Game over...?

Érdekes cím, mit ne mondjak.. Hogy jutottam el újból ide? Magam sem tudom már... Talán a folytonos színjáték, idegileg kimerülés és a folytonos megfelelési kényszer újból ide sodort. Pedig tudom, hogy most nem szabad feladnom, hisz a jövő héten áll, hogy bukok-e újabb félévet, vagy sem... Nagyon nem kéne... Tudom milyen alkut kötöttem anyuékkal... Nem szabadna feladnom. Mégis legszívesebben elmenekülnék. El akarok tűnni, de egy hetet kéne kibírnom, és akkor talán menne. Meg pont ma akadt a kezem ügyébe kb pár, egy évvel ezelőtti bejegyzés. Nem tudom, nagyon hiányzik... Kicsit úgy az egész THS... tudom, hogy szenvedtem eleget ott is, és mégis... Úgy érzem szükségem lenne arra a környezetre, hogy újra visszataláljak... De igazából hiányoznak a régi barátaim... A mostaniakat is szeretem, és ha nem ismertem volna meg őket, nem lenne ennyi szép emlékem is (bár ugyanakkor ugyanennyi rossz is). Talán pont ez miatt volt jó ötlet a csajos  találkák, hisz akkor tényleg önmagam voltam. Ott nem kellett megjátszanom magam... Shunékkal is olyan jó lenne újból együtt lógni. Azért is szedtem szét a szülinapokat, hogy kicsit velük legyek. Mert ott vannak azok, akik előtt nem kell álarcot viselnem, mert rögtön átlátnak rajta. Látják rajtam, ha baj van. És nem csak akkor keresnek, ha akarnak valamit, vagy ide-oda kell menni... Hol egyikünk, hol másikunk ír. Tudom, hogy Shunék agyára megyek sokszor, mikor nem tudom eldönteni mi legyen, vagy hogy döntsek. Megharagszanak persze, ha olyan reakciót látnak, aminek nem örülnek,de utána mégis mellettem vannak, és megvigasztalnak. Nem róják fel egyszer sem, ha nem úgy volt, ahogy kérték/tanácsolták. Természetesen az egyetemen is találkoztam ilyen emberekkel, na jó eggyel már korábban is, mégis úgy érzem bennük megbízhatok, nem élnek vissza vele. Hasonló velük a kapcsolatom,mint Shunékkal. Egyrészt kölcsönös tisztelet, másrészt a segítségért nem várunk el semmit. Mert tudjuk, hogy a másik mindenben mellettünk áll,és ő sem kér érte semmit. Csak ennyit, hogy legyünk a másik mellett, mikor szüksége van rá. 

Nem is tudom hová akartam kilyukadni az egésszel... De nem tudom, valahogy úgy beszélgetnék újra Takumi-val, Itsuki-val és Hiroto-val is. Az utóbbival sikerült, bár nem volt valami égbekiáltó beszélgetés. Jobb lenne személyesen... 

Arra viszont kíváncsi leszek, hogy élem túl. Mert mára hasam fáj...a folyamatos idegeskedés és érzelem elnyomás odamegy... :s Na jó, az utóbbiból nem nagyon vesznek semmit észre... Naru tudom, hogy igen, mást nem tudom. Igazából nem hiszem. Ahhoz jól játszom a szerepem. Meg mivel a legtöbbjüket nem érdekli hogy van a másik, ezért erősködni sem kell. De egy valamit senki sem tud. Hányszor aludtam el sírva.  A fekete smink csodákra képes... Senki sem vette észre másnap... Ha mégis (amit nem hiszek), akkor csak nem mondták. De lényegtelen. Meg én úgy sem mondom el magamtól, ha van valami, max itt, és  homályosan. Mert AKIT érdeklek, az rákérdez. Nálam nálam ez megy, igen, hogy "néma gyereknek az anyja se érti a szavát". De ha tartasz annyira, rákérdezel, nem ilyenekkel dobálózol. Úgy is hatástalan. De ha meg is teszed, ott süllyedsz le helyben a szememben, és nyugtázom, hogy ennyit érek neked, és ennyi vagy te is.
Nem tudom, de egy-egy ilyen érzelmesebb, kirohanósabb bejegyzés végére megnyugszom kicsit. Igaz, ideges vagyok a jövő hét miatt, de bízom benne, hogy minden sikerül. Ennyire hülye nem lehetek. Egy számmal zárok, még a héten úgy számíthattok továbbiakra. Hogy mennyire illik, döntse el maga, nem érdekel, ha ezt is kiforgatják...