Összezavarodva...

Így az év végén egyik pillanatról a másikra omlottam össze, újra. Most kérdezem magamtól, hol van az igazi Caty, hol a francba, mert aki itt van, az nem én ő. Mostani "magam"-tól ijedek meg. Olyanokat teszek, amiket eddig sosem. Nem ismerek magamra. Nem tudom mi történt így 4,5 hónap alatt, de tudom, hogy ez nem én vagyok. 

A mai bőgőrohamom elég viccesen kezdődött... Keresztapum jött át, aztán nem is tudom, de arra terelődött a szó, hogy hányadika van meg milyen nap, csak hát amilyen szépen beszélek, egy-két csúnya szó is elhagyta a számat. Persze, utána rögtön rájöttem, de ő nyaggatott, hogy kezdjük előröl az egészet. Aha, én meg csak vigyorogtam, hogy nem megy. Aztán leültünk nálunk a lépcsőre. Kérdezte, mit tervezünk öcsivel, anyuék mit szilveszterkor.  Mert régebben ő vigyázott ránk ilyenkor. 3 éve... Még az elején kissé fenn is akadtam, hogy már megint gyerekként kezelnek, pedig azért nem vagyok. Tudom, hogy szoktam úgy viselkedni, de már korántsem vagyok az... Tudom, még mindig úgy óvnak mindentől, mert tényleg bármikor lehet baj, csak néha több szabad térre vágynék. Tudom, hogy szeretnek és azért teszik. Hálás is vagyok ez miatt, de értitek... néha én is akarnék egy olyan estét, amikor reggel kerülök, haza vagy legalábbis 2-3 körül, és nem csesznek le miatta. Mert úgy is hazamegyek, ha meguntam. És éjfél körül általában úgy is bekövetkezik... Na mindegy. Aztán utána jött, hogy akkor mi öcsivel hol leszünk. Akkor mondtam, hogy én pár "barátommal" megyek el az egyik közeli rockkocsmába. Aztán elkezdi, hogy mi lenne, ha szervezne egy bulit az elől lévő házban. Na ott akadtam ki. Én 2 hetet könyörögtem anyuéknak, hogy had lehessen ott a buli. De nem, mert hideg van (kissé felújításra szorul, és a kazán sem sokat segít), meg azért ott zavarnánk a többi szomszédot, meg a családot. Mondom, oké, megértettem, nem lesz itt semmi. Max a gyülekező. Aztán ezen akadtam ki, de utána jött csak a hab a tortán. Mondta - mert válaszom azt volt, hogy a szomszéd néniéknek is szólni kéne, mert őket sem lehet zavarni - hogy akkor mit szólnék, ha a férjem holnap meghalna. Na ott jutottam el a sokk részhez. WTF? Akkor fejtette ki, hogy a szomszéd bácsi kórházban van már egy ideje, karácsonykor sem jöhetett haza, és lehet már csak napjai vannak hátra. Első reakcióm megdöbbentő volt, mert fújtam egyet, nem gondolva bele semmibe. De utána rögtön megbántam. Lehet, hogy régebben hajlamos volt nálam a pedofilizmusra, mert nem egyszer fogdosott, meg ölelgetett (de nem szimpla ölelés volt az!) és úgy mondta a furcsa szövegeit. Nem is csoda, hogyha az ilyen témától eléggé menekültem régen. Mára már nincs bennem, de akkor is, talán ezért sem akadok fent annyira, ha zaklatnak. Mert bennem van, hogy foglalkoznak velem. Tudom, furán hangzik, jó mert az is. Viszont bennem volt néha az, mikor  Hiroshi sem hív, vagy valamelyik nem ír, akkor elfelejtettek. És az zavart. Szóval csak azt hiányoltam, hogy foglalkoznak velem. Igényem volt rá, pedig a barátaim mellettem voltak, de nekem talán pont arra volt szükségem, hogy dicsérjenek, meg szánjanak rám időt. Undorító és önző  én magam is aláírom, de valamikor hiányoltam, ha nem kérdezget, és nem húz közelebb magához. Nem vágytam rá, csak szokatlan volt. De mégis néha És 12-16 éves korom között ő volt az, aki ezeket csinálta. Azért sem vagyok halandó idős pasikkal kikezdeni, mert undorodom tőlük. Ez volt Hiroshival is anno. Meg ezért nem értettem meg barátnőimet sem, mikor x évvel idősebb pasijuk volt, mert bennem végig ez volt, ahogy én átéltem. Ma már utálok visszagondolni rá, és erről szerintem senki sem tudott. Netty volt még az, aki tapasztalta, meg Ayame. De ő már más kategória, mert ő nem azt és nem úgy élte át, mint én. Nekem akkor szar volt, fenekemet, a mellemet fogdosta, és...és...undorodom már az egésztől és szar rá gondolni. Mégis, mikor itt írom, ő a kórházban fekszik, és az életéért küzd. Bármennyit is szenvedtem miatta, most akkor is sajnálom. Meg persze a feleségét is. Tudom, keresztapám megkért, ne áruljam el, de ezt nem bírom magamban tartani. Szüleimnek, tesómnak nem mondom el, ti meg amúgy sem ismeritek... és nem akarok temetésre járni. Bőven elég volt az a pár alkalom életemben, még 5 éves koromból is rémlik egy... valahogy nem tudom én azt végigülni/állni, mert ódzkodom tőle... Nem akarom... szóval nem akarom, hogy meghaljon, mindennek ellenére...  

