19.Fejezet

19. A JÖVŐ KEZDETE

      - Bankrablás történt Kiotó belvárosában - mormolta Okayasu, miközben Sakarával és Yuméval hazafelé sétáltak az iskolából. - Fegyverrel fenyegetőzve rabolta ki egy férfi a kiotói pénzintézetet kedden délután. Egyelőre ismeretlen mennyiségű készpénzt zsákmányolt, majd gyalog, a Sinkjogoku piac felé menekült el. Fegyverével két lövést adott le, az értesülések szerint nincsenek áldozatok. A rendőrök egy körülbelül százhetven centiméter magas, vékony testalkatú férfit keresnek, aki a támadás idején kék inget és farmernadrágot viselt, arcát egy kendővel takarta el - fejezte be a cikket, amit egy napilapban olvasott. - Különös. Roppant különös - igazította meg állandóan lecsúszni készülő, fekete szemüvegét.

      - Mi ebben olyan különös? - vonta kérdőre Yume, miközben egy kirakatot nézett. Épp egy alkalmi ruhabolt előtt haladtak el.

      - Hát az egész ügy - tárta szét karjait a fiú, s majdnem leütött egy gyanútlan járókelőt jobb karjával. - Sakara, neked nem ez a véleményed? - szólította meg a némán bambuló lányt, aki csak üres tekintettel ácsorgott mellettük már egy ideje.

      - Tessék? - zökkent ki mély elmélkedéséből Sakara, mintha eddig aludt volna.

      - Azt kérdeztem, hogy neked mi a véleményed - visszhangozta a fiú szemrehányó tekintettel.

      - A bankrablásról? Hát nem is tudom... - motyogta zavarodottan. Nem igazán jutott el a tudatáig a dolog.

      - Na és erről? Vízisíelő papagáj a legújabb attrakció az állatkertben - olvasta fel a következő vezércikket az újságból Okayasu. - Taki, a mókás akrobata szórakoztatja a látogatókat minden péntek este és...

A mondat végét már nem tudta felolvasni, mert Makano a táskáját hozzácsapva elhallgattatta.

      - Gondolod, hogy bárkit érdekel a síelő papagájod?

Yume elemző tekintettel pillantott Sakarára, ügyet se vetve a vállát fájdalmasan dörzsölgető fiúra.

      - Ez a papagájos hír vicces - eresztett el egy erőtlen, de őszinte mosolyt, ám szemei nem azt mondták, hogy kedve van nevetni.

      - És? - nézett rá Yume.

      - Mi és?

      - Egyéb hozzáfűznivalód nincs a dologhoz?

      - Nemigazán.

      - Játékpisztollyal akart egy kisgyerek kirabolni egy fodrászatot - kezdett bele ismét Okayasu, de Makano leintette.

      - Fogd már be! - dörrent a fiúra.

      - Sakara, hol jár az eszed? - lépett a lányhoz aggódó tekintettel. - Már megint Yokomizo-kunra gondolsz? - kérdezte.

Közben a fiú elmélyedt az újság olvasásában, így szerencsére nem hallotta a következő párbeszédet.

      - Nem, dehogy! - vágta rá a szólított zavarodott ábrázattal. - Csak elgondolkoztam - tette hozzá, de úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie barátnőjét.

      - Ugyan, hisz látom a szemedben, hogy megint ő jár a fejedben - jelentette ki a másik. - Még mindig nem tudtad elfelejteni, igaz? - kérdezte meg, sajnálkozó tekintettel. - Még mindig szereted.

      - Hát persze, hogy szeretem, de hidd el... Ez nem befolyásol semmiben - érkezett a válasz egy erőltetett mosoly kíséretében.

      - Látom, hogy mennyire gyötrődsz - aggodalmaskodott a lány, s közben dühös pillantásokat vetett a fiúra, aki újra olvasni kezdte a híreket az újságból. - Én nem is értem - folytatta. - Miért szakítottatok? Ez az egész olyan abszurd... Hiszen csak rátok kellett nézni! Imádtátok egymást, és mégis… Mégis ez történt. Én ezt nem értem.

Szavait pár pillanat csönd követte, majd Sakara halkan így szólt:

      - Én sem. - Úgy érezte, minden ereje elhagyja, mintha az elem, amely működteti őt, kezdene végleg lemerülni.

A két lány hosszú hallgatásba kezdett, amely kínos csenddé nőtte ki magát. A helyzet megmentője Okayasu volt, aki hirtelen megszólalt:

      - Hogy mik vannak! Egy egyetemi diák nyújtott segítséget a nyomozásban - bökött az újság címlapjára, melyen egy ócska raktárépület fekete fehér képe díszelgett. A kép alatt hatalmas betűkkel volt olvasható az alábbi: Elkapták a régóta keresett bűnözőt, akit többrendbeli bűncselekmények vádjával őrizetbe vettek. A rendőrséget egy diák vezette nyomra. Folytatás a hatodik oldalon!

      - Tényleg. Hogy mik vannak - suttogta Sakara halkan. Az ember azt hinné, rosszabb már nem jöhet, pedig első számú szabály, hogy mindig lehet rosszabb.

Pár nappal később már nem csak a szíve fájt, hanem a lába is sajgott.

      - Aúú! - nyavalygott, miközben Narumi-senseire támaszkodva bicegett a kórház egyik folyosóján. Bokája háromszorosára dagadt normál méretéhez képest, s olyan vörös volt, mint egy érett paradicsom. Képtelen volt saját lábára állni, akármennyire is igyekezett, így háborús sérült módjára botladozott mindenfelé.

      - Mondtam, hogy pihentesd a lábad nem? - vonta kérdőre az orvos szemrehányó tekintettel. - Mégis mi a fenét csináltál?

      - Hogy én? Semmit! - vágta rá a lány gyorsan, de kerülte a férfi tekintetét. - Csak jött az a labda, és...

      - Labda?! - hitetlenkedett apja, miközben egy kórteremhez vezette Sakarát. - Melyik része nem volt világos annak, amit mondtam neked? Maradandó sérüléseket akarsz okozni magadnak?

      - Persze, hogy nem! - cincogta a lány, s leült egy fehér ágyra a teremben. - Reflexből jött. Ha ön felé repül egy labda, nem érez késztetést arra, hogy visszarúgja? - tette fel a kérdést, s jobbra nézett, ahol egy idős nénike szunyókált. Legalábbis úgy tett, de Sakara egy pillanattal ezelőtt tisztán látta, hogy szemei résnyire nyitva voltak az öregasszonynak.

Két fekvő alkalmatossággal odébb egy középkorú férfi feküdt. Bal lába gipszben volt, s magasan felpolcozva pihentette. Az arcát nem lehetett látni, mert egy újság mögé rejtette; csak mikor lapozott egyet, akkor tűnt fel egy pillanatra.

      - Nem, ha a lábam súlyosan sérült - érkezett a cinikus válasz. - És már kértelek rá, hogy tegezz - nézett a másikra Narumi-sensei barna, bizalomgerjesztő szemeivel.

Igazi apai tekintete volt, ami elbizonytalanította a lányt. Pár percig egymást figyelték, majd a férfi lehajtotta tekintetét.

      - Na, hadd nézzem, miből élünk! - utasította a lányt, mire az levette a cipőjét jobb lábáról. - Egészen idáig gyalog jöttél? - sápítozott az orvos, s végigtapogatta Sakara bokáját. - Nem néz ki valami jól - jegyezte meg vizsgáló hangon.

