Hát jó régen jártam itt. Akartam már többször is írni, de valahogy sosem jött össze. Mindig lenne miről írni, csak aztán úgy eltűnik, elmúlik minden, aztán a kedvem is elmegy az írástól.
Lassan ismét itt a nyár, és remélem két hét múlva vége egy kis időre eljön a nyugalom. Megint úgy érzem, elegem van. Nem tudom, hogy a hormonok miatt, vagy a kialakult helyzetektől van ez, de mára jött ki ténylegesen. Már tegnap este is az 5-10 perces hangulatingadozások következtében jöttek a sírási rohamok is, szóval nem tudom mi van. Bár nem első eset, hogy tavasz végén kijön egy ilyen. Lehet idegileg nem bírom már, vagy már az sok rosszindulat, ami körülvesz, és az okozza ezt, nem tudom. Bár lehet már mindegy.
Tegnap Yumi jött vissza Todoyoshiba, igaz csak egy pár órára. Közel 3 éve nem láttam, néha 1-2 alkalommal beszéltünk ugyan, de mégsem volt ugyan az. Igaz tegnap is csak kicsit láthattam, de mégis a jelenléte annyi mindent hozott vissza. Annyira furcsa volt, mert ha ránéztem, azt az időt láttam, amikor még minden rendben volt, volt egy nagyszerű baráti társaságunk és mindent jónak éreztem. Erre ott ültem Naruki lakásán, és úgy éreztem, mintha idegenek között ülnék. Mert akiket régen a barátaimnak tartottam, azok ma már csak idegenek. Annak idején mindig velük voltam, és azt hittem, kedvelnek és ők tartanak annyira barátjuknak, mint én őket. Aztán az elmúlt fél-egy évben már rájöhettem, hogy ilyen maximum az én világomban létezett, a valóságban sosem. Nem tudom, hogy én vagyok ennyire rossz ember, hogy ennyire elüldözöm magam mellől az embereket, vagy ennyire utálatos és szerethetetlen vagyok, hogy senki sem marad mellettem. Végül is lehet már mindegy. De ott ülni egy szobában köztük és éreztem, hogy nem tartozom oda. És ami a legrosszabb az egészben az, hogy legbelül fájt. Yumi nem is értette, hogy jutottunk el idáig, a vicc, hogy én sem igazán. Csak elindult egy folyamat, ami tőlem távol állt, és inkább másik úton indultam el. Nem tudom mennyire lett jobb, de talán itt kevesebb a buktató. Igaz, hogy talán most állnak a legkevesebben mellettem, de annyira szeretném most nem elrontani, mint oly sokszor. Mondjuk ez a pár ember már 5 éve itt van, és kitartottak akkor is, mikor én eltűntem. Talán náluk érzem egyedül, hogy nem csak elviselnek, hanem tényleg kedvelnek. De aztán ki tudja, lehet a végén megint csak túl naiv leszek - ismételten.
Van hibám, tudom jól, és nem is kevés. Tudom, hogy imádok a középpontban lenni, de néha már úgy érzem magam a suliban, mint egy celeb. Egy iskolai félreértés miatt fél diáksereg és mégis a másik karról is néhányan szerintem rajtam csámcsogtak. De pletykálni az összes tud, de a szemembe mondani semmit nem mernek. Olyan szépen élnek gerinc nélkül. hogy az hihetetlen. Még a (volt) legjobb barátomban sincs annyi, hogy személyesen kérdezzen bármit, hanem inkább ő is a hátam mögött beszél ki. És csodálkoznak, hogy senkiben nem bízok már meg. Na jó, talán három ember az, akiben igen. Megérdemlik-e? Nem tudom, de eddig megbízhattam bennük és nem adtak okot az ellenkezőjére. Megumival is bármennyit veszekedtünk, úgy érzem még ha keveset is beszélünk mostanság már, a barátságunk nő fel folyamatosan velünk együtt és talán tényleg meg is marad. A másik két személyről nem írnék. Az egyik, ha olvasná, tuti nem tetszene neki, ha nevén nevezném, bár tudom, hogy azért jól esik neki. A másikról meg én nem szeretnék beszélni.
De legalább amíg megírtam, sikerült végre megnyugodnom egy picit. Legalább a sírógörcs elmúlt. Egész jól bírtam, mert mikor Etsuoval találkoztam, akkor nála levágtam egy kisebb hisztit - amiért bocsánatot kértem ugyan, de míg mellettem volt, addig tudtam türtőztetni magam. Utána jót tett egy nagyobb séta, még anyu elé is kisétáltam. Igaz estére annyira kijött, hogy kész vitát lezavartam vele. Neki tuti nem az volt, de ahogy viselkedett, az engem nagyon zavart, és azért nyafogtam, ő meg azzal jött, hogy nem figyeltem rá, mert neki most baja van és én nem tisztelem őt és hagyjam. Erre rávágom, hogy akkor hagyjuk szépen egymást békén, úgysem érdekel minket a másik élete, és ez így a kompromisszum. Ő meg jön azzal, hogy ma. Én passzolom hogy értette. Szóval lehet kívülről poénosnak tűnik, nekem annyira nem volt az. Bár tudom, hogy néha az agyvizem és a hormonjaim szépen szórakoznak bennem és képes vagyok szép dolgokra és reakciókra. Na mindegy. Kissé megint eltértem a tárgytól. Szóval zárom is soraimat, mert még több zagyvaságot fogok leírni, és annak nem lesz jó vége. A néhai őszinteségi rohamaim meg nem tetszenek az embereknek, szóval leállok mára. Két számmal búcsúzom, ezeket hallgattam míg írtam. Vigyázzatok magatokra! Puszi: Caty
