Csak úgy...

"Tudom fogalmad nincs róla, hogy miken megyek át,Te csak a fényt látod, de leszarod, hogy mi az, ami bánt. Én meg hülye fejjel nézem, ahogy elemészt a reggel..."

Megint itt vagyok. Zavartan, őrülten, idegbetegen. Kezdek tényleg ott tartani, hogy már nem érdekel semmi és senki. Már az se izgat, ki olvassa a blogot, és hányan tudnak róla az egyetemről. Már néha azon gondolkodom, jó ötlet volt-e idejönni... Vagy úgy bármi is úgy az életemből? Depresszió? Gondolom igen, nem tudom. Idegeskedem, aggódom és nem találom a helyem. Lelki erőm semmihez sincs, és még mindig azon az állásponton vagyok, hogy jobb a fizikai fájdalom, mint a lelki... Miyoshi mondta este, hogy a fura szövegeim beillenek egy segélykiáltásnak is. Így is lehet, de nincs ki segítsen. Miben tudnának? Megvigasztalni, mellettem lenni képtelenek. Magányos vagyok, és semminek nem látom értelmét. Le sem tudom kötni magam, mert bármi van, egyedül érzem magam. Nekiálltam negyedszerre (vagy ötödszörre?) a Death = Love c. történetnek, annak legalább jó a vége. Mindig valahogy rám jön ősszel, hogy olvasni akarom. Igaz, közben az 5 perc is és magamban teszek kárt. Egyre durvábban merem megtenni, bár nem csodálkozom, amennyire ki vagyok. Csak szar lesikálni az alvadt vért. Egyre rosszabbul is alszom, egyre több a rémálom...

Megőrülök a szobámban lenni egész nap egyedül, mert csak gondolkodom. Saját magamtól ki tudna megóvni? Senki... De hogy kicsit jobban legyek abban más is tudna, nem? Legalábbis a barátok erre is valóak nem? Bár pont én beszélek, akinek nincs olyanja. Aki meg sem érdemelné a boldogságot, az megkapja küzdelmek nélkül. Én meg végigszenvedtem már minden, én meg csak még rosszabbakat kapok? Ez hol igazságos? Mondjuk az élet nem az. Mintha az elmúlt évek alatt nem jöttem volna rá. Komolyan gondolkozom mi a fenéért vagyok még itt. Szar egyedül lenni. Régen sosem hagyott senki magamra, most meg már senkit sem érdeklem. Az emberek utálnak, tiszta érdektelen vagyok. Tudom, vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élők. De nekem ez az állapot is már rémes. Sosem voltam egyedül, mert mindenkinek én voltam a kicsi, akire figyelni és vigyázni kell. Ma már senki sem néz így rám, mindenkinek ma már csak gond vagyok. A fanclubomat is egyszerűen csak kihasználom. Mert még ha a nagy része ágyba is akar vinni, legalább foglalkozik velem. Már ezzel a furcsa rajongásokkal is legalább kicsit mellettem vannak. Ha kicsit rosszabbul vagyok, rögtön meghallgatnak. Én is meghallgatom az ügyes-bajos dolgaikat. Felszínes az egész, de még így is próbálnak tenni értem valamit. Meg mivel nem ismernek, nem utálnak. Ezért sincs értelme mély kapcsolatokat kötni, mert ha már egy tulajdonságod nem tetszik az illetőnek úgy is el fog ítélni, vagy megutálni, mert már azzal nem vagy elég jó neki. Tudom hogy a viselkedésem idegesíti az embereket, de régen sosem volt ez baj. Emlékszem még Shun két évvel ezelőtti jellemzésére. Teljesen más volt minden akkor, még ő is a barátom volt, és mindig mellettem volt, és sosem hagyta, hogy hülyeséget csináljak. Ma már ő sincs mellettem, és nem is szedi le a fejem, ha valami ostobaságra készülök. Hiányzik. Ahogy sok mindenki a múltamból. Még Meg is, még ha néha egy gyerekes viselkedésű kamasz és heti szintű veszekedéseink voltak, akkor is. Dai-ékkal töltött hétvégék is mennyire jók voltak. Tartották bennem a lelket, ma már ugye ők sincsenek annyira. De tegnap kaptam egy aranyos véleményt magamról. Lehet, hogy aki írta, az is csak érdekből van mellettem, de azért azt nem hiszem, hogy amit leírt, az csak bevágodásra volt. Na ez lenne az: "mert tudsz főzni, sütni, és az egyéb házi munkákat is eltudod végezni. ami a szíved van az a szádon is, és ezért sokszor eléggé szókimondó tudsz lenni, de ugyan akkor mégis lenyelsz mindent azért, hogy másokat ne sérts meg és inkább magadat ostorozod és eléggé türelmes vagy a hülyékhez és gyorsan beszélsz, ha zavarba vagy és szeretsz csapkolódni, amivel egy fajta módon a szereteted fejezed ki, még ha mégis picit morcos arcot vágsz hozzá. ja és az kihagytam, hogy a világon csak te vagy magadból az egyetlen példány, szóval mázlista az, akinek megadatsz ^^" Szóval szerintem aranyos dolog volt tőle, hogy mikor már túl vagyok egy veszekedős estén, akkor próbál felvidítani. Annyira jó lenne, ha sikerülne kiölnöm magamból az érzéseket. Egyszerűbb lenne, és nem lenne ennyi fájdalom...