon kedves tőled - kezdte bizonytalanul a lány - de jelen pillanatban ez.... - dadogta kerülve Aoyama pillantását. 

     - Nem azt mondom, hogy gyere hozzám feleségül, csak azt, hogy találkozzunk máskor is - vágott közbe Aoyama. - Nincs kedved eljönni művészeti kiállításra? Jövő hét hétfőn lenne.

     - Hát én nem is tudom... - vonakodott a lány. Jól tudta, hogy Aoyama nagyon tehetséges a művészetek terén, mégis ez az egész dolog túl bizarr. 

     - Fontold meg! - kérlelte ismét a fiú.

     - Rendben átgondolom - mondta Sakara, s lassan az ajtó felé somfordált. - Viszlát Aoyama-kun! - köszönt el, s kisétált a teremből, otthagyva a fiút. 

Jól estek neki Harasawa szavai, de ugyanakkor nem akarta elhinni, ami történt. Minden olyan gyorsan megváltozott, hogy képtelen volt befogadni az új felállást. Ezért sem akarta elfogadni Aoyama meghívását, na meg azért sem, mert eszébe jutott még valami.

     Miközben lefelé baktatott a lépcsőn, kénytelen volt megállni, mert annyira melege lett, hogy levette kardigánját, s feje is sajogni kezdett. Miután megvált a ruhadarabtól, folytatta útját a kijárat felé. A földszintre érve a folyosó végén egy pár emberből álló csoportot pillantott meg, élükön minden baj okozójával, Yokomizo Ginnel. A fiú bal oldalán Moukei Shinobu haladt, a kosárcsapat kapitánya, jobb oldalán pedig egy Sakara számára ismeretlen diák, de feltételezhető volt, hogy ő is a csapat tagja, mivel egy kosárlabdát pattogtatott maga előtt. Valamiféle meccsről beszélgettek. 

     Mikor Gin megpillantotta a lányt, megtorpant, s persze ebben a többiek is követték. Először hitetlen pillantásokat vetett a lány öltözékére - leolvashatatlan volt, hogy mit gondol - majd tekintete másra terelődött.

     - Mi bajod van? - kérdezte megütközve, a lány kipirult arcát látván. 

     - Nincs... nincs semmi bajom - hazudta reflexszerűen Sakara. Kínosan érezte magát, mert a másik két fiú mohó kíváncsisággal figyelte őket. - Épp hazafelé tartok - fűzte hozzá.

     - Szerintem lázas vagy - állapította meg Yokomizo, miután megérintette a lány homlokát, kinek erre még vörösebb színt öltött fel bőre. Kicsit rosszul érezte magát. Felfordult a gyomra az előbbi kis jelenettől Aoyamával. Nem is igazán tudta, hogy mi kavarta fel ennyire, végtére is semmi megrázó nem volt abban, ami történt, mégis furán érezte magát. És Yokomizo láttán csak még jobban elkapta a hányinger.

     - Lehet - mosolyodott el erőltetetten, mert jobbnak látta, ha taktikát változtat. Ha nem kérdőjelezi meg Gin szavát, akkor talán hamarabb szabadul. - Hazamegyek és pihenek egy kicsit, attól biztosan jobban leszek. Holnap találkozunk, Yokomizo-kun! - köszönt el, s otthagyta a fiúkat, de még sokáig magán érezte tekintetüket.

     A hazafelé vezető úton beszívott friss levegő kiszellőztette fejét, s így az émelygés is kezdett elmúlni. 

Sok-sok bolt mellett elhaladva egy kirakatban kiállított tárgyon akadt meg a szeme. Egy gyönyörű, fekete modellautó volt, amiről egyből Ishiki-kun jutott eszébe, a kisfiú a kórházból, aki annyira szereti az autókat. Elnézegetve a csodás tárgyat szomorú emlékek törtek felszínre benne. Úgy nyolc éves lehetett. Akkoriban még túl naiv volt ahhoz, hogy megértse az élet dolgait, és izgatottan várta szülinapját. Ám eljött a várva-várt nap, és semmi sem történt. Se egy ajándék, se egy "Isten éltessen!". Csak az üres magány, mely már régóta kíséri. 

     Mikor hazaért, csendben lerakta táskáját az előszobai szekrényre, és levette cipőjét. Gyorsan szobájában akart menedéket keresni családja tagjai elől, de a nappali előtt elhaladva, valami borzalmasat pillantott meg. Berontott a szobába, ahol anyja ült a földön, a kanapénak dőlve. Szája két sarkából valamint szeme alól apró patakokban csordogált a vér, és karjain illetve lábain szintén voltak sérülések. A nő beesett arcával lányára tekintett, s egy undorodó fintor ült ki szájára. Sakara nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett. Persze nyilvánvaló volt, hogy szülei ismét összeverekedtek, de anyja ezúttal olyan fájdalmas képet vágott, hogy úgy érezte nagy baj van.

     - Mi történt? - kérdezte, s anyja sebeit vizsgálgatta. Kezével letörölte a nő álláról a vért, majd egy párnával kitámasztotta fejét. Rettentően szánalmas látvány volt.

     - Mit akarsz? - förmedt rá lányára Natsue. 

     - Megsérültél! Valamit tennem kell! - kiabált riadt hangon Sakara.

     - Tehetsz egy szívességet... - suttogta gyűlölettől telt hangon a nő. - Tűnj el! Minden a te hibád.

     - Mi történt? - kérdezte meg ismét lánya, s egy vizes zsebkendővel törölgette a másik szeme alatt felszakadt bőr alól ömlő vért. Nem igazán zavarta a látvány, és már hozzászokott a vér kemény vasszagához, így zavartalanul hagyta kezére csurogni. Ám nem tudta mit tegyen. Igaz, hogy gyűlölte a nőt, de mégsem hagyhatta ott. 

     - Itt hagyott végleg - jelentette ki elcsukló hangon Natsue, s lánya egyből tudta, hogy apjáról van szó, aki már régóta fenyegetőzött azzal, hogy lelép.

     - Tessék?

     - Jól hallottad. Elhúzta a belét az a szemét - fakadt ki sírva anyja, s ellökte magától Sakarát. - Ne érj hozzám! - kiabált kikelve magából. - Te utolsó nyomorult! Ha nem lennél, ez mind nem így történt volna! - üvöltött, ám a mondat végére teljesen elhaltak szavai.

     - Nem tudom, miről beszélsz - mondta Sakara lehajtott fejekkel. - Én semmit sem tettem, azért, hogy ő elmenjen - fűzte hozzá, s szánt szándékkal nem mondta ki apja nevét. Valahogy túl fájdalmas volt még csak a szájára venni is. 

     Elméjében viharosabbnál viharosabb gondolatok kavarogtak. Nem tudta elképzelni, hogy most mi lesz. Az a vadbarom valóban lelépett, s itt hagyta neki Natsuét, akinek enyhe idegösszeroppanása volt minden kétséget kizáróan. 

- Már hogy ne tehetnél róla?! - kiáltott fel elcsukló hangon anyja ismét. - Itt minden a te műved! Bár meg se születtél volna!

     A hosszúnak tűnő pillanatok alatt, lassan és puhán, akár a csendesen hulló hó, megérkeztek a nő szavai Sakara tudatába. Most értette meg igazán a helyzetet. Most vált valóságossá mindaz, amit már eddig is sejtett, csak nem volt képes, vagy legalábbis nem mert elfogadni. Mintha ez idáig csak aludt volna, s most ébredt fel. Anyja kimondta azt, ami egész eddig ott lebegett a levegőben, csak senkinek nem volt elég mersze nyíltan vállalni. Kimondta, hogy mindenkinek sokkal jobb lett volna nélküle. 

     - Mikor terhes lettem veled... - kezdett bele a nő elcsukló hangon. -...az apád elhagyott engem. Veled együtt már nem kellettem neki. Azt mondta... "Ne akarj a nyakamba varrni egy ekkora terhet"! - idézte fel hangosan, s ismét keserves zokogásban tört ki. - Felfogod ezt? Te tetted tönkre az életem! 

     - Nem értem - mondta Sakara, s ő sem bírta megállni a sírást. - Miről beszélsz?! Apa végig itt volt veled! Megőrültél?! - ekkor már sok könnycsepp gördült lefelé arcán.

     - Hát nem érted? - suttogta a nő, s feltápászkodott. Megfogta lánya arcát, és olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak lehetséges volt. - Ő nem az apád. Az igazi apád, már tizenhat éve itt hagyott engem és téged is.

Hallgatag csend. Natsue szavai tovább visszhangzottak Sakara fejében. 

Ő nem az apád.

Az igazi apád, már tizenhat éve itt hagyott engem és téged is.

Ő nem az apád...

     - T-tessék? - kérdezett vissza. Hangja nyugodt volt, és lelke is. Nem volt zavarodott, nem félt, nem ijedt meg. Csak feltett egy kérdést és választ várt rá. 

     - A Kyou név... Az apádtól kaptad. Az volt az utolsó cselekedet, amit érted tett. Soha többet nem dugta ide a képét, még csak meg sem látogatott, mert mi már nem létezünk számára. Sosem léteztünk. 

     - Tehát ezért... - suttogta a lány, s arcára egy halvány mosoly ült ki. Az az alak, aki annyiszor fájdalmat okozott neki, nem is az apja, csak egy idegen férfi. Lelkében megmagyarázhatatlan nyugalom honolt ennek tudatában. 

     - Habakét csak kiskorodban ismerted meg, de akkor még olyan kicsi voltál, hogy könnyen elhitettük veled, hogy ő az apád. 

     - Miért ment el? - tette fel az először eszébe jutott kérdést Sakara.

     - Azt mondta, nem bír tovább elviselni minket. Próbáltam visszatartani, de csak félrelökött. 

     - És az apám... az igazi... Ő hol van? - kérdezte lánya, mire Natsue csak sóhajtott egy nagyot. 

     - Mondtam már. Itt hagyott minket, és soha többet nem láttam és nem is hallottam róla - darálta ingerülten, mire Sakara felsóhajtott. Azon elmélkedett, hogy szeretne-e még kérdezni valamit. Most itt a soha vissza nem térő alkalom, amikor őszintén beszélhet anyjával. Az utolsó alkalom. De nem jutott eszébe semmi. Fejében a nő szavai visszhangoztak. 

Ha te nem lennél, ez mind nem így történt volna...

Bár meg se születtél volna!

Tehetsz egy szívességet...

Tűnj el!

Lassú, hangtalan léptekkel kisétált a nappaliból, és a fürdőszoba felé vette az irányt, ahol lemosta kezeiről a félig rászáradt vért. 

Miután ezt elvégezte, szobájába ment és egyenruhástól lefeküdt az ágyára. Elaludt.

Három nappal később.

     Már több nap is eltelt azóta, hogy anyja elmondta az igazságot, hogy az, akit eddig az apjának hitt, valójában nem az, mert az igazi elhagyta őket még születése előtt. Bár a lány mindig is erre vágyott, most valahogy mégis furcsán érezte magát. Habake, az álapja, valóban nem tért vissza, úgy tűnt, igaz, hogy végleg elhagyta őket. Natsue azóta a nap óta ki se mozdult szobájából, így nem tűnt fel neki, hogy Sakara sem ment iskolába az elmúlt napokban, persze ha észre is vette volna, valószínűleg akkor sem tett volna semmit.

Péntek reggel a lány úgy döntött elmegy a suliba, mert már nagyon rosszul érezte magát a bezártságtól, és abban reménykedett, hogy ez feledteti majd vele a történteket. Csak az iskola tudott számára a nemrégiben átélt gyötrelmekhez hasonlót nyújtani. Egyedül úgy tudta elhomályosítani a fájdalmat, ha újakat szerez. 

Reggel még beugrott egy boltba, s csak utána indult az iskola felé. Az út alatt megpróbált nem gondolni semmire, ám kevés sikerrel. Újra és újra hallotta azokat a szavakat, amiket anyja mondott neki, s lassacskán kezdte elhinni maga is, hogy ő minden gyötrelem okozója, s hogy nem kellett volna megszületnie, hisz még az apjának is csak gondot okozott. Sosem volt még ennyire szürke a táj a szemében.

Mivel elég korán ért be az iskolába, nem voltak még sokan. Elhelyezett szekrényében pár könyvet, s céltalanul rótta a folyosókat. 

Csak néha futott össze egy-egy diákkal. Közöttük volt az a kosaras fiú is, akit Ginnel látott hétfőn. 

     Ez a reggel arra a napra emlékeztette, amikor először találkozott Yokomizoval. 

Akkor is ilyen tiszta volt a levegő. Erős kíváncsiság fogta el, hogy vajon az ég is hasonlít-e, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve a harmadik emeletre indult, s feltett szándéka volt, kimenni a tetőre.

Nem csalódott. Valóban kísérteties volt a hasonlóság minden téren. A szél is épp úgy fújt, s most is legalább annyira szomorú és életunt volt, mint akkor. Leült a földre, s a tető peremének dőlve elmélkedett. 

Annyira, de annyira látni akarta igazi apját, ám ez lehetetlennek bizonyult. És még ha volna is rá mód, az apja egészen biztosan nem akarna vele találkozni, hisz elhagyta őket, és soha nem jelentkezett. Igazából nem is tudta, hogy miért akar látni egy teljesen idegen embert, de szíve azt súgta neki, találkoznia kell vele. Meg kell ismernie, mert csak úgy nyugodhat meg.

     Már lassan becsöngettek, de ő még akkor is ott volt. Olyan jól érezte magát, hogy képes lett volna egy szempillantás alatt elbóbiskolni. Valahogy minden forgott vele, a hangok összemosódtak, az illatok úgyszintén, csak a messzi fák zöld lombjait figyelte. Nyugtalanul téblábolt élete összetört cserepei között. 

Szédültségéből egy hang rángatta ki.

     - Nem értesz a szép szóból - hallatszott az ismerős hang, mire Sakara hátrapillantott. Gin állt karba tett kézzel a tetőajtó előtt, s szemei lángoltak az indulattól. Úgy tűnt, mint aki mindjárt felrobban. Vagy inkább mint aki azon nyomban ketté reped. Furcsa látványt nyújtottak izzó szemei fagyos tekintetében. Mintha tűz és jég csapott volna össze benne.

     - Yokomizo-kun - lepődött meg a lány. - Mit keresel itt? - kérdezte meg furcsállva, s közben igyekezett összeszedni magát. Felállt a perem mellől, és lesöpörte térdét szoknyája alatt, mert kicsit koszos lett. 

     - Hogy én mit keresek itt? Téged, te szerencsétlen! Három napig eltűnsz, aztán itt találok rád - dühöngött. - Már megint - fűzte hozzá. - Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt az engedélyem nélkül? Azt hiszem nem vetted elég komolyan, amit mondtam neked. Méghogy több időre van szükséged. Ügyes kis félrevezető művész vagy. 

     - Semmit sem csinálok - motyogta a lány, s szemeiben kövér könnycseppek gyülekeztek. - És nem vezettelek félre.

     Egyenruhája ujjával igyekezett letörölni a sós cseppeket, de azok túl gyorsan keletkeztek, így képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Ha egyszer beindulnak a könnycsatornák, akkor nincs megállás. 

     - Most meg miért sírsz? - kérdezte megütközve a fiú, és ellépett a tetőajtótól. 

     - Nem sírok! - érkezett az egyértelműen igaztalan válasz. 

     - De sírsz - állapította meg határozottan Gin. - Valami bajod esett? - tette fel a kérdést és Sakara mellé lépett.

     - Nem, jól vagyok - mondta egy kifacsart mosollyal arcán a lány, ám szemei könnyes csillogása árulkodó jel volt.

Pár perc néma csend következett, amit ismét a fiú tört meg.

     - Gyere, hazaviszlek! - mondta, s megragadta a lány könyökét, aki azonban vad ellenkezésbe kezdett.

     - Nem! Nem akarok hazamenni.

     - Márpedig így nem maradhatsz itt.

     - Jól vagyok, semmi bajom - mondta kapkodva Sakara, s ingujjával ismét felitatta könnyeit. - Látod? Minden rendben. 

Nem akart anyjához hazamenni, így mindent megtett annak érdekében, hogy az iskolában maradhasson. 

Yokomizo hirtelen megérintette a lány homlokát, ami már megint lángolt a forróságtól. Talán az izgalomtól... a keserűségtől vagy más miatt.

     - Megint lázad van - állapította meg semleges hangnemben. - Ez már nem természetes.

     - Csak egy kicsit melegem van, ennyi az egész - tiltakozott Sakara, ám a következő pillanatban minden elkezdett forogni körülötte, mintha egy ócska ringlispílen ülne, ami hol lelassul, hol felgyorsul. 

Bizonyára Gin is észrevette a változást, mert két pillanat múlva már arra lett figyelmes a lány, hogy a fiú felkapja, és elindul vele lefelé a lépcsőn. 

     - Ne! Tegyél le! - kiáltott kétségbeesetten, s behunyta szemét, mert így már annyira szédült, hogy úgy érezte, mindjárt elájul. Arcát Gin mellkasához szorította ijedtében, s mindeközben képtelen volt nem észrevenni, hogy milyen jó illata van az egyenruhájának. Olyan enyhe nyári szellőre emlékeztető illat volt, és teljesen elkábult tőle. Egy pillanatra még kapálózni is elfelejtett, és gátlástalanul magába szívta az egyenruha édes aromáját. Ostoba dolgokon kezdett agyalni: Vajon milyen mosóporral mosták ki ezt az inget? Mert egészen biztos volt benne, hogy ez az illat csak is a ruhából áradhat. Mikor azonban tudatosult benne, hogy még mindig akarata ellenére cipelik lefelé a lépcspőn, ismét ellenkezni kezdett.

     - Maradj veszteg! - adta ki a parancsot Yokomizo. Egészen a földszintig vitte a lányt, s csak akkor tette le, amikor az iskolai rendelőhöz értek. Ekkor bekopogott, s betessékelte Sakarát, akinek időközben szimpla vörösről paprikavörösre váltott arcszíne. 

     Az iskolai orvos megvizsgálta, s azt tanácsolta, menjen haza és pihenjen egy napot. Na persze. Mintha az olyan könnyű lenne - gondolta magában a lány, aki még mindig szégyellte, hogy hagyta idáig cipeltetni magát. Ha képes lenne otthon pihenni, idáig sem jutott volna el. 

     - Majd én hazakísérem. Köszönjük! - búcsúzott el Gin az orvostól, s ruhájánál fogva húzta maga után Sakarát, aki a föld alá süllyedt volna szégyenében. - Nem igaz, hogy nem tudsz magadra vigyázni - mondta lehető leghűvösebb hangját elővéve, s úgy terelgette maga előtt a lányt, mint egy nem szobatiszta kiskutyát. 

     - Sajnálom - hajtotta le bűntudatosan fejét Sakara. - Nem akartam bajt okozni neked már megint. Nem akartam tönkretenni a napod - mondta, s borús gondolatok lepték el elméjét. - Ez a nap... életem legszörnyűbb napjai közé tartozik - jelentette ki, s azon törte a fejét, volt-e egyáltalán olyan napja, ami a nyugalom és a béke jegyében telt. Szavait pár perc néma csend követte. 

     - Gondolom, ha megkérdezném, hogy mi történt, kitérő választ adnál - mondta Yokomizo, a másik arcát fürkészve. 

Sakara legszívesebben igent mondott volna, de valahogy nem volt képes megint elutasítani a Gint. Talán mert félt a haragjától, és nem mert neki ellent mondani. Legalábbis először erre gondolt. Aztán valami más miatt is... Nem bízott meg Yokomizóban, de mégis különös ösztönzést érzett arra beszéljen vele, így végül úgy döntött, hogy elmondja neki egy kicsit elferdítve az igazságot. Aztán kezdjen vele amit akar. Talán ha minden jól megy, még el is válnak útjaik. Talán...

