12. Fejezet

12. TÖVIS

Szombat reggel.

     - Nem költözöm hozzátok! - jelentette ki határozottan Sakara, s el se tudta képzelni, egyáltalán, hogy merült fel ilyesmi Gin fejében. Ez teljességgel abszurd és elképzelhetetlen. Úgy gondolta, inkább a híd alatt éjszakázik, mint hogy ezt tegye.

     - Nem is ezt mondtam! - szögezte le Yokomizo, s bevetette a "meggyőző" szemeit. - Azt mondtam, hogy gyere pár napig hozzánk, amíg találunk egy helyet. Mit nem értesz ezen? - Ezt úgy kérdezte, mintha egy diliházból megszökött őrülttel próbálna kommunikálni. Sakara már épp visszabeszélt volna, ám még mielőtt válaszra nyitotta száját, valami tudatosult benne: Tényleg nincs hova mennie. Senkije sincs a fiún kívül, akihez fordulhatna. Olyan elesettül érezte magát, mint egy kidobott kiskutya. Annyi újságot nézett végig, de eddig nem talált egyetlen elfogadható lakást sem.

     - Figyelj már! - rángatta ki Gin, egyre sűrűbb gondolatai, kavargó tengeréből. - Mitől vagy úgy beszarva? Már aludtál is nálam - hozta fel ismét azt a kellemetlen incidenst, és eleresztett egy beazonosíthatatlan vigyort, amitől a lányban rögvest felment a pumpa.

     - Most ezt miért hoztad fel megint?! - rikácsolta idegesen, s érezte, hogy arca lángvörösre sül. - Már majdnem sikerült elfelejtenem.

Zavarában lesütötte szemeit. Annyira szégyellte még mindig magát amiatt, ahogy akkor viselkedett.

     - Miért akarod elfelejteni? - kérdezte a másik, egy sejtelmes mosollyal a szája szélén. - Én nagyon remélem, hogy még sok ilyen élményben lesz részünk - lépett a lány háta mögé, és egészen közel hajolt arcához, úgy suttogta fülébe: - Sok hasonlóan közeli élményben - tette hozzá, végleg elszakítva ezzel a lány utolsó idegszálait is.

     - Te hülye perverz, tudod, ki megy még egyszer egy szobába veled! - dühöngött, Sakara és könyökével behúzott egyet a fiúnak. Yokomizo persze meg sem érezte az ütést, csak harsány nevetésbe tört ki. Úgy tűnt, valami nagyon vicces volt a számára, mert ilyen élénken még nem nevetett semmin. Ez az állapot percekig is eltartott, s mikor befejezte végre az értelmetlen kacagást, otthagyta a másikat, mintha semmi sem történt volna; ám arcán még mindig ott csücsült a gúnyos vigyor. A lánynak végül leesett, honnan jött ez a hirtelen jókedv: Gin csak szórakozott vele, nyílván szándékosan idegesítette fel őt az aberrált dumájával. Ez nagyon is rávall - állapította meg, és kellemetlen érzés tört rá, amiért hagyta magát ilyen csúnyán átverni.

Végül mégis arra kényszeredett, hogy elfogadja Gin ajánlatát, vagyis, hogy hozzájuk költözzön. Nem nagyon volt más lehetősége, a már említett okok miatt. Roppant kínosan érezte magát, úgy érezte lassan belefullad a hazugságok tengerébe. Yokomizóval abban a történetben állapodtak meg, hogy az anyukája kórházba került, ezért most nincs hol laknia, és ezt adták be a fiú szüleinek. Ebben a kis mesében ezernyi buktató volt, Takeru-sensei és Haruka-san mégis az utolsó szóig elhitték, sőt még örültek is neki, hogy végre több időt is eltölthetnek Gin "barátnőjével". Sakara könyökére támaszkodva hallgatta, Gin milyen mesteri módon hiteti el másokkal a valótlant, s úgy érezte, ha ezt a képességet valaki rossz célokra használná fel, az romlásba taszítaná az emberiséget. 

     - Rettentően örülök, hogy hozzánk jöttél, és nem máshoz - lelkendezett Haruka-san, miközben megmutatta a vendégszobát. - Végre együtt tölthetünk egy kis időt. Remélem, ez megfelel - mondta, s kinyitotta a szoba ajtaját. A lánynak a lélegzete is elállt. Egy hatalmas helység tárult elé, vanília színű falakkal, emberméretű ablakokkal, melyeken fehér, habkönnyű függönyök lógtak. Középen egy gondosan bevetett franciaágy foglalt helyet, rajta több tucat apró díszpárna művészi elrendezésben. Tőle jobbra egy nagy gardróbszekrény állt, mellette egy kis csipketerítős asztalka antik székekkel. Az egész olyan volt, mint egy barokk stílusban berendezett kastély egyik hálóterme.

     - Ez nagyon szép - duruzsolta, mire az asszony elmosolyodott.

     - Tudod - kezdett bele, s becsukta maguk mögött az ajtót. - Már régóta el akartam mondani, hogy te különleges helyet foglalsz el a férjem, és az én szívemben, mert a fiúnk olyan közel áll hozzád. Amióta veled van, nyugodtabb vagyok. Ez azért van, mert - halkította el szavait - korábban sose tűnt boldognak. Sok barátnője volt előtted, de mindig olyan furán viselkedett velük, mintha idegenek lettek volna a számára. Kicsit aggódtam is emiatt - komorodott el. - Túl hideg volt velük. Idehozta őket, ám nem tűnt boldognak. Ha csak a boldogság legkisebb jelét láttam volna rajta, megnyugodtam volna. De mindig kimértnek és fáradtnak tűnt. Másnak talán nem tűnne fel az ilyesmi, de én a szemében láttam a fáradságot és ürességet. Persze ő erről sosem volt hajlandó beszélni. Velem sosem - tette hozzá, s leült Sakara mellé az ágy szélére. Anyáskodó tekintettel végigsimította kusza haját, miközben merev tekintettel figyelte. Sakara megborzongott. Egyrészt attól a pillantástól, melyet a nő küldött felé, másrészt elrettentette a gondolat: Gint így is ijesztő jelenségnek tartotta, és el se tudta képzelni, hogy valamikor még ennél is kimértebb volt.

     - Ezért gondolom azt, hogy téged igazán szeret - nézett rá Haruka-san, s egy kedves mosolyt küldött felé. Pillantása felengedett, és ismét a régi kedves arc köszönt vissza.

Sakara szíve belefájdult a gondolatba, hogy hamarosan eljátsszák a szakítást, és ezzel fájdalmat okoznak majd Haruka-sannak, aki annyira boldognak tűnik. Ám amiről a nő beszélt, (hogy Gin vele kedvesebb, mint előző barátnőivel) nem volt nagy talány: Ők csak tettették a szerelmespárt, Yokomizo nyílván ezért bánt vele másként. Felmerült benne a kérdés: Mire gondol Gin, amikor egyedül van? Amikor semmi nem befolyásolja őt. Mire jó ez az egész?

A csodás vendégszobával csak egyetlen egy probléma volt. Yokomizo szobájának szomszédságában állt, ami eléggé feszélyezte a lányt, mert így állandóan találkoztak egymással. Sakara nem volt tisztába az érzéseivel a fiút illetően. Bizonytalannak érezte magát, ami nem csoda, hisz az ellentétes erők százfelé akarták szétszakítani. Ott volt az a vonzalom, ami kicsapott szikra módjára tűnt fel szívében. Úgy érezte kötődik Yokomizóhoz, jobban, mint bárki máshoz, és jól érezte magát a társaságában. De nem volt abban bizonyos, hogy ez a szeretet nem csak azért született meg, mert a fiú annyiszor megmentette.

Sokszor gondolkozott el azon, hogy mi lenne, ha ez az egész sosem érne véget. Ha ő és a fiú együtt maradnának. Ha Gin nem csak a játék kedvéért lenne vele, hanem mert... mert... talán...

A mondat végét hiába kereste, nem találta. Egy olyan fiú, mint ő, nem való egy magam fajtához - mormolta sokszor, ám mintha szíve allergiás lenne erre a gondolatra - mindig megfájdult.

Yokomizóéknál lakni olyan volt, mint meseországban tengetni az időt. Minden olyan nyugodt, tökéletes, izgalmas volt. Sakara sok időt töltött Yokomizo kishúga, Nana-chan szobájában, mert a kislány fejébe vette, hogy a lány a legtökéletesebb játszópajtás. A kifulladásig barbie-ztak, rakták a legót, öltöztették újabb és újabb ruhákba a babákat. Olyan volt, mint egy második gyerekkor. Ahogy ott ült a rózsaszín szobában, a rózsaszín párnák között, Sakara úgy érezte, megint az a kislány, aki réges-régen volt, aki csak sóvárogva bámulta a kirakatban a játékokat, és tudta, soha egyetlen egy se fog a kezébe kerülni. 

Eltelt a szombat, majd a vasárnap, és már a harmadik stílusban dekorálták ki Nana-channal a babaházat. Sakara épp próbálta a hátsó szobában elhelyezni a miniatűr televíziót, amikor észrevette, hogy Gin áll az ajtóban, és tágra nyílt szemekkel nézi őt. Zavarában elejtette a kis tárgyat, és sebesen elkapta kezét a háztól. Alaposan elpirulva tekintett föl a fiúra, és várta a gúnyos megjegyzéseket elfoglaltságát illetően, de ez alkalommal egy sem érkezett. Nana-chan mintha misem történt volna, vidáman dudorászott tovább, s rakosgatta az apró berendezési tárgyakat. Yokomizo némán meredt Sakarára, mintha mondani, vagy tenni akarna valamit, de meg se mozdult. A lány kíváncsi szemekkel tekintett vissza rá, s hosszú percekig nézték így egymást. Végül Nana vetett véget a néma románcnak, mert Sakara kezébe nyomott egy babát. A lány gondosan belefektette az apró tárgyat egy mini ágyba, s mire visszafordult az ajtófélfa mögött már nyoma sem volt a fiúnak.

     Szokatlan medrekben folytak a dolgok. Sakara furcsállva konstatálta, hogy amióta a házban van, Gin egyszer sem csókolta meg, nem is közeledett felé, pedig máskor óránként letámadta. Nem mintha ez zavarta volna, csak nem értette, mi változott meg ilyen hirtelen. 

Most, hogy ilyen közel laktak egymáshoz, sokkal többet tudott meg Ginről. Mintha ez idáig nem is ismerte volna igazán. A fiú órák hosszat bújta a könyveket. Lehetett már iskolai tankönyvet, orvosi könyveket, sőt még madárhatározót is látni a kezében. Sakarának fogalma sem volt, hogy az utóbbira minek van szüksége, mindenesetre élvezettel lopakodott bizonyos időközönként a szobája elé, hogy megnézze, éppen mit olvas. Olyan nyugodt volt a tekintete olyankor, mintha nem is ő lenne. Arcáról eltűnt minden hidegség, és helyére valami megmagyarázhatatlan vonzó báj költözött, amitől még ezerszer helyesebb lett. Olyankor legszívesebben maga Sakara csókolta volna meg őt, de persze sosem tette. Csak távolról figyelte. 

A lány természetesen kötelességének érezte, hogy besegítsen Haruka-sannak a házimunkában, s ez kapóra is jött. Mikor száraz törölközőt vitt a Yokomizo szobájából nyíló fürdőszobába, egyetlen pillanatot sem mulasztott el, hogy alaposan körülnézzen, persze csak diszkréten. Mindent a szemnek, de semmit a kéznek.

Úgy érezte, találni fog valamit a fiúnál, ami közelebb hozza őt az igazsághoz, vagyis a titokhoz. Gin titkához. Sajnos azonban csalódnia kellett. A világon semmi gyanúsat nem észlelt, s így utólag bűntudata is volt, hogy kutakodott, még ha csak szemmel is. A szobája ugyanolyan volt, mint amikor utoljára látta. Sok bútor, de kevés más. Az a kép arról a barna, göndör hajú lányról még mindig ott volt a polcon. Sakara ezúttal közelebbről is szemügyre vehette, és még mindig ijesztőnek találta óriási szemeit, azonban most másként tekintett a fotóra. Minél többet nézte, annál szebbnek találta az ismeretlen lányt. Az egyetlent, aki olyan közel állhat Yokomizóhoz, hogy még kép is van róla a szobájában.

     Furcsa. Sakara úgy érezte közelebb kerülnek egymáshoz, ha két szomszédos helyiségben laknak, mégis úgy tűnt, minden nappal egyre távolodnak egymástól. Legalábbis, ami Yokomizót illette.

Kerül. Egészen biztosan kerül - dörmögte magában a lány, amikor már harmadszor futottak össze, és a fiú egyetlen szó nélkül, elég sietősen távozott. Pedig annyi mindenről akart beszélni vele. El akarta mondani neki, hogy már tudja, az apja orvos, hátha ez hasznos információként szolgál majd a kutatásban, továbbá azt is el akarta újságolni, hogy anyja miket mondott az orvos gyerekekről, de nem volt alkalma. Mintha Yokomizo nem is vette volna észre.

A vacsoránál Takeru-sensei lelkesen magyarázta a bakteriológia pontos menetét.

     - Enteropatogén baktériumok kimutatása és tenyésztése mikroszkópos kép alapján, azonosítása... bla, bla, bla...

Sakara már nem tudta, hogyan jött szóba a téma, de nem is figyelt igazán oda. Minduntalan Gint nézte, aki csakugyan mintha ott se lenne, üres tekintettel meredt az asztalra. A lány már kezdte azt hinni, haragszik rá valamiért.

     Hétfő. Ismét iskolába kellett menni, Sakara nem nagy örömére. Azt volt a legnehezebb elviselnie, hogy úgy kellett tennie, mintha semmi nem történt volna, pedig hát mennyi mindenen ment keresztül. Sokat gondolkozott azon, hogyan kerülhetné el az iskolába menetelt Yokomizóval - akinek kivételesen volt délelőtt órája -, mert az nem lett volna valami szerencsés, ha egyszerre mennek; még valaki megsejti, hogy együtt laknak. Azonban aggodalomra nem volt ok. Mire Sakara felkelt, Gin már réges-rég elment az iskolába anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna.

Yume-chan is úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ami végül is nem róható fel neki, hisz vele valószínűleg tényleg nem történt semmi.

     - Sakara-san, képzeld el... - szólította meg a padon ernyedten végigterült diákot, akinek már meghalni sem volt kedve. Makano nemrég kezdte el a keresztnevén szólítani, minden kérdezés nélkül, de ez nem zavarta. Így még inkább hasonlítottak a barátokra.

     - Mit? - érkezett a kérdés, tettetett érdeklődéssel.

     - Micho, Kimiko meg még páran egyfolytában rólad és Yokomizo-kunról beszélnek, és azt mondják, hogy te biztosan megátkoztad őt, amiért veled jár. Hát nem nevetséges? - kacagott fel jólesően a lány, de Sakarának nem volt kedve nevetni. Nem azért, mert megsértődött. Már egyáltalán nem érdekelte, hogy mit beszélnek róla, csak épp volt elég baja, melyek jelen pillanatban fontosabbnak tűntek ilyen kis pitiáner dolgoknál.

1. Nem volt lakása.

2. Bár Yokomizo lekezelte, még mindig szörnyen fájt a nyaka.

3. A fiú utálta őt.

A harmadik megállapítást ma reggel tette. Bántotta Yokomizo viselkedése. Mintha ott se lett volna, pedig pont ő volt az, aki annyira erőltette a hozzájuk költözést.

     - Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan Makano, s leült Sakara mellé. - Olyan gondterhelten néztél.

     - Nincs semmi baj - igyekezett egy mosolyt erőltetni arcára a másik. - Csak fáradt vagyok, ennyi.

Ólomlábakon vánszorgott az idő, mintha meg akarna állni, pedig a tanév utolsó hete kezdetét vette. Már mindenki nyári szünet lázban égett, egyedül Sakara nem. Ő még azt sem tudta, hogy mit hoz számára a holnap, nemhogy a nyár. Egyik szünetben sem találkozott Ginnel, de nem is számított másra. Az utolsó óra után, összefutott Riikóval, az Aoyama fanklub egyik tagjával. Sakarában még élénk emlékek éltek erről a lánycsapatról. Minden tag szerelmes volt Harasawába, s őt kérték meg, hogy mondjon pár jó szót az érdekükben a fiúnál. Persze ez sem úgy sült el, ahogy tervezték. Aoyama végül Sakarát kezdte el ostromolni, de úgy tűnt ez csak valami hirtelen fellángolás volt. Már nagyon régóta nem találkoztak.

Riiko meglepő hírekről számolt be. Elmondta, hogy a klub feloszlott, mert már nem szerették olyan odaadással Harasawát, mint régen.

     - Az utolsó hírem róla, hogy valami bögyös vörösnek csapta a szelet - vetette oda hűvösen. - Annak a hosszú hajú kis édesnek, aki egyszer Yokomizónak is szerelmet vallott - mondta leplezetlen megvetéssel. Sakarának egyből beugrott, kiről is van szó. Nagyon is emlékezett arra a gyönyörű lányra, aki egy nap az iskola udvarán mindenki szeme láttára mondta azt Ginnek, hogy járni akar vele. Ez a tényállás elgondolkoztatta a lányt.

     - Kyou-san, hidd el, Aoyama egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint amilyennek mutatja magát.

Sakara még meg akarta tudakolni, hogy hogyan érti ezt, de Riikónak volt még egy órája, és már el is késett, így elváltak. A lány miközben tantermük felé baktatott, jobban elgondolkozott azon, amit hallott. Hogy értette azt, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatja magát? - tanakodott. - Miért mondta ezt? Akármennyire is erőlködött, nem tudott rosszat hinni Aoyamáról. Mi lehet olyan szörnyű, ami miatt Midoriék ennyire kiábrándultak belőle?

A tanteremben még összeszedte maradék írószereit, melyeket elegáns mozdulatokkal táskájába szórt, és vállára vette a hátizsákot. Megint eszébe jutott Yokomizo. Ha a fiú nem lenne olyan furcsa, akkor biztos együtt mennének haza. Olybá tűnik, a tanév hátralévő napjait így fogják eltölteni, hogy nem szólnak egymáshoz. Erre a gondolatra szomorúság lett úrrá lelkén, mert megint eszébe jutott, hogy hamarosan a játék végére érnek.

Hirtelen erős vágy fogta el, hogy felmenjen a tetőre, ahol minden elkezdődött. Persze nem akart leugrani, csak egyszerűen érezni akarta odafent a szelet. Mintha azóta a nap óta valamiféle különös erő kötné össze őt azzal a hellyel. Ha sokáig nem ment fel, elkezdett vágyni utána, fel akart állni ismét a tetőperemre, hogy újból lássa onnan fentről a világot. Ez a különös vonzódás, valamilyen szinten ijesztő is volt. Maguktól indultak el lábai, s közben másra se tudott gondolni, csak arra, hogy ismét a hajába kap majd az különös szél.

Hangtalan léptekkel elindult a terem kijárata felé, amikor hirtelen útját állták. Az a szokatlan érzés, ami a tetőre csábította, szappanbuborék módjára pukkant ki, s a lány újból a valóságban találta magát, mint aki egy mély álomból ébredt. Egy ismerős arc állt előtte. Hogy a macska rúgja meg, az emlegetett szamár. Ez különös. Roppant különös.

Aoyama-kun állt előtte teljes valójában. Dús, egyenesszálú fekete haja volt még mindig, és gyöngysor fogsora. Magas volt, legalább olyan magas, mint Gin, és csábító, igéző mosolya.

     - A... Aoyama-kun? - hebegte Sakara, aki valóban meglepődött. Csak emlegetni kellett a fiút, máris megjelent. De mit keres itt?

     - Kyou-san, jó újra látni téged - köszöntötte Harasawa, s kedves pillantást vetett rá szép szemeivel. A lány valószínűleg nem is tudta volna levenni róla a tekintetét, ha nem jut eszébe Riiko figyelmeztetése: "Hidd el, egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint amilyennek mutatja magát!" Még mindig nem tudta, mire vélje ezt.

     - Téged is! - mondta meglepetten és viszonozta a mosolyt.

     - Ráérsz egy percre? - tudakolta Aoyama, s belépett az osztályterembe anélkül, hogy megvárta volna a választ. Sakara követte. Minden olyan tökéletes volt a fiúban, hogy az már szédítő. Túlságosan makulátlan. Yokomizo korán sem volt tökéletes. Goromba volt, fagyos és néha ijesztő is, ezzel szemben Aoyamában nem volt kivetni való, és ez épp elég furcsa volt. Miért csak most szúrt nekem szemet? - töprengett, aztán magához tért: Riiko miatt már rémeket látok - panaszkodott gondolatban. Nincs ezzel semmi baj. Már egyből gyanakodni kell, ha valaki minden elvárásnak megfelel?

     - Rég nem találkoztunk. Hiányoztál - nézett rá Harasawa, s ismét eleresztett egy lágy mosolyt, melyet a lány igyekezett ismét viszonozni leplezendő, mennyire ideges, és tanácstalan. Egyáltalán mit akar tőlem már megint? Hónapok óta felém se nézett, és most megint megjelenik - kavarogtak gondolatai. - Ráadásul már mindenki tudja, hogy Ginnel járok. Vagyis nem járok vele, csak úgy teszünk, de az végül is, ha úgy vesszük ugyanaz, hiszen mindenki azt hiszi, hogy mi valójában, és ez a lényeg, így nem számít, hogy igazából... őőő... - Elveszett bonyolultra szőtt elmefuttatásában. - Á mindegy!

     - Aoyama-kun, mit szeretnél? - tért a lényegre a lány. El akarta kerülni a hosszas bájcsevejt.

     - Csak látni akartalak - mondta nemes egyszerűséggel a fiú, s közelebb lépett a másikhoz. Olyan közel, hogy az már félreérthető volt. - És meg akartam mondani, hogy rossz volt nélküled.

Ennek meg mi baja van? Most miért mond ilyeneket? - zavarodott meg teljesen Sakara.

     - Te miről beszélsz? - fogta könnyedre a figurát, mert még mindig úgy érezte, hogy ez csak egy vicc lehet. - Soha nem volt közöttünk semmi, még barátság sem, ami ennyire fájdalmas elválással járna - magyarázta, megőrizve tettetett vidámságát. Nem akarta kimutatni aggodalmait. Minduntalan csak Riiko szavai jártak a fejében, de próbált nem figyelni rájuk. Hinni akart abban, hogy Harasawa egy tökéletes fiú, és nincsenek rossz szándékai. Nem véletlenül szeretett bele valamikor.

     - Aoyama-kun - nézett rá komolyan a másikra, látva tanakodó arcát. - Minden lány örülne egy olyan barátnak, mint amilyen te vagy - magyarázta tárgyilagosan. - Hidd el nekem, hogy az iskolában bárki a legnagyobb örömmel lenne a barátnőd. Ha csak egyetlen pillantást vetnél feléjük, tudnád. - Itt tartott egy szusszanásnyi szünetet, majd ismét belekezdett: - De én nem...

     - Nem mondasz igazat - vágott közbe Harasawa, és olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett érteni. - Hazugságokkal próbálod elfedni magad. Miért nem beszélünk nyíltan?

     - Aoyama-kun miről beszélsz? - értetlenkedett a lány, és nagyon megdöbbent a fiú szavain. - Amit mondtam, az a színtiszta igazság.

     - Csak beszélsz! - csattant fel hirtelen Harasawa, s villámló tekintettel mustrálta a lányt, aki egészen megrémült ettől a nem várt reakciótól. - Azt mondod, hogy minden lány örömmel lenne a barátnőm, de mégsem vagy őszinte, mert Yokomizóval jársz, és nem velem.

     - Hogy mi? - érkezett a döbbent kérdés. - Miről beszélsz? Nem értem.

     - Azt mondod, minden lány örülne nekem, de te mégsem akarsz az enyém lenni! - sziszegett a fiú, tőle szokatlanul érdes hangon.

     - Én nem... - mentegetőzött a lány. Nem értette, hogyan keveredhettek ilyen veszélyes vizekre. Egyáltalán, hogyan jött szóba mindez? - Igaz, hogy Yokomizo-kunnal járok, de ez nem úgy van, ahogy gondolod - már azt se tudta mit beszél. - Yokomizo-kun és én köztem ez az egész sokkal bonyolultabb, mint gondolnád.

     - Akkor szakíts vele, és legyél az én barátnőm! - kiabálta szinte követelve Aoyama, s vállon ragadta Sakarát, aki a rémülettől a falnak esett. Azok a lágy szemek, hogy változhattak át ilyen gyorsan egy tűzet fújó sárkány, véres pupilláivá? A fiú szeme izzott a dühtől. 

     - Nem szakítok Yokomizo-kunnal, és most eressz el! - kiáltott vissza dacosan, de a fiú csak még erősebben megmarkolta őt. Próbált kiszabadulni szorításából, de túl erősen fogta. Nem olyan lágyan, ahogy Gin szokta, hanem durván és erőszakosan, fájdalmat okozva. 

     - Ha nem jössz önszántadból, akkor erővel veszlek el tőle! - mennydörögte Harasawa, s egy szempillantás alatt szájon csókolta Sakarát, egy eszelős őrült módjára. A lány képtelen volt ellenkezni, olyan erősen fogta a vállát. Minden egy szempillantás alatt történt, még fel sem eszmélt, és máris ennek az őrültnek a martalékává vált.

Miért? Miért derül ki minden emberről a végén, hogy egy álságos, számító szörny, aki csak játszik mások érzelmeivel? Yokomizo is ilyen lenne valójában? Hát mégis anyjának volt igaza, és nem lehet senkiben megbízni? Talán így van.

Mikor végre elváltak ajkaik, Harasawa a nyakát kezdte el csókolgatni, amitől a lánynak felfordult a gyomra. Az az ember, akit egy perccel ezelőtt még a tökéletes fiúnak hitt, valójában egy durva és erőszakos alak. Sakara minden nappal egyre inkább elvesztette a hitét az emberekben. Most tudatosult benne, hogy mindegy mi történik, mindig jön egy Habake, aki megkeseríti majd az életét.

Azt kívánta megint, bárcsak leesett volna aznap reggel a tetőről, amikor még nem rontották meg jobban. Az előző este jutott eszébe, mely még mindig gonosz szellemként kísértette őt.

Sötét és borús idő volt... Hiába szaladt, az árnyék folyton követte, nem hagyta egyedül. Mindegy milyen messze futott, jött utána, mint holmi szellem. Lassan eleredt az eső... Hideg vízcseppek pöttyözték az utcai lámpák sárga fényét. Hirtelen egy kéz borult esőtől áztatott vállára, s szorosan átkarolta úgy, hogy mozdulni sem bírt. Nyirkos tapintása végigszánkázott a lány hátán, le egészen a szoknyájáig, Forró lehelet csapta meg reszkető nyakát, majd egy másik kéz tapadt szájára olyan erősen, hogy levegőt se kapott...

     - Elég! - kiáltott, de Aoyama nem törődött vele. - Ne érj hozzám, elég! - mintha egy mély kút aljáról hallatszott volna hangja. A fiú ismét ajkára tapasztotta száját, ám hirtelen el is vette, és két lépést hátrált. Sakara először nem értette mi történt. Hunyorogva tekintett maga elé. Látta a fekete hajút egy méterre tőle, de nem őt nézte. Harasawa háttal állt neki, a terem ajtaja felé tekintve.

     - Pont a legjobbkor - nevetett fel gúnyosan. - Most láthatod, hogy vesztettél. Ismerd el a vereséget, Gin!

Hogyan? Sakara abban a pillanatban vette észre a bejáratnál álló Yokomizót, aki üres szemeit meresztette kettejük felé. Aoyama hát neki szólt. De mi ez az egész?

     - Most mondd, hogy nem érdekel! - harsant ismét a fiúra Harasawa, s egy diadalittas pillantást vetett rá, majd magához vonta a lányt, aki már semmit sem értett. Miről beszél? Miért mondja ezeket? Esdeklő pillantást vetett Ginre, de az mintha nem is látná. Sakara érezte, hogy valami olyasmibe csöppent, amit csak ők ketten érthetnek, mégis már nagyon elege volt abból, hogy ilyen tudatlan. Sosincs tisztában a részletekkel, ami elég nagy szemétség, hisz itt róla is szó van.

     - Ereszd el! - szólt a fekete hajúra Yokomizo. Hangja halk és nyugodt volt, mintha csak a tévé távirányítóján veszekednének.

     - Most mérges vagy? Elértem, hogy dühös legyél? - nevetett fel eszelősen a másik, s ismét magához szorította Sakarát. - Ezúttal sikerült kihoznom a sodrából a jéghideg herceget? Na milyen érzés, ha valami olyanra teszem rá a kezem, ami valóban fontos neked? Vagy talán nem az? Mondd Kyou-san szemébe azt, amit korábban minden lány szemébe mondtál, akiket sikerült ellopom tőled! - zihálta. - Gyerünk, most mondd, hogy nem érdekel! Hogy nem érzel semmit, amikor Kyou-sant az én karjaimban látod, hogy ő csak egy újabb lány, akit kihasználtál. 

     - Yokomizo-kun, mi ez az egész? - vonta kérdőre riadt hangon a lány, s próbálta ellökni magától Aoyamát.

- Gyerünk, Gin! Mondd meg neki, mit gondolsz! - szólalt meg ismét a fekete hajú. - Mondd meg az igazat, és add nekem önszántadból Kyou-sant! Kivételesen most nem csak a te szenvedésed motivál - mondta, és egy leheletnyit engedett szorításán. A lányra pillantott, és mintha elgondolkozott volna valamin. 

Hosszú percekig néma csöndben ácsorogtak a teremben. Sakara visszafojtott lélegzettel várta a magyarázatot, már mindegy volt, hogy ki adja. Yokomizo arca rezzenéstelen volt. Egyszerűen élettelen, ami kezdte nagyon feldühíteni a lányt! Miért nem mondasz már valamit? - vonta kérdőre szemeivel.

Aoyama némán állta Yokomizo pillantását, majd egy alattomos mosoly ült ki arcára.

     - Az sem zavar, hogy megcsókoltam? - kíváncsiskodott, mire mintha megrezzentek volna Gin szemei. - A nyakát is végig csókoltam, úgy, ahogyan még lehet, hogy te soha. Láttad magad is. Nem bosszant?

     - Mondtam, hogy ereszd el! - dörrent fel Yokomizo, aki hajlandó volt végre megszólalni, s most mintha már mérges lett volna. - Elegem van a hülye kis játékaidból - dühöngött. - Bolond voltál régen is, most is az vagy. De ezúttal túlléptél azon a határon, amit megengedtem neked. Sakara, gyere ide! - utasította a lányt, aki azonban képtelen volt megmozdulni az erős szorításból. A másik nem akarta elengedni. Épp ellenkezőleg. A lány hajába túrt szenvedélyesen, és ismét megcsókolta olyan hévvel, hogy Sakara beleremegett.

Ezután minden egy szempillantás alatt történt. Yokomizo ott termett mellettük, és behúzott egy jobbegyenest Harasawának, aki nyöszörögve a földre rogyott, így a lány csuklója végre fellélegezhetett. Legalábbis azt hitte, ám rögvest azután Yokomizo kapta el a karját, és magához vonta. Ez már ismerős érzés volt. Jó volt megint Gin karjaiban lenni. Csak ez az egész ügy... Minden olyan furcsa. Mi történt pontosan?

     - Gyere, menjünk! - tessékelte ki a teremből Sakarát a fiú, s magára hagyták a padlón is eszelősen nevető Aoyamát. A lány még sajnálta is egy kicsit, de nem mondhatta azt, hogy "Hé figyelj! Segítsünk neki!", végtére is nagyon komoly vádak merültek fel ellene.

Ugyanakkor már Ginről se tudott mit hinni, mert Harasawa roppant furcsa dolgokat mondott róla. Yokomizo még sohasem fogta ilyen erősen a karját, mindig figyelmes volt és előzékeny. Úgy tűnik nagyon ideges lett. Miért? Örökké csak ez a szó. Miért? Miért? Miért? Miért? 

És mikor kap már végre egy választ? Valaki felvilágosítja egyszer? Gin se szól semmit, csak rángatja maga után, mint egy hülye kölyökkutyát. Állj! Meg akart állni és válaszokat követelni. Vagy válaszol neki a fiú, vagy addig üvölt, amíg ki nem szakad a dobhártyája.

     - Yokomizo-kun, állj! - tépte ki a karját, mikor már az iskola területén kívül voltak. Nagyon dühös volt mindenre és mindenkire. - Nem megyek tovább, ha nem mondod el, hogy mi volt ez az egész - makacsolta meg magát. - Nem bírom már ezt tovább - halkult el hangja. - Tudom, hogy kötöttünk egy alkut... De talán nem kérek sokat, ha azt akarom, hogy mondd el nekem, mi folyik itt.

A fiú csak némán meredt rá. A szél verdeste a fák lobjait, melyek zúgolódva zizegtek az utak fölött.

     - Miért nem beszélsz hozzám? - lábadt könnybe Sakara szeme. - A házatokban se beszélsz velem, mintha ott se lennék, mintha nem is ismernél. Aoyama-kunnak igaza volt, én nem érdekellek téged. Csak a hülye játékodhoz kellek, de ebből már nagyon elegem van - suttogta holtra vált arccal. - Játszol az érzéseimmel, és ez nagyon fáj. Azt hittem, hogy barátok vagyunk. De már látom, hogy nem. Túl naiv voltam már megint - mosolyodott el keserűen. - A francba - nézett fel fájdalmasan, és el akart futni, de persze a fiú még ezt a lehetőséget is elvette tőle. Elkapta a lány karját, és visszarántotta. - Eressz el, nem akarlak látni! - sírt Sakara, s próbált kibújni karjai közül. Már nagyon elege volt mindenből. Yokomizo mögé állt, és hátulról szorosan átkarolta.

     - Kérlek, ezt fejezd be - suttogta fülébe halkan, szinte kedvesen, s továbbra sem engedte el. Egészen addig várt, amíg a lány végre felhagyott a menekülési szándékkal. Mozdulatlanul álltak. - Ha ilyeneket hiszel, akkor nagyon buta vagy - folytatta a fiú. - Csak annyira érdekelsz engem, amennyire a madarat az ég, vagy a halat a víz. De persze te ebből semmit sem hiszel el - állapította meg üresen.

     - Ha ez igaz, akkor miért viselkedsz így? - faggatta elcsukló hangon Sakara, s már nem próbált kiszabadulni. - Most sem vagy hajlandó megmagyarázni a történteket.

     - Rendben! - adta be a derekát a fiú. - Elmondok mindent, ha ígéred, hogy végighallgatsz és nem szaladsz el.

A lány némán bólintott. Ekkor a fiú eleresztette őt.

     - De előbb üljünk le - mondta Gin Sakara kérdő tekintetét látva, azzal mindketten helyet foglaltak egy padon a közeli parkban. Abban a parkban, ahol egyszer csókolóztak, és ahol megtapsolták őket. Gyönyörű fák voltak ott, az egész mérhetetlenül romantikus volt -- békés és nyugodt. Pont a Sakara fejében tomboló érzések szöges ellentéte. Csak azért volt hajlandó maga körül megtűrni ezt a környezetet, mert úgy gondolta, ez az ára annak, hogy megtudja az igazságot.

     Hajukat finoman verdeste a szél. Yokomizo elülső tincsei éppen szeméig értek el, így a barna zuhatag eltakarta az egyébként is érzelmekkel fukarul bánó szürke szempárt. Percekig csak némán ültek egymás mellett, és minden másodperc egy-egy kínzó tűszúrás volt Sakara számára. Tudni akarta, mi az oka mindennek, hogy Harasawa-kun miért csinálta azt... amit csinált, és miért mondta azokat a dolgokat. Felrémlett előtte a tüzesen lángoló sötét szempár, és megborzongott. Nem azt a fiút látta, akit ismert.

     - Remélem, elhiszed majd, amit mondok, és nem fogsz őrültnek tartani - szólt Yokomizo kissé bizonytalanul.      - Csak arra kérlek, hogy hallgass végig és próbálj megérteni - fordult hozzá, és látszott rajta, hogy ellenére van a beszélgetés, ám ez Sakarát nem érdekelte. Határozottan bólintott jelezve, hogy megértette a másik minden szavát. Erre a fiú fáradtan felsóhajtott, és felnézett a fákra, mintha valami nagyon érdekeset látna ott. Körülbelül fél percig ültek így, majd kelletlenül megszólalt:

     - Emlékszel még arra, amikor azt mondtam neked, hogy nem ismered Aoyama igazi énjét? - kérdezte, és a lányra pillantott. Alig pár másodperc kellett, és a Sakarának beugrott, miről beszél. Bólintott, mire Gin keserűen elmosolyodott.

     - Ez az után volt nem sokkal, miután megtudtam, hogy milyen sok időt töltöttél vele. Kézen fogva sétáltatok az udvaron, engedted, hogy hazakísérjen, noha engem mindig visszautasítottál - idézte fel.

     - Neki sem engedtem meg, hogy hazáig kísérjen - tiltakozott a lány. - Mindig csak egy darabig jött el velem, ahogy te is. De most már tudod, hogy miért nem akartam, hogy a házunkhoz gyere - mentegetőzött.

     - Tudom - fojtotta belé a szót a fiú. - Nem is ez a lényeg.

     - Akkor mi?

     - Ha fel tudod idézni... akkor talán rájössz, hogy Harasawa az után tűnt el az életedből hosszú időre, miután én figyelmeztettelek, hogy kárt fog benned tenni - magyarázta. - Nem volt gyanús, hogy hirtelen alig láttad őt?

     - Mit akarsz ezzel mondani? - vonta fel a szemöldökét a lány.

Gin megint sóhajtott egyet.

     - Én intéztem el, hogy többé ne menjen hozzád - jelentette ki érdes hangon.

     - Hogyan?

     - Miután megtudtam, hogy milyen közel kerültetek, megkerestem Aoyamát, és megkértem rá, hogy hagyjon békén téged.

     - Megkérted? - döbbent le a másik. - Mi az, hogy megkérted?

     - Könnyű volt hatni rá. Tudtam, mit kell mondjak, hogy ne akarjon többé a közeledbe menni. 

     - De Yokomizo-kun, mégis, hogy tehettél ilyet? - fakadt ki Sakara.

     - Mondtam, hogy hallgass végig! - szólt közbe a fiú ellentmondást nem tűrő hangon. - Utána tombolhatsz, ha akarsz, de előbb hallgass meg. Mint mondtam, tudtam, hogy mit kell elhitetnem Aoyamával, hogy többet ne menjen a közeledbe. Azt mondtam neki, hogy te egyáltalán nem érdekelsz engem, és, hogy felőlem azt csinál, amit akar. Persze ezzel elértem, amit akartam: Nem is láttad őt azóta - eltűnt. Tudtam, ha elhitetem vele, hogy közömbös vagyok irántad, akkor békén hagy majd. És igazam volt. Egészen a mai napig nem bukkant fel.

     - Nem értem - csóválta a fejét a lány. - Mire volt ez jó?

     - Harasawa jelleme sokkal bonyolultabb, mint azt másoknak mutatja - folytatta Gin. - Senki nem tudja, mi is jár valójában a fejében. Azt, hogy ki is ő valójában egyedül én tudom. Senki más nem ismeri őt. Talán nehéz elhinni, de évekkel ezelőtt a legjobb barátom volt - mondta keserű éllel és arca egy torz mosolyba rándult. - Lefogadom, azt se tudják róla, hogy intézetben nőtt fel. Én már akkoriban sokat jártam a kórházba, és egy nap ott találkoztam vele. Felgyújtott egy szobát az intézetben, és kisebb égési sérülésekkel hozták be. Narumi kezelte őt - mondta, s mintha itt kicsit elhalkultak volna szavai. Pár percig némán hallgatott, majd folytatta: - Néhány hétig bent tartották a kórházban, s mi ezalatt az idő alatt elég jó barátokká váltunk. Én voltam akkoriban Harasawa egyetlen barátja. Furcsa gyerek volt akkor is: állandó megfelelési kényszer gyötörte, úgy érezte, amiért árva, neki nem ugyanaz jár, mint a többi gyereknek, s ezért sokkal jobban törtetett és ragaszkodott a dolgokhoz. Így utólag rájöttem, hogy a mi barátságunkat is csak egyfajta kihívásnak tekintette. Kíváncsi volt rá, hogy milyen messzire tud elmenni egy olyan valakivel, aki teljesen más helyzetben van, mint őt. Valamiért azt hitte, hogy mindenki, akinek van családja és a szülei gazdagok, társadalmilag felette áll, és ez nagyon bosszantotta. Ám ez engem akkoriban még nem érdekelt, és talán nem is vettem észre egyből. Sok időt töltöttünk együtt, s én azt gondoltam, hogy igazán jó barátokká váltunk. Aztán történt valami. - Hirtelen megakadt hangja, mintha elfelejtette volna a történet folytatását. Szemei ködbe borultak, és percekig csak némán figyelt.

     - Jól vagy? - aggodalmaskodott a lány. Yokomizo nem felelt, csak finoman megfogta Sakara kézfejét és végigsimította. Pár pillanat telt el így, majd a fiú folytatta:

     - Harasawa barátság helyett egy idő után őrült féltékenységet kezdett érezni felém, és próbált a lehető legtöbb helyen keresztbe tenni nekem. Igyekezett minden lányt - aki úgy tűnt közel áll hozzám -, magához csábítani, de ezzel nem tudott kellő képen felbosszantani, mert azok a lányok igazából nem is érdekeltek soha. S ettől csak még dühösebb lett. Nem értettem, miért változott meg ennyire. Egy ideig még próbáltam rendezni vele a viszonyt, de nem sikerült. Megpróbáltam, de nem ment. Hagytam, hadd szórakozzon. Mikor elcsábított egy lányt, azt hitte, hogy fájdalmat okoz nekem, és ettől jobban érezte magát, ezért én sem bántam a dolgot. De elkövettem egy végzetes hibát: Engedtem, hogy találkozz vele - sötétedett el a tekintete. - A kiállításon. nem kellett volna azt mondani neki, hogy a barátnőm vagy. Most már belátom, hogy a kezdetektől fogva távol kellett volna tartanom tőled. Ez most már nem olyan kis játék, ami senkinek sem árthat. Nem hittem volna, hogy idáig elmegy.

     - Szóval... mindennek amit Aoyama-kun mondott, ez volt az oka? - zavarodott meg a lány. Alig bírta feldolgozni a hallottakat.

     - Nem tudom. Ilyen kiszámíthatatlan még sosem volt. Csak úgy feltűnt a semmiből, és... - Szavai ismét elakadtak. Még mindig Sakara kezét fogta. Közel húzta magához a lányt és magához ölelte.

     - Sajnálom - mondta hirtelen. - Nem akartam rosszat tenni, de nagyon féltem attól, hogy ez fog történni. És még így sem tudtam megakadályozni. Annak az őrültnek sikerült rád tennie a kezét.

A lány szája sarkába egy csókot nyomott.

     - Hogy tudsz mindig ennyire zavarba ejtő dolgokat csinálni? - panaszkodott a Sakara, de nem tolta el magától a másikat. Már elmúltak azok az idők, amikor azt tette volna.

     - Mert szeretem, amikor ilyen esetlen képet vágsz - vetette oda Yokomizo kajánul. Sakara eleresztett egy fintort. Rövid szünet után a fiú ismét megszólalt: - Tudod... Most nagyon boldog vagyok - mondta halkan, elemezhetetlen tekintettel.

     - Miért? - érdeklődött a másik.

     - Mert... azt hittem, hogy inkább majd Aoyamához fogsz...

Nem fejezte be a mondatot, mintha meggondolta volna magát.

     - Mit fogok Aoyamával? - tudakolta a lány.

     - Nem fontos - legyintette Gin.

Sakara nem jött rá, mit akart mondani, de nem is törte sokáig rajta a fejét. Ezt a félmondatot is elkönyvelte amolyan Yokomizós rigolyának, melyet ő úgysem érthetne meg.

     - Csak azon csodálkozom - váltott témát - hogy Aoyama-kun már a kiállítás előtt is furcsa dolgokat mondott.

     - Tessék? - lepődött meg Gin.

     - Én már beszélgettem vele azelőtt, hogy megtudta, hogy együtt vagyunk - magyarázta. - Yokomizo értetlenül nézett. - Azt viszont értem, hogy miért tűnt fel ismét. Miután az iskolában mindenki abba a hitbe ringatta magát, hogy mi tényleg együtt járunk, valamiért azt hihette, hogy tényleg szerelmes vagy belém, s ezért tört rá ismét a bosszúvágy, hogy fájdalmat okozzon neked. - Gondolatait logikus okfejtéssé alakította, mindent kielemezve.

     - Ezt úgy mondod, mintha egyébként utálnálak - mondta Yokomizo némi sértődöttséggel a hangjában, és szemei elsötétültek. Sakara ügyet sem vetett rá.

     - Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az oka annak, amit ma tett - mondta határozottan, s arra gondolt, hogy Harasawa olyan még mindig, mint egy sebzett kisgyerek. Vajon elmúlik valaha? A szívébe fúródott tüskék mikor eresztik el? Tudta jól, hogy nagyon nagy sebeket képesek ejteni a múlt szúrós tövisei, olyan sérüléseket, melyeket talán még az idő sem tud begyógyítani. Szánta Aoyamát, amiért ahelyett, hogy normális életet élne és saját barátnőt keresne magának, az idejét agyafúrt tervek kifundálásával tölti, melyek segítségével elcsábíthatja Yokomizo barátnőit. - Igazából... - tette hozzá, s mosolyogva a másikra nézett, pirulva saját ostobaságán. - Én szerelmes voltam Aoyama-kunba, elsőben.

     Mikor befejezte az utolsó mondatot, jeges levegő ereszkedett közéjük, s Gin kővé dermedt arcvonásokkal meredt rá, mint aki bármelyik pillanatban millió apró darabra törhet.

     - Mi a baj? - kérdezte szórakozottan a lány, s elmerengett azokon az időkön, amikor minden szünetben a lépcsőnél ácsorgott, csak, hogy egy pillanatra láthassa Harasawát. Milyen ostoba voltam - nevetett saját magán, s érezte, hogy arcát még jobban elönti a forróság.

     - Szerelmes? - visszhangozta Yokomizo, s nyaka furcsán görcsbe állt.

     - Igen - pironkodott a lány. - Akkor voltam először szerelmes igazából - sütötte le szemeit. - Furcsa, hogy pont Aoyama-kunba...

-      Hát ez tényleg furcsa - morgott oda a fiú, majd elfordította fejét, miközben arcára újból érzelemmentes maszkot húzott. A lány pár pillanatig nem tudta, most mit kéne mondania, végül a szavak maguktól törtek fel belőle:

     - De téged már most százszor jobban szeretlek, mint őt, pedig sokkal kevesebb ideje ismerlek. És amúgy is, mi bűntársak vagyunk nem igaz? - sietett kiegészíteni gondolatmenetét a lány egy kedves mosoly kíséretében, s Yokomizo félrehajtott fejét megkörnyékezve, egy puszit nyomott charme-os arcára, ami döbbent hallgatást hozott maga után mindkettejük részéről. Sakara elámult saját merészségén, s ismét vörös színt öltött fel arcbőre. Pár pillanatig némán meredtek egymásra.

Sakara arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy neki már a puszi is sok volt, Gin viszont határozottan kimutatta, hogy neki a puszi nem volt elég. Így még számtalan kínos másodperc telt el, míg végül Gin zavarta meg a pillanatot:

A fiú egy gyengéd csókot lehelt a lány ajkára, majd arcon csókolta, s úgy haladt egyre lejjebb, míg elért Sakara nyakához. A lánynak egyből eszébe jutottak Harasawa szavai:

A nyakát is végigcsókoltam, úgy, ahogyan még lehet, hogy te soha.

A fiú még valóban soha nem csinált ilyet, s Sakara borzasztóan zavarban volt. Sokkal lágyabbnak érezte ezeket a csókokat, mint Aoyama csókjait. Egyenesen égették nyakát, és szíve olyan hevesen kalimpált, mintha ki akarna törni mellkasából. Egyre nehezebben vette a levegőt, és egy pillanatra engedett a kísértésnek, és a fiú hajába túrt. Végigsimította nyakát egészen széles válláig, majd hirtelen magához tért, és elrántotta kezét. Finoman kibújt Gin öleléséből, és arrébb húzódott a padon. A fiú arcán mintha csalódottság tükröződött volna.

     - Yokomizo-kun, miért kerültél engem az utóbbi napokban? - jutott eszébe Sakarának egy másik fontos kérdés, ami történetesen épp kapóra jött, hogy mindkettejük figyelmét elterelje az előbbi kis afférról. - Még ebédnél és vacsoránál se szóltál hozzám. Haragudtál rám valamiért? - kíváncsiskodott. - Tudod annyi mindenről akartam beszélni veled.

     - Ugyan már, nem haragudtam - vetette oda a fiú, még mindig durcás tekintettel. Valószínűleg ő még mindig a csókoknál tartott gondolatban.

     - Akkor meg miért kerültél?

     - Nem kerültelek, csak nem akartam túl közel lenni hozzád - érkezett az unott válasz.

     - Az teljesen ugyanaz! - háborodott fel a lány.

     - Nézd, te kaptál lelki sokkot már attól is, hogy egy ágyban aludtunk, így nem értem a kérdésedet. Tudod, ha van egy fiú és egy lány, akik állandó közelségben élnek egymással, a fiú kísértést kezd érezni bizonyos dolgok iránt, amiket csak a lány adhat meg neki...

     - Elég, te hülye perverz! - kiáltott fel Sakara, és a fülére tapasztotta a kezét. - Nem hallgatom a baromságaidat tovább!

Ám sajnos még így is kivette Yokomizo szavait.

     - Már másodszor használod rám ezt a szót, de azt sem tudod, mit jelent!

     - Már hogyne tudnám! A perverz szó egyenlő veled, nagyokos!

     - A pisis szó meg a te definíciód.

     - Cukros bácsi!

     - Prűd kis taknyos...

     - Minek neveztél? Mit nevetsz? Ne nevess, idióta!