      - Gyalog jöttem - bólogatott a másik, s jobban körülnézett a kórteremben. Nyolc ágy volt benne, abból hat foglalt volt. Megint a szomszédos ágyon fekvő szürke hajú nénikére pillantott, aki gyorsan behunyta szemeit, mikor észrevette, hogy a lány figyeli őt. Az újságos férfi arca még mindig homályba burkolózott. Vele szemben egy öreg bácsi feküdt, aki épp egy nővérrel vitatkozott arról, hogy szabad-e a kórházban különböző szenvedélyeknek élni. A szerencsétlen alkalmazott igyekezett meggyőzni makacs betegét arról, hogy tegye el pipáját, mert még bekapcsol a tűzjelző.

      - Ugye ön sem akarja, hogy mind elázzunk? - hüledezett.

Tőlük balra egy elég fiatal férfi ült, mindkét keze púposra volt pólyálva, így alig tudta felemelni poharát. Kicsit mókásnak tűnt kipirult arca, s nagy, űrlény szemei miatt. Sakara el is nevezte magában Bohóc-sannak.

      - Úgy tűnik, ezúttal is megúsztad a dolgot. Véleményem szerint nem szakadt el az ínszalagod, csak nagyon csúnyán meghúzódott a bokád - kockáztatta meg Kyou-san. - De talán jobb lenne, hívni valakit, mert a fájdalmaidból ítélve más gond is lehet - vázolta elképzelését. - Mit szólnál, ha idehívnám Takerut? Ő sokkal jobban ért ehhez.

      - Ne! - emelte fel a hangját Sakara ijedten. - Ugyan... Semmi baj! Már nem is fáj annyira - lóbálta meg bokáját, amely cseppet sem volt kecses, inkább egy ogre bunkósbotjához hasonlított. - Igazán semmi szükség Takeru-senseire. Az iskolaorvos is azt mondta, hogy csak a biztonság kedvéért jöjjek el a kórházba, szóval nincs nagy gond - erőltetett az arcára egy álságos mosolyt.

      - Talán igazad van - igazította meg egy sóhaj közepette kerek szemüvegét Narumi-sensei, s felállt. - Takeru most nincs is abban az állapotban... Igazából dolgoznia sem szabadna - mondta komoran, majd talpra segítette a lányt. - Várj egy percet! - utasította, majd sietősen kiment a teremből. Öt perc múlva két megtermett mankóval tért vissza. - Tessék! - nyújtotta át őket Sakarának. - A rossz lábadra most egy jó darabig nem szabad ráállnod.

      - Jó, hogy nem járókeretet hoztál - morgott a lány, s rátámaszkodott a szürke botra.

      - Így jár az, akinek focizni támad kedve meghúzódott bokával - jegyezte meg enyhe gúnnyal a férfi, azzal kiléptek a kórteremből. Jobban mondva Sakara kibicegett, s közben integetett a még mindig alvást tettető öreg nénikének.

      - Yokomizo-sensei talán beteg? - kérdezte meg halkan a lány, s a járólapokat számolta, melyekre mankóival rákoppantott.

       - Hogy beteg-e? - nézett rá apja, s ismét megigazította szemüvegét. - Lelki beteg, és ez a fizikai állapotára is ráhúzódott. Sovány, mint egy matléta, és képtelen a munkájára koncentrálni - rázta a fejét. - De nem is csodálom. Én se lennék rá képes ilyen helyzetben.

      - Miért? - vágott közbe a lány értetlenül. - Miért van ilyen rosszul? - kérdezte, mert egy kukkot sem értett abból, amiről az orvos beszélt. Amióta szakítottak Yokomizóval, nem jutott el túl sok hír a fülébe a családdal kapcsolatban, és őszintén megmondva kerülte is a témát. Senkinek nem vallotta volna be, de még mindig szörnyen érezte magát. Nem is gondolta volna, hogy ennyire megviseli majd a fiú elvesztése. Tagadni sem volt értelme: még mindig szerelmes volt Ginbe.

      Gyakran képzelte maga elé az arcát, gúnyos mosolyát, az észveszejtően hideg szemeit, kioktató hangját, ruhája illatát, ám minél többször gondolt ezekre a dolgokra, annál szomorúbb lett, hogy mindezeket elvesztette. Biztos volt benne, hogy Gin majd idővel beleszeret egy másik lányba és őt elfelejti. Csak egy poros emlék marad majd... Míg végül teljesen eltűnik. De számított erre. És úgy volt vele, hogy már akkor is rendben lesz, ha a fiú a jövő egy távoli időpontjában majd visszaemlékszik rá, ha csak egy pillanatra is. Hogy volt egy lány valamikor... valahol...

      - Hogy miért van rosszul? - nézett a lányra értetlenkedve az orvos. - Hát Gin miatt természetesen. Én sem viselném nyugalommal, ami vele történt. Egészen más helyzet, amikor idegeneket hoznak be ilyen súlyos sérülésekkel a kórházba, mint amikor a saját gyerekedet. Ráadásul ez a felhajtás a sajtóval, meg az állandó tárgyalások. Csak háromszor idézték be eddig tanúnak.

      - Miért, mi történt Yokomizo-kunnal? - torpant meg a folyosón Sakara, és egy kicsit megcsúszott mankóival. Hangja vészjóslóan csengett.

      - Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett a férfi, és pár lépéssel odébb ő is megállt.

      - Milyen sérülése van Yokomizo-kunnak?

      - Sakara, te nem is tudsz róla? Ez hogy lehet? - aggodalmaskodott a férfi, s arca elsápadt a félelemtől. Lerítt róla, hogy meg van zavarodva. Tekintete megtelt bizonytalansággal, s ködös szemekkel nézett jobbra, balra, mintha a vészkijáratot keresné.

      - Miről nem tudok?! - zendült fel a lány, s érezte, hogy arcát elönti a forróság. - Mi történt? - emelte fel a hangját idegesen, Narumi-sensei hallgatását nem tolerálva.

      - Sakara, gyere, üljünk le valahova! - ragadta vállon a lányt furcsa hangon, de az megmakacsolta magát.

      - Nem! - kiáltott fel idegesen. - Válaszolj a kérdésemre!

A férfi ismét hallgatásba menekült, majd pár perc csönd után erőtlenül megszólalt:

      - Gint... több mint két hete... baleset érte - mondta fojtott hangon. - Jobban mondva nem is baleset volt. Rossz helyen volt, rossz időben... belekeveredett néhány bűnöző ügyletébe, és megsebesült.

      - Micsoda? - kérdezte meg élettelen tekintettel a lány. Úgy állt ott a kórház folyosóján mankóival, mint egy szobor. - M…mi? - dadogta, s közben szörnyű fájdalom hasított mellkasába. Képtelen volt feldolgozni a hallottakat.

      - Lőfegyverrel mellkason találták - folytatta az orvos, s idegesen lazított egyet nyakkendőjén. - Csak azt nem értem, hogy te miért nem tudsz erről.

      - Lelőtték? - kiáltott fel rémülten Sakara, akinek apró, gondosan felállított világának alapjai omlottak össze. Egyenruhája fölső részébe markolt, de olyan hevesen, hogy saját bőrét is felsértette mellén. Le... Lőtték? Micsoda undorító hazugság... Egy koholmány...

Úgy érezte, menten szívrohamot kap. Az ő Yokomizo-kunját valaki... meglőtte? Alig kapott levegőt.

      - Nemrég hozták el az intenzív osztályról - érkezett a kiegészítés. - Már túl van az életveszélyen, de az állapota nagyon súlyos volt sokáig. Kész csoda, hogy túlélte.

      - Ki lőtte le? - vágott közbe a lány furcsa, robothangra váltva.

      - Nem ismerem a részleteket - vonakodott Narumi-sensei. - Valami bűnöző. Az újságok megírták pár napja.

      - Hol van most? - kérdezte a lány üveges tekintettel.

      - A harmadik emeleten a 032-es teremben, ha jól tudom - felelte apja félszegen. Látszott rajta, hogy ő sem érti a helyzetet, de a lány nem törődött vele.

Gyorsan - már amennyire mankói engedték - elviharzott a felvonó felé. Szíve a torkában dobogott a félelemtől és az idegességtől, úgy érezte, ha azonnal nem láthatja a fiút, menten elájul. Rettegett attól, hogy valami borzalmas történt, amit Kyou-sensei elhallgatott előle. Abban a borzasztó pár percben, amíg felfelé botorkált olyan rémes balsejtelem tört rá, amilyet talán még sosem érzett. Nagyon félt. Egyre csak az orvos szavai jártak elméjében, és szíve a torkában dobogott. A harmadik emeletre érve vadul keresztülvágtatott a folyosókon. Minden egyes alkalommal, mikor egy újabb terem előtt haladt el, szíve kihagyott egy verést. Tekintete elszánt volt, csak egy apró, magányos könnycsepp árulkodott érzelmeiről. Mikor a 032-es teremhez ért, megállt egy pillanatra. Nem tudta, mire számítson. A kilincset óvatosan lenyomva lépett be a terembe. Riasztó csend fogadta, mintha egy másik, néma világ kapuján lépett volna át. Hat ágy foglalt helyet az ajtóval szemben. Mindegyik üres volt, kivéve a balszélsőt, melyen egy fiú feküdt, egy könyvet tartva maga elé. Az ablakok nyitva voltak, így a fehér lepedők halk susogással verdestek. Sakara az ajtó menti falhoz támasztotta mankóit, de persze törvényszerű volt, hogy az egyik eldőlt, s nagy koppanással fogott padlót.

Yokomizo feltekintett vaskos könyvéből, és mikor megpillantotta a szerencsétlenkedő látogatót, szürke szemei döbbent meglepettséget tükröztek. Arca kissé színtelen volt, de egyébiránt nem tűnt különösebben betegnek. Csak leírhatatlanul fáradtnak hatott egész lénye.

      - Sa... Sakara? - kérdezte hitetlenkedve, s lerakta könyvét, majd felült az ágyon. Mozgása darabos, akadozott volt, mintha egy karcos DVD-t játszanának le.

      - Ne mozdulj! - kiáltott rá a lány indulatosan, s lassan - a mankó nélkül sokkal ügyetlenebbül - odabicegett hozzá, majd leült a szomszéd ágyra.

Pár percig csak figyelte a vele szemben ülő fiút, s igyekezett összeszedni a kétségbeeséstől szétesett gondolatait. Szemeivel vadul pásztázta Yokomizót, hogy felmérje a helyzetet. Cinikusabban mondva, hogy felmérje a károkat.

      - Mit keresel itt? - kérdezte meg Gin, még mindig meglepett ábrázattal, de kérdésére a válasz elmaradt. A lány úgy érezte, gombóc van a torkában. Hirtelen eszelős bűntudat tört rá, hogy amíg ő magát sajnáltatta, Ginnek ilyeneken kellett keresztül mennie. Hát micsoda volt barátnő vagyok? Csak magammal törődöm.

      - Megszólalsz végre, vagy csak pihenni jöttél be? - kérdezte meg gúnyosan a fiú, de a lány nem törődött vele. Óvatosan felállt, s átült Yokomizo ágyára.

Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. A barna, potyogós szempár bátran dacolt a dermesztő acélos tekintettel, majd hirtelen ismét felállt tulajdonosa, s sorra bezárta az ablakokat.

      - Nem elég, ami történt, még meg is akarsz fázni? - kérdezte meg halkan, majd dolga végeztével visszaült a fiú mellé.

      - Ezt én sem egészen így terveztem - jegyezte meg Yokomizo, semleges hangon. Sakara ügyet sem vetve arra, amit mondott, Gin ruhájához nyúlt, s felülről lefelé haladva elkezdte kigombolni a gondosan vasalt inget, ám a harmadik gombnál a fiú elkapta csuklóját. Percekig csak hallgatott, s mintha nehezen vette volna a levegőt. Végül megszólalt:

      - Máskor kifejezetten örülnék ennek a szituációnak - magyarázta könnyed hangon. - De most inkább ne...

      - Utállak! - kiáltott rá hisztérikusan Sakara. - Miért nem tudtál vigyázni magadra? - Szemeibe ismét könnyek gyűltek.

      - Ezt épp te mondod? Nézz magadra! Már megint lesántultál - állapította meg dühösen. - Vagy csak dísznek vannak a mankók?

      - Fogd be a szád, jó? - dörrent vissza Sakara, tőle szokatlan ingerültséggel. - Vagy önszántadból leveszed az inged, vagy letépem rólad - jelentette ki határozottan, s futólag letörölte arcáról könnyeit. A meglepetés erejét használta ki, és kezelésbe vette az ing maradék gombjait. A ruhadarab alatt kötések hálózták be Yokomizo egész felső testét, jobb válla kivételével. A fehér anyagot foltokban vér tarkította teste bal oldalán, amit látva Sakara arcához kapta kezeit. Nem bírta visszatartani sírását, ismét könnyekbe tört ki, annyira megijedt.

      - Tessék, már megint bőgsz! - nézett rá szánakozó arccal Gin. - Minek erőszakoskodtál annyira? - kérdezte meg ingerülten, és elkezdte visszagombolni ruháját.

      - Ne! - állította meg a másik. - Nagyon fáj? - kérdezte, s félve megtapintotta a sebet.

      - A seb nem fáj már annyira - válaszolta a fiú, s elhalkult hangja. - Az sokkal jobban fájt, hogy amiatt a féreg miatt, már megint kicsúsztál a kezeim közül - mosolyodott el gúnyosan. Szemeiben valami fájdalmas űr tátongott. - Nem volt nagy ár egy golyó a szívem fölé azért, hogy végre rács mögött legyen az a rohadék.

      - Hogyan? - kapta fel a fejét a lány. - Ezzel azt akarod mondani, hogy az a bűnöző... Akiről Narumi-sensei beszélt... Aki meglőtt... Az Habake volt? - tette fel a kérdést élesen, mire Gin csak bólintott egyet.

      - Meg még egy rakat söpredék - tette hozzá gúnyosan.

      - Neked teljesen elment az eszed?! - fakadt ki Sakara. - Hogy a fenébe keveredtél te az ő fajtája közé? Meg akartál halni?! - vonta kérdőre a másikat.

      - Fogd vissza magad! - indítványozta a fiú. - Te vagy a fő öngyilkosjelölt, nekem nem állt szándékomban meghalni. És ne bőgj már, mert elázik a kötés!

      - De mi történt pontosan? - faggatta szipogva a lány, aki úgy érezte, nincs elég sütni valója, hogy megértse a dolgok lényegét.

      - Tudtad, hogy a rendőrség már régóta kereste azt a mocskot? - kérdezte nyersen Yokomizo, aki úgy látszik a fejébe vette, hogy nem veszi többé a szájára a férfi nevét. - Hatóságok félrevezetése, illegális szerek fogyasztása és árusítása, zsarolás, hivatalos személyek elleni erőszakos fellépés, gyilkossági kísérlet, és nem csak kísérlet - sorolta. - És a lista még nagyon hosszú, arról nem is beszélve, amiről még a rendőrség sem tud - mondta keserű hangon, és mély pillantással nézett végig a lányon. Sakara tudta, hogy mire gondolt, amikor azt mondta, hogy „amiről még a rendőrség sem tud”.

       - Egy megtermett akta van tele csak annak a férfinak a szennyével.

      - Zsarolás...? Gyilkosság...? - döbbent le a lány, s arcára kiült a rémület és a hitetlenkedés különös egyvelege. - Azt mindig is tudtam, hogy egy undorító alak, de, hogy megöljön valakit...

      - Könyörgök, térj magadhoz! - emelte fel a hangját Yokomizo ingerülten. - Az az ember intézte el, hogy akkor este téged megerőszakoljanak! - zendült fel, s az utolsó szónál tisztán érezhető volt a keserű szájíz. - Őmiatta van ez az egész, csak miatta nem lehetünk együtt - mondta undorodva. - Egy ilyen alakról nem tudod elképzelni a gyilkosságot? Néha olyan naiv tudsz lenni, hogy megrémítesz.

      - Yokomizo-kun, én csak... Nem feltételeztem volna róla, hogy erre is képes.

Szavait morgás követte.

      - Mesélted, hogy régen a szomszédotokban lakott egy idős hölgy, aki olyan volt számodra, mintha a nagymamád lenne - idézte fel egy régi beszélgetés foszlányát Gin. - Akitől az ezüst nyakláncot kaptad - tette hozzá. - Azt mondtad, hogy három... Lassan már négy éve betörtek hozzá, és megölték.

Sakara félve bólintott. Még mindig tisztán élt benne az öregasszony emléke. Pirospozsgás arca, kedves mosolya, minden jó, amit érte tett.

Akkoriban az a néni volt az egyetlen, akitől szeretetet kapott. Hikari... Ez volt belegravírozva cikornyás betűkkel az ezüst medalionba. A lányát hívták így, aki nagyon rég meghalt egy betegségben. Az ő nyakláncát adta neki. Egyebe se maradt Hikariból, ő mégis megosztotta vele az emlékek szeretetét. Ami hátramaradt ebben a kutya világban.

      - Habake tört be azon az éjjelen az asszonyhoz, és ő ölte meg - szólt Gin, először kiejtve a gyűlölt nevet. - Ezt még a rendőrök sem tudták, de mikor elkapták azt az alakot, a társai bemártották, abban reménykedve, hogy így kevesebb büntetést kapnak.

      - Micsoda? - szörnyedt el Sakara. - Hogy ő... Ő ölte meg? De miért... Ez nem lehet igaz...

      - De igaz - vágta rá a másik. - Régóta keresték már a hatóságok. Azon a napon, mikor otthagyott titeket... Amikor az anyád elmondta neked, hogy ő nem is az igazi apád, akkor is azért ment el, mert félt, hogy rátalálnak. Menekülnie kellett. Belekeveredett valamiféle tengeren túli szervkereskedelmi ügybe.

      - De mégis, hogy kerültél te bele ebbe az egészbe? - tudakolta a lány sápítozva.

      - A rendőrök folyton csak a megfelelő pillanatra vártak, így sosem kapták el - magyarázta a fiú. - Nem tudták hol keressék, de miután hallottam a kábítószeres ügyleteiről, voltak sejtéseim, hogy hol rejtőzhet.

      - Micsoda?! - fakadt ki Sakara. - Mégis minek nyúltál bele ilyen veszélyes dolgokba?! Nézd, meg mi lett a vége! - bökött a másik sebesülésére.

      - Elhiheted, hogy én sem így terveztem - mordult rá Yokomizo. - Én csak a nyomozásban akartam segíteni, a rajtaütés nem volt a listámon.

      - Nyomozás? - kapta fel a fejét a lány. Egy pillanat... A rendőrséget egy diák vezette nyomra - idézte fel annak az újságcikknek a címét, amit pár nappal ezelőtt Okayasu felolvasott, mikor a városban sétáltak. Te... te voltál az! - kiáltott fel megvilágosodva. - Fel se tűnt - szipogta. - De ha te csak a nyomozásban vettél részt, akkor hogyan lőttek le? - tette fel a kézenfekvő kérdést.

Mielőtt a fiú válaszolt volna, zavarodottan megfogta nyakát.

      - A nyomok egy régi raktárépülethez vezettek a külvárosban - kezdett bele. - Meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg jó helyen tapogatózunk-e - halkult el a mondat vége. - Ne, ne sírj már megint! - harsogta, látva a másik kibuggyanni készülő könnyeit. - Te kis mimóza, síró-pityogó! Elég legyen már! Azt hiszed, azért csináltam végig ezt az egészet, hogy szomorúnak lássalak? - lágyult el hangja.

      - Gin, én annyira sajnálom... - pityergett Sakara, észre se véve, hogy most először a keresztnevén szólítja a fiút. - Ez az egész az én hibám... Na jó, te is hibás vagy abban, hogy felelőtlenül kockára tetted az életed a nagy semmiért.

      - A semmiért? - visszhangozta Yokomizo. - Korán sem mondható semminek, hogy sikerült börtönbe juttatnom azt az embert, aki miatt elvesztettelek ismét - mondta, s mélyen a lány szemébe nézett. - És ez a seb kicsinyke ár, ha cserébe teljesen az enyém lehetsz. Nehogy azt hidd, hogy azért nem kerestelek az elmúlt napokban, mert te parancsba adtad, hogy többet ne lépjek veled kapcsolatba - szögezte le. - Pusztán el akartam rendezni az ügyeket, hogy nyugodtan lehessünk együtt.

      - Mondhatom jól elrendezted - ütötte fel a fejét szemrehányóan Sakara. - Lövettél magadnak egy lyukat a válladba, gratulálok.

      - Mi lenne, ha nem szajkóznád folyton azt, hogy milyen felelőtlen vagyok? Mintha csak szórakozásból csináltam volna az egészet. Elhiheted, nekem sem volt egy nagy kaland. Majdnem három hónapig nem láttalak téged - idézte fel a fiú. - És közben másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy te merre jársz, mit csinálsz, kikkel találkozol. Talán egy golyó a szívem fölé fúródott, de te pontosan a szívembe lőttél lyukat, amikor elhagytál. És ez a seb sokkal jobban fáj - jelentette ki halkan.

      - Biztos lázad van - mondta zavarodottan a lány, s a másik homlokára tette tenyerét. Érezte, hogy fülig elpirul. Arcát elöntötte a forróság, és régi, ismerős érzések kerítették hatalmukba.

      - Nincs lázam - fogta meg Sakara kezét Gin, s közelebb húzta magához gyengéden. - Csak az elvonási tünetek jelentkeznek - folytatta. - Közel három hónapja nem csókolhattam meg a pici ajkaid, amiken keresztül állandóan összefüggéstelen zagyvaságokat árasztasz felém.

      - Gin, amikor szakítottunk, én komolyan... Komolyan beszéltem - mondta elcsukló hangon a lány. - Ez így tényleg nem fog menni. Mi nem tudunk együtt lenni. Én szeretlek, de azt hiszem... Azt hiszem, nem tudok több lenni számodra, mint barát... Soha.

      - Úgy gondolod, hogy a barátsággal beérem? - mordult fel Yokomizo. - Még sosem volt egy lány sem rajtad kívül, aki miatt ennyit kellett gürizni - fogalmazta meg kínjait. - Itt vagyok sebesülten, csorgó nyállal, mint egy idióta, és te barátsággal akarod kiszúrni a szemem. Nekem ez nem kell. A szerelmed kell. Te kellesz!

      - Annyira sajnálom... Ne hidd, hogy már nem szeretlek de... Én nagyon félek - szipogta a lány.

      - Mitől félsz?

      - Attól, hogy nem tudnálak sosem úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd.

Szavait fél perc hallgatás követte.

      - De azzal nem oldódnak meg a problémák, ha teljesen elhatárolódsz tőlem. Inkább keressünk valami megoldást együtt! - javasolta Gin. - Ha kell, mindent előröl kezdünk, az első csóktól.

      - Én erre nem vagyok képes. Fájdalmat fogok okozni, és azt nagyon nem akarom. És azt sem akarom majd végignézni, ahogy idővel eltávolodsz majd tőlem. Talán nem most. Lehet, hogy csak évekkel később, de egy nap te is rá fogsz jönni, hogy ez így nem működik.

Yokomizo erre olyan fanyar képet vágott, mint aki citromba harapott. Nem is próbálta titkolni, mennyire nem tetszik neki, amit hall.

      - Miért ne működne? - kérdezte ingerülten.

      - Mert egyszer úgyis rájössz, hogy ez nem elég. Lehet, hogy még ez sem most lesz, de valamikor biztosan bekövetkezik. Rájössz, hogy családot szeretnél. Igazi családot feleséggel és gyerekekkel. Én egyiket sem leszek képes megadni neked.

      - És ha nekem mástól nem is kell ilyesmi?

      - Kelleni fog, hidd el! Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! - könyörgött a lány.

      - Nem hagysz más lehetőséget - mondta nagy sokára Yokomizo. - Ha a barátságot nem fogadom el, megint lelépsz, és minden a nulláról indul újra.

      - Ezért szeretnék a barátod maradni - jegyezte meg a lány.

      - Rendben. Legyünk barátok! - fintorodott el a másik. - De jobb, ha felkészülsz rá, hogy visszaszerezlek. Csak idő kérdése - jósolta mogorván. - Egyszer majd megkérem a kezed, és igent fogsz mondani.

Sakara csak legyintett.

      - Barátok - mosolyodott el félig nevetve, fél sírva. Úgy érezte, hosszú idő óta most jut elegendő levegő tüdejébe, mégis betegnek erezte magát. Talán attól, amit Gin mondott neki.

De a barátság azért mégiscsak jobb megoldás, mintha soha többet nem látnák egymást. Persze sokkal fájdalmasabb is lesz majd idővel. Ennek bizonyítéka már most észlelhető.

      Ahogy teltek a napok, Yokomizo szépen gyógyult, a színe is kezdett a régi lenni, és ami megnyugtató és egyben bosszantó is volt, hogy a hangja is visszatért. Sakara kötelességének tartotta, hogy a fiú lábadozása alatt minden nap meglátogassa, hisz részben az ő hibája, hogy megsebesült.

      Miután Gint kiengedték a kórházból, elég sokat találkoztak, s az ilyen alkalmakkor javarészt veszekedtek. Bár mindketten tartották magukat a "barátság" dologhoz, mégis napi témaként volt jelen.

Yokomizo nem erőszakoskodott, ám is nem volt rest minden adandó alkalommal egy újabb vitát nyitni az ügyről. A dolog akkor férgesedett el igazán, amikor Aoyama és ő összefutottak. Bár a két fiú kapcsolata már nem volt annyira reménytelen, mint nem is olyan régen, azért még fennállt közöttük az ellenségeskedés, amit csak tetézett az, hogy Sakara kettejük között állt.

      A lányban kezdett megfogalmazódni kettejük problémája, s gondolatban már felállított egy kész kórlapot nekik. Egyértelműnek tűnt számára, hogy a közöttük kialakult rivalizáció kisgyerekkorra tehető vissza. Barátok voltak, mégis esküdt ellenségekké váltak. A lány úgy gondolta, hogy Aoyama igazából nem is Yokomizo életére, barátaira, családjára féltékeny, hanem magára a fiúra. Harasawának régen Yokomizo volt az egyetlen barátja, de Gin Okori halálakor teljesen magába zárkózott. Ekkor érezhette úgy Aoyama, hogy cserbenhagyták, s elhatározta, hogy minden lehetséges módon keresztbe tesz volt legjobb barátjának. Bár úgy tűnik, halálosan gyűlöli Gint, igazából most is a barátja akar lenni. Talán még mindig ugyanaz a kisfiú, aki régen.

      Minden esetre... Úgy tűnt, kezdenek megbékélni egymással a fiúk. Harasawa sokat találkozott más lányokkal, s Sakara úgy érezte, már csak idő kérdése, és rátalál az igaz szerelem.

      A lány - ami saját érzéseit illette - kezdett teljesen megzavarodni. Yokomizo nagyon sokat segített neki a tanulásban, hisz már neki is az érettségire kellett készülnie. Volt, hogy órákig bújták együtt a könyveket, s Sakara olyankor már többször is azon kapta magát, hogy teljesen elbambulva figyeli a fiút. Néha egy teljes anyagrész kimaradt a fejében, mert fél órán keresztül Gint nézte. A komoly arcát... A szürke szemeit... Vagy csak egyszerűen lubickolva elmerült megnyugtató hangjában. És mindeközben tanára szavaiból csak annyit fogott fel, hogy blablablablabla...

      Úgy érezte, ez a barátság dolog mégsem annyira jó ötlet. Minél jobban távol akart maradni a fiútól, annál jobban beleesett.

Valamelyik hétvégén együtt indultak el délelőtt egy közeli faluba, hogy meglátogassák Ishiki-kun sírját, ahova még eddig nem jutottak el. A probléma csak az volt, hogy még soha sem jártak a falu közelében sem, így halvány lila gőzük sem volt arról, hogy merre menjenek. Yokomizo vezetett, Sakara pedig a térképet forgatta egyre hevesebb mozdulatokkal, főleg mikor fél órával az indulás után rájött, hogy végig fejjel lefelé nézte. Az egy órára Kiotótól fekvő falucskát végül négy óra kemény kutatómunka árán találták meg, ám tíz perccel az érkezésük után - mikor épp a település szélén lévő mezőn bóklásztak -, az eső zuhogni kezdett. Mivel jó messzire elkóboroltak az autótól, mindketten bőrig áztak, és a temetőnek még csak hírére sem bukkantak. A falusiaktól se kaptak megfelelő útbaigazítást, mivel az egyik azt mondta, menjenek egyenesen jobbra, a másik viszont balra küldte őket.

      - Na elegem van, húzzuk el a csíkot! - ragadta meg végül a lány kezét Yokomizo, mikor megelégelte a túrát.

      - És mi lesz Ishiki-kun sírjával? - szipogott Sakara, elővéve leghányattatottabb kutyaszemeit.

      - Majd máskor visszajövünk - vonszolta maga után a lányt Gin. - Egy GPS-szel és egy idegenvezetővel - tette hozzá morcosan. - Így is bőrig áztunk, még megfázol.

      - De hisz épp ez az! Ennél már úgysem jöhet rosszabb - győzködte a másik. - Maradjunk még! Érzem, hogy közel járunk! - kérlelte Yokomizót.

      - Már mióta itt körözünk - makacsolta meg magát a fiú. - Kezdem azt hinni, hogy ez egy kibaszott Bermuda-háromszög!

      - Légyszi! - könyörgött Sakara, mire a másik megállt. Pár pillanatig úgy tűnt, eszeveszett üvöltözésbe kezd, ám végül csak egy hatalmas levegőt vett, amit egy gyötrelmes sóhaj által eresztett ki. - Jól van, te csipogós kis hülye liba - morogta. - Mit meg nem teszek érted... Persze némi ellenszolgáltatásról szó sem lehet...

      - Köszönöm! - nyomott egy puszit a lány Yokomizo vizes arcára. Már egyáltalán nem érdekelte a zsörtölődése, és kiborulása, hisz tudta, hogy nem gondolja komolyan, amit mond. No meg... Ő így szerette, ilyen gorombán és parancsolgatósan. Az ő sötét hercege.

      Eltelt még egy kis idő, mire végre megtalálták a temetőt, s közben az eső is elállt. Sakara nem számított arra, hogy a látvány ennyire meg fogja rendíteni, így hálát adott az égnek, hogy Gin is vele volt. Szívfacsaró látvány volt a kisfiú apró sírja, amely szinte elveszett a nagy, ormótlan márványtáblák között. Pici volt, jelentéktelen... Szinte letaposnivaló... Kezét végigszántotta a sír hideg lapján, s egyszersmind minden olyan távolinak tűnt számára. Eszébe jutottak a kisfiú szavai: "Bármi is történik, menj tovább, egyenesen előre! Sose nézz vissza!" Most mégis akarva, akaratlanul csak a múltra tudott gondolni. Képes-e egyáltalán úgy élni az ember, hogy mindig előre néz?

      Hirtelen Yokomizo lépett hozzá, a kezéért nyúlt, s szokatlan kedvességgel, bátorítóan megszorította. A lány lelkében felgyulladt a pislákoló bátorság fénye, segítve őt a jövő felé tekinteni. A nap kisütött, s kifejezetten melegre fordult az idő. A fiú és a lány visszafelé baktatva ismét rátévedt arra a mezőre, ahol először eltévedtek. Sakara megállapította, hogy így napsütésben kifejezetten szép a vidék.

      A mező közepén állt egy hatalmas fa, amire egy kis hinta volt felerősítve. Habozás nélkül beleült, s meglökte magát. Noha kicsit kellemetlen volt a helyzet, hisz vizes ruhái testére tapadtak, és egy kicsit vacogott is.

      - Mennünk kéne - szólt oda hozzá Gin, mire lefékezte magát. 

Szótlanul meredt lábai elé, s közben megint eltöprengett a dolgokon. Vajon mire számíthat a jövőtől? Mi fog vele történni? Csak üres semmiséget látott maga előtt lebegni. Félt egy kicsit. De a félelem... A félelem is csak egy emberi érzés nem? Mikor minden elkezdődött... Amikor először találkozott Yokomizóval, nem érzett semmit, csak egy hatalmas űrt szívében. Nem tudta, mit jelent a szeretet vagy a szerelem... Egy szív nélküli gépezet volt csupán. Gin leült a fa alá, s törzsének vetette hátát. Behunyta szemeit, mintha fáradt lenne, s arcát a lombok felé emelte, ahonnan apró sugarakban tört át a nap melengető fénye.

Sakara felállt a hintából, s aggódva leült mellé.

      - Jól vagy? - kérdezte, s megérintette a fiú mellkasát ott, ahol a seb volt valamikor. - Ugye nem fáj már?

      - Nem - válaszolta Yokomizo, s kinyitotta a szemeit.

Lassan a lányra emelte tekintetét, és hallgatott. Hosszú percekig csak őt nézte, de lehetetlen volt kiolvasni, hogy mire gondol. A lány maga sem értette, miért, de hirtelen késztetést érzett arra, hogy megérintse a másikat. Arcához nyúlt, és barna, vizes tincseit odébb söpörte szürke szemei elől, melyek most olyan üresen meredtek rá. Vajon még meddig bírják ki így? - merült fel benne a kérdés. - Meddig maradhatnak így egymás mellett? Néha azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, és mindent megváltoztathatna. Ha nem így, ilyen formában találkoztak volna... Akkor talán... Talán...Yokomizo magához húzta őt, s így csak még kínzóbbá váltak a percek. A fiú karjai között mennyország és pokol egybeforrt számára. Egy darabig így ültek a fa alatt, majd hirtelen egyszerre egymásra néztek. Ennek következtében ajkaik kis híján összetévedtek. Hosszú, kínzó pillanatokig nézték egymás szemeit, miközben szájuk majdnem összeért, de egyikőjük sem mozdult meg. Végül Gin törte meg a hallgatást:

      - Üss meg! - adta ki a parancsot.

      - Micsoda? - értetlenkedett a másik.

      - Üss meg, vagy nem tudom visszafogni magam! - emelte fel a hangját Yokomizo.

      - Mi van? Nem ütlek meg - tiltakozott Sakara.

      - Pedig kénytelen leszel.

      - Nem! Idióta, mégis mivel üsselek meg? Egy gyökérrel?

      - Kérlek, tedd meg!

       - Nem! Mi ütött beléd?

      - Azt akarom, hogy állíts meg, mert ha nem ébresztesz fel azonnal, olyat teszek, amit később meg fogok bánni. Bár én barátságot ígértem neked, képtelen vagyok rá... - Arca gyötrelmeket tükrözött. - Minél nagyobb távolságot kell tartanom tőled, annál jobban akarom, hogy az enyém legyél!

      - Gin...

      - Ha nem teszel valamit, félek, hogy én is olyan leszek, mint a nevelőapád, és fájdalmat fogok okozni... Ugyanolyan szenny alak vagyok - döntötte hátra fejét, feltekintve a lombok sudarára. - Néha úgy érzem, meg sem érdemellek... Te annyira szép és tiszta vagy... Hogy én csak árthatok neked.

      - Mégis mi a fenéről beszélsz? - fordította maga felé Sakara Yokomizo arcát. - Te annyiban hasonlítasz Habakéra, hogy neked is két lábad és két karod van - mondta hitetlenkedve.

      - És még tudod, miben hasonlítunk? - nézett rá a fiú üveges tekintettel. - Mindkettőnktől félsz. - Szavai éles késdöfésként hatoltak a másik tudatába.

Mi az, hogy félek? Miről beszél? Én...

      - És ez az, ami a legjobban feldühít. Hogy ugyanúgy félsz tőlem, mint attól az alaktól - folytatta Gin, szavaival pellengérre állítva saját magát.

      - Én nem félek tőled - rázta a fejét Sakara. - Honnan veszel ilyen hülyeségeket?

      - Azt hittem, idővel képes leszek elnyerni a bizalmad, de tévedtem - folytatta a másik ügyet sem vetve szavaira. - Mint amikor akkor reggel találkoztunk az iskolában. Most is menekülsz előlem.

      - Nem menekülök! - vágott a szavába a lány.

      - Szeretlek érted? - folytatta a fiú. - Ha kell, ezerszer is kimondom, hogy megértsd. De sosem fogod, igaz?

      - Gin, én...

      - Meg akarlak csókolni - vágott közbe Yokomizo. - És mást is szeretnék. Olyan dolgokat, amiket te nem akarsz. De nem kényszeríthetlek rá, hogy ugyanúgy érezz irántam, ahogy én irántad. Nem akarhatom, hogy kényszerből viseld el az érintésem, még akkor sem, ha belehalok a hiányodba; abba, hogy nem érinthetlek meg. Ám ami a legrosszabb, hogy nem is ez a tehetetlenség fáj igazán - mondta, s az utolsó szót nyomatékosabban ejtette ki. - Sokkal inkább az, hogy látom a szemedben a rettegést, ahányszor csak hozzád érek.

      - Te komolyan azt hiszed, hogy félek tőled?

Sakarát annyira felidegesítette, amit hallott, hogy legszívesebben tényleg egy jókorát odasózott volna valami gyökérrel a másik fejére, amiben az átlagon felüli intelligencia kiszorított minden helyet, így már egy csepp józan ész sem szorult belé. Hát nem látsz a szemedtől? - kiáltott fel gondolatban. - Igaz, hogy vannak dolgok, melyektől félek, de te nem tartozol közéjük - szólt.

      Ez a kis monológ Yokomizótól rádöbbentette arra, hogy mi a valóság. Nem hasonlíthat mindenkit Habakéhoz, mert nem mindenki olyan. Igaz, hogy a világ tele van ármánykodással, ám akadnak szép dolgok is. Minden rossz, ami vele történt, voltaképpen csak bizonyosságot adott arról, hogy az életnek árnyoldala is van, de látni kell a jót is mögötte. Ginnek nincs igaza - állapította meg magában. Nem félek.

      - Én nem félek már! Szeretlek! - jelentette ki határozottan.

Gin tekintetéről lerítt, hogy nem hisz neki, s ez adott némi motivációt arra, amit a lány ezután tett.

       - Bebizonyítom - mondta, azzal gallérjánál fogva magához húzta a fiút, és megcsókolta, igyekezve kimutatni túlcsorduló szeretetét iránta. Nem érdekelte, mi lesz, csak abban volt biztos, hogy a jelen legfontosabb.

Hosszú volt az a csók, mégis hamar véget ért. Gin hitetlenkedő ábrázattal hagyta, hogy a lány először, majd másodszor is megcsókolja, s természetesen egy pillanatra sem habozott viszonozni. Olyan szenvedéllyel válaszolt neki, mintha a világ összes gyönyörűsége benne lenne Sakara ajkaiban.

A lány miután másodszorra is elemelte arcát, felállt, s úgy döntött, otthagyja Yokomizót a fa alatt, a csók kábulatában. Nemrég levetett, vizes cipőjével mit sem törődve, mezítláb kezdett el futni a füvön, a távoli nagy fák sátra felé.

      - Sakara, várj! - kiáltott utána a fiú, de a lány nem akart visszafordulni.

Továbbfutott. Percekig sebesen lépkedett a fűben, s nem nézett hátra, Gin követi-e őt. Addig ment, míg el nem ért a zöldellő lombkoronák alá, s mikor átsétált a fák alatt, maga mögött hagyva az árnyékot, melyet a sűrű levelek vetettek, minden aggodalmát is a sötétben felejtette. Elkerekedett képpel állt meg a rét előtt, amely a magas fák takarása mögött húzódott. Végtelen volt, mint a tenger, és amerre csak a szem ellát, vaníliaszínű kis virágok nőttek talán kilométerekre beborítva a tájat. És mindez ott volt pár méterre tőlük, csak eddig nem látták a fák sűrűjétől.  A Nap lágyan sütött; olyan volt, mintha a mennyország felhőit vonta volna be vaníliaszínű ragyogással. A lány lépett néhány lépést a virágok közé, s abban a pillanatban Gin tűnt elő a fák közül. Látszott rajta, hogy ő is meglepődött azon, hogy ez a virágos rét végig itt volt mellettük. Sakara most nem futott el előle. Ehelyett odalépett hozzá, és harmadszorra is megcsókolta, teljesen összezavarva Yokomizót. Elégtétellel töltötte el, hogy meg tudta zavarni őt; be akarta neki bizonyítani, hogy ezúttal nincs igaza. Ne higgye azt, hogy mindent tud. Nem tud semmit az ő érzéseiről; arról, hogy mennyire szereti, különben nem mondott volna olyan dolgokat. Ismét szaladni kezdett, a virágok között futott könnyedén. Gin követte őt.

      - Várj! - kiáltott utána, de Sakarának esze ágában sem volt megállni. 

Olyan volt ez a rét, mint egy külön világ a Földön. Senki sem volt a közelben, mélységes csönd honolt mindenütt, csak a borzolódó növények zizegtek az enyhe szélben. A lány nevetve rohant a vaníliatengeren, és hátra se nézett. Percek óta szaladt, s úgy érezte, soha nem érhet véget ez a hosszú, széles virágösvény. Az álmok ösvényének tartotta. És az is volt. Mikor már egészen eltávolodott a fáktól, félig ügyetlenségből, félig szántszándékból elesett, és a virágok közé gurult.

      - Jól vagy? - kiáltott felé Gin, majd aggódva letérdelt mellé.

A lány világos nyári ruhájának alja szétterült a földön. Egy darabig csak nézte a fiú tanácstalan ábrázatát, s ez újfent elégtétellel töltötte el. Úgy gondolta, megadja a "kegyelemdöfést" neki, amivel végképp az őrületbe kergeti.

      - Szeretlek - jelentette ki, és még mindig a rét közepén feküdve felnyúlt, és átkarolta a fiút. Arcát az arcához simította lehunyt szemekkel. Hallotta a rengő virágok nyugtalan sustorgását, és a rég elhagyott fák lombjainak sóhajait. Yokomizo most már határozottan kétségbeesettnek tűnt.

      - Teljesen összezavarsz - szögezte le. - Most meg mi ütött beléd?

A kérdés hallatán Sakara abbahagyta a nevetést, és komolyabb hangon válaszolt:

      - Mondtam, hogy bebizonyítom, hogy nem félek tőled - magyarázta.

Gin kissé értetlen képet vágott.

      - Semmit sem kell bebizonyítanod - jegyezte meg.

      - Tudom - rázta a fejét a lány. - De én akarom.

Percekig hallgattak. Yokomizo visszaengedte a földre Sakarát, aki hátával a puha virágoknak dőlt. Nem szólt semmit, csak mélyen a lány szemeibe nézett, mintha nem tudná eldönteni, hogy mihez kezdjen.

      - Hiszen te reszketsz - állapította meg, mikor a lányhoz ért. - Ezt így nem akarom.

      - Csak azért, mert túl közel vagy hozzám. És túl gyorsan ver a szívem... - válaszolta sietve Sakara.

   - Mondtam, hogy nem kell semmit bizonyítanod. Jobban vágyom rád, mint bárkire egész eddigi életemben, de nem akarom, hogy így történjen meg.

      - De én bízom benned. Soha senki másban nem bíztam jobban. Mindegy, hogy mikor, vagy hol... A lényeges kérdés az, hogy kivel és miért. Csakis veled, és azért, mert szeretlek. És... szeretnék végre én is adni neked valamit. Mást nem tudok felajánlani...

     Az igazat mondta. Yokomizo olyan volt számára, mint az egyetlen biztos pont egy bizonytalan világban. Sokáig tartott, amíg erre rájött, hogy mit is jelent számára a fiú, de most már egészen biztos volt benne. Számára ő nem csak a holnap bizonyossága volt, hanem egy egész életé. Igazából mindig csak rá várt, születésétől fogva. Léte csak akkor nyert értelmet, mikor találkoztak. Előtte nem volt más, csak egy földön ragadt szellem, nem volt semmije. Most már vannak barátai, van családja, és jövőbe vetett reménye, és ez több, mint amiről valaha álmodott. A fiú még mindig kissé tanácstalanul nyúlt felé. A lehetőségeket próbálgatva csókolta meg, s Sakara igyekezte bátorítani azzal, hogy visszacsókolt, habár maga sem volt egészen nyugodt. Azonban biztos volt abban, hogy, amit tesznek, az helyes.

      A nap sütött, kifejezetten melegre fordult az idő. A rét magas, zöld füvét, és apró, mindent behálózó virágait a szél lágyan, ritmusosan ringatta. Sakara érezte Yokomizo lassú csókjait a nyakán, a mellkasán... De már nem rettegett. Semmi félelem nem volt benne már, csak a pillanatnak élt, amelyben nem létezett szomorúság. Minden kétség és szorongás ott maradt a fák alatt az árnyékban. Csak ők voltak ketten egymásnak. A lány ismét hátradőlt a puha talajon, s szemeit egy pillanatra elvakította a felhőtlen kék ég. Érezte, hogy a fiú lehúzza a ruhán a cipzárt, de mindezt olyan gyengéden, és elővigyázatosan tette, hogy nem volt ideje megrémülni. Átkarolta Gin nyakát, s a szemeibe nézett, melyek telis-tele voltak lágy érzelmekkel. Eltűnt a vak üresség belőlük. Sakara mikor reggel felkelt még elképzelni se tudta volna, hogy ez fog történni, nemhogy egy virágokkal ölelt, eldugott rét közepén, valahol az örökkévalóság partján. Úgy érezte magát, mint egy rettentő értékes, de legalább annyira törékeny porcelánbaba, mert Yokomizo is úgy bánt vele, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne. Vigyázott rá, mint a szeme fényére, pedig őrült, szűnni nem akaró vágy tükröződött tekintetében. Olyan vágy, ami egy nagyon régóta keresett kincs láttán tör csak az emberre. A lány nem bánta, ami történik. Örömet akart okozni annak a valakinek, akit az életénél is jobban szeretett. Azt akarta, hogy mosolyogjon, hogy boldog legyen, hogy soha többet ne üljön ki az arcára az a fanyar tekintet, ne érezze azt a kilátástalan bánatot, amely nemrég megkörnyékezte. Szeretni akarta, amennyire csak lehetséges, elhitetni vele, hogy az örökkévalóság tényleg csak egy karnyújtásnyira van.       Az a gyengédség, amely körülölelte, mindenért kárpótolta őt. Yokomizo olyan figyelmesen ért hozzá, olyan lágyan csókolta meg mindenütt, hogy esélye sem volt megijedni a helyzettől. Bár a lány teste néha megremegett, már nem a félelem okozta ezt, hanem a hirtelen jött boldogság. Úgy érezte, minden egyes perccel jobban szereti a fiút. Szerette, ahogyan csókolja, ahogyan ránéz, ahogyan a kezét fogja, gyengéden a puha fűre szorítva...

A természet és a szerelem összefonódása kettejük között azon a napon mindent megváltoztatott. Már nem két szerencsétlen gyerek voltak, akik valahogy mindig elkerülik a boldogságot.

Szenvedélyesen szerették, és korlátok nélkül adták át magukat egymásnak. Egy perc öröm, egy perc boldogság és egy perc... mindegy is, hogy micsoda.

      Az örökkön-örökké még nagyon sokáig tart.

***

      Pár évvel később, valamikor az iskola vége után, egy gyűrött kis levélke érkezett Kiotó kertvárosának egyik csinos kis házikója elé, a frissen lefestett postaládába. Körülbelül három éve minden kedden és pénteken hozott a postás egy ilyen kis barna borítékot ugyanerre a címre, s ez azon a napon sem volt másképp. A feladó sosem változott, csak a levelek mérete, és a toll színe, amellyel megcímezték.

Egy terhes nő lépett ki a ház ajtaján, és a postaládához sétált. A hetedik hónapban lehetett, a pocakja már egészen súlyos teher volt. A postás még ott állt, felsőtestével a bicikli vázának támaszkodva, és megszólította:

      - Egy újabb levél - mondta kíváncsi hangon, majd egy mély pillantással - ahogyan még sohasem nézett nőre azelőtt - szemügyre vette az állapotos nőt. Arca pirospozsgás volt, szemei a megszokottnál is fényesebben csillogtak – tipikus példája a terheségtől megszépülő asszonyoknak. Már ha lehet asszonynak nevezni, hisz nagyon fiatalnak tűnt.

      - Köszönöm Kazuki - mondta kedvesen a postásnak, s kinyitotta a postaládát, majd kivette a borítékot belőle.

      - Ki szoktad egyáltalán bontani őket? - érkezett a szórakozott kérdés.

      - Általában igen. De azt hiszem, ez lesz az utolsó. Ha legközelebb érkezik még egy, nyugodtan dobd ki az első kukába, amivel szembekerülsz.

      - Kicsoda az a Kubokoshi Natsue? - kíváncsiskodott a férfi, és felült biciklijére.

A nő egy darabig csak némán forgatta a bedobott számlákat, a levelet érdektelenül alájuk gyűrte.

      - Egy kellemetlenkedő ismerős - felelte végül, majd visszazárta a postaládát. - Állandóan küldözgeti a leveleit.

      - És miket ír?

      - Semmi fontosat. De mindegy. Úgyis ez az utolsó, amit elolvasok.

      - Hát te tudod - rakta fel a pedálra lábfejét Kazuki, a postás. - Vigyázz magadra, Sakara! Üdvözlöm Gint is!

      - Te is vigyázz magadra! - mosolygott vissza rá a nő, és besétált a házba.

Kibontotta a levelet, s utoljára olvasni kezdte anyja szavait.

Drága lányom! 

       Remélem, levelem jó egészségben talál, és boldogan telnek a napjaid. Már nem is tudom, hányadik levelet címzem Neked, két éve nem tartom számon. 

      Milyen sok idő telt is el, amióta utoljára láttalak, szinte egy örökkévalóság... Narumi mondta, hogy szépen kerekedik a pocakod, és valósággal kivirultál. Tudod, az apád néha beugrik hozzám egy teára, ami igazán kedves tőle. Az ilyen alkalmakkor - mikor meglátogat - jobbára Rólad beszélgetünk, hisz ő az egyetlen, aki hírt hozhat nekem az állapotodról. Őszintén megvallom, irigylem őt, amiért részt kap az életedből, jelen lehet a mindennapjaidban, vigyázhat rád, láthat téged, miközben én csak magam mellé képzelhetlek. Tudom, most mire gondolsz. Sosem voltam melletted, amikor szükséged volt rám, nem vigasztaltalak meg, mikor szomorú voltál, nem segítettem, amikor fájdalmaid voltak, nem mentem el az iskolai ünnepségekre, nem voltam ott az esküvődön, és akkor sem leszek melletted, amikor a világra hozod a gyermekedet. Jól tudom, hogy egy rátermett legény érkezésére vártok? Biztos vagyok benne, hogy csodás anya leszel... 

      Ha jól hallottam, Habake amúgy sem rövid börtönbüntetését meghosszabbították két évvel, rossz magaviselet miatt. Ne aggódj, ez már számomra is örömhír! Remélem, hogy soha többet nem látom, még a gondolatától is irtózom mostanság. 

       Olyan ez, mintha évekig egy párás üveg mögött éltem volna, és nem láttam meg semmit, ami mögötte volt, s mikor végre lepergett a köd, rá kellett jönnöm, hogy elvesztettem mindent, ami fontos volt valaha is, mert az üveg mögött már nincs semmi... nincs senki. 

      Néha kiülök a verandára, és a lehulló faleveleket figyelem. Olyanok, mint az életem darabjai. Hallom a fák sóhaját, amelyről kislánykorodban annyit beszéltél. Olyan szomorú, bús hangjuk van, hogy belefájdul a szívem. Te mindig is hallottad ezt, igaz? 

      Gyakran hallok felőletek, a szomszédok az egekig magasztalják a férjed orvostudományát. A fülembe jutott az a hír is, hogy roppant jó rendezvényszervező készséggel rendelkezel, és amióta beindult az új segélyprogram, kétszer annyi beteg gyereken tudnak segíteni. Mondanám, hogy nagyon büszke vagyok Rád, de... De ehhez sincs jogom.

      Azt hiszem, már csak a remény marad, hogy egyszer képes leszel megbocsátani ennek a szegény öregasszonynak, aki túl bolond volt. Nem jöttem rá időben, hogy az egyetlen, ami igazán fontos volt az én nyomorult életemben, az Te voltál. Én továbbra is minden nap írok majd Neked, és talán egyszer válaszolsz. De egyelőre türelmes leszek és várok. Várok és reménykedem. Nem is vagyok benne biztos, hogy egyáltalán elolvastad-e valamelyik levelemet, de azt hiszem, erre a kérdésre még jó darabig nem kapok választ.

A leveleimet kiviszi a postás, és többet sosem hallok felőlük. Eltűnnek, épp úgy, ahogy évekkel ezelőtt Te is eltűntél az életemből...

VÉGE