Ami most egyenlő a nullával kb. Persze a gyász sosem könnyű, Dai halálakor se tudtam teljesen feldolgozni, csak akkor könnyebbnek tűnt vagy nem tudom. Szerettem Dait, mert tényleg 13 évet nem lehet kitörölni, ahogy most ezt a közel nyolcat sem. És tudom, hogy valamilyen szinten sosem fogok ezen sem túljutni. Nagyon sok cicám volt 22 év alatt, sokféleképpen vesztettem el az összeset, és volt elég morbid is. Látnom kellett az úttest szélén a havas járdán az egyik cicámat, de találtam már meg vízbe fulladva vagy a rádió alatt, ami összezúzta. Gyönyörű gyerekkori emlékek. Milky legalább csendben ment el, csak neki az volt a szar, hogy fájt és szenvedett. A többi szerintem nem. És most annyira szar. Írni van erőm egyedül, ki akarnám zárni az egészet, de itthon, a szobámban egyedül képtelen vagyok rá. Sorozatom utolsó két része jön és nem vagyok képes arra koncentrálni, tegnap se igazán voltam képes a vizsgasorra. Konkrétan semmire. Jó volt, hogy mamám átjött, hogy anyuék hazajöttek végre, mert öcsivel ketten mi magunkba burkolóztunk elég rendesen. Vasárnap még ő tartott meg, hogy ne essek össze, ő volt mellettem és mellette. De utána jött vissza mindkettőnknél az egyetem. Neki több tucat munkája lehet, amivel készülnie kellett a kipakolásra, nekem is ott volt a vizsgám. Mai napig fura, hogy legalább egy hármast összekapartam. A poén, hogy tudom, hogy képes vagyok vagy lennék többre, de jelenleg nem tudok erre koncentrálni. Ma is vizsga után maradtam fent a suliban, egyszerűen nem akartam itthon lenni. Anyu itthon volt, meg egy ideig öcsi is, de képtelen voltam itthon lenni. Jobb volt fent az ökoban Sagamiékkal, és szakdogájuk utolsó lépéseit figyelni és mosolyogni rajtuk, vagy épp a szerver szoba füstölésének okát nyomozni. Bármi, amivel le tudtam kötni magam. Két szórakozóhelyen ültem végig a délutánt meg az iskolában. Jó volt, hogy nem kellett gondolkodnom, ha igen, akkor meg a sulis cuccokon, mint a halálon vagy a cicámon. Könnyebb volt kézműves söröket kóstolni, selfieket csinálni és hülyéskedni, beszélgetni, egyszerűen társaságban lenni. Könnyebb volt más gondjaival törődni, mint az enyémekkel. És komolyan néha tényleg áldom az eget, hogy ezen az egyetemen kötöttem ki, és ezeket az embereket ismertem meg. Az elmúlt három nap alapján főleg Sagamit, mert még a szakdolgozata mellett is képes volt meghallgatni és mellettem lenni. Ha még bármikor idenéznél és olvasnád, itt is nagyon köszönöm és hálás vagyok. Szükségem volt és van egy barátra, és így bebizonyosodott, hogy te is az vagy és számíthattam/számíthatok rád. Szinte egyedül tartottad bennem a lelket, pláne az elmúlt 1,5 hétben, amit nagyon köszönök neked. Most képtelen vagyok egyedül lenni, és kicsit szarul esik, hogy a többi barátom ilyenkor úgy eltűnik, mint a húzat. Nem is érdeklik, hogy mennyire szenvedhetek, már ha tudják, hogy ezt teszem. Az a legszarabb, hogy a barátaimnak mondják magukat, (vagy csak én hiszem őket annak?), de ilyenkor egyik sem képes mellettem lenni, pedig most tényleg a barátaimra lenne szükségem. Sagamit leszámítva, meg azért Meget, mert minden nap ír, és megkérdezi mi van, sokkal figyelmesebb, mint máskor. Tudja, hogy mennyire megvisel most ez. Rikának is örültem, hogy írt, mert tudom, hogy utálja a macskákat, mégis írt és érdeklődött. Tudta, hogy szükségem van erre. Már ennyivel éreztette, hogy mellettem van. Egy negyedik embernek is köszönöm, akit most nem nevezek meg, de ma este a maga módján mellettem volt, mikor vizsgára kellett készülnie. Ha bármikor is olvasná, talán eljut az agyáig, hogy róla van szó. Fura mód csinálod a figyelemelterelést, de valamennyire időlegesen működik. És olyanoktól nem kapom ezt meg, akik állítólag a legközelebb állnak hozzám. Mintha nem is lennének a barátaim, mintha nem is érdekelném őket. És ettől még rosszabb az egész. Mert a barátaimra lenne szükségem, mert egyedül képtelen vagyok feldolgozni. Más lehet azt mondja, hogy csak egy állat volt. Nekem nem ennyi volt. A kicsi fiam volt, akit bármikor megölelhettem, aki bújt hozzám, aki azt mutatta, hogy szeret. És itt hagyott most. Annyira jól esne egy ölelés, valaki, akivel beszélhetek az egészről és meghallgat és mellettem van. De egyedül vagyok. És próbálkozom, hogy találkozókat szervezem, még tanulni is hajlandó vagyok, csak legyen valaki mellettem. Bármi, de mégis úgy tűnik, hogy egyedül maradtam. Ilyenkor. És igazából nem akarom, mert szar így. Mert csak gondolkodom, emlékezem és sírok. Ez estére a legrosszabb. Dainál is hasonlóan volt az egész, csak akkor valahogy többen voltak mellettem, akik segítettek és felkapartak. Most ők hol vannak? Aki ismer, tudja, hogy macskamániás vagyok, és aki még az is tudja, hogy Milka meghalt, annak tudnia vagy sejteni kéne, hogy ez engem mennyire megvisel. Nem mutatom ki olyan helyen. Az iskola nem erre való, tény. Pláne jó színésznő vagyok. Sokkal könnyebb mosolyogni, játszani az ártatlant, mint akinek semmi gondja nincsen. Még ha nem is igaz. Mégis, akik tudnak a történtektől, mégse kérdezik (azt a 2-3 embert leszámítva), hogy hogy vagyok vagy valami. Bunkóbb vagyok, tény. De nem értenek meg, nem is próbálnak. Tanulságos sorozatokat szeretek nézni, véletlennek köszönhetően találtam a kedvencemre. Az elmúlt 3 évemet viszont láttam más környezetben, viszont több dolgot megértettem, és megtanultam. Lehet néha furán viselkedik valaki, vagy idegesítően, de senki sem gondol bele, amíg egy kitörést követően nem jönnek rá a hátterére. Én ehhez fura ember vagyok, mert képtelen vagyok olyan érzelmi kitörésre. Elnyomom magamban. Érzelmeim és az igazságérzetem vezérel, néha elég dominánsan akarom kifejezni magam, amivel elég ellenségessé válok, de így se mondok ki mindent. Etsuo jött mindig azzal, hogy ha képtelen vagyok elmondani mi bánt, akkor ne csodálkozzak, hogy nem ért meg és nem segít senki. Na már most, ő ezt hányszor elcseszte velem szemben, utána már nem adtam esélyt neki. Ha nem látta milyen vagyok, amikor elmondom neki és képtelen mellettem lenni, és mikor nem mondom, de ugyan olyan, akkor ő csessze meg. Nem szeretem az embereket magam dolgaival terhelni, hanem elvárom, hogy emberségesebbek legyenek és ne olyan önzőek, amilyenek és vegyék észre, ha baj van. Velem szemben meg pláne, még ha ez meg önzően is hat. Csak egy barátságban szerintem az önzőségnek semmi helye. Csak ilyen esetben, nem érzem önzőségnek azt, hogyha azt szeretném, hogy mellettem legyenek. Így most szar, nagyon is. És nem tudom mikor lesz jobb, és félek, hogy soká. Egyedül kell feldolgoznom, az biztos. Csak tudom, hogy segít, ha mellettem állnak és támogatnak. Mikor Dai meghalt, akkor még az egyik tanárom is felkeresett és beszélgetett velem, és láttam rajta, hogy tényleg tenni akar azért, hogy jobban legyek. Sok tanárba nagyobb emberség szorult, mint sokan hinnék. Na mindegy, megpróbálok pihenni, Meguminak leszek modellje vizsgán és 6-kor kelnem kell. Közel 4 óra alvás meg sokat nem fog segíteni. Na mindegy, majd utána pihenek.
Búcsúzom mára. Sziasztok!
Búcsúzom mára. Sziasztok!