 De ezzel a beszélgetés nem ért véget, mivel én ott egyenesen bőgtem már. Akkor jött ki rajtam az a 19 év, amit itt töltöttem, és kik éltek velem az udvarban. És ami durva, hogy a végére már lassan csak az én családom marad. Ami azért fáj. Aztán utána  keresztapám folytatta a monológját. Kiss ivott, látszott rajta, szóval megint fura volt, és jött az a rész, hogy mennyire én vagyok a kedvence, mennyire szeret, mennyire szép vagyok ahhoz, hogy sírjak. Meg utána, hogy ő az aki, biztos, hogy megvéd, vigyáz rám. Meg olyan partner is kell, hogy ezt megtegye, vigyázzon rám, szeressen, öleljen, meg még hasonlóakat mondott. Na és nekem az már sok volt, mert egy pillanatra Etsuo jutott eszembe. Mégiscsak ő volt az utolsó, és akkor rá vetült ki az egész, sajnálom. Persze keresztapum erre jött az olyan szövegeivel, hogy melyik pasi is volt (mert Etsuoval is találkozott, de a szakítás után Itsuki is itt volt, és hát azt hitte, hogy ő az új) és kérdezte, hogy az új vagy a régi miatt vagyok ki. Mert látta előtte, hogy elgondolkoztam egy picikét. Na nálam ott már minden a fejemben kavargott, és próbáltam megnyugodni. Meg jött, hogy ha ilyen barátnője lenne, mint én, akkor biztos, hogy sosem engedne el, meg ilyesmik. Keresztapámtól ez így furán hangzik... nekem inkább bizarrul. Túl sok filmet nézek... Aztán hál istennek a telefon csörgése megszakította ezt az egész beszélgetést. Nekem ott már tényleg sok volt, elhihetitek... Aztán most végeztem ezzel. Egyik legőszintébb írásom volt ez a mostani és egyre több dolgot árulok el, ami miatt vagy megutálnak vagy elmenekülnek, vagy épp szánalomból vagy mert tényleg akarják mellettem maradnak. De azért ilyenkor tényleg kíváncsi lennék, mit gondoltok ti...
Igazából néha én magam nem tudom mit miért teszek, de egyre jobban megnyílok itt, s egyre jobban fordulok el a külvilágtól. Nem épp jó dolog, de egyre kevesebb emberben bízom, mégis ilyen dolgokat ide írok, amikor mennyien olvassátok. Először arra lennék kíváncsi, akik személyesen ismernek, azok most mit éreznek mikor idáig eljutnak. Mert azért ezt személyesen nem mondtam el senkinek. Takuminak kezdtem el egyszer elmesélni, de nem jutottam el a végére... mindegy miért... lehet jobb is volt... de már ezt sem tudom meg sosem... most mégis szinte az egész világgal, félig-meddig névtelenül kiírtam magamból, ami annyiban segít, hogy megkönnyebbültem. Kicsit biztos. Azért 19 és fél évet leéltem, és ilyenkor jönnek ki az ilyenek hihetetlen... De a lelkem mélyén nem akarom én ezt... még mindig tartanám magamban, hogy csak én tudjam, és talán pont ezért szeretek érzéketlennek tűnni, vagyis hát annak a lánynak, aki mindig mosolyog, vidám, ugrabugrál ennyi idősen, mert addig tudom, hogy elmenekülhetek az ilyen dolgaim miatt. Most így egy pillanatra elgondolkodva, melyik vagyok én? Ez a sírós, érzelgős lány vagy épp a pörgős vidám? Mindkettőnek ugyan azok a problémái, mégis az egyik baromi szarul kezeli, a másik meg nagyon jól. Az utóbbi jobban hangzik, én is tudom. És én azt érzem, az vagyok én, csak most mintha a sötétben tapogatóznék magam után...
De úgy érzem mára elég is volt nekem, fejem fáj, fáradt vagyok, és egyszerre írok jelen és múlt időben... Látszik, hogy igazán koncentrálni sem tudok...