15. KEZDET 1/2.
Yokomizo arca egyszerre lett izgatott és maróan kételkedő. Látszott rajta, hogy nem biztos magában, és kételyeit minden bizonnyal csak fokozták Sakara kicsorduló könnyei.
- Komolyan mondtad? - kérdezte meg hitetlenkedve. A lány könnyes arca felé nyúlt, de mielőtt megérintette volna kipirult bőrét, visszarántotta kezeit, mintha egyszer csak meggondolta volna magát.
- Azt hogy szeretlek? - nézett rá Sakara. Időközben besötétedett, és csak sejtelmes derengésként látta Gin arcát. - Persze, hogy komolyan mondtam - felelte őszintén, bár őt is a bizonytalanság mérge mardosta. A félhomályban is kivette Yokomizo felélénkült arcát, de még így sem volt meggyőződve arról, hogy minden nemrégiben elhangzott szó igaz, és nem csak egy gonosz játék része. Mi van ha Gin csak szórakozik vele? Bár azt mondja, hogy ez nem játék... De egyszerűen képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy lehet, hogy átverik. Ezt latolgatva még sírni is elfelejtett. - Komolyan mondtam - visszhangozta, és felállt. A fiú ugyanígy tett. - De ez még mindig nem változtat semmin - folytatta zavarodottan. - Attól még az érzés ugyanúgy fáj, és nem akarom megtartani. Annak, hogy én mit érzek, nincs semmi jelentősége.
- Már hogyne lenne! - kiáltott fel Yokomizo. - Hát nem érted, hogy mit mondok? Ne nézz ilyen sajnálkozva, mert minden, amit mondtam, igaz volt.
- Nem nézek sajnálkozva - háborodott fel a lány, mert tudta, hogy amit Gin annak gondolt, az valójában a vadul fellobbanó öröm és a lesújtó félelem különös keveréke volt. - Felőlem hordhatsz kék ruhát vagy mi, amikor csak akarsz. Engem nem zavar.
Most Yokomizo nézett sajnálkozva. Bár az ő esetében a sajnálat leginkább lesajnálás volt.
- Engedd, hogy bebizonyítsam! - erősködött. - Nem akarom, hogy eldobd ezt... Most, hogy végre tudom, hogy te is táplálsz ilyen... érzéseket irántam. De ha mindenféleképpen meg akarsz szabadulni tőle, akkor add nekem! Én vigyázok rá, amíg nem leszel képes magadnál tartani. Legalább egy esélyt adj, mielőtt végleg eldöntöd, hogy nem bírsz elviselni!
Olyan elveszettnek tűnt a tekintete, Sakara korábban még sose látta ilyennek.
- Én el bírlak viselni bármikor - mondta, és érezte, hogy elgyengül. Gin közelebb hajolt hozzá, és ez csak fokozta ezt a gyengeséget. - Csak attól félek, hogy meggondolod magad - bökte ki nagy nehezen. - Hogy megbánod azokat a dolgokat, amiket mondasz, és újra kezdődik ez az egész.
- Én csak egy valamit bánok - szakította félbe Yokomizo és még közelebb lépett Sakarához. Az egy fejjel magasabb fiú állával a lány feje búbjára támaszkodott és úgy suttogta halkan: - Azt, hogy nem kötöztelek ki egy villanypóznához a házunk előtt, még mielőtt elszöktél volna.
A lány éhes oroszlánként mordult fel, mert valami sokkal komolyabb kijelentésre számított, ehelyett már megint csak a hülyeségeket hallotta.
Aztán csak egy pillanat műve volt az egész. Gin lágyan, de határozottan felfelé irányította a lány állát, és megcsókolta. Bár ajkaik éppen hogy csak összeértek, mégis ez volt Sakara életének legmeghatározóbb csókja -- ez volt az első, amely hazugságok nélkül született. Egészen más volt, mint a korábbiak, sokkal ijesztőbb, megrázóbb, félelmetesebb. Amikor a lány megérezte Yokomizo ajkait a száján, egy csapásra megint elöntötte a forróság, és a már rég levetkőzött szégyenlősség ismét eluralkodott rajta. Úgy érezte, ez volt az első csókjuk, s nagy önfegyelmet kellett gyakorolnia, hogy ne lökje el magától a másikat. Nem értette miért érez így, hisz szerette Gint, és vele akart lenni, mégis félt az egész helyzettől. Kiszolgáltatottnak és ostobának érezte magát, mintha másodszorra sétálna be a medve barlangjába.
Mikor elváltak ajkaik, nagy meglepetésben volt része. A fiú arca egészen megváltozott, érzelmek százai keveredtek el tekintetében úgy, mint még soha. Pillantása nem fagyos, inkább vágyakozó és gyengéd volt, mintha nem is ő lenne. Sakara emlékezett erre a lágy tekintetre. Yokomizo pontosan így festett, mikor aludt, ez a kisfiús ábrázat ragadta el vonásait akkor is. Vajon ez az igazi arca? - merült fel benne a kérdés, ám voltaképpen nem is érdekelte a válasz. Biztos volt benne, hogy ő mindkettő Yokomizót ugyanúgy szereti; a hideg, érzéketlen álarc mögé bújt fiút, és azt, aki jelen pillanatban ott volt vele. A különbség mindössze annyiból állt, hogy az egyikkel sokkal nehezebb volt bánni.
- Kérlek - mondta halkan Gin. - Tudom, hogy nehéz bíznod bennem, de próbáld meg!
Sakara csak hallgatott. Nagyon boldog volt, ugyanakkor a félelem nem hagyta nyugodni. Azt hitte soha többet nem lesznek emberi érzelmei, és most tessék! Itt áll fülig szerelmesen. Egy olyan fiúba szeretett bele, akibe talán nem szabadott volna. Még mindig nem hitte el teljesen, amit Yokomizo mondott neki. Hogyan szerethet egy olyan valaki, mint a fiú, egy olyan lányt, mint ő? El akarta hinni, hogy amit Gin mondott, igaz volt, de egyszerűen nem ment. Talán ezért ijedt meg a csóktól, mert a lelke mélyén érezte, hogy ez nem lehet valóság. Mesék nincsenek. A szőke herceg sem létezik, csak azért találták ki, hogy a rózsaszín álomvilágban élő kislányokat szórakoztassák vele. Nincs semmi ilyen. Az évszázad legnagyobb átverése. De ha a mesék igazak is volnának, Yokomizo akkor sem a szőke herceg lenne, hanem a sötét ikertestvére.
És ott volt az a sok rossz tapasztalat és emlék. Még mindig rémálmok gyötörték Habake megjelenését illetően, pedig azóta a nap óta, hogy Gin jól helyre tette az éjszakai klub előtt, semmit nem hallott róla.
Te jó ég, hát vak vagyok? - döbbent le gondolatban, s úgy érezte, hogy nem lát a szemétől. Yokomizo már akkor is mellette állt, segített rajta, amikor bajban volt. Azóta, hogy a tetőn találkoztak, mindig ott volt vele, sosem hagyta cserben, és ő még kételkedik. Nagyon rossz embernek érezte magát abban a pillanatban.
- Én... - törte meg nagy sokára a mélázó hallgatást, s egy pillanatra elakadt lélegzete. Még egyszer végig futtatta fejében minden érzését, s végül döntött: - ...rendben.
Kimondta azt, amit igazából már az első perctől fogva ki akart mondani: azt, hogy hisz Yokomizónak, és vele akar lenni. Még ha ez csak egy tréfa, akkor is. Tőle még azt is elnézné. Egy óra boldogságért vele már megérné az örök kárhozat.
A fiú durván egy percig úgy nézett rá, mintha a világ titkát bízta volna rá. Üvegfényű szemei kitágultak, arcára döbbenet költözött, és mintha minden arcizmával kitörni készülő nevetését próbálta volna visszaszorítani. Kicsit úgy állt ott, mint aki kómába esett. Csak nagy sokára adott életjelet magáról, de az sem volt túl bíztató. Mint derült égből villámcsapás, a lány hóna alá nyúlt, s úgy kapta fel őt a földről, akár egy zacskó chipset, mit sem törődve rémült tiltakozásával, és forogni kezdett vele.
- Ha nem hagyod abba, még lehánylak, és akkor aztán boldog leszel - fenyegetőzött Sakara, és a harmadik kör után már nem is volt alaptalan aggodalma.
- Már azt hittem, nem élem meg ezt a percet - nevetett Gin, s arcára olyan angyalian szép mosoly ült ki, amelyhez hasonlót Sakara még sosem látott.
- Remélem, nem az volt az álmod, hogy lehánylak - kiabált a lány, de nem tudta szemét levenni a másik tekintetéről. A hideg charme-jával gyermeki vonások keveredtek, és abban a pillanatban olyan őszintének tűnt, hogy a lány megkönnyezte a percet. Mikor az egyik zabolátlan könnycsepp épp a fiú homlokára hullott, végre letette a lányt.
- Ne sírj már megint! - intette le türelmetlen hangon, de az arca továbbra is vidám volt. - Muszáj akkor is sírnod, ha boldog vagy? Ez már nem természetes. Remélem nem vagy kóros kényszersíró, mert annak szervközponti, vagy idegrendszeri károsodás is lehet a következménye.
- Már megint az orvos szól belőled! Néha igazán visszafoghatnád magad! - háborodott fel a másik, letörölve könnyeit. - Nem kell az egész világot meggyógyítani - tette hozzá haragosan, de voltaképpen cseppet sem volt mérges. Yokomizónál ez az orvosi szöveg törődést jelentett, erre már rájött. Ha érzelmeit lehetett fokozni, akkor úgy érezte, most még sokkal jobban szereti őt. A szeretetbe bele lehet halni?
- Gyere! - utasította Gin, s egy
határozott mozdulattal megfogta kezét, majd kinyitotta a kórterem ajtaját, és
kivezette. Sakara nem ellenkezett, csak követte a fiút. Mikor kiléptek a helyiség
homályából elvakította őt a nagy fény, s úgy érezte, mindenki őket figyeli. És
talán így is volt. Amilyen jelenetet rendeztek, valószínűleg még hetekig vagy
talán hónapokig ők lesznek a legfőbb téma, de ahogy egymás kezét szorították,
még ez is jelentéktelenné vált. A lány már érezte, hogy a legcsodálatosabb
dolog történt vele, amit csak kívánhatott volna: már nem kellett számlálnia a
perceket, hogy mikor kell elengednie a fiú kezét. Naiv boldogság töltötte el,
hogy akár élete végéig is szoríthatja.
***
Valóság, vagy álom volt csupán? Néha mikor
felébredt, még mindig azt hitte, hogy soha többet nem találkoznak Yokomizóval,
pedig már több mint egy hét eltelt azóta, hogy igaziból együtt járnak. Bár
próbált gátat szabni feltörő félelmének, lelkét továbbra is kétségek gyötörték,
melyek nem hagyták nyugodni. Valóban helyes így? Gin jobbat érdemelne - jutott
gyakran eszébe, de ezt nem említette túl sűrűn a másiknak, mert az mindig csak
dühös farkasként felmordult, ha effélét hallott a lánytól.
- A bosszantásnak is vannak határai! - dörrent fel egy alkalommal Yokomizo, mire Sakara engedelmesen behúzta a nyakát. Mindig is kisebbségi komplexusban szenvedett, és ez az utóbbi időben se hagyott alább. Voltaképpen nem változott meg közöttük semmi. Talán nyugodtabb lett a kapcsolatuk, aminek Sakara csak örülni tudott. Nagyon szeretett Yokomizóval lenni, igyekezett minél több időt eltölteni vele. Boldog volt, nem hiányzott már semmi számára, s érezte, hogy a fiú valóban nagyon keményen próbálkozik beváltani szavát.
Attól az ominózus naptól fogva a kórházban, elkezdődött a csiki-csuki játék Gin személyiségében, amely a szőke és a sötét ikertestvér herceg állandó váltakozását jelentette. Bár szó mi szó, a sötét lovag volt még mindig túlsúlyban, de ez nem zavarta a lányt. Nem akarta, hogy miatta a fiúnak meg kelljen játszania magát.
Gin próbált mindig a kedvében járni, és igencsak visszavett erőszakos stílusából. Sokkal figyelmesebben bánt vele. Mielőtt megcsókolta volna mindig megbizonyosodott arról, hogy a lány áldását adja rá, nem úgy mint korábban, amikor csak úgy letámadta őt. Legalábbis majdnem mindig. Azért volt, amikor elszaladt vele a ló, és mindenről megfeledkezett.
Mikor Sakara bement a kórházba azzal a céllal, hogy meglátogassa Aka-sant, s egyúttal bemutassa neki Yokomizót, igazán vicces jelenet kerekedett ki a dologból. Gin először nagyon előzékeny és kedves volt (legalábbis magához képest), de a nagymama könnyen fel tudta húzni élcelődésével, és ravasz kérdéseivel. Első találkozásukkor majdnem felfalták egymást. A lány szinte már arra várt, hogy mikor veszik elő a párbajpisztolyt. Két igazi vezéregyéniséget eresztett össze, így sejthető volt, hogy végül az egész hajó borul, és mind a két kapitány a vízbe fullad.
Mióta a fiú és a lány újra együtt jártak, Haruka-san rituálisan meghívta Sakarát bizonyos időközönként ebédre, vacsorára vagy egy teára, talán csak azért, mert attól félt, hogy Gin és ő ismét szakítanak, és ezúttal szemmel akarta tartani őket. A lány sosem értette ezt a ragaszkodást, hogy Yokomizo anyja miért viselkedik úgy, mintha ő lenne az utolsó lány a Földön.
Yokomizo-sensei valószínűleg úgy gondolta, az ő érdeme, hogy Sakara és Gin újból együtt vannak, mert ahányszor csak meglátta őket együtt, elégedetten morgott. És a lány igazából hálás is volt neki. Aranyosnak tartotta, ahogy Takeru-sensei a jó munkát végzett földművest játszotta a jelenlétükben.
Egy alkalommal, mikor Sakara épp ismét náluk tett eleget egy ebédmeghívásnak, az asszony kihívta Sakarát a konyhába, hogy segítsen neki előkészíteni a desszertet. Épp egy fényes tálcára rakták az édességet, amikor a nőnek hirtelen elhomályosult a tekintete, s keze megállt a Mochival* megpakolt tál fölött. Sakara egy pillanatra nem tudta, hogy mi történt, azt hitte, hogy rosszul lett.
- A bosszantásnak is vannak határai! - dörrent fel egy alkalommal Yokomizo, mire Sakara engedelmesen behúzta a nyakát. Mindig is kisebbségi komplexusban szenvedett, és ez az utóbbi időben se hagyott alább. Voltaképpen nem változott meg közöttük semmi. Talán nyugodtabb lett a kapcsolatuk, aminek Sakara csak örülni tudott. Nagyon szeretett Yokomizóval lenni, igyekezett minél több időt eltölteni vele. Boldog volt, nem hiányzott már semmi számára, s érezte, hogy a fiú valóban nagyon keményen próbálkozik beváltani szavát.
Attól az ominózus naptól fogva a kórházban, elkezdődött a csiki-csuki játék Gin személyiségében, amely a szőke és a sötét ikertestvér herceg állandó váltakozását jelentette. Bár szó mi szó, a sötét lovag volt még mindig túlsúlyban, de ez nem zavarta a lányt. Nem akarta, hogy miatta a fiúnak meg kelljen játszania magát.
Gin próbált mindig a kedvében járni, és igencsak visszavett erőszakos stílusából. Sokkal figyelmesebben bánt vele. Mielőtt megcsókolta volna mindig megbizonyosodott arról, hogy a lány áldását adja rá, nem úgy mint korábban, amikor csak úgy letámadta őt. Legalábbis majdnem mindig. Azért volt, amikor elszaladt vele a ló, és mindenről megfeledkezett.
Mikor Sakara bement a kórházba azzal a céllal, hogy meglátogassa Aka-sant, s egyúttal bemutassa neki Yokomizót, igazán vicces jelenet kerekedett ki a dologból. Gin először nagyon előzékeny és kedves volt (legalábbis magához képest), de a nagymama könnyen fel tudta húzni élcelődésével, és ravasz kérdéseivel. Első találkozásukkor majdnem felfalták egymást. A lány szinte már arra várt, hogy mikor veszik elő a párbajpisztolyt. Két igazi vezéregyéniséget eresztett össze, így sejthető volt, hogy végül az egész hajó borul, és mind a két kapitány a vízbe fullad.
Mióta a fiú és a lány újra együtt jártak, Haruka-san rituálisan meghívta Sakarát bizonyos időközönként ebédre, vacsorára vagy egy teára, talán csak azért, mert attól félt, hogy Gin és ő ismét szakítanak, és ezúttal szemmel akarta tartani őket. A lány sosem értette ezt a ragaszkodást, hogy Yokomizo anyja miért viselkedik úgy, mintha ő lenne az utolsó lány a Földön.
Yokomizo-sensei valószínűleg úgy gondolta, az ő érdeme, hogy Sakara és Gin újból együtt vannak, mert ahányszor csak meglátta őket együtt, elégedetten morgott. És a lány igazából hálás is volt neki. Aranyosnak tartotta, ahogy Takeru-sensei a jó munkát végzett földművest játszotta a jelenlétükben.
Egy alkalommal, mikor Sakara épp ismét náluk tett eleget egy ebédmeghívásnak, az asszony kihívta Sakarát a konyhába, hogy segítsen neki előkészíteni a desszertet. Épp egy fényes tálcára rakták az édességet, amikor a nőnek hirtelen elhomályosult a tekintete, s keze megállt a Mochival* megpakolt tál fölött. Sakara egy pillanatra nem tudta, hogy mi történt, azt hitte, hogy rosszul lett.
- Haruka-san, minden rendben? - kérdezte meg aggódva, mert az asszony arca
nagyon sápataggá vált. - Hozzak egy pohár vizet?
- Nem, azt hiszem arra semmi szükség - hadarta a nő, s hangja furcsa színt öltött. - Csak kérlek, csukd be az ajtót!
A lány eleget tett a kérésnek, s elhúzta a barna tolóajtót, majd visszament Haruka-sanhoz, aki idegesen járkálni kezdett. Ujjait szorongva tördelni kezdte, és a ráncoktól szinte teljesen mentes, elegáns arca elsötétült -- szemei alá keserű árnyak ültek ki. Abban a pár pillanatban éveket öregedett. A lány kezdett komolyan megijedni, nem értette azt a hirtelen hangulatváltozást, hisz pár perccel ezelőtt még kellemesen beszélgettek az ebédlőasztal előtt.
- Haruka-san, biztosan nincs semmi baj? Szívesen idehívom Takeru-senseit - ajánlotta fel, de szavai ezúttal süket fülekre találtak.
- Nem bírom tovább! - fakadt ki az asszony, s megtorpant. Rátámaszkodott a konyhabútorra, majd egy megfáradt sóhaj kíséretében folytatta: - El kell mondanom neked, különben belehalok a hallgatásba - fordult a másikhoz, olyan arcvonásokkal, mely nagyon megrémisztette a lányt.
- Haruka-san, üljön le! - segítette a konyha közepén álló pulthoz Sakara, majd kinyitotta az ablakot. - Nagyon fülledt itt a levegő - mondta, és igyekezett úgy tenni, mintha semmit nem találna furcsának az asszony viselkedésén, noha rendkívül különös volt minden. Miről beszél? Lehet, hogy tényleg hívni kéne valakit. Gyorsan az ajtóhoz sietett, és résnyire nyitotta, de nem látott senkit. Hová tűnt mindenki?
- Sakara, kérlek hallgass meg! - zihálta Gin anyja. - Muszáj elmondanom neked.
A lány egy pillanatig habozott, majd visszatolta az ajtót, és leült a nő mellé.
- Persze, hogy meghallgatom - szólt, de nem tudta, hogy mire számítson. Mi lehet ennyire sürgős, és mi lehet, amit ilyen nehéz elmondani? Még sosem látta ilyen zaklatottnak a nőt. Mindig kiegyensúlyozott volt, és nyugodt, most meg mintha nem is ő lenne.
- Amit most mondani fogok neked, az nagyon fontos - kezdte el halkan Haruka-san, s egyenesen a másik szemébe nézett. - Szeretném, ha tudnád, hogy Gin bárhogyan is viselkedik, nagyon szeret téged. Néha goromba, és kimért. De én tudom, hogy ez csak a látszat. Imádkoztam azért, hogy te ismét belépj az életünkbe.
- Ismét? - lepődött meg Sakara. - De hisz...
- Igen, ismét - szakította félbe a nő, s bíztatóan megfogta a lány kezét. - Amikor hónapokkal ezelőtt a fiam idehozott vacsorára, én egyből megismertelek - magyarázta. - Egyből tudtam, hogy te vagy az, mert egy pillanatra sem felejtettelek el. És bár még kicsi voltál, mikor utoljára láttalak, rögvest éreztem... A tekintetedből, a szavaidból... Abból, ahogyan Gin rád nézett.
- Szóval Haruka-san végig tudta? - kérdezte meg értetlenül Sakara, mert nem tudta, hogy hova tegye a dolgot. Tehát tényleg igaz. Ő és Yokomizo már ismerték egymást korábbról is. De mi történt vele, hogy ennyire nem emlékszik semmire?
- Igen - bólogatott az asszony. - Én tudtam már az első pillanattól fogva, de Takeru nem. Ő nem jött rá. Hogyan is tudta volna? - tette fel a költői kérdést, némi keserű felhangot megütve. - A férjem sosem ért rá arra, hogy észrevegye maga körül, a fontos dolgokat - tette hozzá, s arca könnyed stílust öltött fel. - De nem hibáztatom. Csak azért dolgozik ennyit, mert szeretné a lehető legjobbat adni nekünk. És... - halkultak el ismét szavai. - Ez az én keresztem legfőképp.
- Haruka-san, én nem értem... - szólalt meg hirtelen a lány. - Nem értem, hogy miről van szó. Sok mindenre nem emlékszem. Sok dolog van, amiről nem tudok, pedig része voltam. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy én és Yokomizo-kun már régebbről ismertük egymást. De... Így... Nem tudom, hogy hogyan kéne viselkednem... És mit kéne tennem. Miért mondja el ezeket nekem?
- Mert tudnod kell róla! - sietett a válasszal a nő. - Mikor rájöttem, hogy te nem emlékszel semmire, kétségbeestem. Megijedtem attól, hogy elfelejtetted a fiamat. Megpróbáltam mindent megtenni, hogy ismét megszeress minket, de tehetetlen voltam. Gin addigra már teljesen eltávolodott tőlem. Sosem tudtam, hogy mi történik vele, pedig a fiam! - fakadt ki szomorúan. - És... Úgy érzem, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Miattam történt.
- Nem, dehogy is! - próbálta megnyugtatni Sakara, annak ellenére, hogy semmit sem értett abból, amit hallott. - Haruka-san, Ön csodálatos anya, aki mindent megtesz a gyerekeiért! Ebben biztos vagyok.
Szavai hallatára egy keserű mosoly húzódott el az asszony remegő ajkain, majd egy apró könnycsepp gördült le íves, korához képest gyönyörű arcán.
- Csodálatos anya - visszhangozta önmagát kigúnyoló hangon az asztalra meredve. - Ha tudnád, milyen szörnyű ember vagyok. Hogy miket tettem... Én vagyok a világ legborzalmasabb szülője. És testvére is...
Mikor tizenhét éves voltam, született egy kishúgom. A szüleim mérhetetlenül boldogok voltak, mert nagyon régóta szerettek volna még egy gyereket, de anyám gyengesége miatt nem mertek kockáztatni. Miután én megszülettem, az orvos azt tanácsolta, hogy ne vállaljanak több gyereket, mert a szervezete nem elég erős egy újabb megterheléshez. Veszélyes lenne. De mikor édesanyám teherbe esett, úgy döntöttek apámmal, hogy megtartják a babát. Most is emlékszem a szavaira, amit akkor mondott nekem, mikor megpróbáltam lebeszélni őt a szülésről.
"- Ne akard azt, hogy lemondjak egy csodáról, mert én akár meg is halok érte. És talán ez az utolsó alkalom, hogy átélhetem" - idézte fel hangosan Yokomizo anyja. - Idősek voltak már. De mégis megtették. Anyám belehalt a szülésbe, de a kislány életben maradt. Apám Okorinak nevezte el. A kezdet. Ezt jelenti. És tényleg az volt. Hat évvel később ő is meghalt, és Okori hozzánk került. Egy éve voltunk házasok Takeruval, de mindketten úgy éreztük, kötelességünk felnevelni. Nagyon aranyos kislány volt, aranybarna haj, hatalmas kék szemek - merengett el Haruka-san. - Egy cseppet sem bántam meg, hogy magamhoz vettem. A testvérem volt. De lányomként neveltem. Tudom, hogy anyám is így akarta volna. Boldog voltam. Hamarosan azonban különös és rémisztő dologra lettünk figyelmesek Takeruval. Okori már nyolc éves volt, de a két év alatt szinte semmit sem nőtt. Csak egy-két centiméterrel lett magasabb, ami a normálishoz képest elenyésző teljesítmény. Rögtön elvittük egy orvoshoz, aki megállapította, hogy egy súlyos genetikai betegségben szenved. Akkor már terhes voltam Ginnel, így Takeru a kezébe vette az ügyet, hogy ne kelljen aggódnom. Számtalan specialistához elvitte Okorit kivizsgálásra, de úgy tűnt, minden hiába. Ahogy teltek az évek, bele kellett törődnünk fogadott lányunk betegségébe, aki a vártnál jobban viselte a helyzetet. Legalábbis úgy tűnt. A betegség tünetei közé tartozott a nagyon lassú növekedés. Tizenhárom éves korában Okori még mindig elsősnek tűnt, amiért osztálytársai kiközösítették. Egyetlen barátja volt akkoriban, s talán egész életében -- Gin. Nagyon szerették egymást, állandóan együtt játszottak. Tudod, a fiam nem volt mindig ilyen merev és fagyos - nézett Sakarára. A lány teljesen ledermedt a hallottaktól, meg se bírt szólalni. Nem akarta tudni a történet folytatását, de Haruka-san nem hagyta abba a mesélést.
- Igen... Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy Gin és Okori igazi jó barátok voltak. A fiam habár látta, hogy Okori más, mint a többi gyerek, nem törődött vele, úgy tett, mintha semmit se venne észre. De én tudom, hogy tudta... Érezte. Már akkor is nagyon okos volt - magyarázta. - Ahogy teltek az évek, és Okori egyre idősebb lett, egyre jobban kiütközött rajta a betegség. Tizenhat éves korában alig volt száznegyven centiméter magas, talán még annyi sem, azonban testéhez képest, feje aránytalanul megnőtt. Egyre nehezebben tudott járni, s gyengécske karjai elvékonyodottak. Egy nap idejött hozzám - halkultak el a nő szavai, s szeme elsötétedett. - Ma sem hiszem el, amit akkor mondtam neki. Megkért engem, hogy hadd legyen magántanuló. Azt mondta, nem bírja tovább az iskolát, mert az osztálytársai állandóan őt csúfolják, és egyetlen barátja sincs ott. Szinte könyörgött nekem, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy normális gyerek legyen, pedig tudtam, hogy sosem lehet az. Érzéketlenül visszautasítottam, és kényszeríttettem, hogy tovább járjon az iskolába. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, már máshogy csinálnám. Nem kényszeríteném őt, hagynám, hogy azt tegye, amit szeretne. De nem tudom megtenni. Az idő eltelt... És nincs út, ami visszavezetne.
Két héttel később, Okori és Gin a kórházba mentek meglátogatni Takerut. Gin egyébként is sokat járt oda, már kiskorában is szerette ott tölteni az idejét, és általában mindig Okori kísérte el. Sosem felejtem el, ami azon a napon történt.
Épp az ebédet készítettem, mikor megszólalt a telefon. Felvettem a kagylót, és egy idegen férfihang szólt bele. Azt mondta, hogy azonnal menjek a kórházhoz, mert szörnyű baleset történt. Halálra rémültem, azt hittem, hogy nem bírom ki az oda utat. Rögvest taxiba ültem, és mikor megérkeztem, borzalmas látvány fogadott. Mindenütt vér az úton, amerre csak a szem ellát. Alig bírtam kiszállni az autóból, egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nem velem történik. Bele se mertem gondolni, mi történhetett. Keresztülvágtam magam a tömegen, és a mentőautó mellet Gint pillantottam meg, talpig vérben ázva, épp csak a feje búbja maradt szárazon. Nem az ő vére volt. Okorit halálra gázolta egy autó, épp a kórház előtt. A későbbi elmondásokból tudom, hogy azonnal szörnyethalt. Akkor... Ott a mentőautó mellett ácsorogva láttam meg először azt a hideg, élettelen tekintetet. Mintha azon a napon a fiam is meghalt volna - kezdett hangos sírásba Haruka-san. - Azon a napon nagyon megváltozott. Nyolc éves volt még csak, de attól a naptól kezdve mindig korához képest túléretten viselkedett. Próbáltam visszahozni őt. Mindent megtettem, hogy ismét az a fiú legyen, aki volt, de nem sikerült. Számtalan játékot vettem neki, de ő csak megköszönte, és soha többet nem láttam a kezében. Csak porfogó gyanánt hevertek a polcokon. Nagyon féltem. Rettegtem, hogy még egy gyerekemet elvesztem. Aztán pár hónappal a baleset után valami olyat mondott, ami rettenetes dolgokat hozott fel bennem. Két barátja áthívta őt magukhoz, hogy játszanak, de Gin nem akart menni. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott, hogy "Mert nagyon unalmasak, és nem azok, akiknek mutatják magukat" Nem értettem, hogy miért mondja. Aztán ezt mondta nekem...
- Nem, azt hiszem arra semmi szükség - hadarta a nő, s hangja furcsa színt öltött. - Csak kérlek, csukd be az ajtót!
A lány eleget tett a kérésnek, s elhúzta a barna tolóajtót, majd visszament Haruka-sanhoz, aki idegesen járkálni kezdett. Ujjait szorongva tördelni kezdte, és a ráncoktól szinte teljesen mentes, elegáns arca elsötétült -- szemei alá keserű árnyak ültek ki. Abban a pár pillanatban éveket öregedett. A lány kezdett komolyan megijedni, nem értette azt a hirtelen hangulatváltozást, hisz pár perccel ezelőtt még kellemesen beszélgettek az ebédlőasztal előtt.
- Haruka-san, biztosan nincs semmi baj? Szívesen idehívom Takeru-senseit - ajánlotta fel, de szavai ezúttal süket fülekre találtak.
- Nem bírom tovább! - fakadt ki az asszony, s megtorpant. Rátámaszkodott a konyhabútorra, majd egy megfáradt sóhaj kíséretében folytatta: - El kell mondanom neked, különben belehalok a hallgatásba - fordult a másikhoz, olyan arcvonásokkal, mely nagyon megrémisztette a lányt.
- Haruka-san, üljön le! - segítette a konyha közepén álló pulthoz Sakara, majd kinyitotta az ablakot. - Nagyon fülledt itt a levegő - mondta, és igyekezett úgy tenni, mintha semmit nem találna furcsának az asszony viselkedésén, noha rendkívül különös volt minden. Miről beszél? Lehet, hogy tényleg hívni kéne valakit. Gyorsan az ajtóhoz sietett, és résnyire nyitotta, de nem látott senkit. Hová tűnt mindenki?
- Sakara, kérlek hallgass meg! - zihálta Gin anyja. - Muszáj elmondanom neked.
A lány egy pillanatig habozott, majd visszatolta az ajtót, és leült a nő mellé.
- Persze, hogy meghallgatom - szólt, de nem tudta, hogy mire számítson. Mi lehet ennyire sürgős, és mi lehet, amit ilyen nehéz elmondani? Még sosem látta ilyen zaklatottnak a nőt. Mindig kiegyensúlyozott volt, és nyugodt, most meg mintha nem is ő lenne.
- Amit most mondani fogok neked, az nagyon fontos - kezdte el halkan Haruka-san, s egyenesen a másik szemébe nézett. - Szeretném, ha tudnád, hogy Gin bárhogyan is viselkedik, nagyon szeret téged. Néha goromba, és kimért. De én tudom, hogy ez csak a látszat. Imádkoztam azért, hogy te ismét belépj az életünkbe.
- Ismét? - lepődött meg Sakara. - De hisz...
- Igen, ismét - szakította félbe a nő, s bíztatóan megfogta a lány kezét. - Amikor hónapokkal ezelőtt a fiam idehozott vacsorára, én egyből megismertelek - magyarázta. - Egyből tudtam, hogy te vagy az, mert egy pillanatra sem felejtettelek el. És bár még kicsi voltál, mikor utoljára láttalak, rögvest éreztem... A tekintetedből, a szavaidból... Abból, ahogyan Gin rád nézett.
- Szóval Haruka-san végig tudta? - kérdezte meg értetlenül Sakara, mert nem tudta, hogy hova tegye a dolgot. Tehát tényleg igaz. Ő és Yokomizo már ismerték egymást korábbról is. De mi történt vele, hogy ennyire nem emlékszik semmire?
- Igen - bólogatott az asszony. - Én tudtam már az első pillanattól fogva, de Takeru nem. Ő nem jött rá. Hogyan is tudta volna? - tette fel a költői kérdést, némi keserű felhangot megütve. - A férjem sosem ért rá arra, hogy észrevegye maga körül, a fontos dolgokat - tette hozzá, s arca könnyed stílust öltött fel. - De nem hibáztatom. Csak azért dolgozik ennyit, mert szeretné a lehető legjobbat adni nekünk. És... - halkultak el ismét szavai. - Ez az én keresztem legfőképp.
- Haruka-san, én nem értem... - szólalt meg hirtelen a lány. - Nem értem, hogy miről van szó. Sok mindenre nem emlékszem. Sok dolog van, amiről nem tudok, pedig része voltam. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy én és Yokomizo-kun már régebbről ismertük egymást. De... Így... Nem tudom, hogy hogyan kéne viselkednem... És mit kéne tennem. Miért mondja el ezeket nekem?
- Mert tudnod kell róla! - sietett a válasszal a nő. - Mikor rájöttem, hogy te nem emlékszel semmire, kétségbeestem. Megijedtem attól, hogy elfelejtetted a fiamat. Megpróbáltam mindent megtenni, hogy ismét megszeress minket, de tehetetlen voltam. Gin addigra már teljesen eltávolodott tőlem. Sosem tudtam, hogy mi történik vele, pedig a fiam! - fakadt ki szomorúan. - És... Úgy érzem, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Miattam történt.
- Nem, dehogy is! - próbálta megnyugtatni Sakara, annak ellenére, hogy semmit sem értett abból, amit hallott. - Haruka-san, Ön csodálatos anya, aki mindent megtesz a gyerekeiért! Ebben biztos vagyok.
Szavai hallatára egy keserű mosoly húzódott el az asszony remegő ajkain, majd egy apró könnycsepp gördült le íves, korához képest gyönyörű arcán.
- Csodálatos anya - visszhangozta önmagát kigúnyoló hangon az asztalra meredve. - Ha tudnád, milyen szörnyű ember vagyok. Hogy miket tettem... Én vagyok a világ legborzalmasabb szülője. És testvére is...
Mikor tizenhét éves voltam, született egy kishúgom. A szüleim mérhetetlenül boldogok voltak, mert nagyon régóta szerettek volna még egy gyereket, de anyám gyengesége miatt nem mertek kockáztatni. Miután én megszülettem, az orvos azt tanácsolta, hogy ne vállaljanak több gyereket, mert a szervezete nem elég erős egy újabb megterheléshez. Veszélyes lenne. De mikor édesanyám teherbe esett, úgy döntöttek apámmal, hogy megtartják a babát. Most is emlékszem a szavaira, amit akkor mondott nekem, mikor megpróbáltam lebeszélni őt a szülésről.
"- Ne akard azt, hogy lemondjak egy csodáról, mert én akár meg is halok érte. És talán ez az utolsó alkalom, hogy átélhetem" - idézte fel hangosan Yokomizo anyja. - Idősek voltak már. De mégis megtették. Anyám belehalt a szülésbe, de a kislány életben maradt. Apám Okorinak nevezte el. A kezdet. Ezt jelenti. És tényleg az volt. Hat évvel később ő is meghalt, és Okori hozzánk került. Egy éve voltunk házasok Takeruval, de mindketten úgy éreztük, kötelességünk felnevelni. Nagyon aranyos kislány volt, aranybarna haj, hatalmas kék szemek - merengett el Haruka-san. - Egy cseppet sem bántam meg, hogy magamhoz vettem. A testvérem volt. De lányomként neveltem. Tudom, hogy anyám is így akarta volna. Boldog voltam. Hamarosan azonban különös és rémisztő dologra lettünk figyelmesek Takeruval. Okori már nyolc éves volt, de a két év alatt szinte semmit sem nőtt. Csak egy-két centiméterrel lett magasabb, ami a normálishoz képest elenyésző teljesítmény. Rögtön elvittük egy orvoshoz, aki megállapította, hogy egy súlyos genetikai betegségben szenved. Akkor már terhes voltam Ginnel, így Takeru a kezébe vette az ügyet, hogy ne kelljen aggódnom. Számtalan specialistához elvitte Okorit kivizsgálásra, de úgy tűnt, minden hiába. Ahogy teltek az évek, bele kellett törődnünk fogadott lányunk betegségébe, aki a vártnál jobban viselte a helyzetet. Legalábbis úgy tűnt. A betegség tünetei közé tartozott a nagyon lassú növekedés. Tizenhárom éves korában Okori még mindig elsősnek tűnt, amiért osztálytársai kiközösítették. Egyetlen barátja volt akkoriban, s talán egész életében -- Gin. Nagyon szerették egymást, állandóan együtt játszottak. Tudod, a fiam nem volt mindig ilyen merev és fagyos - nézett Sakarára. A lány teljesen ledermedt a hallottaktól, meg se bírt szólalni. Nem akarta tudni a történet folytatását, de Haruka-san nem hagyta abba a mesélést.
- Igen... Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy Gin és Okori igazi jó barátok voltak. A fiam habár látta, hogy Okori más, mint a többi gyerek, nem törődött vele, úgy tett, mintha semmit se venne észre. De én tudom, hogy tudta... Érezte. Már akkor is nagyon okos volt - magyarázta. - Ahogy teltek az évek, és Okori egyre idősebb lett, egyre jobban kiütközött rajta a betegség. Tizenhat éves korában alig volt száznegyven centiméter magas, talán még annyi sem, azonban testéhez képest, feje aránytalanul megnőtt. Egyre nehezebben tudott járni, s gyengécske karjai elvékonyodottak. Egy nap idejött hozzám - halkultak el a nő szavai, s szeme elsötétedett. - Ma sem hiszem el, amit akkor mondtam neki. Megkért engem, hogy hadd legyen magántanuló. Azt mondta, nem bírja tovább az iskolát, mert az osztálytársai állandóan őt csúfolják, és egyetlen barátja sincs ott. Szinte könyörgött nekem, de én nem engedtem. Azt akartam, hogy normális gyerek legyen, pedig tudtam, hogy sosem lehet az. Érzéketlenül visszautasítottam, és kényszeríttettem, hogy tovább járjon az iskolába. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, már máshogy csinálnám. Nem kényszeríteném őt, hagynám, hogy azt tegye, amit szeretne. De nem tudom megtenni. Az idő eltelt... És nincs út, ami visszavezetne.
Két héttel később, Okori és Gin a kórházba mentek meglátogatni Takerut. Gin egyébként is sokat járt oda, már kiskorában is szerette ott tölteni az idejét, és általában mindig Okori kísérte el. Sosem felejtem el, ami azon a napon történt.
Épp az ebédet készítettem, mikor megszólalt a telefon. Felvettem a kagylót, és egy idegen férfihang szólt bele. Azt mondta, hogy azonnal menjek a kórházhoz, mert szörnyű baleset történt. Halálra rémültem, azt hittem, hogy nem bírom ki az oda utat. Rögvest taxiba ültem, és mikor megérkeztem, borzalmas látvány fogadott. Mindenütt vér az úton, amerre csak a szem ellát. Alig bírtam kiszállni az autóból, egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nem velem történik. Bele se mertem gondolni, mi történhetett. Keresztülvágtam magam a tömegen, és a mentőautó mellet Gint pillantottam meg, talpig vérben ázva, épp csak a feje búbja maradt szárazon. Nem az ő vére volt. Okorit halálra gázolta egy autó, épp a kórház előtt. A későbbi elmondásokból tudom, hogy azonnal szörnyethalt. Akkor... Ott a mentőautó mellett ácsorogva láttam meg először azt a hideg, élettelen tekintetet. Mintha azon a napon a fiam is meghalt volna - kezdett hangos sírásba Haruka-san. - Azon a napon nagyon megváltozott. Nyolc éves volt még csak, de attól a naptól kezdve mindig korához képest túléretten viselkedett. Próbáltam visszahozni őt. Mindent megtettem, hogy ismét az a fiú legyen, aki volt, de nem sikerült. Számtalan játékot vettem neki, de ő csak megköszönte, és soha többet nem láttam a kezében. Csak porfogó gyanánt hevertek a polcokon. Nagyon féltem. Rettegtem, hogy még egy gyerekemet elvesztem. Aztán pár hónappal a baleset után valami olyat mondott, ami rettenetes dolgokat hozott fel bennem. Két barátja áthívta őt magukhoz, hogy játszanak, de Gin nem akart menni. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott, hogy "Mert nagyon unalmasak, és nem azok, akiknek mutatják magukat" Nem értettem, hogy miért mondja. Aztán ezt mondta nekem...
- Anya, Okori azért halt meg, mert nem érezte jól magát - mondta egyszerű hangon, miközben egy játékrepülőt nézegetett, amit még ki se bontott rendesen a dobozból.
- Gin, ezt honnan veszed? - tette fel a kérdést Haruka, s hangja megremegett.
- Oko-chan öngyilkos lett - szavai késdöfésként hasítottak a másik tudatába. - A rendőrök azt mondták, hogy Oko-chan a szemtanúk szerint megbotlott az útpadkán, és úgy esett az autó elé. De nem így volt - jelentette be természetes hangon.
- Gin, honnan veszed, hogy...
- Okori azt mondta, hogy elmegy, mert nem akar többet iskolába menni, mert az osztálytársai csak a külsejével törődnek. Azt is mondta, hogy az emberek mindig csak a felszínnel foglalkoznak. Te is csak azzal foglalkozol, anya?
