Életem legrosszabb döntése

Igazából sok ilyen pillanat van, ha csak a múltamra nézek. Bár talán az igazi gond az, hogy ez mind egy emberhez köthető. Ha ő vagy bármelyik barátja/rokona olvasná, remélem egy pillanatra átérzi azt a keserves érzést, ami most bennem van. Az én hibám is volt, bár én ezzel is úgy vagyok, hogy kétirányú. 

De hogy a címben mire is utaltam? Első rossz döntés, hogy megismertem. A második, hogy együtt voltunk. A harmadik, hogy beleszerettem - még ha meg sem érdemelte. Negyedik, hogy visszasírtam - mikor nem érdemelte meg ezt sem. Ötödik, mikor belementem a hülye flörtölős játékába. Hatodik, hogy tényleg a barátja lettem, aki mindenben mellette áll (állna) és segít neki bármiben. Hetedik, hogy hagytam, hogy újra magához láncoljon és higgyek neki. Nyolcadik, hogy lefeküdtem vele, mikor már semmi közünk nem volt egymáshoz. Kilencedik, mikor eljutottam oda, hogy valószínűleg újra megszerettem. Tizedik, hogy újra belementem a hülye játékába. Tizenegyedik, hogy egy óvatlan pillanatban újra megkapott és visszaélt vele. 

És így jutottunk a mai naphoz. Itt vagyok 2015 végén, hasonló problémákkal (Etsuo...), mint 3 éve... De miért kellett kihasználnia és még utána dicsekedni is, hogy trófeaként díszelegjek a polcán egy csomó érdektelen lány mellett. ( a nő jelzőt nem érdemlik meg ők sem) Bár a hülyesége miatt, majdnem úgy érzem magam, mintha tényleg egy trófea lennék, egy ruha, amit pár használat után a szemétbe dobtak... Komolyan, miért nem lehetett engem békén hagyni, és én miért mentem bele a hétfői találkába? Talán tudat alatt teljesen mást vártam. Válaszokat? Bocsánatkérést? Magam sem tudom... A lelkem mélyén tudom, hogy azok a srácok a barátaim voltak, most meg olyan emberek, akiket elkerülnék. Hiányoznak a régi szép idők, amiket már sosem kapok vissza. Komolyan, miért kellett neki a hülye oldalon is engem aláznia? Miért kellett velem foglalkoznia akkor, amikor én már próbáltam nem vele törődni, és semmibe venni? Miért nem tudott értelmes felnőtt módjára viselkedni, aki tudja kezelni, hogy a volt barátnőjével egy egyetemen van? És én miért voltam megint naiv, hogy azt hittem, végre visszakapok egy barátot? Hogy tehette ő ezt velem? Miért nem vettem korábban észre, hogy ennyire rossz ember, hogy ennyire nem éri meg szeretni őt? Hogy süllyedhetett ennyire mélyre? Megint csak nekem fáj, és én szenvedek, ő pedig boldogan éli világát. Annyira gyűlölöm. Miért fáj ennyire? Bárcsak ne ismertem volna meg, bár nem lenne több egy egyszerű csoporttársnál. Csak azt sajnálom, hogy tényleg szerettem, és mindenemet nekiadtam volna, ha tehetem. Tényleg elfogadtam minden hülyeségét, ott voltam mellette, ha kellett, ha nem. És ő kihasználta és eldobta. De megkérdezném, találni fog-e még egy olyan lányt, aki ugyan ennyire kiáll érte és elfogadja őt még ilyennek is, mint én? Mert tényleg az utolsó cérnaszálig kötődtem hozzá és elfogadtam és megbocsájtottam neki. Őt meg ez nem érdekelte egy cseppet sem. Tönkre tett egy lányt, és nem is gondolt a következményekre. De néha mégis azt kívánom, bárcsak kamatostul visszakapná ezt és érezze mennyire is tett tönkre. Mert tényleg egy olyan lányt dob el, aki bármit megtett volna érte. De hát az ilyenek nem értékelik az ilyet. Az ő szemében mindig csak egy unalmas és idegesítő kislány voltam, bármit tettem. De egyszer jönne rá, hogy az én megannyi hibám mind eltörpül az övé mellett. Annyira szánalmas vagyok, igaz ő is. Bár ez engem nem vigasztal. Egy valamit sajnálok viszont. Hogy nem adtam normális esélyt azoknak, akik valószínűleg tényleg megtettek volna értem mindent. Szóval Zenshi, Itsuki, Fuji, de még Hiroshit is mondhatnám, de lehet még sorolhatnám... Bár ebből csak az első kettőt kedveltem nagyon is. Tőlük így távolról mindenképp bocsánatot kérek. Meghátráltam, féltem, és előbbre tartottam Etsuot mindenkinél. Óriási hiba volt, ma már belátom. Túl későn jöttem rá erre is. 

De amit ma is megtudtam róla, meg amiket tett.. Mikor meglátott, és az a vigyor, ami az arcán volt. Kár, hogy nem ütöttem nagyobbat, annyira megérdemelte volna! Akkora egy szemétláda. Ha tudná, hogy mennyire megbántott. Tudom, nem érdekelné, én mégis kicsit szeretném, ha tudná. Hülye dolog, mi? Ez van, ha csalódik az ember. :/ 

Remélem gyorsan sikerül túllépnem rajta, és úgy kezelnem, mintha nem is létezne és remélem ő is úgy fog és elkerül jó messzire. Sok csoporttársammal nem beszélek, pedig van közös óránk, vele is ez lenne a legmegfelelőbb. Remélem ezt fogja tenni, mert én igen. Köszönni sem szoktunk egymásnak az esetek nagy részében, így talán a korábbi beszólásai is elmarad ezek után. Mintha nem létezne a másik. Bár számomra ezután a poszt után kb. halottnak tekinthető. Forduljon fel, már az sem érdekel. Csak nekem ez a szar érzés tűnne el a mellkasomból. Soha többet nem akarok ilyet érezni, és sosem akarok többet miatta szenvedni. 3,5 év bőven elég volt belőle. Nem érdemli meg. És persze én sem, hogy fájjon és szenvedjek. 

Igen, tudom, voltak szép és jó pillanatok is, és tudom, volt olyan is, mikor tényleg mellettem állt. De sajnos az a pár pozitív élmény mind elveszik a sok rossz mellett. Persze, eszembe jut, de ezzel csak még jobban fáj az egész és csak arra eszmélek, hogy mennyire ostoba voltam...

Tomoko néni, ha véletlenül olvasnád, kérlek ne ítélj el, és ne haragudj rám emiatt. Tudom, eléggé könnyűvérű nőcskének tűnök, de nem érzem magam annak. Lehet egy éjszaka volt, de nem játékból és szórakozásból tettem. Nem voltam szerelmes, voltam az anno, és attól hétfőn messze álltam. De szeretetből és a régi szép dolgok révén, és az a vágy, ami ahhoz a szerencsétlenhez fűzőtt az okozta azt az estét, ő pedig ezt használta ki. Önként adtam magam oda neki, amit mostanra bánok. De kérlek, tényleg ne ítélj el miatta. És sajnálom, hogy nem lehettem sem az a barátnő, sem az a barát, akire szüksége van a fiadnak. Pedig én nagyon megszerettelek Titeket, Veled is úgy érzem nagyon jó barátnők lettünk, amire nekem szükségem volt és annak idején lehet féltem és tartottam tőletek, mégis úgy érzem, hogyha mégis rokonok lettünk volna, tuti nagyszerű anyós lettél volna. Valakinek majd biztos az leszel. De mégis az idióta fiadnak köszönöm, hogy megismerhettelek Titeket.
Legalább a végére teljesen kijózanodtam és még a sírás is kijött, és persze egy kicsit megkönnyebbültem. Sokkal nem jobb, de legalább nem nyomja annyira a szívemet. Annak a pár embernek pedig hálás vagyok, hogy mellettem voltak, nélkülük biztos nem bírtam volna ki. Szóval: köszönöm!  

Így a végére pedig remélem egyszer feldolgozom mindezt, amit az elmúlt években kaptam, és legközelebb talán tényleg lesz olyan pasi, férfi, akiért képes leszek ennyi mindent megtenni és szeretni őt, és ő viszonozza is ezt. Tudom, most nem vagyok kész rá, de remélem egyszer tényleg eljön ez az idő. (De hogy én még ezek után is naiv és reményekkel teli, optimista ostoba liba vagyok...) 

(Kép forrása: google.com)

(Forrás: weheartit.com)