Életérzés

Hol van az az életvidám, pörgős lány, aki egykoron voltam? Mert ma már csak egy gondterhes fiatalt látok, ha tükörbe nézek. Mikor változott meg minden?  És én? Ha tippelhetnék, az elmúlt 1-2 évre raknám... 

Bár igazán nem is ezt akartam kifejteni. Meg hogy hogyan kezdjek hozzá, azt se tudom. Mert most az egész közepébe vágjak bele? Az talán mégse annyira jó ötlet. De valahogy mégis csak hozzá kell(ene) látnom. Nem tudom ki olvasta augusztus elején azt a bejegyzésemet, ami mostanra eléggé kezd bebizonyosodni. Magyarázhatja mindenki, hogy nem áll úgy a helyzet, nem fog bekövetezni. Na hát ezt én nem hiszem. Kezdek tényleg rájönni, hogy embernek pocsék vagyok. Ezen nincs mit szépíteni. 1-2 emberen kívül nincs olyan, akinek ne mennék az agyára, vagy nem utálna vagy el bírna viselni. Már az előző posztok valamelyikében is említettem, hogy sokan nem értik meg Narut. Kijött egy hasonló bejegyzése neki is, bár az csak megmutatja, hogy mennyire jó barátom. Embernek, barátnak katasztrófa vagyok, mégis neki fontos vagyok, ki tudja miért. Meg sem érdemelném, mégis kaptam az élettől egy ilyen barátot. Naruki, köszönök mindent!

Bár a poénos az egészben a többi ember... Akik azért viselnek el maguk mellett, mert Narut nem akarják elveszíteni. Hihetetlen. Utálnak, nem értenek meg, sorolhatnám napestig, de hívnak ide-oda, jópifiznak. Én havernak tartottam őket, szívesen rendeztem bulikat, közös szórakozásokat,minden hülyeségben benne voltam... És teljesen másról szólt... Azt hittem, számítok nekik valamit. De nem. Fel se tűnne nekik, hogy ott se vagyok.  2 hét múlva pénteken/szombaton akartam egy házibulit megtartani, de szerintem felesleges. Ők kihasználják, hogy van egy idióta, aki meghívja őket magukhoz, hogy együtt jól érezzék magukat, és erre kb az ellenkezője történik. Sok pozitívat nem várnék el tőle. :/ Na mindegy. De ha utálnak, és ki nem állhatnak, miért nem mondják a szemembe? Ne azért viseljenek el, mert Naru legjobb barátja vagyok, hanem önmagamért. És ezt olyan személy is megteszi, aki egyszer még szeretett... Komolyan nem értem az embereket...

Naru múltkor megkérdezte, hogy megbántam-e, hogy egy évet halasztottam, és velük kezdtem az elsőt? Nem volt a válaszom. Nem bántam meg, mert sok mindent éltem át abban a két évben, rengeteg embert megismertem, és örülök is. Tény, hogy sok ostobaságot elkövettem, amiből tudtam, tanultam. Nem akarok tökéletes lenni, - nem is lehetnék soha, - de szeretném, ha végre önmagamért fogadnának el. Lehetetlen kérés szerintem. Más miatt nem fogok megváltozni, csak ha magam is úgy vagyok vele. Más se azért változzon meg, mert azt mondják neki, csak ha Ő maga is akarja, de ha nem, akkor ne ígérgesse. Úgy nincs értelme. Bár akiknek szólna, abból talán egy ember olvassa, és őt se hatja meg...

Végülis mindegy. Úgy se értik meg  mikor-mit-miért magyarázom. Talán majd évek múlva. Mikor már nem leszek...  

Itthon ismét csak szép állapotok vannak. És nem is csodálkozom, én miért lettem ilyen...  

A kövi ilyen már nem netes kép lesz...