"Ha valakiben csalódsz, már csak annyit mondasz: mindegy, már megszoktam..."
Gondolom, sokan találkoztatok már ezzel az idézettel és sokan is voltatok így vele. Nos, most én érzem így. Hogy miért írom ezt, és miért vagyok így az egésszel? Egyszerű. Egy kezemen meg tudom számolni, kiben nem csalódtam még. És ahhoz képest mennyi embert hittem a barátomnak, ahhoz képest egyre jobban úgy vagyok vele, hogy soha nem is voltunk egymás számára azok. Inkább csak egy személy, aki jó, ha ott van mellettünk, akivel jó ide-oda eljárkálni, esetleg segítséget kérni, de többet nem jelent számunkra. Mai világban néha úgy érzem, hogy barátság nem is nagyon létezik. Mert a többségen csak azt veszem le, hogyan használja ki a másikat, hogy beszéli ki a háta mögött, mikor közbe meg teszi neki a szépet. Ezt én erős túlzással sem nevezném barátságnak. Szerintem akkor vagytok barátok igazán, ha kölcsönösen megbíztok egymásban, nem titkolóztok, segítetek a másiknak, és nem csak a jó pillanatban vagy mellette, hanem a rosszban is. Ezen kívül érdeklődtök egymás iránt, kíváncsiak vagytok, hogy kivel mi van és keresitek egymást. Sosem voltam az az igazán lelkizős ember, de mindig is szívesen meghallgattam a többieket. Igaz, empátiám nincs nagyon, mégis úgy voltam vele, hogy segítek neki(k). Tanácsokkal, ötletekkel leginkább, bár néha elég volt csak a hallgatásom. Van, amikor ennyi is elég, és nem kell több.
Most így 20 év alatt rengeteg barátot szereztem, és szinte egytől-egyig vesztettem el őket. Részben a távolság-új iskola-új város-új társaság miatt, részben a viselkedésünk, tetteink miatt. Volt, hogy miattam, volt, hogy miattuk, és volt, hogy mindannyiunk miatt. Ezzel együtt kell élni, és mégis egyre inkább zavarónak találom, hogy szinte senki sem fogad el úgy, amilyen vagyok. Sok hibám van, aki ismer, az tudja is talán. És nem értem, hogy miért hagynak el... Lenne ötletem erre, de ennyire rossz ember nem vagyok. Meg lehet közhely, lehet idézet, de a barát elfogad olyannak, amilyen vagy. Na hát akkor megint egy kezemen el tudom számolni, hány ember van... Egyre jobban úgy vagyok vele, hogy elegem lesz az emberekből, az úgymond megfelelési kényszerből, és szinte mindenből. Lassan semmi értelmet nem látom annak, hogy éljek. Az elmúlt fél évben is sorba csak a rosszat kaptam, pozitív dolog édes-kevés volt. Nem csak rosszul nézem a dolgokat, hanem tényleg így van. Történtek jó dolgok is, mert miért ne lenne olyan is, de mégis a mérleg nyelve igencsak a negatív oldalra dől ki. Az emberekben is csak folyamatosan csalódok. Az mi már, hogy meghívok x főt a szülinapomra, és úgy válaszolnak, hogy ha lesz ideje jön. Nem tudom, de szerintem a normális ember ilyenkor vagy azt mondja, hogy bocsi, de nem, mert xy van - igazából tök mindegy, hogy hazudik-e vagy sem, de ha megteszi, akkor olyan ember is... De persze, hogy nem így írja. Nem is tudom melyik írta, de lényegében azt válaszolta, hogy ha úgy van, akkor eljön. Ez mi már? Ha úgy van.. baszki, mondja azt, hogy nem akar jönni, vagy nem ér rá... de ez baromi bunkó... én is tudok az lenni, de most könyörgöm, inkább örülne neki, hogy meghívtam. Meg a másik eset, hogy én fussak mindenki után, hogy tud-e jönni? Mert ha nem kérdezek rá, akkor basznak szólni... jó, volt aki szólt, de az is inkább elmegy máshová. Qrva jól esik, elhihetitek. Ma eljutottam oda, hogy megkérdezzem a bagázst, hogy ki méltóztatik megünnepelni velem a szülinapomat. És ezek a barátaim? Hát nem tudom, de ezek után még csodálkozunk, hogy csalódok megint? Múlt hetire is mennyien eljöttek. Ahhoz képest, hogy úgy érzem, annyira jó kapcsolatom nagyon nincs (már) senkivel, mindegyik nagyon szívesen eljött, és ahogy levettem, jól is érezték magukat. Két héttel ezelőtt is eljöttek, igaz a 3 lány nem, de belegondolva jobb is. Egyikünknek sem hiányoztak. Jó, ez nem épp volt kedves, de hát könyörgöm. Az emberi butaság határtalan. Azért nem jön el, mert a vendégek nem csípik a pasid, és nincs a vendéglistán? Te jó ég... Oké, anno én Shunnal megbeszéltem, hogy Etsuo jöhessen. Oké, az elején nem épp örültek neki, a buli akkor jól sikerült, ami meg utána jön, az meg történelem. Tudom, abba az esetben Shun engedett nekem, a saját szülinapján, de ő akkor még nem ismerte Etsuot, de mi meg bnőm pasiját igen. És egyikünk sincs jó véleménnyel róla (még bnőm öccse sem...). Necces helyzet, na mindegy. Utálom az ilyen helyzeteket. És még saját magamból is elegem van... utálom magam. Egyre jobban. Küzdeni semmi erőm nincs, meg úgy igazán nincs is miért. Meg az érzelmek is mennyire feleslegesek... de most komolyan... régen könnyebb volt, mert valamennyire ki tudtam kapcsolni... most meg mint egy túlérzékeny nem is tudom mi... A jégkirálynő szerepe jobban tetszik... Holnap komm. tréningen még szükségem is lenne rá... Na mindegy. Talán egyszer újra kiölöm magamból, volt amikor már szinte sikerült. Csak akkor meg úgy hozta az élet, hogy újra éreztem és érezni is akartam, aztán már csak sodródtam az árral... és eljutottam ide... de nem bírom... mindig van lejjebb, nem igaz? Ezt mindannyian tudjuk, de miért a mélységet célozzuk meg, mikor fölfelé a csillagokig juthatnánk!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése