Annyira nem vártam ezt a napot, és nem hittem volna, hogy ilyen korán eljön. Persze voltak jelek a napokban, de azt hittem most is túléli. Eddig is mindenből kigyógyult. De ma feladta. Tudom, hogy most már sokkal jobb neki, és nem fáj neki. Most már csak nekünk fáj. Öcsémet is régen láttam sírni, még Dai halálakor sem, bár tudom, hogy csendesen, de ő is megsiratta az a jómadárt. És ma kora este, együtt szorongattuk a rózsafüzért és imádkoztunk. Régen voltam ennyire rosszul lelkileg. Pláne, hogy a héten pozitív dolgok történtek és a hetet mégis így zárom le. Kicsikém, bárhol is vagy vigyázz magadra, a mami nagyon sajnálja. Annyira lelkiismeretfurdalásom van most miatta. Mert nem tettem semmit a mai napon kívül. Nem vettem észre, hogy nem eszik, és fogyott és azt hittem, hogy csak a szokásos nyári mizériája. És most betegebb volt, mint hittem és elment. Egész nap szinte az ölemben volt, etettem, itattam, simogattam, melegítettem. Annyira sovány volt, és járni is alig tudott már. Próbáltam kitartani, de nem ment. Este 7-kor már azért imádkoztam, legyen vége, és ne fájjon neki tovább. Sírni voltam képes, és nem mellette lenni. De akkor még nem adta fel, fél óra sírás után megnyugodott. Tudtam, hogy úgy is meghal, csak próbálkozik. Aztán a szomszéd nénivel dobozba rakta öcsi, hogy ott majd jobban tud melegedni, mert akkor nagyon úgy állt, hogy feladja. Sagami hallgatott egész nap szinte. Bár Etsuo volt, - a véletlen folytán a második - akinek elmondtam, hogy meghalt a picikém. a legrosszabb, hogy később javulni látszott, kapott még langyos tejet és látszott, hogy ízlik neki és kívánja. Aztán pihent, majd folyni kezdett a nózija, öcsivel törölgettük is neki, de nem. Az ágyamon volt a dobozba, bebugyolálva teljesen, és a fejét simogattam, úgy halt meg. Láttam az üveges tekintetét, és ahogy dugdossa a nyelvét. Én voltam az utolsó, akit látott, én voltam az, aki elsimogatta az örök álomban. A többiek szerint engem szeretett a legjobban. Lehet pont azért, akkor halt meg. Ott voltam vele, mert velem akart lenni. Így akart elmenni, hogy ott vagyok vele, és érzi, hogy szeretem.
Még emlékszem a napra, mikor keresztapám hazahozta. Ismerős cica volt, és kis dagi volt, és hasonlított egy tehénre, meg persze a színe, mintája alapján is. Rögtön megkapta a Milka nevet. Kis cuki volt, 2008. januárja volt. Igazából Milkyt már láttam korábban is, esőben, a szomszéd utcában a térköves virágágyásnál. Nagyon cuki volt, már akkor megtetszett, és ősz volt, és alig volt 4 hónapos. Aztán utána az enyém lett. Imádott a gép mellett feküdni, mert sokszor voltunk ott öcsivel, és ott simogattuk és játszottunk vele. Mindig, ha a család valamelyik tagja jött, fogta, hanyatt vágta magát, és mutatta a pociját, hogy őt most ott simogassuk meg. Annyira haláli volt, de mindenki szerette. Túlélte a nyesteket, egy tályogot, férgeket, kullancsot, de most, 8 évesen, egy náthába belehalt. Annyi szép emlékem van róla, és mindenki szerette, aki nálam járt. Még a legjobb barátnőm is, aki amúgy utálja a macskákat, de Milkát imádta. Az én kicsi, nyuszi szőrű macskám. És most örökre elment. Könnyebb volt az este fél 10, mert különben virrasztottunk volna öcsivel miatta, mert etetni és itatni kellett volna. Pedig éreztem délelőtt, hogy felesleges, és féltem - nagyon, hogy hogyan fogom felfogni, ha az ölemben hal meg. Egész nap remegtem, sírtam, pánikoltam. Gyenge vagyok, de próbáltam kitartani és vigyázni rá. Még a vir anyagot is hangosan olvastam és tanultam, hátha a hangomra figyel és nem adja fel. Aztán mégis az én hangomra és érintésemre ment el. Este 7 óta tudtam, és kértem, hogy ne szenvedjen többet, mert nem érdemli meg. És mikor az ágyamon ültem és simogattam, valahogy éreztem, hogy vége, az utolsó lélegzetvételét - vagy próbálkozását láttam, de még nem fogtam fel. Csak vakargattam a fejét, és néztem a pofikáját. És láttam, ahogy a fény egyre jobban tűnik el a szemeiből. Nyitott szemmel, kidugott nyelvvel ment el. Még Sagamit is kérdeztem, hogy ugye így nem halhat meg. Írt egy szomorú smiley-t és annyit, hogy de. Akkor bugyoláltam ki, és éreztem, hogy nem lélegzik. Hívtam öcsit, és cicámat bámultam, hogy engem néz, de már nem lát. És hívtam anyát, írtam Sagaminak, és mentem előre, hogy a szomszéd néninek szóljak. Egész nap segített, próbálta ő is életben tartani. Én voltam az, aki fel akarta adni, aki nem bírta. És Milka is csak azt hallgatta, hogy sírok, érezte, hogy rettegek az egésztől. De ő küzdött és úgy akart elmenni, hogy ott vagyok vele, és nem sírok, hanem látja, hogy szeretem. Anya is érezte, hogy baj van.
Nem viselkedtem éretten, sőt. Mint egy óvodás. Éreztem a felelősséget, de lelkileg összeomlottam. Nem tudtam tartani magam, öcsi úgy fogott le néha, hogy ne remegjek, mert félő volt, hogy összeesem. A kicsikém miatt nem is ettem szinte, 2 bögre teát ittam meg, de étvágyam sincs. Egy mondhatni jól sikerült házibuli után eljött a pokol.
Még emlékszem a napra, mikor keresztapám hazahozta. Ismerős cica volt, és kis dagi volt, és hasonlított egy tehénre, meg persze a színe, mintája alapján is. Rögtön megkapta a Milka nevet. Kis cuki volt, 2008. januárja volt. Igazából Milkyt már láttam korábban is, esőben, a szomszéd utcában a térköves virágágyásnál. Nagyon cuki volt, már akkor megtetszett, és ősz volt, és alig volt 4 hónapos. Aztán utána az enyém lett. Imádott a gép mellett feküdni, mert sokszor voltunk ott öcsivel, és ott simogattuk és játszottunk vele. Mindig, ha a család valamelyik tagja jött, fogta, hanyatt vágta magát, és mutatta a pociját, hogy őt most ott simogassuk meg. Annyira haláli volt, de mindenki szerette. Túlélte a nyesteket, egy tályogot, férgeket, kullancsot, de most, 8 évesen, egy náthába belehalt. Annyi szép emlékem van róla, és mindenki szerette, aki nálam járt. Még a legjobb barátnőm is, aki amúgy utálja a macskákat, de Milkát imádta. Az én kicsi, nyuszi szőrű macskám. És most örökre elment. Könnyebb volt az este fél 10, mert különben virrasztottunk volna öcsivel miatta, mert etetni és itatni kellett volna. Pedig éreztem délelőtt, hogy felesleges, és féltem - nagyon, hogy hogyan fogom felfogni, ha az ölemben hal meg. Egész nap remegtem, sírtam, pánikoltam. Gyenge vagyok, de próbáltam kitartani és vigyázni rá. Még a vir anyagot is hangosan olvastam és tanultam, hátha a hangomra figyel és nem adja fel. Aztán mégis az én hangomra és érintésemre ment el. Este 7 óta tudtam, és kértem, hogy ne szenvedjen többet, mert nem érdemli meg. És mikor az ágyamon ültem és simogattam, valahogy éreztem, hogy vége, az utolsó lélegzetvételét - vagy próbálkozását láttam, de még nem fogtam fel. Csak vakargattam a fejét, és néztem a pofikáját. És láttam, ahogy a fény egyre jobban tűnik el a szemeiből. Nyitott szemmel, kidugott nyelvvel ment el. Még Sagamit is kérdeztem, hogy ugye így nem halhat meg. Írt egy szomorú smiley-t és annyit, hogy de. Akkor bugyoláltam ki, és éreztem, hogy nem lélegzik. Hívtam öcsit, és cicámat bámultam, hogy engem néz, de már nem lát. És hívtam anyát, írtam Sagaminak, és mentem előre, hogy a szomszéd néninek szóljak. Egész nap segített, próbálta ő is életben tartani. Én voltam az, aki fel akarta adni, aki nem bírta. És Milka is csak azt hallgatta, hogy sírok, érezte, hogy rettegek az egésztől. De ő küzdött és úgy akart elmenni, hogy ott vagyok vele, és nem sírok, hanem látja, hogy szeretem. Anya is érezte, hogy baj van.
Nem viselkedtem éretten, sőt. Mint egy óvodás. Éreztem a felelősséget, de lelkileg összeomlottam. Nem tudtam tartani magam, öcsi úgy fogott le néha, hogy ne remegjek, mert félő volt, hogy összeesem. A kicsikém miatt nem is ettem szinte, 2 bögre teát ittam meg, de étvágyam sincs. Egy mondhatni jól sikerült házibuli után eljött a pokol.
Kicsi Milkám, remélem most már jobb helyen vagy, a mami nagyon szeret téged, és sosem felejt el, ahogy a család sem. Köszönöm neked picikém, hogy mindig mellettem voltál, a szépségversenyes második helyezést, hogy veled érhettem el, azt, hogy bármilyen rossz ember is voltam valaha is, te szerettél és bújtál hozzám. Hiányozni fogsz! Szeretlek Milka, vigyázz magadra odafent!
 |
| Nyugodj békében Milka! † 2007.07.21-2015.05.24. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése