17. Fejezet

17. ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ

       - Jellemző - mordult fel Sakara, miközben a kórház folyosóin caplatott. Miután elrohant, fél óra városbéli kutyagolás elteltével vette észre, hogy nincs meg a táskája. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, a tizenkettes kórteremben hagyta. Nem nagy lelkesedéssel tért vissza, és kicsit tartott is attól, hogy összefut egy ismerőssel, mert úgy érezte, most senkivel se tudna normálisan társalogni. Szinte hihetetlen volt, hogy ezen a napon megtalálta az apját, és el is vesztette. Furcsa érzés volt. Azt hitte, sokkal jobban megviseli majd a dolog, ám igazából csak fáradtság környékezte meg. Mintha egy évekig tartó, hosszú utazás most ért volna véget. És talán ez az egész dolog nem is volt haszontalan. Most, hogy saját fülével hallotta Narumi-sensei szavait, egy leheletnyivel jobban megértette anyját. Persze arra továbbra sincs mentsége a nőnek, hogy miért keserítette meg az ő életét, de már nem utálta annyira. Neki is nehéz lehetett, hisz mikor teherbe esett, magára hagyták. Így belegondolva ez borzalmas tett volt az orvos részéről: Magára hagyott egy nőt a legsebezhetőbb állapotában. Egy gyerekkel a szíve alatt. Talán én sem bírtam volna ki a helyében - gondolta Sakara, s egy nagyot sóhajtott. Igaz így nem csak egy apát vesztett el azon a napon, hanem egy anyát is. Ahogy telt-múlt az idő, Natsue egyre jobban megkeseredett, s elzárkózott a való világ elől. De talán még minden rossz visszafordítható lett volna, ha nem jön valaki... Habake. Vele kezdődött minden és vele is ért véget. Sakara visszagondolt arra a bal horogra, amit Yokomizo bemosott álapjának, s akaratlanul is elnevette magát. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy órája tudta meg, hogy az apjának sem kell, és már nevet. Mintha nem is ő lenne, hanem valaki más, egy sokkal erősebb személy. Furcsa, hogy az emberek mennyit változnak ilyen rövid idő alatt, és észre sem veszik. Sebesen szedte a szürke lépcsőfokokat, mivel nem volt kedve a liftre várni, és egyébként is jól esett neki egy kis mozgás, hogy kiszellőztethesse a fejét. Bár korában sosem választotta ezt az útvonalat, most mégis olyan ismerősnek tűnt számára. Beletelt jó néhány percbe, amíg el tudta hessegetni összefüggéstelen gondolatait. Mikor felért a kardiológiára, egyből a tizenkettes kórterem felé vette az irányt. Olyan volt már számára ez az épületszárny, mintha az otthona lenne. Sok ismerőse volt, többek között gyerekek, akikkel néha játszani szokott, de már elég jól ismerte a kis betegek szüleit is. Mind-mind kedves emberek voltak, akikkel szívesen elbeszélgetett. Mikor elért a tizenkettes számmal fémjelzett ajtóhoz megállt, s fülelt. Mivel nem hallott hangokat, benyitott, hogy megkeresse táskáját. Egészen besötétedett addigra és nem találta a villanykapcsolót, így az ég alján pihenő, vöröslő nap utolsó fénysugaraival kellett beérnie. Mikor beljebb lépett pár lépést, nagy meglepetés érte. Bal oldalt Yokomizo állt kezében a keresett tárggyal. Hátát a falnak vetve, karba tett kézzel figyelte az érkező lányt, tekintete nyugodt volt. Ezúttal is feltűnően önelégült képet vágott. Lassan lecsukta szemeit. Sötét szempillái márvány sima bőrét súrolták, olyan hosszúak voltak.  

       - Yokomizo-kun! - kerekedett el Sakara szeme. Nem számított arra, hogy még itt lesz. - Hát te mit keresel még itt? - érdeklődött meglepetten.

       - Téged vártalak - vetette oda Gin, még mindig a falnak dőlve. - Itt a táskád - nyújtotta oda a másiknak a tárgyat.

       - Köszönöm - vette át a lány, majd leült az egyik ágyra. Kínos csönd ereszkedett kettejük közé, mindketten néma hallgatásba burkolóztak. Furcsa volt. Pár hónappal ezelőtt egy hasonló teremben (vagy talán pont ugyanebben) vetette fel az alku lehetőségét a fiú. Sakara még emlékezett rá, hogy akkor bármit megadott volna, hogy elszökhessen. Most egészen másként érzett.

       - Jól vagy? - kérdezte meg Gin, akinek az egyre elhaló napsugarak már csak sötét sziluettjét rajzolták meg.

       - Jól vagyok - felelte a lány a lehető legnyugodtabb hangon. - Épp arra gondoltam, mikor azon a reggelen elhoztál ide - folytatta, s kitekintett az ablakon. A távolban felsejlett a Higasijama hegy, amit az iskola tetejéről is lehetett látni.

       - Most inkább ne hozakodjunk elő a múlttal! - javasolta a másik könnyed hangon, még mindig karba tett kézzel.

       - Na és miért ne? - vonta kérdőre a lány, s elterült a kórházi ágyon. Úgy nézve még szebb volt a napnyugta.

       - Egyszerűen nincs kedvem felhánytorgatni - hallatszott Gin hangja. - Épp elég volt egyszer átélni. - Szavai élesen csengtek.

       - Nem igazán értem, mire gondolsz.

Yokomizo felsóhajtott.

       - Az idegeimet teljesen tönkre vágta az az időszak.

       - A te idegeidet? - kuncogott a lány. - Ezt elég nehezen tudom elképzelni.

Gin most már kifejezetten mérgesnek tűnt.

       - Azt hiszed, csak te érezted rosszul magad? Szerinted nekem milyen érzés volt, hogy álnok cselekkel és taktikákkal kellett magamhoz láncolnom azt, akit szeretek?

       - Most rám gondolsz? - vonta fel a szemöldökét Sakara.

       - Nem, a Dalai Lámára, idióta. Mégis kire gondolnék?

       - Nem tudom, csak meglepődtem - szabadkozott a lány. Nagyon megilletődött attól, amit a másik mondott. Yokomizo egyre több módon mutatta ki érzelmit.

       - Biztos, hogy jól vagy? - érkezett a kérdés pár pillanat elteltével, mire a lány csak bólogatott. Az persze túlzás lett volna, hogy boldog volt, de nem érezte olyan rosszul magát. A vártnál sokkal nyugodtabb volt. Mintha a lelke mélyén mindig is tudta volna, hogy ez fog történni, hogy az apja eltaszítja. Már régen felkészült rá, így nem fájt igazán. Olyan ez, mint amikor egy kötéltáncos tudja, hogy így is, úgy is le fog zuhanni a mélybe, szóval jó előre kifeszíti a hálót maga alá, és nem fáj majd az esés annyira. Csak a tudat fáj, hogy lezuhant. 

Pár perc hallgatás után Gin szólalt meg ismét:

       - Erősebb vagy, mint amit vártam - vonta le a következtetést elismerő hangon, mire Sakara felpattant az ágyról.

       - Még szép, hogy erősebb vagyok! - bökte meg mutatóujjával a fiú mellkasát, akinek egy alig észrevehető mosolyra húzódott szája. Ez a mosoly kicsit gúnyos volt, kicsit elégedett, de mindenekelőtt teljesen őszinte. Ez tehát történelmi pillanat volt, ha mindehhez hozzáadjuk, hogy elég ritkán mosolyog.

       - Egyébként szerintem csak idő kell Naruminak, és meg fog keresni téged - szögezte le Yokomizo, majd végre ellépett a faltól, így közte és a másik között egy fél méter távolság se lehetett. - Véleményem szerint csak meg volt zavarodva, akár csak te. De idővel rájön majd arra, hogy mi a helyes út.

       - Lehet - vonta meg a vállát a lány. - Bár... igazából a jövőnek ez a része már nem is annyira érdekel. Előttem áll még, bizonytalan, és túlságosan áttetsző. Talán nem is látom meg soha. Mi van, ha nem is létezik? Úgysem kell senki más rajtad kívül. Amíg itt vagy, én boldog vagyok. Szóval ha egyszer úgy döntesz, hogy elhagysz, akkor remélem, majd veled mehetek - viccelődött, és megfogta a másik kezét, majd felnézett a szürke szempárba, amely olyan volt, mint a beborult nyári ég.

       - Ne mondj ilyeneket! - tiltakozott Yokomizo.

       - Miért? Szerinted örökké együtt maradunk? - kérdezte a lány.

A fiú nyugodt hangon válaszolt:

       - Az idők végtelen folyásáig.

       - És az mennyi idő? - érdeklődött a másik, és megölelte őt, mintha attól félne, hogy a végtelen már csak mindössze három percig tart: egy perc öröm, egy perc a boldogság, és egy perc búcsú.

Gin szokatlanul szorosan karolta át.

       - Az még nagyon sok idő - válaszolta halkan.

~ Egy hónappal később ~

       - Nana, ne mozogj, mert nem tudom megcsinálni a hajad! - intette le Sakara a kislányt, aki egyszerűen képtelen volt egy helyben ülni. Már vagy fél órája három fehér gyöngyöt próbált a lány Nana rakoncátlan, aranybarna tincsei közé rakni, de ez roppant nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy két percenként futottak egy kört a szobában. - Várj, már csak egy kell! - kiáltott Sakara, s a kislány után kapott, aki úgy tűnt a fejébe vette, hogy amennyire csak lehet, megnehezíti a dolgát.

       - Kapj el! - csicseregte, s addig nem állt meg, míg a lány fel nem kapta a földről.

       - Ha nem maradsz veszteg, akkor erőszakos módszerekhez kell folyamodnom! - fenyegetőzött Sakara.

       - Igen? Mire gondolsz? - nevetett a másik vékonyka hangján.

       - Nem is tudom, mondjuk halálra csikizés? - fontolgatta a lány, mire mindketten nevetésbe törtek ki. Még öt perc párharc elteltével a harmadik hajdísz is a helyére került, noha nem volt rá garancia, hogy a nap végére is ott lesz. - Kész - jelentette ki Sakara, s egy tükröt nyomott a kislány kezébe. - Hogy tetszik? Szerintem nagyon csinos lettél - mosolyodott el.

       - A hajam tetszik, de minek kell ez a hülye ruha? - panaszkodott Nana, s a levegőbe emelgette karjait, mintha egy madár lenne, aki épp repülni próbál.

     Egy halvány rózsaszín Yukatát viselt, melyet élénkebb rózsaszín és halványkék virágok tarkítottak. A tradicionális nyári ruhával úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Kiemelte pirospozsgás arcát, szürkéllő szemeit, egyszóval gyönyörűen festett benne, több szóval pedig állatian aranyosan nézett ki.

       - Azért kell viselned, mert ma ünnep van és vásárban mindenki ilyet fog hordani - magyarázta Sakara.

     Augusztus eleje volt, s aznap tartották Japánban a Két Csillag ünnepét. Ezen a napon az Altair és Vega - melyek látszólagosan távol estek egymástól -, nagyon közel vannak. Úgy tartották, hogy mikor a két csillag ilyen közel van, a kívánságok, melyeket bambuszfákra aggatnak ki, beteljesülnek. A városban hatalmas vásárt rendeztek az ünnep tiszteletére, melyre rengetegen készültek elmenni. Takeru-senseiék is nagyban készülődtek már, s Sakarára hárult az a megtisztelő feladat, hogy felkészítse Nana-chant, ami vakmerő mutatványnak bizonyult.

     Hirtelen Haruka-san lépett be a szobába, kezében egy nagy fehér dobozzal, melyet lerakott az ágyra. Mikor megpillantotta lányát, kezeit szájához kapta, s ámulva nézte őt.

       - Szívem, hogy te milyen csodaszép lettél! - örvendezett. - Fordulj körbe! Na mi lesz! Fordulj! - nevetett, s elgyönyörködött a látványban. - Sakara drágám, hogy sikerült ilyen gyorsan belekényszerítened a ruhába? - nézett a megkínzott stylistra sugárzó szemekkel.

       - Hát... nem volt olyan nehéz - hazudott a lány szemrebbenés nélkül, s közben gondolatban megbotránkozott az "ilyen gyorsan" kijelentésen, hisz majdnem három órán keresztül küzdöttek. Ha ez gyorsnak számít, akkor mi a lassú?

       - Nagyon helyes - bólintott a nő, s az ágy felé nyúlt, az imént behozott dobozért. - Elvégre neked is fel kell még öltöznöd - nyomta Sakara kezébe a csomagot. - Jobb lesz, ha sietünk, mert mindjárt besötétedik.

       - Oh, nem, én nem terveztem, hogy elmegyek a vásárra, de köszönöm - szabadkozott a lány.

       - Nem? - döbbent le az asszony. - Ezt mégis, hogy érted? - Szavai meglepetten csengtek. - Gin nem mondta, hogy te is jössz velünk? - kérdezte meg gyorsan. Szemei vészesen csillogtak.

       - Nem mondta - morgott Sakara, s gondolatban a legkülönbözőbb átkokat szórta a fiúra. Úgy érezte, hogy már megint behúzták a csőbe. Ő sosem szokott ilyen családi összejövetelekre járni, hisz nincs is családja, így nem szerette az ilyesmit. Sejtette, hogy honnan fúj a szél. Nem is olyan régen (úgy másfél héttel ezelőtt) meghívták őt egy nagyobb vacsorára, ahol nem csak a szűk család vett részt, hanem távolabbi rokonok is. A lány természetesen azonnal kitalált valami kifogást, hogy miért nem tud elmenni, ám az igazi okot egyedül Yokomizo tudta.

       - Én csak zavaró tényező lennék egy ilyen partin, szóval nem hiszem, hogy érdemes lenne elmennem rá - motyogta a fiúnak, aki kérdőre vonta őt, hogy miért nem jön. - Nincs is kedvem hozzá. Ez... nem igazán az én világom.

       - Már megint miket zagyválsz? - dörrent fel Gin. - Ez egy ugyanolyan dögunalmas este lenne, mint az összes többi, szóval nem értem, hogy miért aggódsz.

       - Nem aggódom, csak tudod ez egy családi összejövetel. Semmi keresnivalóm sincs ott - makacsolta meg magát a lány. - Olyan kínos lenne az egész... Mindenki megkérdezné, hogy én miért vagyok ott és...

       - És akkor mondanád, hogy azért, mert a barátnőm vagy - magyarázta a fiú, aki kezdett kijönni a sodrából. Hát igen. Sakara már művészetté fejlesztette Yokomizo felidegesítését. Voltaképpen ő volt az egyetlen, akinek ez ilyen könnyedén ment.

       - Nem, azt nem mondom - pirult el fülig a lány.

       - És miért nem, ha egyszer ez az igazság?

       - Mert nem!

- Kifejtenéd bővebben?

       - Nem!

       Végül Sakara nyert. Kivételesen. Ám sejthette volna, hogy a másik bosszút forral. Számíthatott volna erre. Lerakta a hatalmas fehér dobozt ágyra, és lekapta a tetejét. Mikor megpillantotta, hogy mi van benne, a lélegzete is elállt. Egy hófehér Yukatát húzott elő. Olyan volt, mint egy hatalmas felhő, amely egy dobozba volt rejtve, és most engedték ki. Az anyag úgy buggyant ki onnan, mint pillekönnyű hab.

Halvány rózsaszín cseresznyevirágok mintája fonta körül a szövetet, amely csak még elragadóbbá tette a látványt. Sakara ilyen gyönyörű ruhát még sosem látott. Még a kirakatokban sem.

Mikor kezébe vette, úgy érezte, hogy az túl szép ahhoz, hogy magára öltse. Hosszú percekig csak bámulta, és próbálta elképzelni magán. Nehéz feladat volt. Mintha egy száraz faágat bársonyszalaggal vonnának be.

Révedezéséből Haruka-san ébresztette fel, aki belépett az ajtón.

       - Látom, kibontottad - mosolygott, s leült Sakara mellé az ágyra. - Én magam rendeltem. Van egy kedves ismerősöm, aki ilyen ruhákat készít egyéni kérésre, és ő csinálta. Remélem, tetszik. - Szavai olyan kedvesen csengek, hogy a lány már nem tudta hova tenni őket.

       - Ez... Gyönyörű - mondta még mindig sápítozva. - Talán már túl szép is hozzám. Én nem is tudom, hogy szabad-e felvennem, hisz annyira szép...

       - Ezt meg hogy érted? - nevetett a nő. - Hisz ez az én ajándékom neked. Majdnem egy hónapig készült, mert mindent kézzel varrtak rajta - büszkélkedett. - A virágokat is saját kezűleg festették fel rá. Pont ilyennek képzeltem el. - Ő is megigézve nézte a két réteg felhőből és három sor angyaltollból készült mennyei alkotást.

       - N-Nem állt szándékomban megbántani - szólt sietve a lány. - Csak...

       - Nincs semmi csak! Tudod minden ruha arra való, hogy viseljék őket. Ha egy ruhát soha nem vesznek fel, akkor meghal a lelke.

       - M-Micsoda? - értetlenkedett Sakara.

       - A lényeg az, hogy fel kell venned. Rám aligha lenne jó - nevette el magát. - Szeretnélek végre hozzád méltó öltözékben látni. Az az igazság - merengett el - hogy lassan az esküvői ruhádat is el kéne kezdeni megszervezni. - Az ujján számolgatni kezdett: - Három hónap a tervezés, két hónap az anyagok beszerzése. Milánóból kel hozatni mindent, kivéve a fátylat, azt inkább Párizsból érdemes. Ismerek is ott egy jó tervezőt.

       - T-Tessék?! - akadt el a lány lélegzete. - M-Mi-Micsoda?

Megrettent. Ezt most komolyan mondta Haruka-san? De hisz ez egy nagy hülyeség. Ő és Yokomizo sosem fognak összeházasodni... Ebben majdhogynem teljesen biztos volt. Még csak a gondolat is nevetséges volt, hogy Gin egyszer csak féltérdre ereszkedik, és megkéri a kezét. Haruka-san tényleg nagyon el van tévedve a valóságban. 

       - Na erről inkább majd később! Elég legyen a badarságokból! - pattant fel az ágyról Haruka-san. - Felveszed a Yukatát ha azt mondom! - parancsolta. - Nézd! - szólt, s elkezdte Sakara kusza haját igazgatni. - Szeretném, ha velünk jönnél. Sokat jelentene Takerunak és nekem. Na meg Nana is jobban élvezné a dolgot, ha ott lennél te is. És... - itt szavai alig hallhatóvá váltak. - Gin miatt is kérlek rá. Régen ez volt Okori kedvenc ünnepe. Mindig együtt írták a kívánságaikat a bambuszfákra. - Szemeiben könny csillant, ami nagyon megrázta a másikat.

       - Jó-jó, rendben! - adta meg magát. - Elmegyek, csak senki se legyen szomorú...

       - Nagyszerű! - pattant fel az ágyról a nő, s minden bánata egy pillanat alatt elpárolgott. Sakarában felmerült a gyanú, hogy ez a jelenet egy ügyes kis színjáték volt csak, hogy belemenjen a dologba, s ez roppant mód bosszantotta őt. Ebben a családban senkiben se lehet megbízni - gondolta cinikusan, ám mielőtt hangot adhatott volna véleményének, Haruka-san már felrántotta őt az ágyról.

- Gyerünk, dologra! - rikkantotta el magát. - A hajaddal kezdjük - jelentette be, s egyenesen belelökte egy székbe Sakarát, aki köpni-nyelni nem tudott a hirtelen események sorozatától. Csak annyit látott, hogy a nő felkap egy fésűt itt, három csatot ott, és mindezt olyan elszánt tekintettel, hogy az már ijesztő volt. Mikor a hajkorona elkészült, Sakara felvette a Yukatát, s mindeközben kezdte megérteni, mit érezhetett Nana-chan nemrég. Haruka-san segítségével megkötötte az obit, s mikor minden készen állt az asszony megállt egy pillanatra, és csak annyit mondott:

       - Gyönyörű vagy - szemei sugárzó örömöt árasztottak. - Egy angyal - kockáztatta meg, s kinyitotta az ajtót. Még egyszer visszatekintett a lányra, majd kiment, magára hagyva őt, miközben egy dalt dudorászott.

Sakara pár percig csak állt a szobában, majd lassan a tükör felé fordult. Ő maga is megdöbbent a látványtól, annyira megváltozott. Haja elegáns kontyba volt feltűzve, s egy fehér virág hajdísszel volt rögzítve. Liliom lehetett. Frufuja hátra volt csatolva, pedig általában mindig szabadon hagyja. A fehér, cseresznyevirágokkal díszített Yukata, a rózsaszín obival tökéletesen illett rá, mégis furcsán érezte magát benne. Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy orrával megérintette, s gyanakvóan vizsgálgatta a lányt, aki visszanézett rá dióméretű barna szemeivel. Úgy érezte, hogy az semmiféleképpen sem lehet ő. Gondolatai zavarosan kavarogtak elméjében. Egyrészt tetszett neki a látvány, másrészt kétségei támadtak. Azon tanakodott, hogy mit fog szólni Yokomizo, ha meglátja. Minél jobban belegondolt a dologba, annál kevésbé akart elmenni a vásárra. Még hogy angyal - gondolta gúnyosan, és leült az ágyra. Minden olyan bonyolult volt. Általában azon problémázik, hogy nem elég szép, ám ha egyszer tényleg szépnek érzi magát, egyből újra a régi akar lenni. Ördögi kör az egész. Ez elsősorban a gyávaságából és kishitűségéből adódik, de az is igaz, hogy tizenhat évet úgy töltött el, hogy nap mint nap ilyeneket és efféléket hallott:

Bányarém, fattyú, nyomorék, undormány, ocsmányság és a sor még oldalakig eltartana. Csoda hát, hogy kisebbségi komplexusa lett? Ezt csak tetézte, hogy Yokomizóval járt, hisz a fiú valljuk be... Igen jól nézett ki. Az iskolában minden lány eladta volna a lelkét az ördögnek, csak, hogy vele lehessen, talán egyedül Sakara volt, aki nem mormolt éjszaka szerelmi varázsigéket.

       - Szívem, indulhatunk? - lépett be a szobába Haruka-san, aki szintúgy tradicionális ruhát öltött. Bár már középkorú volt, vonásai még mindig simák voltak, csak szeme sarkában pár apró ránc árulkodott koráról. Haja elegánsan fel volt tűzve, egy padlizsán színű Yukatát viselt. - Drágám, nincs semmi baj? - kérdezte meg aggódva, a másik sápadt arcát látva. - Mitől ment el így a színed? - kérdezte meg, s táskájába nyúlt.

       - Jól... Jól vagyok, nincs semmi baj - sietett a válasszal a lány, noha még mindig rosszul érezte magát. Nem akart kimenni a szobából.

       - Akkor rendben - duruzsolta az asszony, s egy púderes dobozt húzott elő. - Azért ez nem fog ártani - mondta, majd határozott mozdulatokkal két jókora rózsaszín foltot nyomott a lány arcára. - Így ni! - mosolygott. - Mehetünk? - kérdezte meg sietve, s már húzta kifelé a másikat, aki nagyokat tüsszentett a porzó púdertől.

     Mikor a nappaliba értek, már mindenki útra készen állt. Sakara félszegen ment Haruka-san nyomában, aki úgy vonszolta be őt a szobába, mintha a legnagyobb találmánya lenne. Mikor Takeru-san meglátta őket, elkiáltotta magát meglepetésében.

       - Ejha! Sakara! Hogy te milyen szép vagy! - ámuldozott, de úgy, hogy majdnem leesett az álla. Percekig hitetlenkedve nézte őt, mintha valami egzotikus madár lenne.

       - Mondtam, hogy csodaszép lesz ebben a ruhában - büszkélkedett felesége. - Úgye, hogy jó ötlet volt megvarrattam ezt a ruhát?

       - Kö-Köszönöm... - mormolta a lány, aki nem szokott hozzá a dicsérő szavakhoz. Érezte, hogy elpirul, ám egyből arra gondolt, hogy a púderrel az arcán ez nem is lehet olyan feltűnő.

      Heves szócsata lobbant ki a családtagok között, hogy ki tud találóbb szavakat mondani Sakara szépségére, ami már kezdte nagyon zavarni a lányt. Hirtelen feltűnt Yokomizo is. Sötétkék öltözéket viselt, amely még hűvösebb aurát kölcsönzött neki. Persze nagyon jól állt rajta, de ezen nyílván senki sem lepődött meg. Gin szépsége már nem volt kuriózum, nem úgy mint Sakaráé.

A lány elméjében felrémlettek a másik szavai: Tudod, ez milyen érzés volt? Hogy jószerivel bármelyik lányt megkaphattam volna az iskolából, épp csak azt az egyet nem, amelyik tényleg érdekelt. Mintha azt mondták volna, hogy bármilyen színű ruhát felvehetek, kivéve kéket, pedig a kék a kedvenc színem. 

       Sakara arca egyenesen lángolt ettől a gondolattól, és azt kívánta bár ne kékben lenne a fiú.

Gin egy pillanatra megtorpant a lépcső tövében. Rezzenéstelen arccal bámulta a lányt, de nem lehetett leolvasni róla, hogy mit gondol. Közben Haruka-san és Takeru-sensei tovább vitatkoztak. Sakara egy darabig állta a fiú pillantását, majd szégyenkezve elfordult. Nem érezte jól magát. Úgy gondolta, Gin az egyetlen, aki nem tartja szépnek.

Mikor a fiú felocsúdott meglepetéséből, félrehajtott fejjel lépett oda hozzájuk, mintha direkt próbálna nem figyelni az eseményekre.

A lány most már határozottan kellemetlenül érezte magát.

     A vásárba a vártnál nehezebb volt eljutni, ugyanis számtalan utcát lezártak, ám mikor végre sikerült bejutniuk a forgatagba, az minden fáradalmukat kétszeresen megtérítette. Csodálatos látvány volt, a terek színes lampionokkal voltak feldíszítve, mindenütt zene szólt, és káprázatos ruhákba bújt táncosok szórakoztatták az embereket. Minden olyan volt, mint egy varázslatos meséből egy apró részlet, mindenütt csodákba botlottak a járókelők. Rengeteg ember volt, s legtöbbjük nyári Yukatát öltött, a nők kezében színes legyező pihent. A gyerekek sorban álltak a vattacukros bódé előtt vagy az ajándékos boltoknál. Egy színes forgatag volt az egész. Sakara azt sem tudta, hova nézzen, mindent látni akart. Szíve úgy döngetett, mint a dob a csodás látványtól. Észre se vette, hogy pont ugyanúgy viselkedik, mint Nana-chan, aki mindenhol megállt.

     Korábban sosem volt része ilyen élményben, hisz az ő családja másképp ünnepelt. Az ilyen napokon Habake dupla annyira leitta magát, mint általában, szóval nem volt valami szórakoztató.

     Sakara miközben Nana-channal az eladó kiscsibéket bámulta, azt vette észre, hogy Yokomizo őt figyeli, s ezt roppant kínosnak találta. Érezte, hogy kicsit ostobán viselkedik, így gyorsan felállt, és továbbment. Egyébként is még mindig fájt neki a másik lenéző hallgatása. Egyre jobban félt attól, hogy a fiú rondának találja őt. Ezt a gondolatot csak erősítette, hogy sokan megbámulták, így a hamar rossz kedve lett. Kezdte úgy érezni magát, mintha ő is csak a vásár egyik látványossága lenne. Tessék, lássák! A szörny itt vonul végig az utcákon! 

       Aztán történ valami furcsa dolog. Mikor a lány szomorú képpel nézett egy vásári táncost, aki tüzes pálcákkal dobálózott, egy vadidegen fiú lépett oda hozzá. Körülbelül annyi idős lehetett, mint ő maga, világosbarna haja és zöld szemei voltak.

       - Jól csinálja nem? - kérdezte a fiú, és a táncosra bökött. Sakara zavartan bólintott. Most meg mit akar? Talán gúnyolódni jött?

       - Tényleg jól csinálja - felelte dacosan. - De még jobban tetszene, ha kézen állna, és tűznyelés közben a himnuszt énekelné - mondta komolytalanul, mire az idegen felnevetett.

       - Vicces is vagy, nem csak szép - mondta mosolyogva. Sakara megilletődött. Komolyan most mi a frász történik? Azt mondta, hogy szép? De hisz akkor... A fiú még a telefonszámát is elkérte, ám mivel a lány nem készült fel efféle szituációkra, nem tudott semmi élelmeset kitalálni, amivel elküldheti őket.

       - Öhm... Bo... Bocsi, de most mennem kell - monda, s elfutott a tömegbe, magára hagyva megrökönyödésével az illetőt. És az este folyamán több fiú is leszólította a lányt, aki már nem tudta hova tenni a dolgot.

     Gint nézte, és próbálta a tekintetét kielemezni. A fiút ugyancsak megbámulták a lányok, de ő a legkevésbé sem törődött velük. Sokkal inkább izgatta, hogy Sakara kivel és mit beszél. Ez igazi fordulat volt. Minta most már kezdené érdekelni Sakara. Talán féltékeny lenne? - merült fel a lányban a gondolat, ám hamar elvetette. - Nem, az nem lehet - nevetett. Biztosra vette, hogy Yokomizónak valami más problémája van, de ugyanakkor nem mehetett el csak úgy amellett a tény mellett, hogy rendkívül szokatlanul viselkedett.

     Mikor már a negyedik fiú jött oda Sakarához, a hangulat kezdett igencsak leülni, amit a lány próbált oldani, kevés sikerrel.

       - Nem is értem mi ütött ezekbe - emelte fel karjait. - Talán azt hiszik, hogy valami idegenvezető vagyok - nevetett, de a helyzet csak súlyosbodott, mert a másik nem értékelte próbálkozását.

       - Befejeznéd? - vonta kérdőre a fiú, s hirtelen megállt a tömegben. - Annyira ostobán viselkedsz, hogy az már szavakkal ki nem fejezhető. Nem látsz a szemedtől? - kérdezte idegesen, s a másik értetlenkedő tekintetét látva folytatta: - Nem igaz, te aztán semmit sem változtál az évek alatt. Még mindig ugyanolyan elvakult és szerencsétlen vagy. Ha most lenne nálam egy tükör, fejbe vernélek vele - morgott, ügyet se vetve a lány hápogására.

       - Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett Sakara.

- Arról, hogy milyen gyönyörű vagy, és még csak észre sem veszed. - Hangja ellágyult egy kicsit, ami teljesen összezavarta a másikat. A lány érezte, hogy megint elpirul, s lehajtotta fejét. A fiú még sosem mondott neki ilyet, így váratlanul érte a dolog, s nem bírt megszólalni. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy számára nem is igazán számít, mások mit mondanak vagy gondolnak róla, neki csak az a fontos, hogy Yokomizónak mi a véleménye.

       - De hisz te voltál az egyetlen, aki nem szólt semmit, mikor ma meglátott - mondta, s igyekezett elkerülni a másik pillantását. - Egész este úgy éreztem, hogy rondának találsz... Mert te... - habogta hevesen - nem mondtál semmit. És nagyon megijedtem... hogy talán kínos helyzetbe hozlak ezzel a ruhával - sütötte le szemeit szomorúan. - Hisz ha neked nem tetszem, akkor nincs túl sok értelme a dolognak, nem igaz?

Egy vidámnak álcázott mosolyt erőltetett arcára, mintha csak viccelődne.

       - Mások véleménye nem igazán számít... Mert én a te barátnőd vagyok... Ugye?

Utolsó elejtett mondatán megremegtek a fiú szemei, mintha erre nem számított volna. Pár percig némán hallgatott, majd megszólalt:

       - Mégis mit kellett volna mondanom? - kérdezte. - Én mindig ilyennek látlak, szóval feleslegesnek tartottam minden szót - nyúlt Sakara kezéért szokatlan kedvességgel, s megcsókolta kézfejét. - Te vagy az én tulajdon angyalom, akire ráférne már egy szemüveg, és aki nagyon lassan bontogatja ki a szárnyait - mondta olyan lágy hangon, hogy Sakara majdnem elsírta magát. - De ha szükséged van rá... Akkor kimondom. Ha kell ezerszer is. Mert szeretném ha te is tisztában lennél a helyzettel: Gyönyörű vagy - suttogta a lány fülébe, aki megborzongott bőrét perzselő forró lehelettől. - És én is gyönyörűnek tartalak - tette hozzá a fiú, és megcsókolta Sakara nyakát. - Legszívesebben az összes férfit megölném, akik ma fel akartak szedni téged.

       - De hisz nem akartak felszedni... - tiltakozott a másik zavartan, és gyöngéden eltolta magától a fiút. - Csak úgy... idejöttek hozzám...

       - Na persze - hurrogta le Yokomizo. - Ha most az a célod, hogy féltékennyé tegyél, akkor akár be is fejezheted. Így is veszettül féltékeny vagyok már, úgyhogy nem kell fokozni a feszültséget.

       - De hisz én...

       - Talán nem ezt akartad hallani? - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Azt hiszem ezentúl jobb lesz, ha mindent kimondok, amit gondolok, különben még butaságokra következtetsz... vagy butaságot csinálsz. És én nem szeretnélek más karjaiban látni.

       - De hisz én nem akartam, hogy féltékeny legyél - magyarázta a másik. - Miért gondolsz ilyen ostobaságokra, hogy én bárki mással elmennék rajtad kívül? Furcsákat beszélsz.

       - Az lehet... - hagyta rá Gin. - Még nem éreztem korábban féltékenységet senki iránt, így nézd el nekem, hogy azt sem tudom, hogyan kell kezelni. Talán rosszul csinálom. Nem tudom, mi ilyenkor a szokás. Mennyire kell kimutatni, hogy mit érzek?

       - K-Kimutatni? - dadogott Sakara, s alig bírta palástolni, igazából mennyire boldog Gin féltékenységétől. Most az egyszer úgy érezte, hogy a fiú tényleg függ tőle, és tényleg fontos neki, és hogy rosszul érezné magát nélküle. Kicsit önző gondolatok voltak ezek, de jól esett neki ezt hallani. - Semmi alapja nincs a képzelgéseidnek - szögezte le. - De ha... valamikor tényleg valami ilyesmit éreznél... akkor azonnal gyere ide hozzám... és csókolj meg, akárhol vagyok. És akkor tudni fogod, hogy már megint csak álmodtál, mikor azt gondoltad, hogy én bárki mással képes lennék az életre - mondta halkan, fülig elpirulva. Egy perc hallgatás követte szavait, majd a fiú hirtelen cselekedett.

       - Rendben, így fogok tenni - hadarta, és olyan hevesen csókolta meg a lányt, hogy az hátratántorodott két lépést. Ajkuk vad szenvedélyben forrt össze percekig. Sakara azt a következtetést vonta le a hosszú, intenzív csókcsatából, hogy Gin tényleg a szaván fogta és azért csókolta meg így, mert rettenetesen féltékeny volt... vagy... valami másért... ami nagyon bántotta.

       - Yokomizo-kun én... - Mondani akart valami értelmeset, amikor ajkaik elváltak a hosszúra nyúlt bolondságban, de nem találták meg a szavak. A fiú még egy csókot nyomott az ajkára, majd gyorsan megjegyezte:

       - És nem gondolod, hogy itt az ideje elkezdened a keresztnevemen szólítani? - váltott témát, s visszatért cinikus, kioktató hangja. - Kezdenek nagyon irritálni ezek a formalitások...

       - Tessék? - zökkent ki álomvilágából a lány. - A ke... ke... keresztneveden? - nevetett zavartan, mert annyira megviselte még csak az ötlet felvetése is.

       - Igen, talán nem fejeztem ki elég világosan magam? - nézett rá szúrós szemekkel Yokomizo.        - Nem vagyunk már az óvodában.

       - Umm... De nem hiszem, hogy ez jó ötlet - makacsolta meg magát Sakara. - Az olyan furcsa lenne - rázta meg fejét. - Nem szeretném.

       - Az mindegy, mondd ki! - utasította a fiú rezzenéstelen arccal.

       - Nem! - tiltakozott a másik.

       - Mondd már!

       - Nem!

       - Miért?!

       - Mert nem!

       - Nem hívhatsz a vezetéknevemen örökké.

       - Dehogynem.

Az este hátralevő részét veszekedéssel töltötték. Sakara egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy a fiút ezentúl a keresztnevén hívja, olyan furcsán érezte magát, ha csak megpróbálta is. Minden kísérlete kudarcba fulladt.

       - Ggg... Ggg... Gii... Gin-kun? - próbálkozott már ezredszerre, természetesen ezúttal is sikertelenül.

       - Nem! - dörrent rá Yokomizo. - Csak annyit mondj, hogy Gin!

       - Úgy nem megy! - kiáltott vissza a lány, amivel persze csak még jobban felpaprikázta a hangulatot.

A napok csendesen teltek, s az iskola kezdete vészesen közeledett. A lány egészen furcsán érezte magát, mikor ismét kezébe vette egyenruháját, hisz annyi sok minden jutott róla eszébe. Az új ruhakölteményt még abból a pénzből vette, melyet Yokomizo adott neki különös kapcsolatuk kezdetekor. Mennyi minden történt azóta, szinte minden megváltozott. Nehéz volt belegondolni, hogy mikor elkezdődik az új tanév, Yokomizo már nem lesz ott, ugyanis ő már az egyetemen fogja koptatni a padot. A lány egyre többet gondolkozott azon, amit a fiú mondott neki, hogy örökké együtt maradnak. Ő tudta, hogy ez nem így lesz. Az örökké túl nagy szó. Tudta, hogy egyszer el fognak válni, és akkor nem mehet majd a fiú után. Azt is tudta, hogy ez az idő már nincs is olyan messze. Túl nagy boldogságot érzett. Túl közel került egy fiúhoz, akit mindennél jobban szeretett. Yokomizo még nem érezte a befejezést, de a lány már hallotta a búcsúdalt. Minden egyes érintésében érezte, hogy hamarosan itt a vége. Tudta, mert azok a bizonyos érintések egyre többet jelentettek... Már nem csak szerelmük szárnypróbálgatásai voltak, hanem már... maguk voltak a szerelem. Egy örökké tartó vonzalom elmúló pillanatai. Mikor a csók már nem csak csók volt, hanem tüzes szikra, amely egy szempillantás alatt lángralobbanthatja a felhorgadó vágyakat, melyek sosem teljesülhetnének be. A boldogság olyan távol volt már. Yokomizo már nem csak egy fiú volt, hanem egy férfi. És épp ez volt baj. Mert Sakara tudta, hogy ő örökké csak egy kislány marad mellette.

     - Nem maradsz itt? - kérdezte tőle a fiú, amikor Sakara náluk volt egy délután.

     - A szobádban? - kérdezte a másik, és elmosolyodott. Épp csak hogy látható volt abban a mosolyban a szomorúság.

     - Itt velem - mondta Yokomizo.

A lány pár pillanatig vonakodott, majd úgy döntött, marad még egy kicsit. Leült Gin mellé az ágyba. A fiú a falnak vetette hátát, és szorosan átkarolta őt. Sakara a mellkasán pihentette fejét, és némán hallgatott. Tudta jól, hogy ez már egy férfi mellkasa, s lassan behunyta szemeit rajta. Ki akarta élvezni ezt az utolsó alkalmat, amikor így lehetnek együtt, anélkül, hogy félnie kéne valamitől. A másik sem szólalt meg, csak ültek csendesen az ágyban. Szomorú... volt.... az a pillanat. Mivel lassan véget ért a nyár, ideje volt elkezdeni azon gondolkodni, hogy Sakara ezentúl hogyan oldja meg a lakbér fizetését, hisz munkája a cukrászdában csak a szünet végéig tart. Nem tudta még, hogy mi lesz, csak abban az egyben volt biztos, hogy egyedül fogja megoldani, Gin segítsége nélkül. Ezen felül, úgy tűnt, gondjainak tárháza végtelen. Állandó fejfájások gyötörték, de ezt eltitkolta Yokomizo elől, mert nem akart semmiféle vizsgálatot. Tudta, hogy a fiú egyből a kórházba vinné. De ez még nem volt minden. Egy nap meghallotta azt a bizonyos búcsúdalt felettük, s ez azt jelentette, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, s az örökké hamarosan elketyeg kettejük felett. Kezdte úgy érezni, hogy elveszti teste felett az irányítást, mert néha olyan dolgokat tett, amiket nem akart. Egyszer, mikor a fiúval csókolózott, egy ijesztő érzés tört rá, és ellökte magától a másikat. Úgy érezte, Gin minél jobban közeledik hozzá, teste annál koordinálatlanabb lesz. Tudta jól, hogy ez miért van. Ez már a búcsúdal. Csak amiatt van. A csók már nem csók volt, hanem a vágy, amit éreztek egymás iránt. Mikor Sakara már harmadszorra taszította el magától Yokomizót, a fiú is szóvá tette a dolgot:

     - Nem akarok erőszakosnak tűnni, de kicsit kezd bosszantani a viselkedésed. Mégis mi a baj? - kérdezte meg, s elővette vizsgáló, orvosi tekintetét. - Nem érzed jól magad? - tette fel a kérdést, s hangjában mintha egy csepp aggódás is ott lett volna.

     - De, jól vagyok - sietett a válasszal a lány, ám ez egy jókora hazugság volt. Fizikailag és szellemileg is rosszul érezte magát, csak épp nem akarta saját bajával elvonni Gin figyelmét, akinek hamarosan az egyetemre kell koncentrálnia.

     - Most hinnem kéne neked? - kérdezte meg cinikusan a másik. - Csak mert semmiféleképpen sem akarok liliomtipró lenni.

Szavaiban ott rejtezett a szokásos, enyhén gúnyos mögöttes tartalom.

     - Most bosszantani akarsz ezzel a liliomtiprós dumával? - sziszegte villogó szemekkel Sakara. A választ gyorsabban megkapta, mint azt hitte volna.

     - Szeretlek - vágta oda neki Gin komoly tekintettel. - És mint azt már mondtam, gyönyörűnek talállak. Csak azért ismétlem önmagam, hogy abban is biztos legyél, hogy csak téged akarlak, senki mást. Szóval mikor azt kérdezed, hogy csak bosszantani akarlak-e... Hát nem tudom. Szerinted? - érkezett a kitérő válasz, de valami nagyon furcsa hangsúllyal.

     - Ahogy ismerlek, bizonyára - mordult rá a lány, s közben komolyan elgondolkozott. Bár nem mutatta ki, de ő is meghallotta a fiú szavaiban azt a furcsa hangszínt. Lehet, hogy mégsem bosszantásról van szó? Talán... Ő már tényleg elért oda, hogy ők ketten... Hirtelen megijedt. Eddig semmi probléma nem volt kettejük között, ám most, hogy komolyabbra fordult a kapcsolatuk, mintha aktiválódott volna valamiféle védekező mechanizmus benne, ami nem engedte magához közel a fiút. A helyzet súlyosságát csak akkor ismerte fel igazán, amikor arra lett figyelmes, hogy tart Yokomizo érintésétől. Nem értette, hogy mitől lehet ez, hisz ha józan ésszel végiggondolt mindent, rá kellett jönnie, hogy Gin mellett van a lehető legnagyobb biztonságban. Nem tudta elképzelni, hogy a fiú ártson neki, mégis reflexszerűen eltaszította magától bizonyos időközönként. És mindeközben sejtette, hogy Gin már szeretne többet is tőle, nem csak csókokat... Soha egyetlen szóval sem említette ezt, de Sakara érezte. Néha Yokomizo keze egészen eltévedt a lány testén, aki alig vette észre, de már félt ezektől az elkóborolt mozdulatoktól. Egy idő után már nem mert többet befeküdni az ágyba mellé, mert attól tartott, hogy azok a "felhorgadó vágyak" egyszer csak előtörnek. Nem akart odáig eljutni, hogy vissza kelljen utasítania a fiút, hogy el kelljen löknie magától a szerelmét, amit ezüsttálcán kínál fel neki. Nem akarta őt ezzel megalázni. Pedig tudta, hogy ez lesz. Ő előre megmondta, hogy ilyen csúfos véget ér majd kettejük története. De akkor sem fogja a sárba tiporni Gin érzéseit, és nem fogja megalázó helyzetbe hozni őt. Már hetek óta attól rettegett, hogy mi lesz... ha... Gin egyszer úgy ér majd hozzá, mint egy férfi a nőhöz... És esetleg szeretkezni akar vele. Pedig Sakara nem volt más, csak egy lány. Nem tudott neki mást nyújtani, csak a naiv gyermeki szerelmet. Mint nő... nem ért egy fabatkát sem. Ha Yokomizo egyszer le akar majd vele feküdni, vissza kell őt utasítania. De ennél rosszabbat nem is tehetne vele... így hát úgy döntött, hogy még mielőtt fájdalmat okozna annak, akit szeret, kitépi ezeket a vágyakat kettejük szívéből. És végleg elbúcsúzik. Elmondja az igazságot. És a dal majd szép lassan elhalkul... Üres csöndességet hagyva maga után.  Bár Yokomizo nem szólt semmit, látszott, hogy neki is feltűnt a dolog, hogy Sakara kezd eltávolodni tőle. A lány kereste a kérdésekre a válaszokat, ám mindig ugyanarra jutott. Ugyanaz a sötét titok került elő szívében, amit képtelen volt elfelejteni. De... Nem is volt csoda. Az ember nem felejt el olyan dolgokat, mint ami vele történt. Egy esős nyárvégi délutánon, mikor a lány ismét Yokomizóéknál vendégeskedett, felment a fiú szobájába. Gin éppen egy könyvet olvasott, s Sakara nem akarta megzavarni, ezért csak halkan lépett be hozzá és leült az ágyra. Hosszú percekig ücsörgött, végül a másik törte meg a hallgatást.

     - Szeretnél valamit mondani? - tudakolta, s feltekintett olvasmányából.

     - Igen, de nem akarlak zavarni. Majd elmondom, ha befejezted - érkezett a válasz.

     - Azt nem hinném. Ez a könyv vagy hétszáz oldalas - csipkelődött a fiú, majd letette asztalára a szóban forgó tárgyat. - Mit szeretnél mondani? - érdeklődött unott hangon.

     - Nos... - kezdett bele a lány tétován. Nem igazán tudta, hogyan fogjon bele mondókájába. - Van valami, amit talán tudnod kéne - folytatta.

     - Éspedig? - vonta kérdőre a másik, gyanakvó szemekkel.

     - Még sosem beszéltem erről... És te nem is feszegetted a témát, de szerintem fontos, hogy tudd... - Szavai egyre erőtlenebbé váltak. - Azon a napon, amikor öngyilkos akartam lenni, történt velem valami - mondta alig hallhatóan. - Valami, amit most szeretnék elmondani neked… Kérlek hallgass végig! És... Miután befejeztem... - üvegesedtek el szemei. - Szakítsunk!