- Én tettem ilyenné - kesergett a nő. - Ha engedtem volna, hogy Okori magántanuló legyen, ez az egész nem történik meg. Gin eltávolodott tőlem és Takerutól is, és úgy éreztem, hogy egy napon végleg eltűnik. Aztán... - szedte össze magát. - Egyszer, mikor a férjem magával vitte a kórházba, találkozott veled.
- Hogyan? - döbbent le a lány. - Velem?
- Igen. A részleteket nem ismerem, de ott találkoztatok először. Mikor aznap hazajött, más volt. Mintha egy kicsit ismét a régi lett volna, többet beszélt hozzánk, jobban itt volt velünk. Nem tudom, miért... De nagy hatással voltál rá. Visszahoztad őt nekünk egy rövid időre. Annyira boldog voltam, hogy késdöfésként hatolt szívembe az eltűnésed. Gin ismét távolságtartóvá vált azután. Mikor már idősebb volt, sorra hozta magával a lányokat. Megtehette, mert nagyon helyes fiú volt már akkor is. De hamar szakított mindegyikkel, mintha csak játszott volna velük, egyszerűen kihasználta őket. Boldognak sosem tűnt, és ez nagyon fájt nekem. Rettenetes volt látni, ahogy magába zár minden érzést. Egyedül Nanával volt mindig kedves, de nem tudom, hogy mire gondolt olyankor, amikor vele volt. Aztán jöttél te, és ismét... Visszaadtad nekem a fiamat - emelte fel a hangját a nő, s hirtelen felállt. - Kérlek, ne gyűlölj azért, amit tettem! Könyörgök! Bocsáss meg nekem és Ginnek is, amiért nem mindig olyan, amilyennek lennie kéne! Szeresd őt! Én nem tudtam annyira, mint ahogy akartam. Rossz anya voltam. - Szavát vették a keserves könnyek, melyek haragos koppanással landoltak a padlón. Volt valami rettenetesen szomorú a szemeiben, mintha már nagyon sok sós cseppet hullajtottak volna. Mintha egy szúrós tüske folyamatosan fájdalmat okozna nekik.
- Nem - mondta nyugodt hangon a másik, s ő is felállt. - Befogadta a testvérét, és lányaként nevelte, majd azután is kitartott mellette, hogy kiderült a betegsége. Egy rossz anya nem csinál ilyet - mondta, miközben Natsuéra gondolt. - Bár Yokomizo-kun eltávolodott a családjától, mégis feltétel nélkül szerette őt! Most is, mikor arra kér, hogy szeressem... Ezzel is a saját maga szeretetét mutatja ki. Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt szeretnénk. De az az érzés, ami ilyen sokáig kitart, csak tiszta lehet. Bocsásson meg magának! Okori is ezt szeretné, ebben biztos vagyok. És ne kérjen arra, hogy szeressem Yokomizo-kunt! Felesleges, mert én anélkül, hogy bárki kérne rá, szeretem.
Haruka-san története után Sakarában vadul
kavarogtak a gondolatok. Hihetetlen volt számára, hogy ilyen dolgok álltak a
háttérben és még csak nem is tudott róla. Mintha egy kirakós darabjai
összeálltak volna. Igaz voltak még homályos részek, de az új információk
tudatában minden átértékelődött benne. Mikor öngyilkos akart lenni, nem is
sejtette, hogy mit cselekszik. Vajon mit gondolhatott Yokomizo, mikor meglátta?
Nem akart mást, csak azonnal látni a fiút, a szemébe nézni. Felszaladt a
lépcsőn, és valósággal berontott Gin szobájába, aki épp egy könyvet emelt le a
polcról. Mikor meglátta a lányt, meglepettnek tűnt.
- Mi történt már megint? - kérdezte meg gúnyosan, a legrosszabbra számítva, de Sakara csak állt előtte. Ugyanazt a fiút látta magával szemben, akit régen is, ugyanezzel a helyes arccal, szürke szemekkel, sötétbarna hajjal, semmi sem változott rajta. De akkor mégis miért szeretem még az előzőeknél is jobban? - töprengett gondolatban. Még pár pillanat tétova ácsorgás után Yokomizóhoz futott, és megölelte. Olyan szorosan átkarolta, amennyire csak erejéből telt, s arcát a fiú mellkasához szorította behunyt szemekkel. Csak - ahogy Haruka-san kérte - szeretni akarta őt.
- Csak nem vagy lázas? - kérdezte meg gyanakvóan Yokomizo, s tenyerét Sakara homlokának szabadon maradt részéhez tette. Pár pillanat vizsgálat után elvetette a feltételezést. - Akkor valami romlottat ettél ebédnél - folytatta a találgatást. - Az is megeshet, hogy tudathasadás. Az megmagyarázná ezt a hirtelen váltást.
- Fogd már be! - csattant fel a lány, s elengedte a fiút. - Nem vagyok lázas, és semmi romlottat nem ettem. Azt a tudathasadásos bigyót meg már meg sem említeném! - adott hangot felháborodásának. - Csak egyszerűen megöleltelek, ennyi az egész - halkult el, s érezte, hogy elpirul, így lehajtotta tekintetét. Szavait pár perc néma csend követte, majd a fiú törte meg a hallgatást:
- Mi történt már megint? - kérdezte meg gúnyosan, a legrosszabbra számítva, de Sakara csak állt előtte. Ugyanazt a fiút látta magával szemben, akit régen is, ugyanezzel a helyes arccal, szürke szemekkel, sötétbarna hajjal, semmi sem változott rajta. De akkor mégis miért szeretem még az előzőeknél is jobban? - töprengett gondolatban. Még pár pillanat tétova ácsorgás után Yokomizóhoz futott, és megölelte. Olyan szorosan átkarolta, amennyire csak erejéből telt, s arcát a fiú mellkasához szorította behunyt szemekkel. Csak - ahogy Haruka-san kérte - szeretni akarta őt.
- Csak nem vagy lázas? - kérdezte meg gyanakvóan Yokomizo, s tenyerét Sakara homlokának szabadon maradt részéhez tette. Pár pillanat vizsgálat után elvetette a feltételezést. - Akkor valami romlottat ettél ebédnél - folytatta a találgatást. - Az is megeshet, hogy tudathasadás. Az megmagyarázná ezt a hirtelen váltást.
- Fogd már be! - csattant fel a lány, s elengedte a fiút. - Nem vagyok lázas, és semmi romlottat nem ettem. Azt a tudathasadásos bigyót meg már meg sem említeném! - adott hangot felháborodásának. - Csak egyszerűen megöleltelek, ennyi az egész - halkult el, s érezte, hogy elpirul, így lehajtotta tekintetét. Szavait pár perc néma csend követte, majd a fiú törte meg a hallgatást:
- Akkor talán az lenne a helyes
döntés, ha kihasználnám ezt a minden bizonnyal rövid ideig tartó elmezavart -
mondta egy gonosz vigyorral a száján, s állánál fogva finoman maga felé
fordította a lány arcát, majd egy hosszú csókot lehelt ajkára. Sakara mint
mindig, ezúttal is beleremegett a másik érintésébe, így mikor ajkaik elváltak
szégyenlősen fordította el tekintetét.
- Yokomizo-kun, most mennem kell - dadogta megszeppenve, de úgy festett, Gin nem nagyon akarja még elengedni.
- Idejössz hozzám, és kikényszeríted belőlem azt, hogy kívánjalak, majd el akarsz tűnni, mint a kámfor. Hol van itt a tolerancia? - kérdezte meg szemrehányóan, némi iróniával hangjában.
- Már megint egy hülye perverz vagy - állapította meg nyersen a lány, és tolatni kezdett hátrafelé, ám mint mindig, most is vele volt a jószerencse, így megbotlott valamiben, minek következtében egyenesen az ágyra zuhant. Még az volt a szerencséje, hogy ott volt mögötte egy ágy, különben a nyakát is kitörte volna.
- Te meg már megint egy lúzer vagy - hallotta Yokomizo kárörvendő hangját, mire gyorsan felült az ágyon.
- Ki tart könyveket az ágy mellett!? - vágta oda hozzá ingerülten, mikor a lába mellett megpillantotta a baleset okozóit, két vaskos olvasmányt.
- Ez az én szobám, itt szokás, hogy könyvek vannak a földön - vágta ki magát a fiú nemtörődöm stílusában, és talán csak, hogy még jobban felhúzza a másikat, ő is leült az ágyra. Terve bevált, mert Sakara abban a pillanatban, hogy maga mellett tudta Gint, a kétszeresére puffadt a méregtől.
- Pft... Idióta - vágta hanyatt magát a puha fekvőalkalmatosságon, s a plafont bámulta. Néha nagyon fel tudta húzni Yokomizo, de ez persze csak felszínes volt. Sokat csatároztak, de sosem vették komolyan egymást.
Végül a fiú is hátravetette magát, így már ketten bámulták a plafont. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, csak feküdtek egymás mellet és a semmibe meredtek. Sakara számára minden olyan zavaros volt. Ami az elmúlt időben történt... Ahogyan ez az egész elkezdődött. És ahogy végződött? Úgy gondolta nem lehetne már ennél boldogabb. Mégis legbelül, lelke mélyén valami tátongó ürességet érzett. Ez az érzés mindig is ott volt benne, de sosem tudta, hogy mit jelent. Akkor, abban a pillanatban mégis kezdte felfogni, hogy a szívében meglapult ürességet csak egy valakinek a hiánya okozhatja. Valaki olyannak a távolléte, akit sosem ismert, mégis szüntelen vágyott utána.
Yokomizo felé fordult, aki még mindig felfelé tekintett.
Ő most vajon mit érez? - merült fel benne a kérdés. - Mire gondol? Talán ebben a pillanatban is Okorin jár az esze? Legszívesebben rákérdezett volna, de nem mert. Nem tudta, hogy ez a téma milyen hatással lenne a fiúra, és semmiféleképpen sem akart régi sebeket feltépni. Úgy döntött, hogy nem hozza fel a dolgot, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Végtére is mit mondhatna? Akármennyi időt töltöttek is már el együtt, Sakara még mindig úgy érezte legtöbbször, hogy semmit sem tud a mellette fekvő fiúról. Nem ismerte, mégis ő volt az egyetlen személy, aki mellett nyugodtnak érezte magát. Elmerengett azon, hogy vajon mit csinálhat éppen anyja. Talán még mindig Habake után koslat, és hagyja, hogy az az álságos szörnyeteg továbbra is kihasználja? Nagy a valószínűsége, de már nem érdekes. Már nem érdekelte, hogy mi történik vele. Szíve örökké bezárult előtte.
Mikor Sakara elindult hazafelé, ismét megakadt tekintete a Gin polcán árválkodó lány képén. Ismét mást látott benne. Fájdalom borította el.
- Yokomizo-kun, most mennem kell - dadogta megszeppenve, de úgy festett, Gin nem nagyon akarja még elengedni.
- Idejössz hozzám, és kikényszeríted belőlem azt, hogy kívánjalak, majd el akarsz tűnni, mint a kámfor. Hol van itt a tolerancia? - kérdezte meg szemrehányóan, némi iróniával hangjában.
- Már megint egy hülye perverz vagy - állapította meg nyersen a lány, és tolatni kezdett hátrafelé, ám mint mindig, most is vele volt a jószerencse, így megbotlott valamiben, minek következtében egyenesen az ágyra zuhant. Még az volt a szerencséje, hogy ott volt mögötte egy ágy, különben a nyakát is kitörte volna.
- Te meg már megint egy lúzer vagy - hallotta Yokomizo kárörvendő hangját, mire gyorsan felült az ágyon.
- Ki tart könyveket az ágy mellett!? - vágta oda hozzá ingerülten, mikor a lába mellett megpillantotta a baleset okozóit, két vaskos olvasmányt.
- Ez az én szobám, itt szokás, hogy könyvek vannak a földön - vágta ki magát a fiú nemtörődöm stílusában, és talán csak, hogy még jobban felhúzza a másikat, ő is leült az ágyra. Terve bevált, mert Sakara abban a pillanatban, hogy maga mellett tudta Gint, a kétszeresére puffadt a méregtől.
- Pft... Idióta - vágta hanyatt magát a puha fekvőalkalmatosságon, s a plafont bámulta. Néha nagyon fel tudta húzni Yokomizo, de ez persze csak felszínes volt. Sokat csatároztak, de sosem vették komolyan egymást.
Végül a fiú is hátravetette magát, így már ketten bámulták a plafont. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, csak feküdtek egymás mellet és a semmibe meredtek. Sakara számára minden olyan zavaros volt. Ami az elmúlt időben történt... Ahogyan ez az egész elkezdődött. És ahogy végződött? Úgy gondolta nem lehetne már ennél boldogabb. Mégis legbelül, lelke mélyén valami tátongó ürességet érzett. Ez az érzés mindig is ott volt benne, de sosem tudta, hogy mit jelent. Akkor, abban a pillanatban mégis kezdte felfogni, hogy a szívében meglapult ürességet csak egy valakinek a hiánya okozhatja. Valaki olyannak a távolléte, akit sosem ismert, mégis szüntelen vágyott utána.
Yokomizo felé fordult, aki még mindig felfelé tekintett.
Ő most vajon mit érez? - merült fel benne a kérdés. - Mire gondol? Talán ebben a pillanatban is Okorin jár az esze? Legszívesebben rákérdezett volna, de nem mert. Nem tudta, hogy ez a téma milyen hatással lenne a fiúra, és semmiféleképpen sem akart régi sebeket feltépni. Úgy döntött, hogy nem hozza fel a dolgot, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Végtére is mit mondhatna? Akármennyi időt töltöttek is már el együtt, Sakara még mindig úgy érezte legtöbbször, hogy semmit sem tud a mellette fekvő fiúról. Nem ismerte, mégis ő volt az egyetlen személy, aki mellett nyugodtnak érezte magát. Elmerengett azon, hogy vajon mit csinálhat éppen anyja. Talán még mindig Habake után koslat, és hagyja, hogy az az álságos szörnyeteg továbbra is kihasználja? Nagy a valószínűsége, de már nem érdekes. Már nem érdekelte, hogy mi történik vele. Szíve örökké bezárult előtte.
Mikor Sakara elindult hazafelé, ismét megakadt tekintete a Gin polcán árválkodó lány képén. Ismét mást látott benne. Fájdalom borította el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése