*676

"Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel."

"Van hogy egyes dolgok után az ember az idegeskedés helyet már csak nevetni tud."

Csak úgy...

"Tudom fogalmad nincs róla, hogy miken megyek át,Te csak a fényt látod, de leszarod, hogy mi az, ami bánt. Én meg hülye fejjel nézem, ahogy elemészt a reggel..."

Megint itt vagyok. Zavartan, őrülten, idegbetegen. Kezdek tényleg ott tartani, hogy már nem érdekel semmi és senki. Már az se izgat, ki olvassa a blogot, és hányan tudnak róla az egyetemről. Már néha azon gondolkodom, jó ötlet volt-e idejönni... Vagy úgy bármi is úgy az életemből? Depresszió? Gondolom igen, nem tudom. Idegeskedem, aggódom és nem találom a helyem. Lelki erőm semmihez sincs, és még mindig azon az állásponton vagyok, hogy jobb a fizikai fájdalom, mint a lelki... Miyoshi mondta este, hogy a fura szövegeim beillenek egy segélykiáltásnak is. Így is lehet, de nincs ki segítsen. Miben tudnának? Megvigasztalni, mellettem lenni képtelenek. Magányos vagyok, és semminek nem látom értelmét. Le sem tudom kötni magam, mert bármi van, egyedül érzem magam. Nekiálltam negyedszerre (vagy ötödszörre?) a Death = Love c. történetnek, annak legalább jó a vége. Mindig valahogy rám jön ősszel, hogy olvasni akarom. Igaz, közben az 5 perc is és magamban teszek kárt. Egyre durvábban merem megtenni, bár nem csodálkozom, amennyire ki vagyok. Csak szar lesikálni az alvadt vért. Egyre rosszabbul is alszom, egyre több a rémálom...

Megőrülök a szobámban lenni egész nap egyedül, mert csak gondolkodom. Saját magamtól ki tudna megóvni? Senki... De hogy kicsit jobban legyek abban más is tudna, nem? Legalábbis a barátok erre is valóak nem? Bár pont én beszélek, akinek nincs olyanja. Aki meg sem érdemelné a boldogságot, az megkapja küzdelmek nélkül. Én meg végigszenvedtem már minden, én meg csak még rosszabbakat kapok? Ez hol igazságos? Mondjuk az élet nem az. Mintha az elmúlt évek alatt nem jöttem volna rá. Komolyan gondolkozom mi a fenéért vagyok még itt. Szar egyedül lenni. Régen sosem hagyott senki magamra, most meg már senkit sem érdeklem. Az emberek utálnak, tiszta érdektelen vagyok. Tudom, vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élők. De nekem ez az állapot is már rémes. Sosem voltam egyedül, mert mindenkinek én voltam a kicsi, akire figyelni és vigyázni kell. Ma már senki sem néz így rám, mindenkinek ma már csak gond vagyok. A fanclubomat is egyszerűen csak kihasználom. Mert még ha a nagy része ágyba is akar vinni, legalább foglalkozik velem. Már ezzel a furcsa rajongásokkal is legalább kicsit mellettem vannak. Ha kicsit rosszabbul vagyok, rögtön meghallgatnak. Én is meghallgatom az ügyes-bajos dolgaikat. Felszínes az egész, de még így is próbálnak tenni értem valamit. Meg mivel nem ismernek, nem utálnak. Ezért sincs értelme mély kapcsolatokat kötni, mert ha már egy tulajdonságod nem tetszik az illetőnek úgy is el fog ítélni, vagy megutálni, mert már azzal nem vagy elég jó neki. Tudom hogy a viselkedésem idegesíti az embereket, de régen sosem volt ez baj. Emlékszem még Shun két évvel ezelőtti jellemzésére. Teljesen más volt minden akkor, még ő is a barátom volt, és mindig mellettem volt, és sosem hagyta, hogy hülyeséget csináljak. Ma már ő sincs mellettem, és nem is szedi le a fejem, ha valami ostobaságra készülök. Hiányzik. Ahogy sok mindenki a múltamból. Még Meg is, még ha néha egy gyerekes viselkedésű kamasz és heti szintű veszekedéseink voltak, akkor is. Dai-ékkal töltött hétvégék is mennyire jók voltak. Tartották bennem a lelket, ma már ugye ők sincsenek annyira. De tegnap kaptam egy aranyos véleményt magamról. Lehet, hogy aki írta, az is csak érdekből van mellettem, de azért azt nem hiszem, hogy amit leírt, az csak bevágodásra volt. Na ez lenne az: "mert tudsz főzni, sütni, és az egyéb házi munkákat is eltudod végezni. ami a szíved van az a szádon is, és ezért sokszor eléggé szókimondó tudsz lenni, de ugyan akkor mégis lenyelsz mindent azért, hogy másokat ne sérts meg és inkább magadat ostorozod és eléggé türelmes vagy a hülyékhez és gyorsan beszélsz, ha zavarba vagy és szeretsz csapkolódni, amivel egy fajta módon a szereteted fejezed ki, még ha mégis picit morcos arcot vágsz hozzá. ja és az kihagytam, hogy a világon csak te vagy magadból az egyetlen példány, szóval mázlista az, akinek megadatsz ^^" Szóval szerintem aranyos dolog volt tőle, hogy mikor már túl vagyok egy veszekedős estén, akkor próbál felvidítani. Annyira jó lenne, ha sikerülne kiölnöm magamból az érzéseket. Egyszerűbb lenne, és nem lenne ennyi fájdalom...

*674

"Mondanám, hogy bárcsak meg sem történt volna, de hazudnék, mert imádtam minden percét..."

Nosztalgia meg miegymás

Halihó!

Hát megint kedvem van a blogoláshoz, és így állandóan járnak az ujjam a billentyűzet felett, csak el ne kopjanak a végére. :)

Tudom megint érdekes egy címmel jöttem, és így mintha sok kérdés vetődne fel... Ami azért valamennyire igaz is. Igazság szerint kicsit bennem van a 2012-es év ismétlődése. Cseppet már unom, hogy az elmúlt 4 évből valami mindig megismétlődik, maximum kicsit más tálalásban. Na igen, csak visszaköszön, hogy sosem tanulok egyetlen hibámból sem. 

A nosztalgia konkrétan csütörtök délután kezdődött el... Estuoéknál voltam fent délután, és egyik csoporttársunkkal futottunk lett össze az épület előtt. Igazából már én is indulófélben voltam, mert tanulnom is kellett és sok kedvem nem volt Tadase társaságában is a kelleténél több időt tölteni... Így is sok időt töltök fent mostanában náluk. Szóval lent lent voltunk, mikor összetalálkoztunk a sráccal. Ő órára ment, aztán végül csatlakoztam hozzá, hogy akkor addig is van egy kis társaságunk, amíg egyfelé megyünk. Aztán kérdezte hazafelé megyek-e mondtam, hogy igen. Aztán így akkor hirtelen bevillant nekem is, hogy már egyszer kísért haza. Kissé poénos, hogy 2 évvel és 1 héttel ezelőtt történt az ominózus este. 2012.október 5.-én, péntek este az egyik egyetemi klub (a mélygarázsos, tekepályás) rendezett egy Youtube partit. Na hát lehetetlen volt kihagyni, és akkor még Shizuval és nagyon jóban voltunk, és így aznap este egy hatalmas bulit csaptunk odalent. Persze csak azért is kikerestem a Fb eseményeim közül, és ott linkelve voltak a képek. Egy ponton annyira jó volt végignézni őket, és így belegondolva mennyi minden történt azóta. Belegondolva hiányzik az az időszak, és most mintha kicsit minden olyan lenne most is. Nem tudom, mintha minden kicsit azt az időszakot idézné... A helyzetek, a kapcsolataim és kicsit én magam is. Bár tény, hogy a depressziósabb énem van előtérben, ami igazán akkoriban alakult ki, mégis nagyon sok pillanatban olyan, mintha azokat az időket élném át újra más formában. Nem hiszem, hogy ezzel más is így van/lenne, de valami akkor is van, ami ismétlődik. Valahogy úgy vagyok vele, hogy az Etsuoval normalizálódott kapcsolatom ugyan úgy zátonyra fog futni 1 hónap múlva, mint anno. Tehetnék ellene, de mivel akkor sem tettem semmit, most sem fogok. Meg igazán most már nincs is meg az a plusz, ami miatt tehetnék. Akkor elvakított szerelmes módjára nem vettem észre a hibákat, most józan fejjel igen. De rájöttem, olyan emberért nem kell küzdeni, - se a barátságáért, sem a szerelméért, sem másért - aki nem teszi meg visszafelé ugyanezt. Ez a két év mindenféle tekintetben megváltoztatott. Kicsit már tényleg úgy érzem, felnőttem. Persze az igazi kislány énem még bennem van, mert érzem. Mindig is bennem lesz az örök vidám-optimista lány, akit néha nagyon szívesen felszínre hoznék a nehezebb időkben (is). Kár, hogy akkor olyan, mintha nem is létezne... Részben pont emiatt vagy ezek hatására volt a pénteki bejegyzés is. Azóta nem tudom mi van velem, de állandóan eszem, pihennék csak meg előtte ezerrel pörgök, mint szombat este is. Anyuék megmutatták a képeket meg videókat, legalábbis Miuw anyujáék, a sajátunkra még nem igazán volt idő. x) De annyira jók voltak. Ja és ezentúl Miuw nevelőapját Jerrynek fogom hívni. :D Mert az okosak a szállodában úgy mutatkoztak be, hogy Tom és Jerry. x) Apukám Tom, így az ő nevét könnyebben kiejtik, de Miuw nevelőapjáét már nehezebben, így lett ez a beceneve. Billy és Alex a Blue Bay Beach Hotel szórakoztatómesterei meg minden nap csinálták a jobbnál jobb programokat a medence partján. Élvezték is az ősök. Két számot mutatok onnan: 1. (Yaara Yaara), 2. (Soco Bate Vira) Eszméletlen jók, nem? :D Mi már szinte tudjuk is a koreográfiákat. :D Meg persze imádjuk, komolyan következő buli alkalmával már ezerrel fogunk ezekre táncolni, meg szerintem nyaraláson is. x) De amúgy ilyen flashmobokat ebből simán össze lehetne hozni. :D Szóval aktív-passzív pihenés a hétvégére, hogy ezekre táncolok és napozok. :D Tökre felpörögtem tőle megint. És akkor itthon kb megszólal, és anyu meg apu is táncolni akar. Irigylem őket, mert nagyszerű hetük volt ott, és szép barna bőrrel jöttek haza. Jövőre délebbre akarok menni nyaralni, valami szép, különleges helyre. :) Csak arra még az ősöket is rá kell venni, és persze jövőbeli melóhelyen szabi is kelleni fog... Csak ne szívjam meg... :S De most nem akarok negatív dolgokkal foglalkozni, most pörgés és pihenés. Hamarosan megint jövök, addig is puszi, sziasztok! :) 

*672

Csak egy nagy ölelésre vágyom, egy olyanra, ami ha csak egy percre is, de eltüntet minden problémát, és elhiteti, hogy minden rendben lesz. Nem kell több, nem vágyom másra, csak egy erős karra, ami megvéd és támogat. Megölel és megnyugtat. Átkarol és védelmez. Figyel rám, ha elbotlanék, és felhúz, ha már úgy érezném, nincs erőm... néha csak úgy jó lenne egy ölelés.

*671

Ha már a rádióban ment és még aktuális is...