Mikor minden összejön

Sziasztok!

Hát nem mostanában jelentkeztem utoljára. De most van mit kiadnom magamból és erre a legjobb hely a blogom. Már lassan úgy is ott tartok, hogy nem érdekel ki olvassa, mert nem számít...

Ma a horoszkópom azt írta, adjak ki magamból mindent úgy, hogy leírom. Hát a papír-ceruza kombó már egy ideje nem épp jön be, így nálam marad az online írásos megkönnyebbülés. Már ha a bejegyzés végére megkönnyebbülök... 

Szombaton a laptopom ismét beadta a kulcsot, így közel 1 év után, ismét szép kis számla van belőle. A csatlakozó ismét szar, az akkumulátor tönkrement, bár most a töltő megúszta épen, tavaly ugye az sem. Szóval most küldik fel szervizbe, és megcsinálják ott. De azért lassan nekiállnék tanulni is, de hát gép nélkül kissé nehéz lesz. Most öcsi gépét kaptam kölcsön, amíg órán van, szóval legalább az olyan dolgaimat el tudom intézni rajta. Facebook meg elérhető Narutól kölcsönkapott tableten, szóval legalább nem unatkozom.

Nem épp az elmászkálás híve vagyok, így suli után itthon vagyok mindig. 1-2x jártam fel Etsuohoz kollégiumba, de oda sem megyek fel többet. Ennek igen egyszerű oka van. Rájöttem, hogy semmi keresnivalóm abba a haveri körben, ahol most vagyok. Egyedül kb Naru az, akinek valamennyire fontos is vagyok. Azt hittem, hogy nem csak érdekbarátaim vannak most, hanem igaziak. Ismét tévedtem. Ma már csak két ember van a barát listán, és igazából nem is bánom. Kicsit szar, hogy régen tucatnyi ember körbevett, mindenki szívesen lógott velem, hülyéskedtünk, buliztunk, ma már egyik sincs itt. Középiskolában szinte mindig volt valaki, aki mellettem volt, akivel bármikor tudtam találkozni, mert szívesen tette. Ma már mindegyik messze van tőlem, és szerintem már eszükbe sem jutok. Aki meg itt van az egyetemen és a barátaimnak mondtam, azok sem azok. Engem utálnak, a társaságomat csak azért viselik el, mert nem akarnak szarul járni, meg szerintem kicsit félnek Narutól. Igazából lehetek bármennyire is egyedül, szarul, elveszett, egyik sem akarna rajtam segíteni, mert mindenki csak magával törődik. De ha anyag kéne, vagy másnak/nekik valami, akkor persze rögtön én vagyok ott. Erre fázik rá most mindenki. Lehet zh lesz szerdán, de hogy tőlem egyik sem kap anyagot, az fix. Ha én be tudtam járni órára, ők miért nem? Mert kb lusta fasz az összes, és direkt akkor dolgozik, mikor órája van. Ő hülyeségük szerintem, mert ha nappalin tanulsz az lenne az első, hogy órára jársz. De ez megint csak az én elvem. Tényleg beváltom, amit kigondoltam 2 éve nyáron. Tanulni jöttem ide, és nem barátkozni és pasizni. Bár amúgy sem álltam magaslatán az utóbbiakat tekintve, így lehet nem rossz döntés, ha tényleg tanulni akarok. 

Nem tudom, de lassan úgy vagyok vele, hogy a bandának lassan vége. Kompromisszumra szinte mind képtelenek, a barátság fogalmát egyik sem ismeri. Szóval a banda az érdekkapcsolatokon működik csak. Aki eddig irigyelte volna, az rájöhet, hogy nincs értelme. A barátok nem úgy viselkednek egymással, hogy nem keresik a másik társaságát, az egész csak egyoldalúság és kihasználás. Bár a mai világban már meg sem lepődök ezen. Ami igazán fontos lenne, arra mindenki magasról szarik. Mindenki a könnyebb utat választja, csal, hazudik, megaláz, kihasznál és még hosszú a lista... Örültem volna, ha tényleg találok végre olyan embereket, akik nem fognak magamra hagyni, akiknek fontos vagyok. Csalódtam azokban az emberekben, akiket a barátaimnak hittem, mert rájöttem, hogy nem azok. Ha egyszer is olvasnák ezt, tudom, nem jelentene nekik semmit, csak remélni tudom, hogy egyszer rájönnek, hogy én mit éreztem, mikor megírtam, és hogy legalább egy kicsit eszükbe jutok, és talán egy kicsit hiányozni fogok nekik, mert egyszer én szinte mindent feladtam értük... Nekem fontosak voltak, nekik pedig semmit nem jelentettem.
Elgondolkodtam azon is, hogy egy éve miért volt könnyebb Zenshiékkel, elfogadtak ekkora idiótának, szívesen láttak és hívtak mindenfelé, én pedig eldobtam őket, pedig lehet boldogabb lehettem volna. Tény, hogy ez a nyaram szinte a legjobb volt ('12-es mellett), de lehet nem érezném magam ennyire rosszul, ha nem történt volna meg... Ma már persze könnyű ezt mondani... 

Igazából sajnálom, hogy nem olyan ember vagyok, akit tudnának szeretni és elfogadni olyannak, amilyen. A depresszió sem jött volna ki, ha nem így viselkednének velem, ahogy. Azt akarják, hogy a régi legyek. De ha képtelenek segíteni, hogy várják el, hogy olyan legyek? Meg folyton csak megaláznak és semmibe vesznek vagy épp leszarnak?Én is szeretnék a régi lenni, mégis könnyebb hátat fordítani, mint segíteni és így viselkedni. Egyedül pedig már nem megy. Szeretnék újra olyan vidám, pörgős lány lenni, aki régen voltam. De egyedül, bezárkózva nem megy. És akikkel régen elmehettem, eltűntek. Mert őket már nem érdekli, hogy vagyok, élek-e még. Pont ezért mondom, hogy már a bandának sincs értelme. Mert megvan, hogy ki mit csinál. Etsuonak ott van Tadase, ők elvannak ketten, folyamatosan éjszakázva és piálva, és csak a kolival meg a hülye libákkal törődve. Gen az úgy is otthon kockul, neki a néha elmászkálás elég, akkor is jó, ha van egy ivócimbora, amire bárki jó. Norinak sok barátja van a bandás csapaton kívül, így ő elég sokszor jár el másokkal is...
Ha Tomoko néni esetleg olvasná, neki csak annyit üzenek innen, hogy sajnálom. Kitartottam, de nem fogok hazudni. A fiával egyáltalán nincs semmilyen baráti kapcsolatom, sosem volt, és nem is lesz., de nem rajtam múlott a magam meglátása szerint. És szerintem el sem kellett volna jutnunk olyan szintre  a fiaddal, amilyen jól elvoltunk, mikor lent voltunk nálatok. Olyan átveréses volt, mikor a fia csak elvisel, és igazából csak púp vagyok a hátán, és nem is érdekli mi van velem. De az állítólagos legjobb barátját, Narukit is úgy szarja le, mint a húzat. Remélem boldog, amit művel, mert mi már elég energiánkat beleöltük, hogy egy barátságnak látszó valamit fent tartsunk. Én belefáradtam. Nem fogok olyanért küzdeni, akinek fontosabbak olyanok, akik érte fele annyit nem teszik meg, amit én ennyi fájdalom és megalázás után tettem érte. De ez szinte a többiekre is vonatkozik. Miért nem tudnak soha semmit őszintén a szemembe mondani? Miért képtelenek 2 év után sem elfogadni? Miért van az, hogy igazából sosem hívnak el sehová, de ha mi bulit szervezünk, nekünk kötelességünk őket? A facebook-s esemény meghívás nem az, mert ott random hívsz meg embereket...
Csak nem értem, miért kell nekik ez az álca is, amikor már az összes azt hord, és valójában egyik sem képes megmutatni milyen is? Aki sokat hordja az álarcát, az könnyen olyanná válik. Én eddig sehol nem találtam meg önmagamat, egyik álarcom mögött sem. Néha örülnék neki, ha tényleg a másik szemébe tudnám mondani minden dolgot vele kapcsolatban. Csak annyira félek, hogy még annál is rosszabb lesz, mint ami van...

De szerintem befejezem. Tudom, hogy akiknek kéne nem fogják elolvasni, vagy ha mégis, nem fog nekik semmit jelenteni. Én nem az az ember vagyok, aki számítana nekik és a legegyszerűbb lenne, ha a szemembe mondanák, hogy tűnjek el és felejtsenek el. Meg valahogy az érzéseket kellene kiölni belőlem újra. Nem épp a számomra hiányolt cikk az érzelem. Na tényleg vége. Amikor tudok jelentkezem, bár a laptopom még szerintem jó sokáig nem lesz nálam. Legyetek jók! Caty

"Néha tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk ugyanolyan fontosak másoknak, mint ők nekünk. Csak ígérgetik: a “majd jövök”, meg “majd találkozunk”, meg “elmegyünk ide-oda”, meg “majd kereslek”,vagy egyáltalán “számítasz valamit”. Mert ha valaki azt akarja, hogy jelen legyek az életében, az helyet csinál benne. Nem kellene megküzdenem a helyért. Ha olykor megbánt, nem indokot, kifogást keres a tettére, hanem bocsánatot."