     - Hétfőn... - kezdett bele bizonytalanul. - Mikor hazaértem, megtudtam, hogy az a férfi, akit én egész eddig az apámnak gondoltam, elhagyott minket. Anya szerint én vagyok a felelős ezért. És más dolgokért is... Ugyancsak aznap tudtam meg azt, hogy ő, aki lelépett, nem is az igazi apám volt, mert... az igazi édesapám még születésem előtt elhagyott minket. És anya szerint ezért is én vagyok a hibás. És lassacskán kezdem magam is úgy érezni, hogy igaza van. Hibás vagyok, amiért megszülettem. Ha nem léteznék, minden máshogy lenne. Csak egy nyűg vagyok mindenki számára. A világ jobb hely lenne nélkülem - fejezte be, s szemeiben ismét könnyek gyűltek, de ezúttal volt elég ereje ahhoz, hogy visszatartsa őket. Nagyon meglepődött magán. Képes volt ilyen könnyen kimondani ezeket Yokomizónak, akit még alig ismer. (bár valószínűleg a fiú semmit nem értett az egészből, mert egy perc alatt hadarta el az egész históriát, de ez nem számított) 

Tényleg nem tudott Ginről semmit, mégis úgy beszélt vele, mintha régi ismerősök lettek volna. De ez.. Ez nem így volt. Idegenek voltak. 

     Yokomizo nem szólt semmit, csak némán lépkedett mellette. Arca, mint mindig, semmilyen érzelmet nem tükrözött. Nagy szürke szemeit csak üresen meresztette a lányra. Hosszú percek teltek el így. 

     Az iskola előtt egy taxi várta őket. Mindketten beszálltak, s némán ültek a járműben. 

Az eső lassan eleredt, de olyan puhán esett az autó ablakára, hogy alig lehetett hallani hangját. Sakara úgy érezte, helyesen döntött, hogy elmondta Ginnek az igazságot, ha nem is az egészet. A fiú most nyílván azért hallgat, mert azt hallván, hogy milyen szerencsétlen családból származik, a lehetőségeket fontolgatja. Az lenne a legjobb, ha most azonnal véget vetnének a kapcsolatuknak. Két ilyen különböző ember nem fér meg egymás mellett, még csak játékból sem. Igen, ez így lesz helyes. Nincs semmi baj. 

     Menet közben dugóba keveredtek, s negyed órás várakozás után a fiú úgy határozott, hogy gyalog mennek tovább, mivel már közel voltak. Ez mind szép és jó - gondolta a lány, már csak az nem volt világos, hogy mihez vannak közel. Hova tartanak egyáltalán? 

Öt perc séta után az esőben, már nem bírta megállni, hogy megkérdezze. 

     - Yokomizo-kun, hová megyünk? - kérdezte félősen. 

     - Hazaviszlek - érkezett a tömör válasz.

     - De... Hogyan? Azt sem tudod, hogy hol lakom - állapította meg a lány. 

     - Nem a te házadhoz megyünk. Hozzánk jössz - érkezett a felvilágosítás. 

     - Ho-hogyan? Nem! Oda nem mehetek! - tiltakozott Sakara. 

     - Már miért ne jöhetnél? - tette fel a kérdést ridegen a másik.

     - Yokomizo-kun, most már te is tisztában vagy vele, hogy én milyen családból származom. Tizenhat évig egy másik férfit hittem apámnak az igazi helyett, aki annyira gyűlölt, hogy otthagyott minket, és soha többet nem jött vissza. Az anyám csak egy egyszerű fodrász, és mellesleg utál engem, amiért tönkretettem az életét - fakadt ki kétségbeesetten. - Nem vagyok jó sportoló, még soha életemben nem dobtam kosarat, a fociról nem is beszélve - kezdett bele ostoba érveibe, hogy miért rossz ember ő. - Nem tudok főzni, igaz még soha életemben nem próbáltam, de biztosan nem menne, nekem elhiheted. Nagyon béna vagyok francia nyelvből, egyszerűen egy szót sem tudok belőle, pedig már másfél éve tanulom, és a matekot is utálom. Nem értek a gyerekhez sem, nem vagyok tehetséges semmilyen művészetben, egyszerűen semmihez sem értek. Mégis, hogy nézne ki melletted egy olyan lány, aki még a futóversenyeken is mindig utolsó? Szerintem az állatok is utálnak. Mindig szerettem volna egy kutyát, de ha jobban belegondolok, biztosan egész nap csak ugatna rám, és az őrületbe kergetné a szomszédokat. Az egyetlen amihez értek, az a bajkeverés. Ezt te magad is megtapasztalhattad már többször is. Szerintem... Ezt abba kéne... - dadogott levegőért kapkodva, s táskájából egy borítékot húzott elő. - Igaz két dolgot vettem már a pénzből, de vissza fogom fizetni, az életem árán is, megígérem! Szerzek valahol munkát. Mindig szívesen dolgoztam volna egy cukrászdában. Sok gyerek jár oda... és... - pár másodpercig kénytelen volt leállni a hablatyolással, mert vizes haja szeme elé hullott, és egy pillanatra nem látott semmit, de miután félresöpörte a csöpögő tincseket, ismét rázendített. 

     - Szeretek énekelni magamban, s bár még soha senki nem mondott véleményt, egészen biztosan borzalmas hangom van, és ezzel is mindenkit az őrületbe kergetek, csak nem mondják. Ez az új egyenruha is úgy áll rajtam, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Mikor először felvettem, mindenki engem bámult és sugdolóztak a hátam mögött, szóval rettenetesen nézek ki benne. Hidd el, én csak magamtól akarlak megkímélni - mondta s hosszú monológjának végére érve hevesen kapkodott levegőért.

Ismét pár pillanat csend következett, majd a fiú megszólalt: 

     - A gyengeségeidnek semmi jelentősége - recsegte ridegen, s úgy tűnt, cseppet sem rázta meg az, amit a másik mondott. - Nem érdekel a sport, csak azért űzök többet is, mert elvárják tőlem, ahogy minden mást is. Továbbá csináltass magadnak szemüveget, vagy vegyél új agyat, mert olyan vak és ostoba vagy, hogy az már fáj - tette hozzá, mit sem törődve Sakara sápítozásával és sértődött ábrázatával. - Nem azért bámult mindenki, mert rosszul áll rajtad az új egyenruha - vetette oda a lánynak, s elfordította tekintetét, így az nem láthatta arcvonásait. - A bajkeveréssel egyetértek - fűzte hozzá. 

Sakara nem értette a fiú szavait, de különösebben nem is törődött velük. Nem rettent el, sőt még elszántabb volt. Meg akarta értetni vele, hogy ő nem való hozzá.

     - Nem, látom, te nem érted - sopánkodott. - Mi ketten nem alkotunk jó párost. Hidd el, könnyebb lenne neked, ha megszabadulnál egy ilyen tehertől, mint amilyen én vagyok! Nem is ismerjük egymást, szóval te nem tudhatod, hogy én csak púp vagyok mindenki hátán - mondta, s kezét fejéhez emelte, amely kicsit megfájdult, így hirtelen nem volt képes több ellenérvet kitalálni. 

     - Befejezted? - kérdezte meg Yokomizo, s unott képet vágott.

     - Nem, még nem is beszéltem a... - kezdte el ismét a lány, ám még mielőtt igazán rázendíthetett volna, a fiú egy hirtelen mozdulattal elhallgattatta. Minden egy szempillantás alatt történt, nem úgy, mint a filmekben. Yokomizo megragadta a lány vállát. Először egészen olyan volt a mozdulat, mintha be akarna mosni egyet a lánynak, aztán ez a mozzanat átalakult valami mássá. A jobbegyenes helyett megcsókolta Sakarát, aki a rémülettől megcsúszott a vizes útpadkán, s csak úgy tudott talpon maradni, hogy a másik nyakába kapaszkodott. A pár másodpercig tartó csók hirtelen megszakadt. 

Részletesebb leírás nincs az esetről, mert Sakara nem valami jó megfigyelő, és puszta filmszakadásként élte meg az eseményt. Miután visszanyerte egyensúlyát - még mindig Yokomizóba kapaszkodva - ledermedt tekintettel nézett rá.

     - Remélem, most már befejezted. - Gin hangja a megszokottnál kicsit rekedtebb volt, és szemei a valaha látott legszürkébb ködben vesztek el.