Na igen, a gondolataim ezerrel szállnak mindenfelé, álmaimban egyre nagyobb a káosz... hol a középiskolámba menekülök vissza, hol új egyetemen kötök ki... Saját gondolataimon nem igazodom ki. Pláne mikor olyan érzéseim vannak, hogy szeptembertől a feje tetejére fog állni a suli, az ottani nagyon jó barátaimat elveszítem, és a többi... Lényegében szerintem simán pótolnak, hisz nem nehéz meg szerintem már meg is tették, de tök mindegy. Sokat úgy sem érek és nem is számítok. Hiányozni meg nem hiányzom, lényegében sokra amúgy sem mennek velem, mert nem vagyok jó semmire, a társaságom se nagy cucc, amúgy sem érdekli őket mi van velem, szóval...
Nem tudom, kicsit olyan elhagyatott vagy nem is tudom milyen érzések vannak bennem. Tegnap 2 személyt elengedtem az életemből, mindkettő elég sok évig volt "mellettem", mégis így volt a legkönnyebb. Vagyis most úgy tűnik. Aztán kitudja mi lesz. Meg-gel is mennyi szünet volt a barátságunkban, mert elég sokszor vesztünk össze, mondtuk el a másikat mindennek, voltam nálam nem egyszer letiltva az elmúlt 1 évben...
Viszont most jöttem arra rá, hogy nem akarok suliba menni, nem akarom az egészet. Félek visszamenni. És halvány lila gőzöm nincs, kivel tudnék erről az egészről beszélni. Szombaton esetleg Tsukiko-val, ha már náluk leszünk szülinapi bulin, meg amúgy is úgy volt, hogy dumálunk másról is. De nem tudom, hogy ő segíthet-e. Már ha otthon lesz, mert a pasija törött lábbal fekszik otthon, és ő ápolja... Fú~ Komolyan Janerity történetéből kell nekem egy külön bejáratú Noam és Lex.
Néha nem értem miért pörgök mindenen... a változás valamilyen szinten jó, nem? Ha meg úgy is minden felfordul körülöttem, és megváltozik, és semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, akkor vagy leszarom vagy elfogadom. Az első könnyebb, csak ismerem magam, tovább is ezen fogok pörögni, és én magam nem igazodom ki az egészen, sőt az íráson sem és semmit nem tudok, nem értek semmit, és félek. Valahogy szokás szerint pánikolok minden miatt, valószínűleg tök feleslegesen. De amíg valaki nem biztosít arról, hogy minden rendben, ez fog menni. És valahogy nem hiszem, hogy bárki ilyen is lenne. Szóval addig újra idegbeteg módjára fog járni az agyam (igen, van agyam...). Ilyenkor lenne a legegyszerűbb egy sötét zugba megbújni, és csak bömbölni. Ja, csak nem gyerek vagyok már, hogy ilyeneket tegyek és sírjak naphosszat. Nem old meg semmit. Tombolni kéne, törni-zúgni. Sok negatív hangvételű gondolat, írás, bejegyzés után már valami normálisabb is jöhetne. Meg lassan ideje az oldalsó jellemzést is átírni. Úgy egy igazság van benne és az, hogy a barna a szemem. Szőkés barna már rég nem vagyok, újra csoki barna a hajam. Jó, ez részletkérdés. Hiperaktív? Hát az a tulajdonságom valamikor az elmúlt 1 évben eléggé eltűnt. Hiányzik, de most mit lehet tenni? Az elmúlt idők kiölték belőlem. Nem vagyok depressziós, csak elveszett és menekülő. Én nem látom semminek sem értelmét... A végére két zene:
Nem tudom, kicsit olyan elhagyatott vagy nem is tudom milyen érzések vannak bennem. Tegnap 2 személyt elengedtem az életemből, mindkettő elég sok évig volt "mellettem", mégis így volt a legkönnyebb. Vagyis most úgy tűnik. Aztán kitudja mi lesz. Meg-gel is mennyi szünet volt a barátságunkban, mert elég sokszor vesztünk össze, mondtuk el a másikat mindennek, voltam nálam nem egyszer letiltva az elmúlt 1 évben...
Viszont most jöttem arra rá, hogy nem akarok suliba menni, nem akarom az egészet. Félek visszamenni. És halvány lila gőzöm nincs, kivel tudnék erről az egészről beszélni. Szombaton esetleg Tsukiko-val, ha már náluk leszünk szülinapi bulin, meg amúgy is úgy volt, hogy dumálunk másról is. De nem tudom, hogy ő segíthet-e. Már ha otthon lesz, mert a pasija törött lábbal fekszik otthon, és ő ápolja... Fú~ Komolyan Janerity történetéből kell nekem egy külön bejáratú Noam és Lex.
Néha nem értem miért pörgök mindenen... a változás valamilyen szinten jó, nem? Ha meg úgy is minden felfordul körülöttem, és megváltozik, és semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, akkor vagy leszarom vagy elfogadom. Az első könnyebb, csak ismerem magam, tovább is ezen fogok pörögni, és én magam nem igazodom ki az egészen, sőt az íráson sem és semmit nem tudok, nem értek semmit, és félek. Valahogy szokás szerint pánikolok minden miatt, valószínűleg tök feleslegesen. De amíg valaki nem biztosít arról, hogy minden rendben, ez fog menni. És valahogy nem hiszem, hogy bárki ilyen is lenne. Szóval addig újra idegbeteg módjára fog járni az agyam (igen, van agyam...). Ilyenkor lenne a legegyszerűbb egy sötét zugba megbújni, és csak bömbölni. Ja, csak nem gyerek vagyok már, hogy ilyeneket tegyek és sírjak naphosszat. Nem old meg semmit. Tombolni kéne, törni-zúgni. Sok negatív hangvételű gondolat, írás, bejegyzés után már valami normálisabb is jöhetne. Meg lassan ideje az oldalsó jellemzést is átírni. Úgy egy igazság van benne és az, hogy a barna a szemem. Szőkés barna már rég nem vagyok, újra csoki barna a hajam. Jó, ez részletkérdés. Hiperaktív? Hát az a tulajdonságom valamikor az elmúlt 1 évben eléggé eltűnt. Hiányzik, de most mit lehet tenni? Az elmúlt idők kiölték belőlem. Nem vagyok depressziós, csak elveszett és menekülő. Én nem látom semminek sem értelmét... A végére két zene:
"Mert valakit be kell, hogy engedj
'S bár nem szégyen néha nem érteni
De van, amit el kell, hogy engedj
És van, hogy neked kell vitorlát bontani"
"Nekem már nem kell semmi, hagyjatok békén ennyi,
Nem kell levél, nem kell bélyeg, Hagyjátok, hogy végre éljek [...]
És unom már, hogy mindenki baszogat,
Unom a hétfőket, unom a keddet, És leszarom a szobámat, nem csinálok rendet[...]
Amikor azt csinálok végre amit akarok,
És nem érdekel már többé csak a buli, meg a pia, meg a haverok!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése