Xmas

Minden kedves Olvasómnak, ismerősömnek, barátomnak és természetesen a családomnak innen is nagyon boldog karácsonyt kívánok! :)

Végre szépen ünnepélyes a blog is, remélem tetszik nektek is. Hamarosan rászánom magam az írásra is, hisz sok minden történt közel két hónap alatt. :) 

Most megyek, mindjárt ajándékozás, a karácsonyi ebéd itthon már befejeződött, még most is teli vagyok, pedig sokat nem is ettem és egy csomó süti még rám vár. ^^ 

Sok puszit küldök mindenkinek, és áldott békés karácsonyt!

Ég veled, Dai!

"Hiányod érezzük,

 Emléked őrizzük..."

 Ma volt Dai temetése. Abban a temetőben, ahol több mint 3 éve a tanáromat is eltemettük. Azóta nem is voltam temetésen. Igaz akkor mi, mint diákok nem is voltunk a kápolnában, csak előtte vártuk végig,míg átsétálunk a temetőbe...

Ma is szörnyű, esős nap volt, mint akkor. Eddig egyik temetésen se volt jó idő, amin részt vettem, de ez már csak ilyen. 

Az egész család ment fel, mégiscsak ismertük Dait nagyon régóta. Anyukám már az első percben elsírta magát. Szerintem még igazán őt sem láttam sírni, max nagymamám temetésén, de arra kevésbé emlékszem, mégiscsak 9 éves voltam, és végigbőgtem az egész temetést. Most tartottam magam. Öcsi miatt is akartam, másrészt nem akarom, hogy bárki sírni lásson. Elég, hogy páran tudják, mikor vagyok annyira ki, hogy csak sírni legyek képes. De igazából nem is lényeges ez. A szertartás szép volt, még az imákra is emlékeztem elég jól... pedig templomba sem járok már jó ideje. Bár régi kőépület és igen hideg volt, azt nem élveztem. De kibírtam, végigálltam, túl voltam rajta. Alig volt egy óra, de szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor leoltódott a villany, még egy pillanatra azt hittem Dai volt az, jelzésképpen, hogy velünk van. Lehet ezért sokan hülyének néznek, de én hiszem, hogy tényleg velünk volt, elbúcsúzott ő is tőlünk így utoljára. A legrosszabb talán akkor volt, mikor vittük a virágot Dai sírjára, és részvétet nyilvánítottunk a családjának. Két puszi, ölélés és az a fájdalom, veszteség, ami átjárt közben. Az a mérhetetlen tartás, amit az édesapja mutatott felénk, az valami hihetetlen. Látszott rajta mennyire összetört és mégsem engedhette el magát, nővérét megöleltem, mert csak ennyit tudtam adni, mégis már ennyivel átéreztem mennyire elveszett. Édesanyja is annyira szomorú volt, 2 hét alatt mindegyiken nagy nyomás volt. És ott majdnem én is elsírtam magam, Miuw-n is láttam, hogy nem bírja, Dai exbarátnője is kb összeomlott... Nehéz volt. A templomban állva valahogy több gondolat zajlott a fejemben, mostanra már kissé egyszerűbb lett. Már nem tudok mit írni. Üresség, és hiány. Ennyit érzek. Tudom, hogy soha többé nem láthatnom, nem beszélhetek vele, nem látom azt az idióta mosolyát. Sajnálom, nagyon hiányzik, de mostantól csak a szívemben él tovább, és még jó sokunkéban. 

Most innen is búcsúzom tőle újra. Ég veled, Dai. Nyugodj békében ott fent! Szeretlek, és hiányzol! :(

R.I.P.

"Akárhányszor meghal egy ember, az univerzum egy része elpusztul. Mindaz, amit ez az ember érzett, átélt, megcsodált, eltűnik vele együtt, valahogy úgy, mint a könnyek az esőben." /Paulo Coelho/

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan tudok írni erről, de most úgy érzem muszáj nekiállnom.
Igazából még fel sem fogtam teljesen az egészet, mintha csak egy rossz vicc lenne, de sajnos nem az. Anyunak köszönhetően több infót szereztem, mint amit tud a civil lakosság, vagy lehet még a szülők is. Azt, hogy tudok a rendőri aktáról és a balesetről, nem fogja visszahozni, nem segít semmit, mégis úgy érzem, hogy tudni akartam róla és tudtam is. Igazából még a rendőri fotókat is megnéztem volna, tudom mennyire borzalmas, de lehet felfognám. Mert nagyon nem vagyok kész még erre.,,

Nyugodj békén, Daisuke. Örökké emlékezni fogok rád! :(

Igazából így visszagondolva, 3 hete beszéltem vele, úgy volt beugrik hozzánk halloween partyra, de végül nem jött. Azóta nem beszéltem vele. Estuo által megismert bpk-s lánnyal beszélgettünk múlt hétvégén róla, mikor épp koliban ültünk fent. Akkor mondta, hogy munkatársak lettek az egyik helyi discoban. Tök örültem, hogy ismeri, meg jó fejnek tartja. Csak általában, ha valaki szóba kerül vagy meglátom a nevét valahol, akkor utána találkozom az illetővel, nem a halálhírét tudom meg. Igából a sok hülyesége és állandó poénja mellett néha ő is volt seggfej, de így imádtam. Öcsémnek a legjobb barátja volt szinte az óvoda óta és annak már vagy 15 éve. Szóval kb. én is azóta ismerem, és most tényleg annyira nehéz felfogni, hogy többé már nem látom. Még 3 nap és betöltötte volna a 20-at. És igazából nem úgy ismertem, hogy piálva motorra ült volna, vagy száguldozott és erre egyszer tette meg (állítólag) és megtörtént a baj. Tesóm nagyon ki volt ma, ami nem csoda. A legrégebbi barátját veszítette most el... Sokkot kaptam, mikor tesójától megtudtam. Azt hittem, csak egy vicc, és most is szívat, mert kitelt volna tőle, de nem. Ez most nem vicc, véresen komoly... 

Az egyik helyi portál cikke szerint: "Személyi sérüléses közúti közlekedési baleset történt 2014. november 23.-án 04 óra 15 perc körül Todoyoshi belterületén.

A rendelkezésre álló adatok alapján egy helyi férfi segédmotor-kerékpárjával közlekedett [...]. A motoros az egyenes útszakasz végén ezidáig ismeretlen okból a menetirány szerinti jobb oldali kiemelt szegélynek hajtott, majd elvesztette uralmát járműve felett. A „kétkerekű” az erősen balra ívelő útkanyarulatban kisodródott, oldalára dőlt és egy beton kandelábernek csapódott.

A balesetben a járművet vezető, 19 éves todoyoshi-i lakos olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen életét vesztette."

Tudom a teljes baleseti forgatókönyvet, a rendőrség gyorshajtásnak mondta, de nem hiszem, hogy gyorsan ment volna, pláne egyedül volt az úton és mindig figyelt. Nem tudom elképzelni róla, hogy gyorshajtás volt... Toxikológiai eredmény még nincs, bár nem tudom, hogy munkában ivott-e. Eddig sosem tette, és erre egy ember van, aki tudná, de rá meg nem bírok írni, mert már mikor elmondtam neki a szörnyű hírt, kiakadt teljesen. Nekem már erőm sincsen sírni, még igazából sokkolok. Ma hazafelé arra fordultam, ahol a baleset volt. Összeszorult a szívem a betonoszlop mellett állva, és néztem, ahogy körülötte ott a sok mécses, sárga rózsák, fekete szalag, és persze a helyszíni rajzok. 2 percig minimum álltam ott és néztem az égő gyertyákat és az elhaladó forgalmat. Pár mécsest is újragyújtottam. Legalább ennyivel tartoztam neki. Az oszlopon pedig kint a tablóképe, és a neve, meg persze az évszám. 1994-2014. 4 nappal a születésnapja előtt. Pedig csak megcsúszott és telibe a betonoszlopnak. Még a bukósisak is lerepült a fejéről, pláne az ütközésnek köszönhetően, az arca is félig felismerhetetlenné vált... Remélem nem szenvedett sokat, bár nem tudom milyen lehet. De nem akarom tudni, elég fájdalmas így is. Öcsi is volt kint egyik csoporttársával ma. Még egy idős hölgy is megkérdezte tőlük mi történt, meg hogy ismerték-e a fiút. Hát szar lehetett kimondani, hogy 15 éve már. A néni el is sírta magát... Miuw is ma pont arra vezetett autóval, este vele is beszéltem róla. Dai osztálytársai is kimentek ma. Szülei fel sem fogták, mikor a rendőrség hajnalban felhívta őket. Nem csodálom, a legrosszabb mikor egy szülő elveszíti a gyermekét. Szörnyű az egész. Érzem az ürességet belül. Sírás nem megy, bár lehet jobb is. Öcsi miatt is próbálok kitartani, mert félek, hogy ő akar majd vigasztalni, mikor az ő legjobb barátja volt, és ő jobban rászorulna. Látom rajta, hogy összeomlott, de nem mutatja. Elfoglalja magát, és próbálja egyedül feldolgozni. Beszélni sem akar róla, inkább tényeket közöl és hideg, érzelemmentes. Kívülről. Belül ő is összetört. Én sem akarok gyengének látszani, tartom magam, bármennyire is fáj. Még sokkolok és próbálom felfogni. Pedig tök jól összeszedtem magam, jól voltam lelkileg is, sokat mosolyogtam és vidám voltam. Most valahogy nehéz, és nem akarok gyászolni, mert akkor megint rosszabb lesz bent a helyzet és zh szezonban nagyon szar. Pláne minden régi ismerős betalált, sőt tanárom is, kérdeznek, beszélnek, és nem bírom idegileg, és lelkileg. Nem fogom fel, hogy pont ő és ennyire fiatalon. Nem tudom, hogy mikor lesz ez könnyebb, vagy hogy az elején hogy lehet ép ésszel felfogni. 15 éves barátságnak itt lett vége. Felfoghatatlan és borzalmas. Annyira fáj, belül. Itthon vagyok és sokkolok. Megpróbálom magam elfoglalni valahogy, hátha sikerül. Remélem menni fog. És most kezd eltörni a mécses, de próbálok nem sírógörcsöt kapni, de már gyűlnek a könnyeim, és nem akarom útjukra engedni őket... Dai már egy jobb helyen van és fentről remélem figyel és vigyázz ránk. Hiányzol nagyon, és ha az utolsó találkozáskor tudom, hogy az lesz az utolsó, biztos elbúcsúztam volna tőled. Így már csak a temetéseden tudok majd, de sajnos végleg. Nem hozhatlak vissza, de örökké emlékezni fogok rád, és a szívemben tovább élsz. Nyugodj békében, Dai! 

Isten veled, Dai! 

Mikor minden összejön

Sziasztok!

Hát nem mostanában jelentkeztem utoljára. De most van mit kiadnom magamból és erre a legjobb hely a blogom. Már lassan úgy is ott tartok, hogy nem érdekel ki olvassa, mert nem számít...

Ma a horoszkópom azt írta, adjak ki magamból mindent úgy, hogy leírom. Hát a papír-ceruza kombó már egy ideje nem épp jön be, így nálam marad az online írásos megkönnyebbülés. Már ha a bejegyzés végére megkönnyebbülök... 

Szombaton a laptopom ismét beadta a kulcsot, így közel 1 év után, ismét szép kis számla van belőle. A csatlakozó ismét szar, az akkumulátor tönkrement, bár most a töltő megúszta épen, tavaly ugye az sem. Szóval most küldik fel szervizbe, és megcsinálják ott. De azért lassan nekiállnék tanulni is, de hát gép nélkül kissé nehéz lesz. Most öcsi gépét kaptam kölcsön, amíg órán van, szóval legalább az olyan dolgaimat el tudom intézni rajta. Facebook meg elérhető Narutól kölcsönkapott tableten, szóval legalább nem unatkozom.

Nem épp az elmászkálás híve vagyok, így suli után itthon vagyok mindig. 1-2x jártam fel Etsuohoz kollégiumba, de oda sem megyek fel többet. Ennek igen egyszerű oka van. Rájöttem, hogy semmi keresnivalóm abba a haveri körben, ahol most vagyok. Egyedül kb Naru az, akinek valamennyire fontos is vagyok. Azt hittem, hogy nem csak érdekbarátaim vannak most, hanem igaziak. Ismét tévedtem. Ma már csak két ember van a barát listán, és igazából nem is bánom. Kicsit szar, hogy régen tucatnyi ember körbevett, mindenki szívesen lógott velem, hülyéskedtünk, buliztunk, ma már egyik sincs itt. Középiskolában szinte mindig volt valaki, aki mellettem volt, akivel bármikor tudtam találkozni, mert szívesen tette. Ma már mindegyik messze van tőlem, és szerintem már eszükbe sem jutok. Aki meg itt van az egyetemen és a barátaimnak mondtam, azok sem azok. Engem utálnak, a társaságomat csak azért viselik el, mert nem akarnak szarul járni, meg szerintem kicsit félnek Narutól. Igazából lehetek bármennyire is egyedül, szarul, elveszett, egyik sem akarna rajtam segíteni, mert mindenki csak magával törődik. De ha anyag kéne, vagy másnak/nekik valami, akkor persze rögtön én vagyok ott. Erre fázik rá most mindenki. Lehet zh lesz szerdán, de hogy tőlem egyik sem kap anyagot, az fix. Ha én be tudtam járni órára, ők miért nem? Mert kb lusta fasz az összes, és direkt akkor dolgozik, mikor órája van. Ő hülyeségük szerintem, mert ha nappalin tanulsz az lenne az első, hogy órára jársz. De ez megint csak az én elvem. Tényleg beváltom, amit kigondoltam 2 éve nyáron. Tanulni jöttem ide, és nem barátkozni és pasizni. Bár amúgy sem álltam magaslatán az utóbbiakat tekintve, így lehet nem rossz döntés, ha tényleg tanulni akarok. 

Nem tudom, de lassan úgy vagyok vele, hogy a bandának lassan vége. Kompromisszumra szinte mind képtelenek, a barátság fogalmát egyik sem ismeri. Szóval a banda az érdekkapcsolatokon működik csak. Aki eddig irigyelte volna, az rájöhet, hogy nincs értelme. A barátok nem úgy viselkednek egymással, hogy nem keresik a másik társaságát, az egész csak egyoldalúság és kihasználás. Bár a mai világban már meg sem lepődök ezen. Ami igazán fontos lenne, arra mindenki magasról szarik. Mindenki a könnyebb utat választja, csal, hazudik, megaláz, kihasznál és még hosszú a lista... Örültem volna, ha tényleg találok végre olyan embereket, akik nem fognak magamra hagyni, akiknek fontos vagyok. Csalódtam azokban az emberekben, akiket a barátaimnak hittem, mert rájöttem, hogy nem azok. Ha egyszer is olvasnák ezt, tudom, nem jelentene nekik semmit, csak remélni tudom, hogy egyszer rájönnek, hogy én mit éreztem, mikor megírtam, és hogy legalább egy kicsit eszükbe jutok, és talán egy kicsit hiányozni fogok nekik, mert egyszer én szinte mindent feladtam értük... Nekem fontosak voltak, nekik pedig semmit nem jelentettem.
Elgondolkodtam azon is, hogy egy éve miért volt könnyebb Zenshiékkel, elfogadtak ekkora idiótának, szívesen láttak és hívtak mindenfelé, én pedig eldobtam őket, pedig lehet boldogabb lehettem volna. Tény, hogy ez a nyaram szinte a legjobb volt ('12-es mellett), de lehet nem érezném magam ennyire rosszul, ha nem történt volna meg... Ma már persze könnyű ezt mondani... 

Igazából sajnálom, hogy nem olyan ember vagyok, akit tudnának szeretni és elfogadni olyannak, amilyen. A depresszió sem jött volna ki, ha nem így viselkednének velem, ahogy. Azt akarják, hogy a régi legyek. De ha képtelenek segíteni, hogy várják el, hogy olyan legyek? Meg folyton csak megaláznak és semmibe vesznek vagy épp leszarnak?Én is szeretnék a régi lenni, mégis könnyebb hátat fordítani, mint segíteni és így viselkedni. Egyedül pedig már nem megy. Szeretnék újra olyan vidám, pörgős lány lenni, aki régen voltam. De egyedül, bezárkózva nem megy. És akikkel régen elmehettem, eltűntek. Mert őket már nem érdekli, hogy vagyok, élek-e még. Pont ezért mondom, hogy már a bandának sincs értelme. Mert megvan, hogy ki mit csinál. Etsuonak ott van Tadase, ők elvannak ketten, folyamatosan éjszakázva és piálva, és csak a kolival meg a hülye libákkal törődve. Gen az úgy is otthon kockul, neki a néha elmászkálás elég, akkor is jó, ha van egy ivócimbora, amire bárki jó. Norinak sok barátja van a bandás csapaton kívül, így ő elég sokszor jár el másokkal is...
Ha Tomoko néni esetleg olvasná, neki csak annyit üzenek innen, hogy sajnálom. Kitartottam, de nem fogok hazudni. A fiával egyáltalán nincs semmilyen baráti kapcsolatom, sosem volt, és nem is lesz., de nem rajtam múlott a magam meglátása szerint. És szerintem el sem kellett volna jutnunk olyan szintre  a fiaddal, amilyen jól elvoltunk, mikor lent voltunk nálatok. Olyan átveréses volt, mikor a fia csak elvisel, és igazából csak púp vagyok a hátán, és nem is érdekli mi van velem. De az állítólagos legjobb barátját, Narukit is úgy szarja le, mint a húzat. Remélem boldog, amit művel, mert mi már elég energiánkat beleöltük, hogy egy barátságnak látszó valamit fent tartsunk. Én belefáradtam. Nem fogok olyanért küzdeni, akinek fontosabbak olyanok, akik érte fele annyit nem teszik meg, amit én ennyi fájdalom és megalázás után tettem érte. De ez szinte a többiekre is vonatkozik. Miért nem tudnak soha semmit őszintén a szemembe mondani? Miért képtelenek 2 év után sem elfogadni? Miért van az, hogy igazából sosem hívnak el sehová, de ha mi bulit szervezünk, nekünk kötelességünk őket? A facebook-s esemény meghívás nem az, mert ott random hívsz meg embereket...
Csak nem értem, miért kell nekik ez az álca is, amikor már az összes azt hord, és valójában egyik sem képes megmutatni milyen is? Aki sokat hordja az álarcát, az könnyen olyanná válik. Én eddig sehol nem találtam meg önmagamat, egyik álarcom mögött sem. Néha örülnék neki, ha tényleg a másik szemébe tudnám mondani minden dolgot vele kapcsolatban. Csak annyira félek, hogy még annál is rosszabb lesz, mint ami van...

De szerintem befejezem. Tudom, hogy akiknek kéne nem fogják elolvasni, vagy ha mégis, nem fog nekik semmit jelenteni. Én nem az az ember vagyok, aki számítana nekik és a legegyszerűbb lenne, ha a szemembe mondanák, hogy tűnjek el és felejtsenek el. Meg valahogy az érzéseket kellene kiölni belőlem újra. Nem épp a számomra hiányolt cikk az érzelem. Na tényleg vége. Amikor tudok jelentkezem, bár a laptopom még szerintem jó sokáig nem lesz nálam. Legyetek jók! Caty

"Néha tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk ugyanolyan fontosak másoknak, mint ők nekünk. Csak ígérgetik: a “majd jövök”, meg “majd találkozunk”, meg “elmegyünk ide-oda”, meg “majd kereslek”,vagy egyáltalán “számítasz valamit”. Mert ha valaki azt akarja, hogy jelen legyek az életében, az helyet csinál benne. Nem kellene megküzdenem a helyért. Ha olykor megbánt, nem indokot, kifogást keres a tettére, hanem bocsánatot."

*676

"Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel."

"Van hogy egyes dolgok után az ember az idegeskedés helyet már csak nevetni tud."

Csak úgy...

"Tudom fogalmad nincs róla, hogy miken megyek át,Te csak a fényt látod, de leszarod, hogy mi az, ami bánt. Én meg hülye fejjel nézem, ahogy elemészt a reggel..."

Megint itt vagyok. Zavartan, őrülten, idegbetegen. Kezdek tényleg ott tartani, hogy már nem érdekel semmi és senki. Már az se izgat, ki olvassa a blogot, és hányan tudnak róla az egyetemről. Már néha azon gondolkodom, jó ötlet volt-e idejönni... Vagy úgy bármi is úgy az életemből? Depresszió? Gondolom igen, nem tudom. Idegeskedem, aggódom és nem találom a helyem. Lelki erőm semmihez sincs, és még mindig azon az állásponton vagyok, hogy jobb a fizikai fájdalom, mint a lelki... Miyoshi mondta este, hogy a fura szövegeim beillenek egy segélykiáltásnak is. Így is lehet, de nincs ki segítsen. Miben tudnának? Megvigasztalni, mellettem lenni képtelenek. Magányos vagyok, és semminek nem látom értelmét. Le sem tudom kötni magam, mert bármi van, egyedül érzem magam. Nekiálltam negyedszerre (vagy ötödszörre?) a Death = Love c. történetnek, annak legalább jó a vége. Mindig valahogy rám jön ősszel, hogy olvasni akarom. Igaz, közben az 5 perc is és magamban teszek kárt. Egyre durvábban merem megtenni, bár nem csodálkozom, amennyire ki vagyok. Csak szar lesikálni az alvadt vért. Egyre rosszabbul is alszom, egyre több a rémálom...

Megőrülök a szobámban lenni egész nap egyedül, mert csak gondolkodom. Saját magamtól ki tudna megóvni? Senki... De hogy kicsit jobban legyek abban más is tudna, nem? Legalábbis a barátok erre is valóak nem? Bár pont én beszélek, akinek nincs olyanja. Aki meg sem érdemelné a boldogságot, az megkapja küzdelmek nélkül. Én meg végigszenvedtem már minden, én meg csak még rosszabbakat kapok? Ez hol igazságos? Mondjuk az élet nem az. Mintha az elmúlt évek alatt nem jöttem volna rá. Komolyan gondolkozom mi a fenéért vagyok még itt. Szar egyedül lenni. Régen sosem hagyott senki magamra, most meg már senkit sem érdeklem. Az emberek utálnak, tiszta érdektelen vagyok. Tudom, vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élők. De nekem ez az állapot is már rémes. Sosem voltam egyedül, mert mindenkinek én voltam a kicsi, akire figyelni és vigyázni kell. Ma már senki sem néz így rám, mindenkinek ma már csak gond vagyok. A fanclubomat is egyszerűen csak kihasználom. Mert még ha a nagy része ágyba is akar vinni, legalább foglalkozik velem. Már ezzel a furcsa rajongásokkal is legalább kicsit mellettem vannak. Ha kicsit rosszabbul vagyok, rögtön meghallgatnak. Én is meghallgatom az ügyes-bajos dolgaikat. Felszínes az egész, de még így is próbálnak tenni értem valamit. Meg mivel nem ismernek, nem utálnak. Ezért sincs értelme mély kapcsolatokat kötni, mert ha már egy tulajdonságod nem tetszik az illetőnek úgy is el fog ítélni, vagy megutálni, mert már azzal nem vagy elég jó neki. Tudom hogy a viselkedésem idegesíti az embereket, de régen sosem volt ez baj. Emlékszem még Shun két évvel ezelőtti jellemzésére. Teljesen más volt minden akkor, még ő is a barátom volt, és mindig mellettem volt, és sosem hagyta, hogy hülyeséget csináljak. Ma már ő sincs mellettem, és nem is szedi le a fejem, ha valami ostobaságra készülök. Hiányzik. Ahogy sok mindenki a múltamból. Még Meg is, még ha néha egy gyerekes viselkedésű kamasz és heti szintű veszekedéseink voltak, akkor is. Dai-ékkal töltött hétvégék is mennyire jók voltak. Tartották bennem a lelket, ma már ugye ők sincsenek annyira. De tegnap kaptam egy aranyos véleményt magamról. Lehet, hogy aki írta, az is csak érdekből van mellettem, de azért azt nem hiszem, hogy amit leírt, az csak bevágodásra volt. Na ez lenne az: "mert tudsz főzni, sütni, és az egyéb házi munkákat is eltudod végezni. ami a szíved van az a szádon is, és ezért sokszor eléggé szókimondó tudsz lenni, de ugyan akkor mégis lenyelsz mindent azért, hogy másokat ne sérts meg és inkább magadat ostorozod és eléggé türelmes vagy a hülyékhez és gyorsan beszélsz, ha zavarba vagy és szeretsz csapkolódni, amivel egy fajta módon a szereteted fejezed ki, még ha mégis picit morcos arcot vágsz hozzá. ja és az kihagytam, hogy a világon csak te vagy magadból az egyetlen példány, szóval mázlista az, akinek megadatsz ^^" Szóval szerintem aranyos dolog volt tőle, hogy mikor már túl vagyok egy veszekedős estén, akkor próbál felvidítani. Annyira jó lenne, ha sikerülne kiölnöm magamból az érzéseket. Egyszerűbb lenne, és nem lenne ennyi fájdalom...