Egy állapot, ami már 2 hete nem hagy békén. 1-1 jó pillanatom van, amikor tényleg szívből mosolygok, de a többiben? Nem annyira... Egyre jobban megy el a kedvem mindentől és igazából baromira szerencsétlennek és feleslegesnek érzem magam. És ha még nem lenne elég, sokszor jön rám a sírhatnék. Soha nem voltam ilyen, nem tudom miért most jött ki... Most is, itt ülök az ágyon, de már tanulni sincs erőm, hisz több esélyem van arra, hogy egyes lesz a Zh-m, mint kettes vagy jobb... Mondjuk attól nem félek... Szóval gyors elmegyek fürdeni és 11-ig minimum tanulok, hátha valamit megértek belőle. Bár már lassan nem reménykedem ebben sem. Majd max 2. félévben, mert akkora talán megértem, hogy mit kéne itt csinálni. Pénteken még architektúra is lesz, amit megint csak nem tudok annyira...
Na és a suli mellett persze a barátok is ott vannak... a múltkor már kifejtettem erről a véleményemet. Na igen, pár ember van mellettem, akikben jelenleg ténylegesen megbízok. Hogy én is jelentek-e nekik ugyan ennyit? Nekik úgy érzem igen... Másnak? Nem, maximum csak egy barátot, aki néha meghallgat, meg segít... Jó, igazából ezek az emberek azok, akik meg sem érdemlik, hogy barátnak nevezzem őket...
De már ez sem számít, lelkileg már szinte teljesen padlón vagyok, mert mindig jön valami, ami miatt közelebb kerülök hozzá... Persze, vannak olyanok, akik felhúznának, csak lassan úgy érzem, hogy már fel sem akarok onnan kelni... Vagy van, akitől azt várnám, hogy felhúz, de pont az ellenkezőjét éri el. Hát ennyire mélyre süllyedtem... de remélni tudom, mert még azért egy kis apró láng ott van, hogy kilábalok innen is. Ennyire lent még nem voltam, vagy legalábbis nem rémlik, de bízom benne, hogy sikerül. Egyszer biztos...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése