Újra...

És ismét veszítem el az irányítást az életemben. Hogy ismét a padlón vagyok, nagy részben magamnak köszönhetem. Külső tényezők is vannak, mert befolyásolnak, ahogy mindenki mást. A szar, hogy ez mennyire érzékenyen érint engem. Külsőleg nem látszik, de sok minden rosszul esik. Utálom, ha hülyének néznek vagy annak mondanak, ha rondának tartanak, ribancnak, élősködőnek és még sorolhatnám. Baromira szarul esik. Aki nem ismer annyira, az hiheti azt, hogy nagyképű vagyok, aki boldog, és mindene megvan. Pedig akik igazán ismernek, tudhatják, hogy valójában semmi önbizalmam nincs, és magamat is butának tartom, és sok minden hiányzik az életemből. Persze pattogok, ha valaki rosszat mond rólam, de lelkem mélyén csak még jobban a földbe tiporja azt a valójában kicsi egómat. Idegesítem az embereket, pattogok, vigyorgok, de lassan tényleg újra csak egy álarc lesz... 

Amit a legjobban utálok, az a lelkiismeretem. Ez az, ami túlságosan "működik" bennem. Ma volt egy beszélgetésem. Nem épp a  legjobb kedvemben kaptam választ tőle egy korábbi levelemre. Már a reakciója  miatt még jobban rátett egy lapáttal az amúgy is borzalmas kedvemre. És utána amiket írt. Nem ellenem irányultak, ne hogy azt higgyétek, csak szerintem hülyeséget csinált. Bunkón is viselkedtem, csak mivel nagyon a penge élén táncoltam már, hozzávágtam mindent. Igazam volt, ez tény, és ő is tudja. A reakcióján láttam. Csak gondolom tőlem nem várta el... lényegtelen... Sajnálom az egészet kicsit, nem megbántani akartam, nem is kioktatni, csak kijött belőlem. Tudom, kicsit túl lőttem a célon... Remélem azért végiggondolja, mert még mindig jobban ismerem, mint hinné. És azért remélem nem utál... 9 hónap alatt talán a 2.-3. veszekedésünk volt... 

A többi hülyének meg üzenem, hogy bármit is gondolt eddig, nem fog megtörténni. Én magam intéztem el, de nem az ő kedvükért. A saját hülyeségem miatt...

Az is mi, hogy elmegyek bulizni, hogy ott majd jól érzem magam, kiszellőztetem a buksim, de onnan is úgy jövök el, hogy végre vége, megint csak felhúzták az agyamat és csak több lett a probléma. Néha áldom szüleimet, hogy nem engednek annyira a pórázon. Bár ők sem viselnek el már annyira, de sajnos az önálló élet még messze van... meg ismerem magamat, nem is menne... Nevem Lenke. Szerencsétlenke. Még igaz is...

"Én alapvetõen sosem kerestem egyebet, mint a szerelmet. Talán mert sosem éreztem, hogy igazán szeretnek. Mindennek, amit addig csináltam, egyetlen célja volt: hogy szeressenek."