8. Fejezet

8. ELÁGAZÁSOK     

     --Gyermek kardiológia-- 

Ez volt kiírva az első emeleti folyosó falára, rögtön a lift után. Sakara érdeklődve állt meg a felirat előtt, korábban még sose vette észre, hogy ott díszeleg halványkék betűivel. Nyomban eszébe jutott, amit egyszer Yokomizo-kun mondott: Ishiki-kunnak valamiféle fejlődési rendellenessége van, ami szívbetegséget okozott nála, s ennek fényében már nem olyan meglepő, hogy jelenleg a gyermekkardiológián tartózkodik. 

Az írás alatt egy faliújság volt, amire különböző szívbetegségekkel kapcsolatos felhívások voltak kiaggatva, és kisgyerekek rajzai, akik minden bizonnyal valamikor a kórházban tartózkodtak. 

      A lány azzal a határozott céllal volt az első emelet nyugati szárnyában, hogy meglátogatja ismét Ishiki-kunt, a kisfiút, akivel körülbelül akkor barátkozott össze, amikor megismerte Gint is. Azóta, a nap óta, már rutinosan tudta, merre kell menni, hisz többször is járt itt látogatóban, ezen a héten is beugrott már egyszer. Örömmel konstatálta, hogy a kisfiú kezd megbarátkozni a kórteremben lakó többi beteggel. Ami azonban aggodalomra adott okot, hogy az utóbbi időben nem nézett ki túl jól. Sápadt volt, szemei egészen elfénytelenedtek, és elég fáradtnak tűnt mindig, amikor találkoztak, és Sakara nyugtalan lett ettől. Úgy érezte, különleges kötődés van közte és a kisfiú között, mintha ők mindennél jobban megértenék egymást. A fiú egyik alkalommal valami olyat mondott a neki, ami nagyon megrázta őt: - Bármi is történik, menj tovább, egyenesen előre! Sose fordulj vissza, mert az a hely amerről jöttél már mögötted van örökre.

A lány el se tudta képzelni, hogy volt képes egy ekkora kisfiú ilyen szépet és igazat mondani. Bár szokták emlegetni, hogy a beteg gyerekek bölcsebbek, mint az egészséges gyerekek, mert olyan dolgokat éltek át, melyeket ilyen korban még nem lett volna szabad. 

      Miközben Sakara sorra haladt el az újabb és újabb kórtermek előtt arra gondolt, hogy milyen sok időt is töltenek együtt Yokomizóval az utóbbi időben. Azóta, az eset óta a parkban, már egy hét eltelt, s talán még soha nem voltak ennyit együtt megszakítás nélkül. Persze annak az elcsattant csóknak az emléke még most is felkavarta a lányt. Ahányszor csak eszébe jutott, mellkasa vad dübörgésbe kezdett, és nem tudta elcsendesíteni. Persze Yokomizo semmi jelét nem adta annak, hogy bármit is számított volna neki a dolog, de hát ez csak természetes. 

Sakara nem is sejtette, hogy Gin ilyen sokat jár a kórházba. Azt hallotta persze, hogy önkéntesként és orvos tanoncként be szokott segíteni, de, hogy ez ilyen komoly, az egészen meglepte. Ez a friss észrevétel megint csak egy újabb bűntudatkeltő elem volt az életében. Épp elég volt belegondolni, hogy Gin ennyi időt áldoz a kórházra a szabadidejéből, de a maradékban meg őt pesztrálja. A lánynak elképzelése sem volt arról, hogy hogyan képes Yokomizo mindezek mellett a kitűnő tanulmányi eredményeit megtartani. Persze a fiú mindig is híres volt a tökéletességéről, ezért is volt olyan zavarba ejtő kettejük kapcsolata. Vajon ha akkor régen nem abban a helyzetben találkoznak, akkor is itt tartanának? A válasz egyértelmű: Nem 

Valószínűleg ő élte volna tovább a maga életét, és soha egy szót nem váltanak egymással. Igen, ez tűnt a legvalószínűbbnek. De most mégis egy közös bűntettet hajtanak végre, egy nagy átverést. A lány képzeletében ők ketten két piszkos előéletű bűnözőnek feleltek meg. 

Aoyama viszont az elmúlt héten egyszer sem tűnt fel. Sakara nem látta őt az iskolában, se máshol. És a marcangoló bűntudat egyre elviselhetetlenebbé vált számára. Kezdte megutálni saját magát. Komolyan úgy viselkedett, mint egy idióta. Kerek perec meg kellett volna mondania a fiúnak, hogy őrültség, amiket mond, és, hogy azonnal felejtsen el mindent, ami vele kapcsolatos. De nem ezt tette, és ezzel hátba támadta Yokomizót, és átverte Aoyamát.

És ezt a gondolatot csak még kínzóbbá tette Harasawa eltűnése. Hol van most? Mit csinál? Talán rájött, hogy milyen egy rongy alak vagyok, és úgy döntött nem akar többet találkozni velem? 

      - Sakara-chan! - hallatszott egy kiáltás, valahonnan a közelből, amely kizökkentette a lányt elmélyedő gondolataiból. Sakara meglepetten kapta fel a fejét, és a hang irányába fordult. Yokomizo-sensei és egy másik fehér köpenyes alak tartott egyenesen felé. - Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk - köszönt vidáman a férfi. - Csak nem vagy rosszul? - kérdezte meg, s vizsgáló tekintettel pásztázta végig a lányt.

      - Nem, nem dehogy! Yokomizo-kunnal jöttem ide - sietett a válasszal, s ő is illedelmesen köszönt. Nem számított erre a találkozóra, így eléggé megijedt a helyzettől, végtére is Gin apja szemében ő most a fia barátnője. Hogyan kéne viselkedni? Mit kéne mondania? 

      - Akkor rendben - örvendezett az orvos. - Ó, igaz is! - kapott a fejéhez. - Narumi! Hadd mutassam be neked, ő itt Gin barátnője - vonta be a beszélgetésbe az idegen férfit. 

      - Valóban? - kérdezte meg lelkesen az említett, s kezet rázott Sakarával. Egy magas, világos hajú férfi volt, megnyugtató barna szemekkel. Volt benne valami ismerős. - Nagyon örvendek a találkozásnak - rázott kezet a lánnyal, s kíváncsi szemekkel mérte végig. 

Sakara már kezdte megszokni, hogy mindenki úgy bámulja őt, mint egy egzotikus állatot. 

      - Hm - sóhajtott fel a férfi elégedetten. - Ginnek valóban mindenből a legjobb jut - nevetett vidáman, elérve, hogy a lány olyan vörös legyen, hogy gond nélkül elrejtőzhetne a paradicsomok között, mint egy igazán nagyra nőtt példány.

      - Én sem csalódtam a fiam ízlésében - kapcsolódott be a nevetésbe Yokomizo apja. 

      - Persze ő megteheti, hogy ilyen aranyos lányt választ magának. Gin minden téren kiemelkedő - tette hozzá Narumi-sensei.

Sakara nem értette, miért mondja mindenki ezt. Ő csúnyának találta magát, ha a tükörbe nézett, így inkább csak kedves gesztusnak vette, amikor a külsejét dicsérték. Elvégre az igazat csak nem mondhatják meg.

      - Ugyan barátom! - vetette oda jókedvűen Yokomizo-sensei, s vállon veregette a másikat.

      - Nem, nem! Tudod Takeru, hogy fiamként tekintek rá. Hadd dicsérhessem büntetlenül! Kérlek, tégy úgy, mintha nem hallanál! 

    - Rendben - hagyta rá Gin apja mosolyogva. - Csak egy nagy baj van a fiammal - fűzte hozzá komoly hangon. - Súlyos probléma, nagyon súlyos. Rejtegeti előlünk a barátnőjét. Mondd csak Sakara, miért nem látogatsz meg minket gyakrabban? - tette fel az izzasztó kérdést. - Elkapom még ezért Gint! Talán fájna neki, ha néhanapján egy órácskára megosztana téged velünk? Na de majd én megmondom neki a véleményem. 

    - Öhm... hát... nos - dadogott a lány, s érezte, hogy beállt az agyhalál. Most mit mondjon? Biztosan nem az igazsággal lenne célszerű előállni, vagyis, hogy "bocsánat, de ez csak egy nagy átverés, szóval ne erőszakoskodjanak". Már épp belekezdett volna reménytelenül szánalmas meséjébe, azonban szerencsére az idő ezúttal melléállt, ugyanis Takeru-san hirtelen az órájához kapott. 

    - Jaj, ne haragudjatok, de most jut eszembe, várnak rám a földszinten - mondta sietve. - Örülök, hogy összefutottunk, Sakara-chan. Narumi, majd még beszélünk! - köszönt el, azzal már el is indult a lift felé, kettesben hagyva a lányt és a másik orvost. 

Sakara pár pillanatig azon töprengett, mit mondjon, azonban végül a legkönnyebb utat választotta. 

    - Na-Nagyon örvendtem! - eresztett el egy erőtlen mosolyt, s már indult volna, amikor a férfi megállította. 

    - Sakara, ha gondolod, szívesen körbevezetlek itt egy rövidke részen, mivel most épp errefelé van dolgom - ajánlotta fel, s bíztatóan tekintett a lányra.

      - Hát nem is tudom... - vonakodott Sakara, a további keresztkérdésektől tartva. 

     - Rendben, tudom, hogy rád nézve ostobán viselkedtem, de Gint tényleg fogadott fiamnak tartom, s mivel a barátnője vagy, nem bírtam veszteg maradni. Mentségemre szolgáljon, hogy nem értek ehhez a fiatal generációhoz, ezért kérlek, nézd el nekem. És biztosítalak róla, hogy a továbbiakban hanyagolni fogom ezt az illetlen viselkedést - mondta mosolyogva, nagyon meggyőző tekintettel.

      - Hát, rendben - egyezett bele végül a lány, s közben arra gondolt, hogy Narumi-sensei milyen fondorlatos. Ezzel a kis mézesmázos körítéssel elérte, hogy kizárt legyen a nemleges válasz. 

      - Nagyszerű - örvendezett a férfi, s elindult a folyosón. Sakara követte. - Amint látod, ez itt a gyermek kardiológia - kezdett bele mondandójába. - Itt kezeljük az olyan beteg gyerekeket, akiknek valamiféle probléma van a szívükkel. 

      - Nem értem. Hogy lehet, hogy ennyi szívbeteg kisgyerek van? Ez nem a felnőttekre jellemző betegség? - tette fel a kérdést a lány, miközben a tizenkettes kórterem előtt haladtak el. Az ajtó nyitva volt, így lehetett látni, hogy minden ágyban feküdt valaki. Egy kislány fáradt tekintettel markolta a maciját, mintha a mindenséget jelentené számára az a játék. Bár még alig múlhatott el hét éves, a szemei már a világ fájdalmát hordozták magukban. 

      - Nagyszerű kérdés! - tekintett hátra a lányra a férfi, s halványan elmosolyodott. - A szívbetegségek egy része valóban csak a felnőttekre irányul. Ilyenek például az úgynevezett kopási betegségek, mint például a szívkoszorúér-meszesedés, és annak következménye, az infarktus. Persze kor ide, kor oda, nem zárhatjuk ki teljesen az infarktust a gyerekeknél sem, de azért valljuk be: kevés rá az esély. Azonban itt vannak az egyre gyakoribb veleszületett szívhibák.

      - Fejlődési rendellenességek? - kérdezte meg hirtelen Sakara, mert egyből eszébe jutott Ishiki-kun.

      - Ahogy mondod - mosolyodott el ismét Narumi-sensei, s kinyitotta a lány előtt a folyosó végén lévő lengőajtót. - A különböző szervek között, a szív elváltozása a leggyakoribb - folytatta a férfi. - Minden ezer gyerek közül hét-nyolcnál találnak valamiféle szívhibát, mint a "lyukas szív", vagy a szívbillentyűhiba. No nem kell úgy megijedni! Az esetek nagy részénél nem szükséges komolyabb beavatkozásokat végrehajtani - nyugtatgatta a lányt, aki egyre sápadtabbnak tűnt, és egyre rosszabbul is érezte magát. - Persze akad olyanra is példa, amikor a műtét elkerülhetetlen. De nyugalom! Ha erre kerülne a sor, akkor is mondhatni nagy biztonsággal elvégezhetők már ezek a beavatkozások. Korábban még kénytelen volt az orvostudomány palliatív, nem végleges megoldást biztosító műtéteket végrehajtani, ez azonban mára már nem így van, hála a technika rohamos fejlődésének. Ez a részleg, pedig ahol most járunk, azért van elkülönítve a rendes kardiológiától, mert a gyermek nem hasonlítható egy felnőtthöz. A gyerekeket máshogy kell gyógyítani, és sokkal több odafigyelés is kell nekik. Ide nem lehet beengedni akárkit, ahogy semmilyen gyerekrészlegre sem. Takeru olyan orvos, aki tud bánni a gyerekekkel, ezért is ő a legjobb - magyarázta. - És amondó vagyok, hogy Gin is hasonlóan nagyszerű orvos lesz. Benne minden megvan, ami az apjában, és kivételesen tehetséges - mosolyodott el, s egy újabb lengőajtót nyitott ki, azonban most nem engedte előre Sakarát.

- Itt ér véget a kardiológia - jelentette be. - Az ajtón túl már az égési sérültek osztálya található, szóval talán jobban tennéd, ha visszafordulnál. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek - mosolyodott el már sokadjára.

      - Köszönök mindent! - hajolt meg Sakara.

      - Tudom, hogy megígértem, hogy erről nem beszélek többet - kezdett bele Narumi-sensei -, de örülök, hogy te vagy Gin-kun barátnője. Remélem, még találkozunk! - mondta derűs tekintettel, s félretolta szemüvegét, majd eltűnt az égési sérültek kezelőosztályán.

      Sakara még sokáig az ajtó előtt maradt, bár ő maga se tudta megmagyarázni, hogy miért. Egészen furcsán érezte magát. Így utólag már egyáltalán nem bánta, hogy Narumi-senseiel tartott, nagyon sok fontos dolgot tudott meg tőle, s amúgy is kedves embernek tartotta. Volt benne valami... Valami bíztató, valami ismerős. Mintha már találkoztak volna egyszer. 

      Lassan elindult vissza, hisz kénytelen volt belátni, itt semmi dolga nincs. Amúgy is az eredeti célja Ishiki meglátogatása lenne, így ismét belevetette magát a hömpölygő emberáradatba. Csak most vette észre, hogy mennyi mindenki van itt. A termek előtti várópadokat szinte kivétel nélkül elfoglalták, igencsak mereszteni kellett a szemet, ha ülőhely után kutatunk. A lány épp egy ballonkabátos alak előtt haladt el, aki némaságba burkolózva dőlt neki a falnak, s olykor-olykor a szemközti falon lógó órára pillantott. 

Kicsit szomorú hangulat uralkodott a folyosón, és ez a lányra is átragadt, így talán még meg is könnyebbült, amikor hirtelen Yokomizo-kunt pillantotta meg a tömegben, aki iskolai egyenruháján egy fehér köpenyt viselt, s papírokat tartott kezében. Ami egyből feltűnt a lánynak, hogy mikor a fiú észrevette őt, furcsa lett a tekintete. Ennél jobban nem tudta volna behatárolni azt az érzelmet, ami Gin arcán megjelent, (történelmi pillanatokká téve azt a pár másodpercet) de valami egyértelműen nem stimmelt nála. 

      - Sakara! - szólította meg, s hangján semmi sem érződött, olyan volt, mint mindig, ugyanaz a szokásos unott stílus. A lány azonban akkor sem értette a dolgot, hisz együtt jöttek ide, akkor meg min lepődött meg, mikor meglátta őt? 

      - Yokomizo-kun! Én csak sétáltam arra egyet - mutatott háta mögé a lány. - Most megyek Ishiki-kunhoz - jelentette ki. - Máris végeztél? - kérdezte meg gyanakvóan, hiszen máskor sokkal többet szokott a kórházban időzni. 

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Yokomizo habozna válaszolni. 

      - Igen, végeztem - jelentette ki egy pillanatnyi megtorpanás után. - Gyere, menjünk! - vágta a lányhoz, s hirtelen megfogta kezét.

      - De még én... - próbált ellenkezni Sakara meglepetten. Nem tudta mire vélni ezt a sietséget.

      - Csak gyere! - mondta a fiú, s elindult a felvonó felé. A lány kénytelen volt követni őt, s míg a liftben voltak, azon törte a fejét, hogy mi ez az egész. Azonban az idő túl rövidnek bizonyult, a talány meg túl nagynak, hogy sikerüljön valami elfogadható magyarázatot találni rá. 

Mikor leértek, Yokomizo levette a fehér köpenyt és leadta a papírokat a portánál, (a csinos recepciós lány vidáman integetett neki, mint mindig) majd határozott léptekkel a kijárat felé indult, továbbra is maga után vonszolva a másikat. Az épületből kiérve kellemes szél csapta meg az arcukat, s a lombok susogása elkeveredett az autók zajával. Szép, tavaszi idő volt, ami már elvárható május első napjaiban. Csak Yokomizo ne lenne ilyen furcsa - dörmögött magában a lány. 

      - Most már elmondod, miért kell annyira sietnünk? - tette fel a kérdést halkan.

      - Nincs különösebb oka - jelentette ki a fiú, s úgy tűnt igazat mond, azonban a lány már ismerte annyira, hogy tudja, Yokomizo mindig mindent hihetően ad elő. Neki valószínűleg még azt is elhinné, hogy holnaptól az ég zöld, a fű pedig kék.

      - De... - kezdett bele ismét Sakara. 

      - Eljössz hozzánk? - érkezett a hirtelen kérdés. 

      - É-én? - lepődött meg a másik. 

      - Igen, te - hallatszott az egyértelmű válasz. 

      - N-Nos, az az igazság, hogy tanulnom kéne, meg amúgy is sietek - hazudta a lány, nem túl meggyőzően előadva, s utólag átkozva magát, amiért nem talált ki jobb mesét. Ezzel biztosan nem megy semmire. 

      - Péntek délután van - jelentette ki Gin, s hideg szemeit a másikra meresztette. 

      - Há-Hát igen, de...

      - Rendben, majd én segítek - vágott közbe Yokomizo.

      - Nem, ezt igazán... nem kell... - A lány elrettent az ötlettől. - Nyugodtan menj csak haza én majd egyedül... 

Persze a fiú most is hajthatatlan volt. Mire Sakara észbekapott, már Yokomizo szobájában csücsült, mint egy bekerített hörcsög. - Túl gyenge vagyok. Határozottabban kellett volna tiltakoznom. Ezek az erőtlen próbálkozások semmire sem jók - mondogatta, s közben ügyelt arra, hogy nyugodtnak tűnjön. Gin íróasztala mellett ültek. Sakara zavartan szorongatta táskáját, míg a fiú karba tett kézzel ült és várt. Rezzenéstelen tekintettel figyelte a lányt, akinek egyre természetellenesebb színt öltött fel arca. 

      - Na? - törte meg a csendet a fiú. - Mire vársz? 

      - Semmire - vágta rá a lány zavartan, s belenyúlt táskájába. Előhúzta biológia füzetét, s bizonytalanul kitette az asztalra, a legutóbbi jegyzeteknél kinyitva. Tényleg nem értette ezt az anyagrészt, hisz a biológia sosem volt az erőssége, de maga a helyzet, hogy Yokomizo fog neki magyarázni, sokkal de sokkal rémisztőbben hangzott. Ha választani kellene a biológia vagy a fiú közt... hát... nem habozna sokáig. 

Gin az asztal fölé hajolt, és rápillantott a füzetre, mire a lány hátradőlt a székén. Yokomizo értetlen képet vágott, bizonyára nem sejtette, hogy már megint mi baja van Sakarának.

      - Ne hajolj ilyen közel! - mondta szemrehányóan a lány. - Így nem fogok tudni koncentrálni.

Nagyon idegesítette, hogy a másik arca pár centire volt az övétől. 

      - Furcsa, hogy ez téged ennyire zavar - mondta a fiú egy halvány, ugyanakkor annál gonoszabb mosoly közepette, s talán csak azért, hogy még jobban felhúzza a lányt, közelebb hajolt hozzá, így az már majdnem leesett a székről nagy nyújtózkodásában.

      - Yokomizo-kun, elég! - szólt rá dühösen Sakara. - Ez nem vicces!

      - Dehogynem! - mondta a fiú, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha nevetett volna. A lányt ezek után már tényleg csak másodpercek választották el attól, hogy lezúgjon az ülőalkalmatosságról. Nem merte elhinni, amit látott. Gin tényleg nevetett az imént? Még sosem látta őt nevetni, csak gúnyosan mosolyogni. De ez... Kénytelen volt megállapítani, hogy egyébként is helyes arca így még sokkal szebb volt, amit - bár nem tudta miért -, roppant bosszantónak talált. Ennyi szépség már pofátlanság. Le kéne csukni az ilyeneket.

      - Na figyelj! - szólalt meg a fiú ismét komoly stílusban, s elkapta Sakara székét, még mielőtt végleg kibillent volna. - Nagyon egyszerű - tette hozzá, s magához vette az asztalra kirakott füzetet. - De ez így nem jó - mondta, s elővett egy ceruzát, majd belerajzolt a lány szellemi fogyatékos ábrájába. - Látod? - mutatta meg az új, kiszuperált rajzot, majd belekezdett magyarázatába. Furcsa volt hallgatni, szinte már megnyugtató. Mindent olyan határozottan és világosan magyarázott el, mint egy igazi tanár. Nem telt bele sok idő, s a lány már teljesen megfeledkezett korábbi fenntartásairól közelségét illetően. Csak hallgatta őt, mint egy kis nyuszi a fűben, és áhítattal figyelt. Mikor Yokomizo mondanivalója végére ért, Sakara továbbra is némán ült a széken.

- Érted már? - kérdezte a fiú.

      - I-Igen, azt hiszem - érkezett a válasz, s a lány táskájába süllyesztette a füzetet, miközben azon töprengett, amit a másik magyarázott. Furcsa volt ugyan, de még fel is fogott belőle egy s mást. Persze ezt nem akarta különösebben hangoztatni.

      - Fordulj ide! - szakította félbe mély elmélkedését Gin, s megfogta a lány arcát. Elkezdte vizsgálgatni a szeme alatti, immár kötésnek nem nevezhető ragasztást. 

Sakara meg is feledkezett arról a sebről, amit álapja okozott neki napokkal ezelőtt. Már szinte nem is érezte, habár mikor hozzáért, még mindig okozott némi kellemetlenséget, de szerencsére gyógyulófélben volt.

      - Yokomizo-kun, nem kell ennyit törődnöd velem - cincogta. - Velem minden rendben - eresztett el egy ritkának mondható mosolyt. - Ez a seb is már majdnem begyógyult - mondta, s megpöckölte a leragasztott sérülést, ám a következő pillanatban már meg is bánta felelőtlen tettét. Azért ennyire még nincs jól - gondolta komoran, s egy újabb mosollyal palástolta elővigyázatlanságának gyümölcsét, az ismét feltörő fájdalmat. 

      - Mit tegyek, ha egyszer ilyen szerencsétlen vagy? - vonta fel a szemöldökét a másik, s felállt. Sakara követte őt. Erre nem tudott mit mondani, mert mindent összevetve, egyet értett vele. Érdeklődve nézett körül a tágas szobában, s ahogy tüzetesebben megvizsgálta a berendezést, egy képre lett figyelmes a polcon.

Egy ezüstös képkeretben állt a fotó, amely egy lányt ábrázolt. Az volt az egyetlen kép az egész szobában. A lány... vagy kislány... Furcsán nézett ki. Igazából Sakara nem volt benne biztos, hogy hány éves lehetett. Egy nagyon alacsony, barna hajú lány mosolygott a keretben. Hatalmas szemei voltak, szinte már ijesztően nagyok, és bár termetre kislánynak nézett ki, mégis valahogy érett volt a tekintete. Talán nem is volt olyan kicsi... De ki lehet ez? Sakarában megfordult a gondolat, hogy rákérdez, kit ábrázol a fotó, végül azonban elvetette az ötletet. Végtére is semmi köze nem volt hozzá. 

      - Holnap is mész a kórházba? - érdeklődött, miközben vállára vetette táskáját, habár senki nem mondta, hogy viszont látásra, mégis úgy érezte, itt az ideje a búcsúzkodásnak. 

      - Nem - nézett rá a fiú röntgen szemeivel. 

      - Értem - mondta Sakara. - Remélem nem bánod, ha én még holnap elmegyek a kórházba, meglátogatni Ishiki-kunt - szólt. - Ma nem volt rá időm - jelentette ki, s az ajtó felé indult. - Köszönöm a segítséget! - nyekeregte. Már épp a kilincsre helyezte a kezét, amikor magán érezte Yokomizo érintését. Meglepetten fordult hátra, nem sejtette, mi történt. Gin arca megint azt a furcsa érzelmet tükrözte, amit a kórházban is, mikor találkoztak. 

- Mi a baj? - faggatta a lány. - Minden rendben? - érdeklődött, bár ez a jelenet nagyon viccesnek hatott. Általában fordítva szokott történni.

      - Sakara! - nézett rá Yokomizo. Hangja furcsán elhalkult - Figyelj! Holnap... nem tudod meglátogatni Ishikit - jelentette ki. - Már nincs a kórházban.

      - Miért, hol van? - csodálkozott a másik, azonban Gin nem mondott semmit, csak furcsán meredt rá. - Yokomizo-kun! - szólította meg erőteljesebb hanggal. - Hogyhogy nincs Ishiki-kun a kórházban? Hazaengedték? 

A fiú továbbra is hallgatott, ami kezdte megrémiszteni a lányt. 

      - Mi történt? - nyekeregte erőtlenül. - Kérlek, mondd már! 

Yokomizo hirtelen megragadta Sakara vállait, s mélyen a szemébe nézett. Talán még sosem látták ennyire közelről egymásét. Azok a szürke, érzéketlen szemek... Közelről nem voltak olyan ijesztőek. Vagy csak a megszokás miatt...

      - Ma reggel Ishikit megműtötték - zendült fel a fiú hangja. - Már nincs a kórházban - tette hozzá, még mindig a lányra meredve, akinek pillanatok alatt falfehérre sápadt az arca. - Néhány hete az állapota rosszabbra fordult. Akkor, amikor pár napig nem találkoztunk - utalt vissza arra a napra, amikor Sakara szinte az egész napot Aoyamával töltötte - szívritmuszavarai léptek fel. 

A lány elméjében egyből felrémlettek Gin akkori szavai: A kórházban az egyik beteg rosszul lett, és az elmúlt két napban kritikussá vált az állapota.

      - De... - szólt bizonytalanul. - Akkor... Akkor hol van? - Hangja egyre labilisabb volt. - Ha nem engedték haza, de nincs a kórházban... - Érezte, hogy telítődnek a könnycsatornák, és nem tudta miért. Most meg minek készül a sírásra? Nem történt semmi rossz. Nincs semmi baj. Mindenki jól van. Ő is, Yokomizo is, és Ishiki-kun is. Mindenki jól van. 

      - Meghalt - szelte keresztül a fiú hangja a szobát, ami egy csapásra fagyos jégveremmé változott.

Legördült az első könnycsepp Sakara arcán, s görcsösen belemarkolt szoknyájába. Nem. Ez nem igaz - nyugtatgatta magát. Gin biztosan téved. Ez nem...

A második könnycsepp után már kezdte elveszteni az önkontrollját. Gondolatai vadul kavarogtak fejében, szinte kiszállt a testéből. Csak állt Yokomizo előtt, s lábai egybeolvadtak a földdel, már nem érezte a talajt a talpa alatt. 

      - Sakara! - szólította meg ismét aggódó hangon Gin. - Figyelj...

     - Azt mondtad... - vágott közbe a lány üveges szemekkel. - Azt mondtad, hogy nem lesz semmi baj. - Nem akarta elfogadni, ami történt. Nem volt képes felfogni, hogy egy élet ilyen könnyen véget érhet. - Azt mondtad, hogy minden rendben lesz! - emelte fel a hangját, s erőtlenül belemarkolt a fiú ingébe. Yokomizo nem szólt semmit, csak nézte a másikat. Szemei üresek voltak. De miért? MIÉRT? Miért néz ilyen fagyosan? Miért nem tud egy pici érzelmet vinni a tekintetébe?!

      - Miért?! - faggatta már szinte kiabálva. Érezte, ahogy a sós cseppek lepotyognak állán. - Miért nézel így?! - kérdezte keserű éllel, s bár tudta, hogy összevissza beszél, nem érdekelte - Hazudtál! - csattant fel, s ekkor már mint a Niagara vize, úgy zúdult le arcán a könnyáradat. - Azt mondtad nem lesz semmi baj! - okolta továbbra is Yokomizót, aki nyilvánvalóan nem volt hibás, de másra nem tudta fogni kínjait. - A barátom volt... - szipogta, még mindig a másik egyenruháját gyötörve. Nem bírta elviselni. Nem tudta, miért fáj ennyire, de rettenetesen érezte magát... Mintha valaki késeket forgatna a szívében. - Hazudtál! - kiáltotta megint sírós hangon, s elkezdte ütlegelni Yokomizo mellkasát, azonban karjaiban semmi erő nem volt. - Hazudtál! Hazudtál! Narumi-sensei is hazudott! Mindenki hazudott! - harsogta, s egyre vadabbul vette a levegőt. - Miért nem ütsz vissza?! - hüledezett. Nem értette, miért tűri ezt. Ő megütötte, hát miért nem válaszol? Miért ilyen nyugodt még ilyenkor is?!

      - Bolond! Soha nem ütnélek meg! - mordult rá Yokomizo, s közben a lánynak rá kellett jönnie, hogy az ütései egyre eltompulnak, egyre lassabbá válnak, míg végül karjai már nem akarták bántani a fiút, sokkal inkább átkarolni, így a kétségbeesett pofozkodásból ölelés lett. 

Zokogva karolta át a fiút. Úgy tűnt, tüdeje széthasadni készült, alig kapott levegőt. Érezte, Gin szorítását és azt akarta, hogy soha ne eressze el, mert ha elereszti, teste szétesik, mint egy oszló hulláé. A fiú fájdalomcsillapító karjai voltak egyedül, amik segítettek rajta abban a pillanatban; olyanok voltak, mint az utolsó két csavar egy kettédőlni készülő ócskavasban.

      Valami véget ért már megint. Nem tudta még meddig sírt utána, a percek összemosódtak az órákkal, amik gyorsan tovaszálltak pergő gondolataival. Mikor abba az állapotba jutott, hogy már nem bírt ébren maradni, az álom azonnal elragadta. 

Azon az éjszakán hihetetlenül jól aludt, talán azért, mert még sosem feküdt le ennyire fáradtan. Mikor felriadt éjszaka, úgy érezte, mintha az a rozoga ágya lenne a világ legkellemesebb fekvő alkalmatossága, s a kis szobája a legnyugodtabb hely ezen a Földön. A takaró is bársonyosabbnak tűnt, és a párna puha és meleg volt. Azt kívánta bár sose ébredne fel többé, bár örökké az édes álom rabja maradna. Bárcsak sose múlna el.

Vajon melyik a gyorsabb? Melyik visz el hamarabb, az álom, vagy a halál?

Milyen hamar semmivé válik egy élet. Mintha csak egy levél hullana le a fáról, senki sem veszi észre a változást. És az a levél, szép lassan elporlad, majd egyé válik a földdel, mintha soha nem is lett volna. Eltűnik.

      Mikor újra kinyitotta a szemét, elvakította az ablakon besütő nap fénye. Pár percig semmit sem látott, így úgy döntött vár egy kicsit még a felkeléssel. Fogalma sem volt, hogy hány óra van. A tegnap este eseményei lassan kezdtek felszínre törni emlékezetében, s minél több jutott eszébe, annál rosszabbul érezte magát. 

Ishiki-kun meghalt - állapította meg magában, s szívére ismét ráborult a szomorúság fátyla. Ráadásul... még Yokomizo-kun előtt is úgy viselkedett, mint egy elmebeteg. Ezek után biztosan nem merek majd a közelébe menni - jósolta meg előre, s megdörzsölte szemeit, majd azután ismét párnájára dőlt. - Miután tegnap úgy elborult az agyam... Olyan ez, mint egy rémálom. Csak most épp nem álmodom. Ez egy nappal kísértő rémség. Egyáltalán minek keljen fel az ágyból? Semmi értelme nincs. Natsue is egész nap a szobájában kuksol, ő miért ne tehetné? Aludni szombaton és vasárnap is, ezt akarta. Úgy se volt kedve emberek elé menni.

Párnája ütemes ringására vette a levegőt, s próbált a feledés mély homályaiba visszatérni az álmok mezején. Felidézett maga előtt egy szép tisztást, ahol senki sincs, s békében lehet. Mindenütt fehér virágok nőttek, és pillangók repkedtek. Már csak egy valami nem hagyta nyugodni: a párna. Mintha már valami hasonló történt volna. Újból kinyitotta szemeit, s körülnézett. Ez a szoba ma a szokásosnál tágasabbnak tűnik - állapította meg fáradtan. És ez a sötét paplan sem ismerős neki. Mi ez? Az ágy is olyan furcsa... És megint csak a párna...

Nagyon lassan jártak azon a reggelen agyának apró fogaskerekei. Felemelte fejét, s valami nagyon különöset pillantott meg. Ez nem párna - ásítozott. Ez... ez... hm... ez...

Ez mi a jó élet?! - mennydörögte magában, s hátrálni kezdett az ágyon. Egy fiú feküdt mellette, barna tincsei egyenetlenül szóródtak szét alvó arcán, amely olyan békésnek tűnt, mint még eddig soha.

- Yo... Yo... Y-Yokomizo-kun! - cincogta kétségbeesetten. Mit keres ez itt? Egy pillanat! Ez nem is az én szobám - hebegte, s magára húzta a takarót, mintha az ellenség bázisába csöppent volna, ahol azonnal álcáznia kell magát. - Mi a fene történik? - nyöszörgött, s próbálta felidézni a tegnapi események pontos menetét, azonban akármennyire is ütlegelte fejét, nem jutott előrébb. Gin szobájában voltak, még mindig. És hogyan kerültek az ágyba? Szerencsére egyértelműen mindkettőjükön egyenruha volt, nem mintha lehetséges lett volna, hogy az alváson kívül bármi más történjen kettejük között. 

      - A fenébe ezt nem hiszem el... - hüledezett, s ijedten meredt a másikra. Az biztos, hogy nem lehetett Yokomizóra fogni, hogy egy szatír, ugyanis úgy aludt, mint a bunda. Mikor Sakara kezdett túl lenni a hirtelen sokkon, arra lett figyelmes, hogy az arca egészen máshogy fest, mint amikor ébren van. Semmi hidegség nem volt jellemző rá, se fagyos aura. Kifejezetten kisfiús tekintete volt. A lány közelebb araszolt hozzá, s kíváncsian fölé hajolt. Hajtincsei aranyosan szóródtak szét a párnán, amitől Sakara egyből elpirult. Olyan szép látványt nyújtott, hogy alig bírta levenni róla a szemét. Hol van az igazi Yokomizo-kun, alias Mr. Jégcsap? Ekkora átverést még nem látott a világ.

Gin bal kezében egy doboz zsebkendőt fogott. Sakara végignézve az ágyon pedig temérdek zsebkendőt pillantott meg azon a részen, ahol ő aludt. 

Egész éjszaka vigyázott rám? - csodálkozott el, s gyorsan összeszedte a szanaszét szóródott zsebkendőket. - Annak ellenére, ahogyan tegnap viselkedtem? - hajtotta le az ismét vörösre sült fejét. - De miért? Miért nem dobott ki egyszerűen? 

Temérdek megválaszolatlan kérdés cikázott elméjében, mindent összezavarva. Megint eszébe jutott a párna, s úgy érezte, menten felrobban a szégyentől. Tehát az nem párna, hanem Yokomizo volt? De vajon mikortól helyettesítette Gin a tárgyat? Talán már akkor is így voltak, amikor még a fiú nem aludt el? - ennek a lehetősége teljesen kiütötte őt. Minek nézhet most engem?

      Néhány pillanat kétségbeejtő vergődés után, valami felrémlett emlékeiben, de nem a tegnap estével kapcsolatban. Azokra a percekre gondolt, amikor Yokomizo által visszarántva feküdt a tetőn, s érzett a feje alatt valamit. Akkor is párnának hittem - hüledezett, s egyre hülyébbnek érezte magát. Ostoba, ostoba, ostoba! - ütlegelte halántékát, mert abban reménykedett, hogy ezzel a módszerrel kiverheti a neki nem tetsző emlékeket a fejéből, ám sajnos ez a barbár eljárás eredménytelennek bizonyult.

Bizonytalanul ült át az ágy szélére, s azon töprengett, most mihez kezdjen. Még ha el is tűnik most azonnal, ezt az éjszakát már nem tudja eltörölni. 

Idegesen pattant fel az ágyból, s a szobából nyíló fürdőszobába ment, ahol a tükör előtt megigazította egyenruháját, s elegyengette szerteágazó haját, miközben végig a haditerven agyalt. Itt ragadt egy ellenséges környezetben, és nincs kiút. Vajon mennyi lehet az idő? - gondolta, s a szobába visszamenve egy óra után kutatott szemével. Kis idő múltán meg is pillantotta a polcon csücsülő, oly' nagyon keresett tárgyat, s lábujjhegyen odaosont. A világért sem akarta, hogy Yokomizo felébredjen. 

     - Félnyolc - suttogta. - Talán még nem ébredt fel senki - reménykedett, s kilesett az emeleti folyosóra. Néma csend - állapította meg, majd a lépcsőhöz somfordált, s fülelt. Nem hallott semmilyen hangot. Itt az alkalom... - gondolta, s már épp indult volna lefelé, amikor rájött, hogy az iskolatáskája még mindig a szobában van. Kénytelen volt hát visszamenni érte. Lassan beoldalazott a szobába, és a hátizsákjához lépett, az ágy mellé. Vállára vetette, s közben kínosan ügyelt a neszekre. Még vetett egy utolsó pillantást Yokomizo alvó arcára, majd elindult ismét a lépcső felé. Arra viszont álmában se gondolt volna, hogy milyen akadályok várnak rá visszamenet. Épp az ágy sarkát kerülte meg, mikor érezte, hogy valami a cipőjére gabalyodott, s egy pillanat alatt elvesztette az egyensúlyát. A dolog vége az lett, mint ami nem sokkal ezelőtt az iskolai szertárban történt. Sakara hatalmasat zúgott a padlóra, nem kis zajt csapva maga körül. Ráadásul most még a kezét sem tudta kirakni, mert táskája meggátolta ebben.

     - A fenébe... - nyöszörgött, miközben lábáról próbálta lerántani a baleset okozóját, vagyis Gin táskájának pántját. - Ilyen is csak velem történik - panaszolta, s feltápászkodott a padlóról. Rég taknyolt ekkorát a padlóra. Erőtlenül föltápászkodott, s megdörzsölte sajgó arcát, amely ezúttal nem azért vörösödött el, mert zavarba jött. - Nálam nincs szerencsétlenebb - panaszkodott. - Másokkal nem történnek ilyenek. Ez egyszerűen nevetsé...

     - Nem lehetne kicsit halkabban? Egyesek még aludni szeretnének - zendült fel egy hideg hang.

Sakara ijedten kapta fel a fejét, s közben azon gondolkozott, mikor lett megint ilyen fagyos a szoba. - Mindenben elesel, ami csak az utadba kerül - csipkelődött Gin, s lassú, vontatott mozdulatokkal felállt az ágyról. Arcán már nyoma sem volt annak az ártatlan, kedves tekintetnek, ami alvás alatt ült ki rá.

     - Yo-Yokomizo-kun! - hebegte a lány, s gondoltban egy kötelet tekert a nyakára, amiért ilyen figyelmetlen volt. - Nem akartalak felébreszteni - dünnyögte, s lassan araszolni kezdett az ajtó felé. - Csak elbotlottam a táskádban és...

     - Hiába minden erőlködés - jelentette ki a fiú. - Már túl jól ismerlek - tette hozzá, s fáradtan fogta meg homlokát. 

     - Jaj ne! - rémült meg a lány. - Fáj a fejed? Ez is az én hibám... - cincogta bűntudatosan, de közelebb nem mert menni a másikhoz. Yokomizo mintha egy pillanatra meglepődött volna Sakarát hallva, aztán elmosolyodott, a szokásos gunyoros módon.

     - Az biztos, hogy nem vagy könnyű eset - jegyezte meg. - De... - kezdett bele. - Jól vagy? 

     - I-Igen - hazudta gyorsan a lány, s lesütötte szemeit. - Tegnap én csak... Én csak egy kicsit... Szomorú voltam - fejezte be végül, ám utána azt gondolta, bár ne mondott volna inkább semmit. Mi az, hogy szomorú? - vonta kérdőre magát. Egy elmebeteg is normálisabban viselkedik, mint én tegnap - állapította meg szégyenkezve. De... az, hogy Ishiki-kun meghalt, egyszerűen nem fért a fejébe. Amikor Yokomizo bejelentette, úgy érezte, mintha egy ostoba tükörvilágba került volna, ahol gonosz árnyak tartják fogva. Fájt neki, rettenetesen fájt. Még most abban a lehetetlen pillanatban is képes lett volna összerogyni a padlón.

     - Ugye nem kezdesz rá megint? - vonta fel a szemöldökét Yokomizo, azonban hangja nem tűnt mérgesnek, inkább aggódónak. - Mi lenne, ha a változatosság kedvéért most az egyszer nevetnél nekem? - érdeklődött, s ezzel már el is ért egy halvány mosolyt a lánynál.

     - Nem sírok - nézett rá Sakara, s közben azon töprengett, mire gondol most a másik. 

     - Megkönnyebbülés - mondta a fiú, s egy teátrális kézmozdulattal söpörte le homlokáról a képzeletbeli izzadságcseppeket. - Az egyenruhám már nem bírna ki még egy ilyet - magyarázta. 

     - Nagyon sajnálom... - mondta remegős hangon a lány.

- Jól van, mindegy - szakította félbe Gin ideges tekintettel. - Felejtsd el, csak ne sírj! - utasította, s közelebb lépett hozzá. 

Sakarának remegni kezdtek a lábai, mikor arra gondolt, hogy tegnap, milyen szorosan ölelték egymást. Nem értette, miért, de hiányzott neki az az ölelés. Milyen ostoba vagyok - állapította meg. 

     Odalentről tompa hangok hallatszottak.

     - Jaj ne! - rémült halálra a lány. - A szüleid felébredtek! Most mi lesz? - kérdezte, s idegesen kapkodta tekintetét egy második kijárat után kutatva. 

     - Mi lenne? - kérdezte egyhangúan Gin. - Az emberek reggelente többnyire felébrednek. 

     - Yokomizo-kun, ez nagyon nagy baj! - fakadt ki a lány, s az ablakhoz sietett. 

     - Te meg mi a fészkes fenére készülsz?! - mennydörögte a fiú, s Sakara után kapott, aki már szinte mászott kifelé. - Idióta nőszemély! Hát neked sohasem lesz eleged ebből az ugrálgatásból!? - dühöngött, s derekánál fogva rántotta vissza.

     - Van más kiút? - faggatózott a lány, s próbálta lefejteni magáról Yokomizo karjait. 

     - Igen, mondjuk az ajtó, te borsóagyú! - érkezett az ingerült válasz. 

     - Ott nem mehetek! 

     - Ugyan miért nem? 

     - Nem mehetek, és kész - makacsolta meg magát Sakara. - Akkor a szüleid biztosan észreveszik, hogy nem mentem haza, és annál kínosabb nem történhet.

     - Hülye! Nem csináltunk semmit - vágta rá a másik. - Miért ne mehetnél? És amúgy is túl magasan vagyunk, innen nem jutsz le élve.

     - Nem! - nyávogott a lány. - Kell lennie megoldásnak. 

     - Ha akarsz, itt maradhatsz még egy éjszakára... - vonta meg a vállát Yokomizo egy gonosz mosolyt eleresztve. - De abban nem lesz köszönet.

     - Rendben, menjünk! - gondolta meg magát riadtan a lány. 

     Mikor leértek, Haruka-san éppen reggelit csinált.

     - Sakara-chan, hát te még itt vagy? - csodálkozott el.

     - I-Igen - dadogta a lány rémülten, s legszívesebben a föld alá süllyedt volna zavarában. Már a puszta gondolattól rosszul volt, hogy Gin anyja mit gondolhat most róla. - Már... már megyek - cincogta. 

     - Nem maradsz itt reggelire? - tudakolta a nő, s hangján semmi nem érződött. - Gin, elvinnéd Nanát a balett-órára? - kérdezte. 

     - Persze - felelte a fiú. 

     - Viszontlátásra! - köszönt el a lány illedelmesen Haruka-santól, s már rohant is az ajtó felé. Yokomizo anyja olyan könnyedén kezelte a helyzetet, mintha csak teáztak volna. Sakarában felmerült a gyanú, hogy talán hozzászoktak már ehhez a szituációhoz. Talán korában minden nap másik lány jött le Gin szobájából, így már meg se lepődtek. Ennek gondolatára, fejébe szökött a vér. Simán kinézte Yokomizoból, hogy így állt a helyzet. 

     - Ne hívjak egy taxit? - szólt utána a fiú, szokásos rideg stílusában.

     - Nem, nem kell! - tiltakozott a lány, azzal már el is indult hazafelé, sebesen, mint a villám. 

Egész úton, a történteken tipródott. Próbálta összerakni a szilánkokat. Tehát Yokomizo-kun akkor azért viselkedett olyan furcsán, mert ő már tudta, hogy Ishiki-kun... 

Vagy más oka is volt rá? Nem, biztosan nem - zárta le az ügyet.

Mostanában különös, gyötrődő gondolatokkal viaskodott, s ez a mai eset csak még jobban összezavarta. Úgy érezte kezd kötődni Yokomizóhoz, még ha csak egy kicsit is, és ez nagyon aggasztotta. Már szinte el is felejtette hol kezdődött minden. Annak a pénznek, amit Yokomizo adott neki, már sokkal több jelentése volt számára, mint amikor kapta. Az az összeg figyelmeztette rá, hogy ez csak egy hatalmas színjáték, hogy minden csak egy árny, ami majd eloszlik a tanév végén. Már szinte látta maga előtt, amint ő és a fiú annyit mondanak egymásnak, "Viszlát!" és minden megszakad. Útjaik ismét szétágaznak. 

     Persze ezt már az elején tudomásul vette, mégis zavaró volt belegondolni. Már csak egy kérdés maradt. Hogyan tovább? Mert, hogy folytatnia kell az utat. Lelkére szomorúság telepedett. Fejébe vette, hogy sosem felejti el azt a kisfiút, akivel megismerkedett egy napon a kórházban, és akiben annyi életvágy volt. Akinek az útja véget ért. Az ő ösvénye már egy másik hely felé mutat. Talán egy szép tisztás felé ágazik az út, ahol fehér virágok nőnek, és pillangók repkednek.

     - Rossz kedved van? - érdeklődött Ishiki-kun, s a lány tekintetét fürkészte égszínkék szemeivel. A már megszokott csövek aznap is ott voltak rajta, s minden szóra megremegtek állán. 

     - Nem... - válaszolta Sakara, s egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. - Csak elgondolkodtam - szólt, mire Ishiki érdeklődve félrehajtotta fejét. 

     - Hát, akármin is gondolkodtál, az a lényegen nem változtat - magyarázta a kisfiú. - Menj tovább, előre, sose nézz vissza! - mondta jelentőségteljesen, s bólintott egyet, nyomatékot adva szavának. 

     - Hogyan? - vonta fel a szemöldökét Sakara. 

     - Bármi is történik, menj tovább, egyenesen előre! Sose fordulj vissza, mert az a hely amerről jöttél már mögötted van örökre - mosolygott a fiú, s kitekintett a kórház ablakán. A susogó lombú fák a fiatalság és a szabadság ígéretét hordozták magukban.