R.I.P.

"Akárhányszor meghal egy ember, az univerzum egy része elpusztul. Mindaz, amit ez az ember érzett, átélt, megcsodált, eltűnik vele együtt, valahogy úgy, mint a könnyek az esőben." /Paulo Coelho/

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan tudok írni erről, de most úgy érzem muszáj nekiállnom.
Igazából még fel sem fogtam teljesen az egészet, mintha csak egy rossz vicc lenne, de sajnos nem az. Anyunak köszönhetően több infót szereztem, mint amit tud a civil lakosság, vagy lehet még a szülők is. Azt, hogy tudok a rendőri aktáról és a balesetről, nem fogja visszahozni, nem segít semmit, mégis úgy érzem, hogy tudni akartam róla és tudtam is. Igazából még a rendőri fotókat is megnéztem volna, tudom mennyire borzalmas, de lehet felfognám. Mert nagyon nem vagyok kész még erre.,,

Nyugodj békén, Daisuke. Örökké emlékezni fogok rád! :(

Igazából így visszagondolva, 3 hete beszéltem vele, úgy volt beugrik hozzánk halloween partyra, de végül nem jött. Azóta nem beszéltem vele. Estuo által megismert bpk-s lánnyal beszélgettünk múlt hétvégén róla, mikor épp koliban ültünk fent. Akkor mondta, hogy munkatársak lettek az egyik helyi discoban. Tök örültem, hogy ismeri, meg jó fejnek tartja. Csak általában, ha valaki szóba kerül vagy meglátom a nevét valahol, akkor utána találkozom az illetővel, nem a halálhírét tudom meg. Igából a sok hülyesége és állandó poénja mellett néha ő is volt seggfej, de így imádtam. Öcsémnek a legjobb barátja volt szinte az óvoda óta és annak már vagy 15 éve. Szóval kb. én is azóta ismerem, és most tényleg annyira nehéz felfogni, hogy többé már nem látom. Még 3 nap és betöltötte volna a 20-at. És igazából nem úgy ismertem, hogy piálva motorra ült volna, vagy száguldozott és erre egyszer tette meg (állítólag) és megtörtént a baj. Tesóm nagyon ki volt ma, ami nem csoda. A legrégebbi barátját veszítette most el... Sokkot kaptam, mikor tesójától megtudtam. Azt hittem, csak egy vicc, és most is szívat, mert kitelt volna tőle, de nem. Ez most nem vicc, véresen komoly... 

Az egyik helyi portál cikke szerint: "Személyi sérüléses közúti közlekedési baleset történt 2014. november 23.-án 04 óra 15 perc körül Todoyoshi belterületén.

A rendelkezésre álló adatok alapján egy helyi férfi segédmotor-kerékpárjával közlekedett [...]. A motoros az egyenes útszakasz végén ezidáig ismeretlen okból a menetirány szerinti jobb oldali kiemelt szegélynek hajtott, majd elvesztette uralmát járműve felett. A „kétkerekű” az erősen balra ívelő útkanyarulatban kisodródott, oldalára dőlt és egy beton kandelábernek csapódott.

A balesetben a járművet vezető, 19 éves todoyoshi-i lakos olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen életét vesztette."

Tudom a teljes baleseti forgatókönyvet, a rendőrség gyorshajtásnak mondta, de nem hiszem, hogy gyorsan ment volna, pláne egyedül volt az úton és mindig figyelt. Nem tudom elképzelni róla, hogy gyorshajtás volt... Toxikológiai eredmény még nincs, bár nem tudom, hogy munkában ivott-e. Eddig sosem tette, és erre egy ember van, aki tudná, de rá meg nem bírok írni, mert már mikor elmondtam neki a szörnyű hírt, kiakadt teljesen. Nekem már erőm sincsen sírni, még igazából sokkolok. Ma hazafelé arra fordultam, ahol a baleset volt. Összeszorult a szívem a betonoszlop mellett állva, és néztem, ahogy körülötte ott a sok mécses, sárga rózsák, fekete szalag, és persze a helyszíni rajzok. 2 percig minimum álltam ott és néztem az égő gyertyákat és az elhaladó forgalmat. Pár mécsest is újragyújtottam. Legalább ennyivel tartoztam neki. Az oszlopon pedig kint a tablóképe, és a neve, meg persze az évszám. 1994-2014. 4 nappal a születésnapja előtt. Pedig csak megcsúszott és telibe a betonoszlopnak. Még a bukósisak is lerepült a fejéről, pláne az ütközésnek köszönhetően, az arca is félig felismerhetetlenné vált... Remélem nem szenvedett sokat, bár nem tudom milyen lehet. De nem akarom tudni, elég fájdalmas így is. Öcsi is volt kint egyik csoporttársával ma. Még egy idős hölgy is megkérdezte tőlük mi történt, meg hogy ismerték-e a fiút. Hát szar lehetett kimondani, hogy 15 éve már. A néni el is sírta magát... Miuw is ma pont arra vezetett autóval, este vele is beszéltem róla. Dai osztálytársai is kimentek ma. Szülei fel sem fogták, mikor a rendőrség hajnalban felhívta őket. Nem csodálom, a legrosszabb mikor egy szülő elveszíti a gyermekét. Szörnyű az egész. Érzem az ürességet belül. Sírás nem megy, bár lehet jobb is. Öcsi miatt is próbálok kitartani, mert félek, hogy ő akar majd vigasztalni, mikor az ő legjobb barátja volt, és ő jobban rászorulna. Látom rajta, hogy összeomlott, de nem mutatja. Elfoglalja magát, és próbálja egyedül feldolgozni. Beszélni sem akar róla, inkább tényeket közöl és hideg, érzelemmentes. Kívülről. Belül ő is összetört. Én sem akarok gyengének látszani, tartom magam, bármennyire is fáj. Még sokkolok és próbálom felfogni. Pedig tök jól összeszedtem magam, jól voltam lelkileg is, sokat mosolyogtam és vidám voltam. Most valahogy nehéz, és nem akarok gyászolni, mert akkor megint rosszabb lesz bent a helyzet és zh szezonban nagyon szar. Pláne minden régi ismerős betalált, sőt tanárom is, kérdeznek, beszélnek, és nem bírom idegileg, és lelkileg. Nem fogom fel, hogy pont ő és ennyire fiatalon. Nem tudom, hogy mikor lesz ez könnyebb, vagy hogy az elején hogy lehet ép ésszel felfogni. 15 éves barátságnak itt lett vége. Felfoghatatlan és borzalmas. Annyira fáj, belül. Itthon vagyok és sokkolok. Megpróbálom magam elfoglalni valahogy, hátha sikerül. Remélem menni fog. És most kezd eltörni a mécses, de próbálok nem sírógörcsöt kapni, de már gyűlnek a könnyeim, és nem akarom útjukra engedni őket... Dai már egy jobb helyen van és fentről remélem figyel és vigyázz ránk. Hiányzol nagyon, és ha az utolsó találkozáskor tudom, hogy az lesz az utolsó, biztos elbúcsúztam volna tőled. Így már csak a temetéseden tudok majd, de sajnos végleg. Nem hozhatlak vissza, de örökké emlékezni fogok rád, és a szívemben tovább élsz. Nyugodj békében, Dai! 

Isten veled, Dai!