18.Fejezet

18. NEVESS

     - Mostanában úgy nézel rám, mint aki fél valamitől - szólalt meg Yokomizo, s félredobta könyvét. Fejét kicsit megbillentve tartotta, így egyenes, barna haja eltakarta hideg szemeit. Hangja élettelen volt, mint mindig. - Ha megérintelek, remegni kezdenek a lábaid, és a szemeid is könnybe lábadnak - folytatta. - Nem vagyok hülye, mindvégig láttam, hogy valami nincs rendben, ezért nem is erőszakoskodtam soha veled szemben. Tettem valaha bármi olyat, amit te nem akartál? - kérdezte keserű éllel, s a földet nézte, mintha csak magában beszélne. - Őszintén felelj, mert az igazat akarom tudni!
     - Nem - fordította el tekintetét Sakara, mert még véletlenül sem akart a másik szemébe nézni. Tisztában volt vele, hogy Gin soha semmivel nem bántotta meg, és így csak sokkal jobban fájt számára kimondani, amit már régóta tervezett, de csak most gyűjtött hozzá elég erőt. Gyűlölte minden porcikáját, amiért ezt teszi, de kénytelen volt így cselekedni. Nem volt más választása. Bár most még Yokomizo tényleg semmi olyat nem tett, ami miatt el kéne, hogy váljanak. De ez az állapot nem marad így örökké.
     - Akkor miért akarsz szakítani? - kérdezte meg élesen a fiú. A könyv amit pár perccel ezelőtt olvasott, már a földön hevert gerincével felfelé, begyűrődött lapokkal. Szemei szikráztak az indulattól, a lány még sosem látta ilyennek. Mintha nem is ő lett volna. - Ez most már nagyon nem jó játék. Harmadszorra akarsz elhagyni, amikor tudod, hogy minden szívdobbanásom érted van, csak miattad veszek levegőt, és csak érted kelek fel minden reggel. Ha most képes vagy ezt tenni velem...
     - Yokomizo-kun, hidd el, csak a saját érdekedben teszem - jelentette ki, ám amint kimondta ezeket a szavakat, a másik a vaskos könyvre taposva felállt, megragadta a lány karjait, és vállainál fogva az ágyra vetette.
Abban a pózban, amelybe kerültek, nem hasonlítottak egy éppen szakítani készülő párra.
     - Tudod, ezt már nem bírom elviselni - vett vissza hangerejéből a fiú, mintha utolsó erejével próbálná elfojtani feltörő indulatait. Sakarát gyöngéden az ágyhoz szorította, mintha egy szeretkezés küszöbén állnának. A fájdalmas tekintetekkel megtűzdelt valóság azonban szöges ellentétben állt a látszattal. - Nem akarok önző lenni, de most egyszerűen képtelen vagyok nem magamra gondolni - folytatta Gin. - Sokkal jobban szeretlek, mint amennyire kimutatom. Éppen azért, mert tudom, hogy nem vagy felkészülve még rá. Már nagyon régóta várok arra, hogy kész legyél, de ha mindig elmenekülsz előlem, amikor végre közel kerülünk egymáshoz, végül bele fogok őrölni az egészbe. Nem érdekel, mi történt akkor! - utalt vissza a Sakara által felhozott témára. - Felőlem akár az ördög lánya is lehetsz, magasról leszarom. Semmi nem tántorít attól vissza, hogy veled legyek - mondta, s bár még mindig az ágyhoz szorította a lányt, szemei egy leheletnyit ellágyultak. - Tudom, hogy anyám beszélt neked Okoriról... - tette hozzá, s tekintete mintha sebezhetőséget tükrözött volna, ami korábban sosem fordult elő még egyszer sem. Hihetetlen látvány volt. Mintha megtört volna az az évezredek óta fagyosan tornyosuló jégfal, amely mindig kettejük között állt. Sakara csak akkor tért magához a látványból, amikor a másik újból megszólalt: - És tudom, hogy ha a testvérem ismert volna téged, nem dobta volna el az életét. Még ma is élne, és itt lenne velünk. - Szemei szomorúságot árasztottak. - Nem engedlek el, mert te tanítottál meg arra, hogy nem minden ember gonosz, hogy van még miért élni. Amikor megkötöttük azt az alkut, már nem hittem semmiben és senkiben, csak léteztem, de nem éltem. Azt hittem, az egész világ visszafordíthatatlanul a romlás és pusztulás felé tart, és, hogy az én szívem is szép lassan szétrohad, mint minden más az életben. De te ráébresztettél arra, hogy ez nem így van, hogy nincs minden kárhozatra ítélve. Hogy nem csak olyan emberek léteznek, akik a halálba kergették Okorit. Léteznek olyanok, akik segíteni akarnak másokon, akár saját kárukra. Talán egy nap - halkultak el szavai. - Képes leszek az embereken segíteni, meggyógyítani a szívüket, vagy adni egy másikat nekik. De mindez sosem lehetett volna, ha te nem gyógyítod meg az enyémet - mondta, s olyan őszintén nézett a karjai között kuporgó lányra, mint még soha.
Sakara észre se vette, hogy szemei sarkában könnyek gyűlnek. Annyira megrázta az, amit Yokomizo mondott, hogy teljesen elkábult, végtagjai lezsibbadtak, így mozdulni sem bírt. Mikor pillája megtelt, egy megtermett könnycsepp végiggördült kipirult arcán. Tekintetét a másik szemeinek mélységébe süllyesztve figyelt.
     - Hát mit kell még kiállnom, hogy megértsd, én csak téged szeretlek, és nem akarok többé elválni tőled? - vonta kérdőre Gin, s tekintete csordultig megtelt keserűséggel. - Térdeljek le, és valljak szerelmet neked? Vagy kérjem meg a kezed itt és most? Ha kell, mindkettőt megteszem, csak ne nézz rám ilyen szemekkel, és ne akarj szakítani! Bármi is történt aznap... - sütötte le tekintetét. - Bármit is kellett átélned, ne akard, hogy elengedjelek, mert nem fog menni. Többé már nem.
     Pár perc néma csönd ereszkedett kettejük közzé, majd Sakara szabad kezével végigsimította a fiú gyönyörű, dühödt arcát, amely annyi szenvedést állt ki. Most jött rá, hogy mindenki közül ő gyötrődött a legtöbbet, neki fájt a legjobban egész idő alatt, de ezt senki sem vette észre. Rá kellett döbbennie, hogy nem mindig annak fáj a legjobban, aki a leghangosabban üvölt. Vannak, akik már születésükkor érzik a szájukban a vér ízét, mások csak később tapasztalják meg, milyen is a frissen kibuggyanó, meleg vércseppek tapintása, de ez a lényegen mit sem változtat. Mind boldogtalanságra vagyunk ítélve, egytől egyig.
     - Yokomizo-kun - szólalt meg erőtlenül, de a fiú közbevágott.
     - Már megint... Érzem, hogy már megint minden porcikád remeg. A kezed... - fogta meg a lány bal kezét, mellyel az imént simította végig arcát. - A lábaid, az egész tested - folytatta, s elengedte Sakarát. Pár pillanatig némán meredtek egymásra, majd a fiú - látva a másik ijedt arcát - egy keserű horkantás kíséretében eltávolodott tőle, s az ágy szélére ült, hátat fordítva a lánynak. - Mégis mitől félsz? - kérdezte. - Azt hiszed, hogy képes lennék ártani neked?
     - Nem! - vágta rá a lány hevesen, s sietve felült. - Yokomizo-kun, tudom, hogy sohasem bántanál. Tudom, mert szeretlek. Te mindig velem voltál, akkor is, amikor majdnem olyat tettem, ami... Te mentettél meg. Ezért kérlek, hogy ne haragudj, amiért fájdalmat okozok neked - gördültek le újabb könnycseppek arcán. - Nem félek tőled. Át akarlak ölelni, de nem megy. Képtelen vagyok rá, mert... Azon az éjszakán... - ült fel az ágyon. - Az öngyilkossági kísérlet előtti éjszakán… Meghalt az a felem, amelyik nőként tudna szeretni téged.
Szavai üresen csengtek a szobában. Gin hirtelen hátrafordult, s a lányra pillantott, akinek szemei mélyén valami kihunyt, dermedt, vak ürességet hagyva maga után.
     - Ezért kell szakítanunk - fejezte be gondolatmenetét Sakara, s üveges tekintettel meredt maga elé. - Nem akarok még több fájdalmat okozni neked, azt akarom, hogy boldog légy! Én nem tudlak azzá tenni.
     - Miért mondod ezt?! - csattant fel ismét Gin. - Már többször is a tudtodra hoztam, hogy bármeddig tudok várni. Sosem mondtam, hogy feküdj le velem, különben vége. Nem kell, hogy most azonnal nőként szeress, az is elég, ha itt vagy mellettem. Egyelőre elég a tudat, hogy egyszer majd nekem adod magad, és akkor csak az enyém leszel. Most nem kell más, csak, hogy itt legyél!
Sakara szomorúan és keserűen vágott közbe:
     - De én sosem leszek csak a tiéd. Nem tudok az lenni. - Ezt már szinte sírva mondta. - Már nem lehet. Nekem... akkor... Az előtt a nap előtt... Olyan történt, ami ezt lehetetlenné teszi.
Pár percig mindketten némán hallgattak, majd a lány elkezdte mesélni a rémálmot, melyet a mai napig minden este lát.
     - Hideg, esős este volt, és szokásához híven Habake a drágalátos "apám" jól felöntött a garatra. Persze Natsue... "Anya..." csak nézte tétlenül, amint az a férfi, vakulásig leissza magát, és meg se próbált ellene tenni. Aznap volt a tizenhatodik születésnapom - nevetett erőtlenül, s ruhája ujjával felitatta könnyeit. - Mondanom se kell, hogy semmiféle ünneplésre nem került sor. De nem is bántott a dolog. Sosem kaptam semmit, szóval nem volt nagy veszteség. És, hogy megfeledkeztek rólam... Az se zavart igazán, ugyanis már hozzászoktam - szipogta.
     Már aludtam, amikor Habake kirángatott az ágyból, és azt követelte, hogy menjek le neki sörért a sarki éjjelnappaliba. Én persze egyből azt kérdeztem, hogy miért nem anya megy, de rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen... Natsuét félholtra verte addigra az az embernek nevezett vadállat, így egyedül én maradtam. Mondtam neki, hogy nem megyek, erre ő nagyon feldühödött. Azt mondta, hogy még ezt megbánom, de nem nagyon törődtem vele, visszamentem a szobámba. Nem sokkal később nagy hangzavarra ébredtem. Több idegen férfi nevetésére, és Natsue sikoltására. Nagyon megijedtem, és kimentem a nappaliba, és láttam, hogy három férfi van a házban, s mind Habakéhoz hasonlóan részegek. Ok nélkül ütlegelték az anyámat, erre én felkaptam a földről egy üres üveget, és az egyik fejére vertem, úgy hogy az majdnem elájult. Ezt látván egy másik megragadott, és a földhöz vert. Még most is érzem a kezem alatt a hideg padlót...
     Pánikba estem, nem tudtam mit csináljak, így kiszaladtam a házból. Esett az eső, és rajtam még cipő sem volt, de nem érdekelt. Egy közeli telefonfülkéhez rohantam, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs kit felhívnom. A rendőrségnek akartam szólni, de tudtam, hogy anyám végül úgyis kihúzná a pácból azt a nyomorult férget, akit apának kellett hívnom, és ha kitudódik, hogy riasztottam a zsarukat, én jártam volna meg, mint korábban is már párszor. - Hangja keserűen csengett. - Így hát csak ácsorogtam egy darabig, majd kiléptem az utcára, melyet sejtelmes derengésbe vont az utcai lámpák sárga fénye. Nagyon féltem. Egyszer csak egy alak bukkant fel a sötétben, és hátulról megragadta a karom, és nem eresztett. Kiáltani próbáltam, de befogta a számat, és visszahurcolt a házba. Mint kiderült, egy volt a három idegen férfi közül. Először a nappaliba vitt, ahol anyám még mindig a földön hevert, s szája sarkából vér csöpögött. Váltott néhány szót Habakéval, majd a fürdőbe ráncigált - remegett meg hangja. - Én ahogy csak bírtam üvöltöttem, de senki nem segített - könnyezett. - Még Natsue is csak feküdt, meg se mozdult, mikor az az... "ember" elrángatott. Habake csak annyit mondott, hogy "most megtanulod, mi az engedelmesség", és nevetett. Még most is hallom a hangját, mindahányszor beáll a csönd körülöttem - idézte fel, s szeme sarkához nyúlt, hogy megtapintsa gördülő könnyeit. Egy pillanatra azt hitte, hogy vér folyik a szeméből, azonban nem volt ott más, csak az áttetsző, lélektelen könnyek.
     - Nem tudtam mit tenni ellene - folytatta szinte esdekelő hangon, mintha ő lenne a hibás a történtekért. - Én próbáltam kiszabadulni, de minden hiába volt.
Elrettentette Yokomizo torz arca. Úgy nézett rá, mint egy rothadó tetemre.
     - Sajnálom...
Az utolsó szó hallatán Gin felpattant, és teljes erőből ruhásszekrényének vágta öklét, mire annak egyik ajtaja leesett, és eldőlt a padlón. Ujjai között apró vércseppek gördültek le. Úgy tűnt azon gyötrődik, hogy befogja-e a fülét, vagy még egyet üssön a roskadozó bútorra. Közben a torz tekintet kétségbeesett lett.
     - Légy jó kislány, és maradj csendben! Ezt mondta az a férfi - jelentette ki élettelen hangon Sakara, s arcvonásai megkeményedtek. - Mikor... Megerőszakolt.
     A lány szavai, mint jeges leheletű démonok, úgy járták át a szobát, dermedt ürességet hagyva maguk után. Mintha egy pillanatra megállt volna az élet, minden némaságba burkolózott, csak a szemerkélő eső borzolta meg a fák leveleit, dallam nélküli zenét játszva az ágak között. A fiú tekintete valósággal jégbefagyott, pupillái összeszűkültek, arcára viszolygás ült ki, mint aki mindjárt elhányja magát. Rettenetes látvány volt.
     - Amikor az az ember, akit én apámnak hívtam... Rám küldött egy férfit, hogy az megerőszakoljon, én meghaltam - folytatta a lány fátyolos, semmitmondó tekintettel. - S bár reggel... Te megmentetted létem utolsó, romlásra váró, még érző részét... És úgy éreztem, hogy a fényedtől újjászületik a lelkem... Mégsem vagyok képes szeretni téged úgy, ahogy azt megérdemelnéd. Mert... Meghaltam.
     - Nem! - kiáltott fel a fiú, s karon ragadta a lányt. Szemei rettenetesen szenvedtek. - Ez nem lehet igaz...
     - Sajnálom - visszhangozta Sakara.
     - Mit sajnálsz? - kérdezte nyersen Yokomizo. - Szerinted érdekel ez engem? - folytatta, de tekintete még mindig undort tükrözött. - Engem nem érdekel! Mondtam már nem? Csak te kellesz! Hidd el, hogy ez engem nem...
     - De igen - felelte halkan a lány. - Rám már nincs többé szükséged - tette hozzá, s megfogta Yokomizo vérző kezét, majd egy csókot lehelt rá. - Egy orvosnak viszont szüksége van ép kézre - nézett fel a fiúra, s elmosolyodott. - Különben hogyan adhatnál új szívet az embereknek? - kérdezte nevetve. - Most már tudom. Minden kétséget kizárólag a lehető legjobb döntés volt, hogy az orvosira jelentkeztél. Először nem értettem, hogy mit akartál azzal mondani, hogy magától értetődő... De most már minden világos. Te arra születtél, hogy megkönnyítsd mások életét, ahogy az enyémet is jobbá tetted. Megmutattad ismét az utat, amiről letértem régen. És ez a képesség... Hogy segíteni tudsz az embereken... Ez kizárólag a te érdemed, és nem az enyém. És én ezért szeretlek annyira.
     - Elég! - hallgattatta el a fiú. - Ha szeretsz, akkor ne hagyj el! Egyszer azt mondtad, ha elhagylak, velem akarsz majd jönni, emlékszel? Az örökké még nagyon sokáig tart.
     - Az örökkének épp most van vége - sütötte le tekintetét Sakara, de Gin nem eresztette el.
     - Nem mehetsz el!
     - De igen - rázta a fejét a lány. - Még egyszer, utoljára... El kell válnunk. Hidd el, így lesz a legszebb vége a történetnek. Azt akarom, hogy amikor majd évekkel később visszagondolsz rám, csak örömteli emlékek jussanak az eszedbe. Lehet, hogy addigra már családod is lesz, de én mindig ott leszek veled, sosem hagylak el igazából. Emlékezni fogsz egy lányra, és mikor eszedbe jut az arca, elneveted majd magad, és én is nevetni fogok veled együtt - mosolyodott el őszintén. - Ennek érdekében kérlek... Eressz el, és ne keress meg soha többet! Ezt kérem búcsúajándék gyanánt. Meg azt, hogy légy nagyon boldog! Légy mindig olyan boldog, amilyen most én vagyok, mert tudom, hogy akit szerettem, egy nap viszontszeretett.  

~Két hónappal később~

     - Ahrgg... Mintha dézsából öntenék! - mordult fel a lány, s feje fölé emelte iskolatáskáját, hogy megvédje arcát a zuhogó esőtől. Legalább valami haszon is származott abból, hogy elkezdődött a suli.
Minden olyan volt, mint régen, ugyanazok az arcok... Helyek. Semmi sem változott.
     Illetve talán... Mégiscsak akadt pár dolog. Az előző tanévvel ellentétben, idén barátok is fogadták, nem csak ellenségek. Ott volt az első számú barátnő, Yume-chan, aki ezen évben Igencsak népszerűvé vált a fiúk körében. Persze ez őt teljesen hidegen hagyta, még mindig Chiakival járt, akibe halálosan szerelmes volt továbbra is. Sakarával gyakran jártak moziba vagy vásárolni, egyszóval kapcsolatuk igazi legjobb barátnő kapcsolattá nőtte ki magát.
     És persze nem szabad megfeledkezni az egykori Aoyama-fanklub tagjairól sem, akik idén úgy döntöttek, hogy senkinek nem állítanak oltárt. Riiko belépett a lányok röplabdacsapatába, és ahogy hallani, igen jó teljesítményt nyújt. Vele is gyakran beszélgetett a lány éppúgy, ahogy Midorival, Minával és Kikkivel.
     Sakara úgy döntött, hogy - az előző évvel ellentétben - idén be fog járni a klubba, ahova jelentkezett. A fényképész klub tagjai mind mókás emberek voltak, fiúk és lányok vegyesen, akikkel nagyon jól szórakozott.
Volt ott egy új fiú, akit Okayasunak hívtak, és egy másik iskolából jött át. Akkora szemüveget hordott, hogy úgy nézett ki, mint egy légy, de ennek ellenére Sakara nagyon szerette. Kicsit szerencsétlen flótás volt, de csak egy kis bátorítás kellett neki, hogy önmaga lehessen. Sokat nevettek együtt, általában a fiú bénázásain, aki valahogy minden lányszerző akciójába belesült.
     Persze nem volt minden olyan tökéletes, mint amilyennek tűnt, ugyanis a lánynak bőven maradtak rosszakarói korábbról, akik próbáltak belekötni, ahol csak tudtak; ám épp csak azzal nem számoltak, hogy már egy egészen más emberrel kezdtek ki.
     - Ez egy elég erős váltás nem gondolod? - kérdezte gúnyosan Kimiko - kedvenc osztálytársnője - mikor egyik délután Sakara Okayasuval indult hazafelé.
     - Gin után egy ilyen kis vézna görénnyel járni - nevetett kajánul, s ujjal mutogatott barátjára. - Ezt még tőled sem vártam - tette hozzá. - Nézz már rá, milyen gyík feje van! Úgy néz ki, mint egy marslakó, amelyik leszállás közben beverte az űrhajó műszerfalába a fejét - röhögött érzéketlenül, ami nagyon felhúzta a másikat.
     - Egy ilyen bonyolult hasonlat egészen meglepő a te szájadból - gúnyolódott. - De épp ideje, hogy befogd azt az undorító, felpumpált szádat! - kiáltott vissza rá, s szeme szikrákat hányt az indulattól.
     - Különben mi lesz? - kérdezte a fekete hajú, s szúrós patkányszemeit meresztette kettejükre.
     - Ez! - vágta oda Sakara, s teljes erejéből orrba vágta Kimikót, úgy hogy a lány hátraesett. - Megspóroltam neked az idei plasztika pénzét! - vetette oda gúnyosan, majd se szó, se beszéd otthagyta áldozatát.
Okayasu csak hosszú percek után tért magához, és Sakara után sietett, aki elégedetten vette elő uzsonnáját táskájából. Úgy érezte, hogy ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie.
     - Atyám, te tényleg felöklelted azt a lányt?! - zihálta a fiú, elképedve. Lerítt róla, hogy meglepődött. - Ez nagyon durva. De király volt! - nevetett elismerően.
     - Ugyan, szerintem még az orra vére sem eredt el - legyintett a lány, s ő is eleresztett egy mosolyt.
Minden olyan egyszerű volt, és boldog. Nem hitte volna, hogy valaha így fog élni, ilyen nyugalomban és békében. Jó jó, az iskolai verekedést leszámítva. Tisztában volt vele, hogy ezt az áldást kinek köszönheti.
     - Ki az a Gin? - kérdezte meg hirtelen Okayasu, s ismét megigazította folyton lecsúszni akaró táskája pántját. - Ezt a nevet mondta az a lány nem?
     - De igen - felelt halkan a másik.
     - Na és kicsoda ő? - erősködött a fiú.
Sakara pár percig hallgatott, nem tudta, hogy mit mondjon hirtelen. Még mindig fájt neki, ha felhozták a témát. De persze erről Okayasu nem tehetett, hisz ő nem ebbe az iskolába járt tavaly, így nem tudhatott semmiről. Máskülönben furcsa is lett volna, hogy nem hallott még a hírhedt Yokomizo Ginről, akit a mai napig felemlegetnek a folyosókon, mint az iksola leghűvösebb, és legnépszerűbb diákját. (legalábbis az elmúlt jó pár évre visszamenőleg)
     Gin arca számtalan helyről visszaköszönt: A kitűntetett diákok emlékplakettjéről, az eredményes sportolók faláról egy rakat érem és serleg között, vagy éppen a biológia előadó díszfaláról, mint számos tanulmányi verseny győztese.
A lány így magyarázza meg Okayasunak, hogy Yokomizo, az ő barátja volt? Hogy durván egy évig ők voltak a suli első számú szerelmespárja?
Haha... Nagyon vicces.
     - Hogy kicsoda Gin? Ő a világ legjobb orvosjelöltje! - rikkantotta el végül magát, tettetett vidámsággal.
     - Barátok voltatok? - érkezett az újabb kínos kérdés.
     - Voltunk - vonta meg a vállát a lány, s ismét beleharapott szendvicsébe, csak, hogy ne kelljen többet beszélnie a dologról.
     - Na várj csak... Gin... Yokomizo... Yokomizo Gin... Nem ő az a gyerek, akinek a képével az egész iskola ki van plakátolva?!
     - De, asszem - felelte a lány, tettetett érdektelenséggel.
     - Nem is mondtad, hogy ilyen híres barátaid vannak!
     - Múltidő Okayasu, múltidő!
     - Miért, talán már nem vagytok barátok?
     - Nem. Vagyis! Nem... Tudod mit? Ne bonyolódjunk bele!
     - Furcsán viselkedsz.
     - Nálad nem lehetek furcsább - nevetett Sakara, és vállon veregette a sovány, szemüveges fiút.
Tehát mindent összegezve, bár nem változott semmi, mégis egy egészen más világ köszöntött be Sakara számára az új tanévvel. S abban a pillanatban... A zuhogó esőben állva, arra gondolt, hogy mennyire szerencsés, hogy minden így alakult, ahogy. Bár Yokomizóval két hónapja nem találkozott, boldog volt csupán az emlékével is. És azt a szúrós fájdalmat, amit érzett utána... Nos, annyit igazán képes volt elviselni. És reménykedett benne, hogy egy nap az is elmúlik. Sebesebbre vette a tempót, mert iskolatáskája kezdte feladni a küzdelmet az esőcseppek sűrű hadával szemben. Látott egy kis kávézót a közelben, ami úgy tűnt, nyitva van, így az út túloldala felé sietett, hogy behúzódjon oda a zivatar elől, ám mikor lelépett az útpadkáról, bokájába éles fájdalom hasított, és elvágódott a hideg aszfalton. Hát igen. Mint mondta, nem változott meg sok minden. Jó szerencséje továbbra is vele volt.
     - A francba! - kiáltotta el magát, s próbálta felkaparni szétgurult testrészeit a földről, ám hirtelen egy érintést érzett hóna alatt, s egy ismerős férfihang szólította meg:
     - Jól vagy? Nem esett bajod? - segítette talpra, majd táskáját a kezébe adta.
     - Kö-Köszönöm, jól vagyok csak elest...
A mondatot nem tudta befejezni, mert megpillatota megmentője arcát.
     - Narumi-sensei? - döbbent le a lány. - Illetve... Kyou-sensei - helyesbített. - Hogy kerül Ön ide?
     - Látom, még felismersz. Ennek örülök - mosolyodott el az orvos, s kinyitotta nagy, kék esernyőjét. - És nyugodtan hívj a keresztnevemen továbbra is - bíztatta kedvesen. - Rég nem láttalak.
     - Há... Hát igen - hajtotta le tekintetét a lány. - Mostanában nem járok a kórházba.
     - Oh - illetődött meg egy kicsit Kyou-sensei. - Értem. Ez igazán nagy kár. Már régóta beszélni akartam veled, de nem találtalak sosem. Ezek szerint ez az oka.
     - Nos, igen... Mostanában sok a dolgom... - hadarta, s megpróbált lábára lépni, de bokájába ismét éles fájdalom hasított. Lehet, hogy kificamodott? Jellemző lenne - morgott gondolatban.
     - Hadd nézzem! - nyomta Sakara kezébe esernyőjét a férfi, és lehajolt. Kezével megtapintotta a lány bokáját, aki erre felszisszent a fájdalomtól. - Lehet, hogy csak meghúzódott, de nem biztos - mondta a diagnózist Narumi-sensei, majd felállt. - Gyere el hozzám, ott jobban meg tudom vizsgálni! - indítványozta, de a másik heves tiltakozásba kezdett.
     - Nem, nem, köszönöm, de erre semmi szükség! - szögezte le, fél lábon ugrálva. - Megyek, és biztosan elmúlik a fájdalom - tette hozzá. - Amúgy is sietnem kell, Momo-baa-chan már vár haza.
     - De Sakara, nem ugrálhatsz fél lábon hazáig - fogalmazta meg a problémát az orvos. - Tudom, hogy most miket gondolsz rólam - halkultak el szavai, s tekintetét bűntudatosan lesütötte. - De szeretném jóvátenni, amiket akkor mondtam. Igazán!
Szavai őszintén csengtek.
     A lány pár pillanatig töprengett a dolgon, végül beleegyezett abba, amit a férfi kért. És amúgy is igaza volt: nem ugrálhatott haza sebesült lábbal, mint egy sérült szárnyú veréb. No meg... Érdekelte, hogy mit szeretne mondani apja. Furcsa volt ez a szó: Apa. Már szinte el is felejtette, hogy hogyan kell kiejteni.
     - Már megint az esőben futottunk össze - nyújtott át egy törölközőt az orvos, miután beértek a házba. - Úgy látszik, ez a mi időszakunk - mosolyodott el, s leült a lány mellé, aki haját szárítgatta. - Na hadd nézzem! - fogta meg bokáját, s vizsgáló pillantások közepette végigtapintotta. - Úgy tűnik, a szárkapocscsont nem tört el, és a két lábszárcsont közötti szalag sem szakadt el - nézett fel a lányra. - Nagy valószínűséggel csak meghúzódott - állt fel, s kiment a szobából. Mikor visszatért, kezében egy nagy fehér dobozt tartott. Lerakta a földre, és egy tekercs fehér, pólyaszerű fáslit húzott elő belőle. - Minden esetre be kell kötözni, hogy feszesen tartsa a lábad, nehogy még egyszer kibillenj, mert annak már komolyabb következményei lehetnek. No meg jobb, ha kíméled egy darabig - fűzte hozzá, miközben a lány lábára tekerte a leginkább kötszerhez hasonlítható valamit. - Ha nagyon szeretnél, elbiceghetsz az iskolába, de a tornaóra teljességgel kizárt. Ha akarod írok neked igazolást - mondta, de Sakara nem felelt. Az asztalon álló képet figyelte, melyen egy apró, fekete hajú, fekete szemű lány volt. Igazán bájosnak találta.
     - Nincs kevésbé poros képe a lányáról? - kérdezte meg üresen kongó hangon.
     - Nincs olyan sok, mint amennyit szeretnék - masszírozta nyakát az orvos. - De azért akad. Szeretnél látni egyet? - kérdezte, mire a másik csak némán bólintott. A férfi egy másik szobába ment, s visszatérve egy képet nyújtott át Sakarának. A fotón egy nem túl magas, nyakig érő fekete hajjal megáldott lány mosolygott. Nem sokat változott az évek alatt. Ugyanolyan porcelánbaba külseje volt, mint a régi képen.
     - Egy évvel fiatalabb nálad.
Narumi-sensei szemlátomást rögtön megbánta, hogy kimondta ezeket a szavakat.
     - Egy év - tűnődött a lány hangosan. - Miután anyámat és engem elhagyott, egy év elég volt, hogy bátorságot gyűjtsön a gyermekvállaláshoz - vázolta elképzelését Sakara, s semmitmondó tekintettel nyújtotta vissza a fotót. - Gyorsan ment - tette hozzá.
     - Sakara, hallgass meg! - kezdett mentegetőzésbe Kyou-sensei. - Nem volt más választásom. Szerettem anyádat. De mikor kiderült, hogy terhes, megrémültem. Fiatalok voltunk még, és még az egyetemet se fejeztem be. Nem volt rendes munkám, így nem tudtam volna miből eltartani őt és téged. A szüleim a kezdetektől fogva ellenezték a kapcsolatunkat, így az ő támogatásukra sem tudtam hagyatkozni. - Szavai esdeklően hatottak. - Tudom, hogy mennyire gyáva ember vagyok. Nem olyan, mint Takeru, vagy Gin. Ők mások. Ők erősek.
     - Nem kell magyarázkodnia - vonta meg a vállát a lány. - Elhiszem, hogy megrémült. Habár... Az anyám is félhetett - kockáztatta meg. - De nem érdekes. Ne firtassuk a múltat! Már úgy is elmúlt.
     - Annyi kérdésem volna - fordult hozzá apja. - Milyen életetek volt? Hogy van Natsue? Boldog voltál? Ő boldog? Megházasodott később? - faggatta mit sem tudva.
Sakara csak lehajtotta tekintetét, s egy nagyot sóhajtott. Boldogság... Ez már megint milyen szó? Kellene egy értelmező szótár.
     - Sosem voltunk boldogok - válaszolta semleges hangon, miközben vizes zokniját figyelte. - Ő... Mármint anya... Az elején megpróbált helytállni, de nem ment. Egyedül volt. Talán nem is hibáztathatom. Az életünk csupa kudarcból és fájdalomból állt. Nem házasodott meg - tette hozzá, s szándékosan nem ejtett szót Habakéról. - És ma sem hinném, hogy boldog. De nem tudom, rég nem láttam.
     - Hogy-hogy? - lepődött meg az orvos.
     - Nem volt jó a kapcsolatunk - mondta a lány. - Pár hónapja elköltöztem otthonról.
     - És most kivel élsz? - döbbent le a férfi.
     - A nagymamámmal - érkezett az egyszerű válasz.
     - Az hogyan lehetséges? Tudtommal Natsuénak régen meghaltak a szülei.
     - Na és? Mit számít a vérkötelék? - vonta kérdőre Sakara, s apja szemeibe nézett. Melegséget árasztott az a barna szempár a fekete szemüveg mögül. - Momo-baa-channal jól megvagyunk - fordította el tekintetét. - Ő igazi színésznő. És mellesleg nagyon okos asszony. Sokat tanulok tőle.
     - Akkor... Feltétlenül meg kell ismernem. - mosolyodott el bátorítóan Kyou-sensei.
     - Nem, nem kell - emelte fel a hangját a másik. - Nem kell, hogy része legyen az életemnek. Eddig is jól megvoltam egyedül, ezután sem kell engem félteni. Jó lesz így - hangja ismét elhalkult, s szemére kiült a szomorúság. Annyira hiányzott neki Yokomizo, hogy majdnem sírva fakadt, de ezúttal képes volt türtőztetni érzelmeit. Mégiscsak hatott rá Aka-san tanítása. Vagy... Az is lehet, hogy csak kezdett felnőni.
     - De én az akarok lenni! - fordult hozzá Narumi-sensei. - Része akarok lenni az életednek.
     - Miért? - csattant fel a lány. - Hisz korábban egyértelműen elutasított, most miért gondolja másképp?
     - Mondtam neked, hogy én csak egy vén szamár vagyok - mosolyodott el önostorozó tekintettel a férfi, majd megfogta lánya kezét. - De néha a szamarak is tanulnak egy s mást.
     Mikor elbúcsúztak, a lány különös melegséget érzett szívében.
     - Biztos, hogy ne vigyelek haza? - kérdezte meg harmadjára az orvos, ám Sakara ezúttal is csak legyintett. - Akkor remélem, hamarosan beszélünk még! Vigyázz a bokádra! - szólt utána az orvos. - Ja és kérlek! Ha lehet, ezentúl csak a keresztnevemen szólíts, és nyugodtan tegezz! - tette hozzá. - Örülnék, ha találkoznál Rikával.
     Sakara megállt a kapu előtt, s visszanézett.
     - Mivel ő a testvérem - mondta alig hallhatóan. - Talán egyszer beugrom egy teára - fűzte hozzá, egy halvány mosolyt eresztve szájára, s kibicegett. Az eső már alig szemerkélt, majd pár perc elteltével, lassan de biztosan elállt. Kisütött a nap.

     Már este tíz volt, amikor végre hazatért a munkából, s így is örülhetett főnöke jóhiszeműségének, hogy nem rúgta ki, amiért vagy fél órát késett. Sajnos mindennel késésben volt, hisz alig bírt sajgó lábára állni. Egy étteremben dolgozott minden kedden, szerdán és pénteken, iskola után.
     - Kedveském, hát megjöttél végre? - robogott elé botjával Momo-nagymama, mikor belépett a bejárati ajtón. - Már azt hittem, hogy martalócok foglyul ejtettek, hogy ennyit késtél - morogta. Nemrég felgyógyult sérüléséből, s visszanyerte régi erejét.
      - Sajnálom, volt egy kis balesetem - vette le a kabátját a lány, s a fürdőbe bicegett. - Elestem, és meghúzódott a bokám - magyarázta.
     - Jaj Drágám, és jól vagy? - kérdezte Aka-san aggódva, elővéve az édes kis nagyi formáját.
     - Persze - válaszolta Sakara. - Már orvos is látta - fűzte hozzá, s visszagondolt az apjával folytatott beszélgetésre. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Narumi-sensei tényleg az élete részévé akar válni.
     - A jóképű orvos palánta barátod is megvizsgálhatta volna a lábad - morogta Momo-baa-chan, elővéve szokásos témáját. Naponta felhozta az ügyet.
     - Jaj, ne kezd már megint! - vetette le magát a kanapára a lány. - Ezt már ezerszer megbeszéltük. Yokomizo-kunnal szakítottunk. Már két hónapja, ha nem tűnt volna fel.
     - De feltűnt, Kedvesem. Te szakítottál vele, most mégis szenvedsz. Látom a szemedben, ne próbáld átejteni a tapasztalt vén rókát! - vette fel legalább egymillió dioptriás szemüvegét az öreg hölgy, s azon keresztül vizsgálgatta lakótársát. - Olyan vagy számomra, mint egy nyitott könyv. Itt mindenkit átverhetsz, de engem nem! Hallod? Engem soha!
     - Jó-jó! - hagyta rá Sakara. - De nagymama, látod, hogy ő se keresett engem - mondta, s elgondolkozott. Ha Gin még szeretné, biztosan hetekkel ezelőtt megkereste volna. De nem tette. Nem mintha ezért mérges lenne rá, hiszen épp ő kérte tőle, hogy ne keresse soha többé. Most valahogy mégis fájt.

Másnap reggel, az iskolába menet, összefutott Aoyamával. A fiú kívülről még mindig egy fikarcnyit sem változott, talán csak a haja nőtt meg egy kicsit, ám belülről egészen elképesztő átalakuláson ment keresztül. Az utóbbi időben sokat beszélgettek, mert különös véletlenek folytán elég gyakran találkoztak. Harasawa már nem próbálta bántani a lányt, mondhatni egész jó barátok lettek.
     - Még mindig Gin miatt pityeregsz? - kiáltott a lány után, mire az megállt.
     - Aoyama-kun! Mi szél hozott erre? - várta be a fiút, s együtt továbbindultak az iskola felé.
     - Semmi, csak gondoltam megnézem, hogy van az én szerencsétlen lúzerem - gúnyolódott, de hangján érezni lehetett, hogy nem gondolja komolyan.
     - Nos, ha csak ezért jöttél, ki kell, hogy ábrándítsalak - nevetett Sakara. - Tökéletesen jól vagyok.
     - Hazug! - bökte meg őt a másik. - Látom rajtad, hogy mindent a pokolba kívánsz. Még mindig nem tudtad elfelejteni Yokomizót? - kérdezte.
     - Dehogynem!
     - Már megint hazudsz!
     - Akkor miért kérdezed? Hisz úgyis tudod a választ - vonta meg a vállát Sakara.
     - A te szádból akartam hallani - érkezett a válasz.
Pár percig csak némán ballagtak egymás mellett, majd ismét Aoyama szólalt meg:
     - Ha ennyire szereted, akkor miért nem keresed meg és mondod el neki? - kérdezte.
     - Te ezt nem értheted - magyarázta a lány. - Nem Yokomizo-kun tehet róla. Minden az én hibám.
     - Fogalmam sincs, miről beszélsz - csóválta a fejét Harasawa. - Gin állati nagy balek, hogy elenged egy ilyen lányt - jelentette ki, s mintha arca egy leheletnyi árnyalattal pirosabb lett volna szavai nyomán.
     - Te tudsz ilyen kedves is lenni? - döbbent le Sakara, és eleresztett egy vigyort, ami láthatóan egy kicsit zavarba hozta a fiút.
     - Én nagyon kedves tudok lenni a lányokkal - kacsintott vissza rá. - Ha érted, mire gondolok.
     - Perverz disznó! - ütötte meg Aoyama vállát a lány.
     - Rossz az, aki rosszra gondol.
     - Mi? Mégis mire? Látod? Már megint te fantáziálsz, nem én.
     - Az előbb perverz disznóztál le, te tökfej!
     - Mert az vagy.
     - Valld be, hogy kívánsz engem!
     - Egy jó nagy pofont kívánok a fejedre.
Erre mindketten elnevették magukat. A lány észre se vette, hogy még egy barátja lett hirtelen.

     Az tanítás eseménytelenül, mondhatni unalmasan telt. Mily meglepő. Illetve talán volt egy jó pillanata a napnak, amikor Kimiko megjelent, egy hatalmas, krumpli méretű kötéssel az orrán. Na az igazán pompás rész volt az osztály majdnem minden tagjának. Az órák végeztével Sakara ismét a tetőre ment, ahogy az utóbbi időben elég gyakran. Bár igaz, hogy rossz emlékek is fűzték a helyhez, többnyire boldog pillanatok jutottak eszébe, ha ott volt. Mint, amikor Gin megmentette, és ráesett. Na jó, az elég kellemetlen élmény volt.
     - Jó nehéz lehettem... Milyen kínos... - motyogta elpirulva, majd kicsapta a tetőlépcső ajtaját. Kilépve lágy szél cirógatta meg az arcát, s haját finoman verdeste. Még a nap is sütött, bár viharfelhők gyülekeztek az égen.
Ilyenkor, mikor egyedül ücsöröghetett, végig tudta gondolni, hogy mi folyik körülötte.
     Egy fél óra elteltével az eső cseperegni kezdett, majd egyre jobban esett, ám ez Sakarát nem zavarta. Az elmúlt pár napban annyiszor megázott már, hogy egészen hozzászokott.
     - Azért néha hozhatnék egy esernyőt - jegyezte meg hangosan, s felállt. Még mindig fáj a bokám - állapította meg gondolatban, s óvatosan a tetőperemhez bicegett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felállt a tetőpárkányára, s kitárta karjait. Olyan fenséges érzés volt számára amint az egyre erősödő szél befújt ruhája alá, a haját a magasba kapta szabaddá téve nyakát, mintha minden kötéltől megszabadult volna. Csak ő volt egyes egyedül a világon. Majdhogynem érezte, amint szárnyai nőnek, és másra se vágyott, csak, hogy kibonthassa a fehér tollak sokaságát. Kitárni, hogy igazán szabadnak érezhesse magát, és repülni. Repülni olyan magasra, ahonnan már minden jelentéktelen pöttynek látszik csak a földön. Bár megtehette volna. Úgy érezte, hogy a fák őt szólongatják, hogy a szél az ő nevét kiáltja. Hívják, hogy legyen velük! A süvítő világmindenség kínjai elhalkultak körülötte, csak az ő neve csengett fel a zörgő levelek között, s feltört egészen az égig. Mennyi csoda történt. Sakara óvatosan lemászott a tetőperemről, majd megfogta táskáját, s vállára vetette. Lesétált a tetőlépcsőn, keresztül a folyosókon, s közben hallgatta lépteinek tompa zaját, az üresnek tűnő épületben. A kijárathoz érve felcsapta a tölgyfaajtót, s nevetve lépett ki az udvarra. A felhők kezdtek elvonulni.

17. Fejezet

17. ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ

       - Jellemző - mordult fel Sakara, miközben a kórház folyosóin caplatott. Miután elrohant, fél óra városbéli kutyagolás elteltével vette észre, hogy nincs meg a táskája. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, a tizenkettes kórteremben hagyta. Nem nagy lelkesedéssel tért vissza, és kicsit tartott is attól, hogy összefut egy ismerőssel, mert úgy érezte, most senkivel se tudna normálisan társalogni. Szinte hihetetlen volt, hogy ezen a napon megtalálta az apját, és el is vesztette. Furcsa érzés volt. Azt hitte, sokkal jobban megviseli majd a dolog, ám igazából csak fáradtság környékezte meg. Mintha egy évekig tartó, hosszú utazás most ért volna véget. És talán ez az egész dolog nem is volt haszontalan. Most, hogy saját fülével hallotta Narumi-sensei szavait, egy leheletnyivel jobban megértette anyját. Persze arra továbbra sincs mentsége a nőnek, hogy miért keserítette meg az ő életét, de már nem utálta annyira. Neki is nehéz lehetett, hisz mikor teherbe esett, magára hagyták. Így belegondolva ez borzalmas tett volt az orvos részéről: Magára hagyott egy nőt a legsebezhetőbb állapotában. Egy gyerekkel a szíve alatt. Talán én sem bírtam volna ki a helyében - gondolta Sakara, s egy nagyot sóhajtott. Igaz így nem csak egy apát vesztett el azon a napon, hanem egy anyát is. Ahogy telt-múlt az idő, Natsue egyre jobban megkeseredett, s elzárkózott a való világ elől. De talán még minden rossz visszafordítható lett volna, ha nem jön valaki... Habake. Vele kezdődött minden és vele is ért véget. Sakara visszagondolt arra a bal horogra, amit Yokomizo bemosott álapjának, s akaratlanul is elnevette magát. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy órája tudta meg, hogy az apjának sem kell, és már nevet. Mintha nem is ő lenne, hanem valaki más, egy sokkal erősebb személy. Furcsa, hogy az emberek mennyit változnak ilyen rövid idő alatt, és észre sem veszik. Sebesen szedte a szürke lépcsőfokokat, mivel nem volt kedve a liftre várni, és egyébként is jól esett neki egy kis mozgás, hogy kiszellőztethesse a fejét. Bár korában sosem választotta ezt az útvonalat, most mégis olyan ismerősnek tűnt számára. Beletelt jó néhány percbe, amíg el tudta hessegetni összefüggéstelen gondolatait. Mikor felért a kardiológiára, egyből a tizenkettes kórterem felé vette az irányt. Olyan volt már számára ez az épületszárny, mintha az otthona lenne. Sok ismerőse volt, többek között gyerekek, akikkel néha játszani szokott, de már elég jól ismerte a kis betegek szüleit is. Mind-mind kedves emberek voltak, akikkel szívesen elbeszélgetett. Mikor elért a tizenkettes számmal fémjelzett ajtóhoz megállt, s fülelt. Mivel nem hallott hangokat, benyitott, hogy megkeresse táskáját. Egészen besötétedett addigra és nem találta a villanykapcsolót, így az ég alján pihenő, vöröslő nap utolsó fénysugaraival kellett beérnie. Mikor beljebb lépett pár lépést, nagy meglepetés érte. Bal oldalt Yokomizo állt kezében a keresett tárggyal. Hátát a falnak vetve, karba tett kézzel figyelte az érkező lányt, tekintete nyugodt volt. Ezúttal is feltűnően önelégült képet vágott. Lassan lecsukta szemeit. Sötét szempillái márvány sima bőrét súrolták, olyan hosszúak voltak.  

       - Yokomizo-kun! - kerekedett el Sakara szeme. Nem számított arra, hogy még itt lesz. - Hát te mit keresel még itt? - érdeklődött meglepetten.

       - Téged vártalak - vetette oda Gin, még mindig a falnak dőlve. - Itt a táskád - nyújtotta oda a másiknak a tárgyat.

       - Köszönöm - vette át a lány, majd leült az egyik ágyra. Kínos csönd ereszkedett kettejük közé, mindketten néma hallgatásba burkolóztak. Furcsa volt. Pár hónappal ezelőtt egy hasonló teremben (vagy talán pont ugyanebben) vetette fel az alku lehetőségét a fiú. Sakara még emlékezett rá, hogy akkor bármit megadott volna, hogy elszökhessen. Most egészen másként érzett.

       - Jól vagy? - kérdezte meg Gin, akinek az egyre elhaló napsugarak már csak sötét sziluettjét rajzolták meg.

       - Jól vagyok - felelte a lány a lehető legnyugodtabb hangon. - Épp arra gondoltam, mikor azon a reggelen elhoztál ide - folytatta, s kitekintett az ablakon. A távolban felsejlett a Higasijama hegy, amit az iskola tetejéről is lehetett látni.

       - Most inkább ne hozakodjunk elő a múlttal! - javasolta a másik könnyed hangon, még mindig karba tett kézzel.

       - Na és miért ne? - vonta kérdőre a lány, s elterült a kórházi ágyon. Úgy nézve még szebb volt a napnyugta.

       - Egyszerűen nincs kedvem felhánytorgatni - hallatszott Gin hangja. - Épp elég volt egyszer átélni. - Szavai élesen csengtek.

       - Nem igazán értem, mire gondolsz.

Yokomizo felsóhajtott.

       - Az idegeimet teljesen tönkre vágta az az időszak.

       - A te idegeidet? - kuncogott a lány. - Ezt elég nehezen tudom elképzelni.

Gin most már kifejezetten mérgesnek tűnt.

       - Azt hiszed, csak te érezted rosszul magad? Szerinted nekem milyen érzés volt, hogy álnok cselekkel és taktikákkal kellett magamhoz láncolnom azt, akit szeretek?

       - Most rám gondolsz? - vonta fel a szemöldökét Sakara.

       - Nem, a Dalai Lámára, idióta. Mégis kire gondolnék?

       - Nem tudom, csak meglepődtem - szabadkozott a lány. Nagyon megilletődött attól, amit a másik mondott. Yokomizo egyre több módon mutatta ki érzelmit.

       - Biztos, hogy jól vagy? - érkezett a kérdés pár pillanat elteltével, mire a lány csak bólogatott. Az persze túlzás lett volna, hogy boldog volt, de nem érezte olyan rosszul magát. A vártnál sokkal nyugodtabb volt. Mintha a lelke mélyén mindig is tudta volna, hogy ez fog történni, hogy az apja eltaszítja. Már régen felkészült rá, így nem fájt igazán. Olyan ez, mint amikor egy kötéltáncos tudja, hogy így is, úgy is le fog zuhanni a mélybe, szóval jó előre kifeszíti a hálót maga alá, és nem fáj majd az esés annyira. Csak a tudat fáj, hogy lezuhant. 

Pár perc hallgatás után Gin szólalt meg ismét:

       - Erősebb vagy, mint amit vártam - vonta le a következtetést elismerő hangon, mire Sakara felpattant az ágyról.

       - Még szép, hogy erősebb vagyok! - bökte meg mutatóujjával a fiú mellkasát, akinek egy alig észrevehető mosolyra húzódott szája. Ez a mosoly kicsit gúnyos volt, kicsit elégedett, de mindenekelőtt teljesen őszinte. Ez tehát történelmi pillanat volt, ha mindehhez hozzáadjuk, hogy elég ritkán mosolyog.

       - Egyébként szerintem csak idő kell Naruminak, és meg fog keresni téged - szögezte le Yokomizo, majd végre ellépett a faltól, így közte és a másik között egy fél méter távolság se lehetett. - Véleményem szerint csak meg volt zavarodva, akár csak te. De idővel rájön majd arra, hogy mi a helyes út.

       - Lehet - vonta meg a vállát a lány. - Bár... igazából a jövőnek ez a része már nem is annyira érdekel. Előttem áll még, bizonytalan, és túlságosan áttetsző. Talán nem is látom meg soha. Mi van, ha nem is létezik? Úgysem kell senki más rajtad kívül. Amíg itt vagy, én boldog vagyok. Szóval ha egyszer úgy döntesz, hogy elhagysz, akkor remélem, majd veled mehetek - viccelődött, és megfogta a másik kezét, majd felnézett a szürke szempárba, amely olyan volt, mint a beborult nyári ég.

       - Ne mondj ilyeneket! - tiltakozott Yokomizo.

       - Miért? Szerinted örökké együtt maradunk? - kérdezte a lány.

A fiú nyugodt hangon válaszolt:

       - Az idők végtelen folyásáig.

       - És az mennyi idő? - érdeklődött a másik, és megölelte őt, mintha attól félne, hogy a végtelen már csak mindössze három percig tart: egy perc öröm, egy perc a boldogság, és egy perc búcsú.

Gin szokatlanul szorosan karolta át.

       - Az még nagyon sok idő - válaszolta halkan.

~ Egy hónappal később ~

       - Nana, ne mozogj, mert nem tudom megcsinálni a hajad! - intette le Sakara a kislányt, aki egyszerűen képtelen volt egy helyben ülni. Már vagy fél órája három fehér gyöngyöt próbált a lány Nana rakoncátlan, aranybarna tincsei közé rakni, de ez roppant nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy két percenként futottak egy kört a szobában. - Várj, már csak egy kell! - kiáltott Sakara, s a kislány után kapott, aki úgy tűnt a fejébe vette, hogy amennyire csak lehet, megnehezíti a dolgát.

       - Kapj el! - csicseregte, s addig nem állt meg, míg a lány fel nem kapta a földről.

       - Ha nem maradsz veszteg, akkor erőszakos módszerekhez kell folyamodnom! - fenyegetőzött Sakara.

       - Igen? Mire gondolsz? - nevetett a másik vékonyka hangján.

       - Nem is tudom, mondjuk halálra csikizés? - fontolgatta a lány, mire mindketten nevetésbe törtek ki. Még öt perc párharc elteltével a harmadik hajdísz is a helyére került, noha nem volt rá garancia, hogy a nap végére is ott lesz. - Kész - jelentette ki Sakara, s egy tükröt nyomott a kislány kezébe. - Hogy tetszik? Szerintem nagyon csinos lettél - mosolyodott el.

       - A hajam tetszik, de minek kell ez a hülye ruha? - panaszkodott Nana, s a levegőbe emelgette karjait, mintha egy madár lenne, aki épp repülni próbál.

     Egy halvány rózsaszín Yukatát viselt, melyet élénkebb rózsaszín és halványkék virágok tarkítottak. A tradicionális nyári ruhával úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Kiemelte pirospozsgás arcát, szürkéllő szemeit, egyszóval gyönyörűen festett benne, több szóval pedig állatian aranyosan nézett ki.

       - Azért kell viselned, mert ma ünnep van és vásárban mindenki ilyet fog hordani - magyarázta Sakara.

     Augusztus eleje volt, s aznap tartották Japánban a Két Csillag ünnepét. Ezen a napon az Altair és Vega - melyek látszólagosan távol estek egymástól -, nagyon közel vannak. Úgy tartották, hogy mikor a két csillag ilyen közel van, a kívánságok, melyeket bambuszfákra aggatnak ki, beteljesülnek. A városban hatalmas vásárt rendeztek az ünnep tiszteletére, melyre rengetegen készültek elmenni. Takeru-senseiék is nagyban készülődtek már, s Sakarára hárult az a megtisztelő feladat, hogy felkészítse Nana-chant, ami vakmerő mutatványnak bizonyult.

     Hirtelen Haruka-san lépett be a szobába, kezében egy nagy fehér dobozzal, melyet lerakott az ágyra. Mikor megpillantotta lányát, kezeit szájához kapta, s ámulva nézte őt.

       - Szívem, hogy te milyen csodaszép lettél! - örvendezett. - Fordulj körbe! Na mi lesz! Fordulj! - nevetett, s elgyönyörködött a látványban. - Sakara drágám, hogy sikerült ilyen gyorsan belekényszerítened a ruhába? - nézett a megkínzott stylistra sugárzó szemekkel.

       - Hát... nem volt olyan nehéz - hazudott a lány szemrebbenés nélkül, s közben gondolatban megbotránkozott az "ilyen gyorsan" kijelentésen, hisz majdnem három órán keresztül küzdöttek. Ha ez gyorsnak számít, akkor mi a lassú?

       - Nagyon helyes - bólintott a nő, s az ágy felé nyúlt, az imént behozott dobozért. - Elvégre neked is fel kell még öltöznöd - nyomta Sakara kezébe a csomagot. - Jobb lesz, ha sietünk, mert mindjárt besötétedik.

       - Oh, nem, én nem terveztem, hogy elmegyek a vásárra, de köszönöm - szabadkozott a lány.

       - Nem? - döbbent le az asszony. - Ezt mégis, hogy érted? - Szavai meglepetten csengtek. - Gin nem mondta, hogy te is jössz velünk? - kérdezte meg gyorsan. Szemei vészesen csillogtak.

       - Nem mondta - morgott Sakara, s gondolatban a legkülönbözőbb átkokat szórta a fiúra. Úgy érezte, hogy már megint behúzták a csőbe. Ő sosem szokott ilyen családi összejövetelekre járni, hisz nincs is családja, így nem szerette az ilyesmit. Sejtette, hogy honnan fúj a szél. Nem is olyan régen (úgy másfél héttel ezelőtt) meghívták őt egy nagyobb vacsorára, ahol nem csak a szűk család vett részt, hanem távolabbi rokonok is. A lány természetesen azonnal kitalált valami kifogást, hogy miért nem tud elmenni, ám az igazi okot egyedül Yokomizo tudta.

       - Én csak zavaró tényező lennék egy ilyen partin, szóval nem hiszem, hogy érdemes lenne elmennem rá - motyogta a fiúnak, aki kérdőre vonta őt, hogy miért nem jön. - Nincs is kedvem hozzá. Ez... nem igazán az én világom.

       - Már megint miket zagyválsz? - dörrent fel Gin. - Ez egy ugyanolyan dögunalmas este lenne, mint az összes többi, szóval nem értem, hogy miért aggódsz.

       - Nem aggódom, csak tudod ez egy családi összejövetel. Semmi keresnivalóm sincs ott - makacsolta meg magát a lány. - Olyan kínos lenne az egész... Mindenki megkérdezné, hogy én miért vagyok ott és...

       - És akkor mondanád, hogy azért, mert a barátnőm vagy - magyarázta a fiú, aki kezdett kijönni a sodrából. Hát igen. Sakara már művészetté fejlesztette Yokomizo felidegesítését. Voltaképpen ő volt az egyetlen, akinek ez ilyen könnyedén ment.

       - Nem, azt nem mondom - pirult el fülig a lány.

       - És miért nem, ha egyszer ez az igazság?

       - Mert nem!

- Kifejtenéd bővebben?

       - Nem!

       Végül Sakara nyert. Kivételesen. Ám sejthette volna, hogy a másik bosszút forral. Számíthatott volna erre. Lerakta a hatalmas fehér dobozt ágyra, és lekapta a tetejét. Mikor megpillantotta, hogy mi van benne, a lélegzete is elállt. Egy hófehér Yukatát húzott elő. Olyan volt, mint egy hatalmas felhő, amely egy dobozba volt rejtve, és most engedték ki. Az anyag úgy buggyant ki onnan, mint pillekönnyű hab.

Halvány rózsaszín cseresznyevirágok mintája fonta körül a szövetet, amely csak még elragadóbbá tette a látványt. Sakara ilyen gyönyörű ruhát még sosem látott. Még a kirakatokban sem.

Mikor kezébe vette, úgy érezte, hogy az túl szép ahhoz, hogy magára öltse. Hosszú percekig csak bámulta, és próbálta elképzelni magán. Nehéz feladat volt. Mintha egy száraz faágat bársonyszalaggal vonnának be.

Révedezéséből Haruka-san ébresztette fel, aki belépett az ajtón.

       - Látom, kibontottad - mosolygott, s leült Sakara mellé az ágyra. - Én magam rendeltem. Van egy kedves ismerősöm, aki ilyen ruhákat készít egyéni kérésre, és ő csinálta. Remélem, tetszik. - Szavai olyan kedvesen csengek, hogy a lány már nem tudta hova tenni őket.

       - Ez... Gyönyörű - mondta még mindig sápítozva. - Talán már túl szép is hozzám. Én nem is tudom, hogy szabad-e felvennem, hisz annyira szép...

       - Ezt meg hogy érted? - nevetett a nő. - Hisz ez az én ajándékom neked. Majdnem egy hónapig készült, mert mindent kézzel varrtak rajta - büszkélkedett. - A virágokat is saját kezűleg festették fel rá. Pont ilyennek képzeltem el. - Ő is megigézve nézte a két réteg felhőből és három sor angyaltollból készült mennyei alkotást.

       - N-Nem állt szándékomban megbántani - szólt sietve a lány. - Csak...

       - Nincs semmi csak! Tudod minden ruha arra való, hogy viseljék őket. Ha egy ruhát soha nem vesznek fel, akkor meghal a lelke.

       - M-Micsoda? - értetlenkedett Sakara.

       - A lényeg az, hogy fel kell venned. Rám aligha lenne jó - nevette el magát. - Szeretnélek végre hozzád méltó öltözékben látni. Az az igazság - merengett el - hogy lassan az esküvői ruhádat is el kéne kezdeni megszervezni. - Az ujján számolgatni kezdett: - Három hónap a tervezés, két hónap az anyagok beszerzése. Milánóból kel hozatni mindent, kivéve a fátylat, azt inkább Párizsból érdemes. Ismerek is ott egy jó tervezőt.

       - T-Tessék?! - akadt el a lány lélegzete. - M-Mi-Micsoda?

Megrettent. Ezt most komolyan mondta Haruka-san? De hisz ez egy nagy hülyeség. Ő és Yokomizo sosem fognak összeházasodni... Ebben majdhogynem teljesen biztos volt. Még csak a gondolat is nevetséges volt, hogy Gin egyszer csak féltérdre ereszkedik, és megkéri a kezét. Haruka-san tényleg nagyon el van tévedve a valóságban. 

       - Na erről inkább majd később! Elég legyen a badarságokból! - pattant fel az ágyról Haruka-san. - Felveszed a Yukatát ha azt mondom! - parancsolta. - Nézd! - szólt, s elkezdte Sakara kusza haját igazgatni. - Szeretném, ha velünk jönnél. Sokat jelentene Takerunak és nekem. Na meg Nana is jobban élvezné a dolgot, ha ott lennél te is. És... - itt szavai alig hallhatóvá váltak. - Gin miatt is kérlek rá. Régen ez volt Okori kedvenc ünnepe. Mindig együtt írták a kívánságaikat a bambuszfákra. - Szemeiben könny csillant, ami nagyon megrázta a másikat.

       - Jó-jó, rendben! - adta meg magát. - Elmegyek, csak senki se legyen szomorú...

       - Nagyszerű! - pattant fel az ágyról a nő, s minden bánata egy pillanat alatt elpárolgott. Sakarában felmerült a gyanú, hogy ez a jelenet egy ügyes kis színjáték volt csak, hogy belemenjen a dologba, s ez roppant mód bosszantotta őt. Ebben a családban senkiben se lehet megbízni - gondolta cinikusan, ám mielőtt hangot adhatott volna véleményének, Haruka-san már felrántotta őt az ágyról.

- Gyerünk, dologra! - rikkantotta el magát. - A hajaddal kezdjük - jelentette be, s egyenesen belelökte egy székbe Sakarát, aki köpni-nyelni nem tudott a hirtelen események sorozatától. Csak annyit látott, hogy a nő felkap egy fésűt itt, három csatot ott, és mindezt olyan elszánt tekintettel, hogy az már ijesztő volt. Mikor a hajkorona elkészült, Sakara felvette a Yukatát, s mindeközben kezdte megérteni, mit érezhetett Nana-chan nemrég. Haruka-san segítségével megkötötte az obit, s mikor minden készen állt az asszony megállt egy pillanatra, és csak annyit mondott:

       - Gyönyörű vagy - szemei sugárzó örömöt árasztottak. - Egy angyal - kockáztatta meg, s kinyitotta az ajtót. Még egyszer visszatekintett a lányra, majd kiment, magára hagyva őt, miközben egy dalt dudorászott.

Sakara pár percig csak állt a szobában, majd lassan a tükör felé fordult. Ő maga is megdöbbent a látványtól, annyira megváltozott. Haja elegáns kontyba volt feltűzve, s egy fehér virág hajdísszel volt rögzítve. Liliom lehetett. Frufuja hátra volt csatolva, pedig általában mindig szabadon hagyja. A fehér, cseresznyevirágokkal díszített Yukata, a rózsaszín obival tökéletesen illett rá, mégis furcsán érezte magát benne. Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy orrával megérintette, s gyanakvóan vizsgálgatta a lányt, aki visszanézett rá dióméretű barna szemeivel. Úgy érezte, hogy az semmiféleképpen sem lehet ő. Gondolatai zavarosan kavarogtak elméjében. Egyrészt tetszett neki a látvány, másrészt kétségei támadtak. Azon tanakodott, hogy mit fog szólni Yokomizo, ha meglátja. Minél jobban belegondolt a dologba, annál kevésbé akart elmenni a vásárra. Még hogy angyal - gondolta gúnyosan, és leült az ágyra. Minden olyan bonyolult volt. Általában azon problémázik, hogy nem elég szép, ám ha egyszer tényleg szépnek érzi magát, egyből újra a régi akar lenni. Ördögi kör az egész. Ez elsősorban a gyávaságából és kishitűségéből adódik, de az is igaz, hogy tizenhat évet úgy töltött el, hogy nap mint nap ilyeneket és efféléket hallott:

Bányarém, fattyú, nyomorék, undormány, ocsmányság és a sor még oldalakig eltartana. Csoda hát, hogy kisebbségi komplexusa lett? Ezt csak tetézte, hogy Yokomizóval járt, hisz a fiú valljuk be... Igen jól nézett ki. Az iskolában minden lány eladta volna a lelkét az ördögnek, csak, hogy vele lehessen, talán egyedül Sakara volt, aki nem mormolt éjszaka szerelmi varázsigéket.

       - Szívem, indulhatunk? - lépett be a szobába Haruka-san, aki szintúgy tradicionális ruhát öltött. Bár már középkorú volt, vonásai még mindig simák voltak, csak szeme sarkában pár apró ránc árulkodott koráról. Haja elegánsan fel volt tűzve, egy padlizsán színű Yukatát viselt. - Drágám, nincs semmi baj? - kérdezte meg aggódva, a másik sápadt arcát látva. - Mitől ment el így a színed? - kérdezte meg, s táskájába nyúlt.

       - Jól... Jól vagyok, nincs semmi baj - sietett a válasszal a lány, noha még mindig rosszul érezte magát. Nem akart kimenni a szobából.

       - Akkor rendben - duruzsolta az asszony, s egy púderes dobozt húzott elő. - Azért ez nem fog ártani - mondta, majd határozott mozdulatokkal két jókora rózsaszín foltot nyomott a lány arcára. - Így ni! - mosolygott. - Mehetünk? - kérdezte meg sietve, s már húzta kifelé a másikat, aki nagyokat tüsszentett a porzó púdertől.

     Mikor a nappaliba értek, már mindenki útra készen állt. Sakara félszegen ment Haruka-san nyomában, aki úgy vonszolta be őt a szobába, mintha a legnagyobb találmánya lenne. Mikor Takeru-san meglátta őket, elkiáltotta magát meglepetésében.

       - Ejha! Sakara! Hogy te milyen szép vagy! - ámuldozott, de úgy, hogy majdnem leesett az álla. Percekig hitetlenkedve nézte őt, mintha valami egzotikus madár lenne.

       - Mondtam, hogy csodaszép lesz ebben a ruhában - büszkélkedett felesége. - Úgye, hogy jó ötlet volt megvarrattam ezt a ruhát?

       - Kö-Köszönöm... - mormolta a lány, aki nem szokott hozzá a dicsérő szavakhoz. Érezte, hogy elpirul, ám egyből arra gondolt, hogy a púderrel az arcán ez nem is lehet olyan feltűnő.

      Heves szócsata lobbant ki a családtagok között, hogy ki tud találóbb szavakat mondani Sakara szépségére, ami már kezdte nagyon zavarni a lányt. Hirtelen feltűnt Yokomizo is. Sötétkék öltözéket viselt, amely még hűvösebb aurát kölcsönzött neki. Persze nagyon jól állt rajta, de ezen nyílván senki sem lepődött meg. Gin szépsége már nem volt kuriózum, nem úgy mint Sakaráé.

A lány elméjében felrémlettek a másik szavai: Tudod, ez milyen érzés volt? Hogy jószerivel bármelyik lányt megkaphattam volna az iskolából, épp csak azt az egyet nem, amelyik tényleg érdekelt. Mintha azt mondták volna, hogy bármilyen színű ruhát felvehetek, kivéve kéket, pedig a kék a kedvenc színem. 

       Sakara arca egyenesen lángolt ettől a gondolattól, és azt kívánta bár ne kékben lenne a fiú.

Gin egy pillanatra megtorpant a lépcső tövében. Rezzenéstelen arccal bámulta a lányt, de nem lehetett leolvasni róla, hogy mit gondol. Közben Haruka-san és Takeru-sensei tovább vitatkoztak. Sakara egy darabig állta a fiú pillantását, majd szégyenkezve elfordult. Nem érezte jól magát. Úgy gondolta, Gin az egyetlen, aki nem tartja szépnek.

Mikor a fiú felocsúdott meglepetéséből, félrehajtott fejjel lépett oda hozzájuk, mintha direkt próbálna nem figyelni az eseményekre.

A lány most már határozottan kellemetlenül érezte magát.

     A vásárba a vártnál nehezebb volt eljutni, ugyanis számtalan utcát lezártak, ám mikor végre sikerült bejutniuk a forgatagba, az minden fáradalmukat kétszeresen megtérítette. Csodálatos látvány volt, a terek színes lampionokkal voltak feldíszítve, mindenütt zene szólt, és káprázatos ruhákba bújt táncosok szórakoztatták az embereket. Minden olyan volt, mint egy varázslatos meséből egy apró részlet, mindenütt csodákba botlottak a járókelők. Rengeteg ember volt, s legtöbbjük nyári Yukatát öltött, a nők kezében színes legyező pihent. A gyerekek sorban álltak a vattacukros bódé előtt vagy az ajándékos boltoknál. Egy színes forgatag volt az egész. Sakara azt sem tudta, hova nézzen, mindent látni akart. Szíve úgy döngetett, mint a dob a csodás látványtól. Észre se vette, hogy pont ugyanúgy viselkedik, mint Nana-chan, aki mindenhol megállt.

     Korábban sosem volt része ilyen élményben, hisz az ő családja másképp ünnepelt. Az ilyen napokon Habake dupla annyira leitta magát, mint általában, szóval nem volt valami szórakoztató.

     Sakara miközben Nana-channal az eladó kiscsibéket bámulta, azt vette észre, hogy Yokomizo őt figyeli, s ezt roppant kínosnak találta. Érezte, hogy kicsit ostobán viselkedik, így gyorsan felállt, és továbbment. Egyébként is még mindig fájt neki a másik lenéző hallgatása. Egyre jobban félt attól, hogy a fiú rondának találja őt. Ezt a gondolatot csak erősítette, hogy sokan megbámulták, így a hamar rossz kedve lett. Kezdte úgy érezni magát, mintha ő is csak a vásár egyik látványossága lenne. Tessék, lássák! A szörny itt vonul végig az utcákon! 

       Aztán történ valami furcsa dolog. Mikor a lány szomorú képpel nézett egy vásári táncost, aki tüzes pálcákkal dobálózott, egy vadidegen fiú lépett oda hozzá. Körülbelül annyi idős lehetett, mint ő maga, világosbarna haja és zöld szemei voltak.

       - Jól csinálja nem? - kérdezte a fiú, és a táncosra bökött. Sakara zavartan bólintott. Most meg mit akar? Talán gúnyolódni jött?

       - Tényleg jól csinálja - felelte dacosan. - De még jobban tetszene, ha kézen állna, és tűznyelés közben a himnuszt énekelné - mondta komolytalanul, mire az idegen felnevetett.

       - Vicces is vagy, nem csak szép - mondta mosolyogva. Sakara megilletődött. Komolyan most mi a frász történik? Azt mondta, hogy szép? De hisz akkor... A fiú még a telefonszámát is elkérte, ám mivel a lány nem készült fel efféle szituációkra, nem tudott semmi élelmeset kitalálni, amivel elküldheti őket.

       - Öhm... Bo... Bocsi, de most mennem kell - monda, s elfutott a tömegbe, magára hagyva megrökönyödésével az illetőt. És az este folyamán több fiú is leszólította a lányt, aki már nem tudta hova tenni a dolgot.

     Gint nézte, és próbálta a tekintetét kielemezni. A fiút ugyancsak megbámulták a lányok, de ő a legkevésbé sem törődött velük. Sokkal inkább izgatta, hogy Sakara kivel és mit beszél. Ez igazi fordulat volt. Minta most már kezdené érdekelni Sakara. Talán féltékeny lenne? - merült fel a lányban a gondolat, ám hamar elvetette. - Nem, az nem lehet - nevetett. Biztosra vette, hogy Yokomizónak valami más problémája van, de ugyanakkor nem mehetett el csak úgy amellett a tény mellett, hogy rendkívül szokatlanul viselkedett.

     Mikor már a negyedik fiú jött oda Sakarához, a hangulat kezdett igencsak leülni, amit a lány próbált oldani, kevés sikerrel.

       - Nem is értem mi ütött ezekbe - emelte fel karjait. - Talán azt hiszik, hogy valami idegenvezető vagyok - nevetett, de a helyzet csak súlyosbodott, mert a másik nem értékelte próbálkozását.

       - Befejeznéd? - vonta kérdőre a fiú, s hirtelen megállt a tömegben. - Annyira ostobán viselkedsz, hogy az már szavakkal ki nem fejezhető. Nem látsz a szemedtől? - kérdezte idegesen, s a másik értetlenkedő tekintetét látva folytatta: - Nem igaz, te aztán semmit sem változtál az évek alatt. Még mindig ugyanolyan elvakult és szerencsétlen vagy. Ha most lenne nálam egy tükör, fejbe vernélek vele - morgott, ügyet se vetve a lány hápogására.

       - Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett Sakara.

- Arról, hogy milyen gyönyörű vagy, és még csak észre sem veszed. - Hangja ellágyult egy kicsit, ami teljesen összezavarta a másikat. A lány érezte, hogy megint elpirul, s lehajtotta fejét. A fiú még sosem mondott neki ilyet, így váratlanul érte a dolog, s nem bírt megszólalni. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy számára nem is igazán számít, mások mit mondanak vagy gondolnak róla, neki csak az a fontos, hogy Yokomizónak mi a véleménye.

       - De hisz te voltál az egyetlen, aki nem szólt semmit, mikor ma meglátott - mondta, s igyekezett elkerülni a másik pillantását. - Egész este úgy éreztem, hogy rondának találsz... Mert te... - habogta hevesen - nem mondtál semmit. És nagyon megijedtem... hogy talán kínos helyzetbe hozlak ezzel a ruhával - sütötte le szemeit szomorúan. - Hisz ha neked nem tetszem, akkor nincs túl sok értelme a dolognak, nem igaz?

Egy vidámnak álcázott mosolyt erőltetett arcára, mintha csak viccelődne.

       - Mások véleménye nem igazán számít... Mert én a te barátnőd vagyok... Ugye?

Utolsó elejtett mondatán megremegtek a fiú szemei, mintha erre nem számított volna. Pár percig némán hallgatott, majd megszólalt:

       - Mégis mit kellett volna mondanom? - kérdezte. - Én mindig ilyennek látlak, szóval feleslegesnek tartottam minden szót - nyúlt Sakara kezéért szokatlan kedvességgel, s megcsókolta kézfejét. - Te vagy az én tulajdon angyalom, akire ráférne már egy szemüveg, és aki nagyon lassan bontogatja ki a szárnyait - mondta olyan lágy hangon, hogy Sakara majdnem elsírta magát. - De ha szükséged van rá... Akkor kimondom. Ha kell ezerszer is. Mert szeretném ha te is tisztában lennél a helyzettel: Gyönyörű vagy - suttogta a lány fülébe, aki megborzongott bőrét perzselő forró lehelettől. - És én is gyönyörűnek tartalak - tette hozzá a fiú, és megcsókolta Sakara nyakát. - Legszívesebben az összes férfit megölném, akik ma fel akartak szedni téged.

       - De hisz nem akartak felszedni... - tiltakozott a másik zavartan, és gyöngéden eltolta magától a fiút. - Csak úgy... idejöttek hozzám...

       - Na persze - hurrogta le Yokomizo. - Ha most az a célod, hogy féltékennyé tegyél, akkor akár be is fejezheted. Így is veszettül féltékeny vagyok már, úgyhogy nem kell fokozni a feszültséget.

       - De hisz én...

       - Talán nem ezt akartad hallani? - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Azt hiszem ezentúl jobb lesz, ha mindent kimondok, amit gondolok, különben még butaságokra következtetsz... vagy butaságot csinálsz. És én nem szeretnélek más karjaiban látni.

       - De hisz én nem akartam, hogy féltékeny legyél - magyarázta a másik. - Miért gondolsz ilyen ostobaságokra, hogy én bárki mással elmennék rajtad kívül? Furcsákat beszélsz.

       - Az lehet... - hagyta rá Gin. - Még nem éreztem korábban féltékenységet senki iránt, így nézd el nekem, hogy azt sem tudom, hogyan kell kezelni. Talán rosszul csinálom. Nem tudom, mi ilyenkor a szokás. Mennyire kell kimutatni, hogy mit érzek?

       - K-Kimutatni? - dadogott Sakara, s alig bírta palástolni, igazából mennyire boldog Gin féltékenységétől. Most az egyszer úgy érezte, hogy a fiú tényleg függ tőle, és tényleg fontos neki, és hogy rosszul érezné magát nélküle. Kicsit önző gondolatok voltak ezek, de jól esett neki ezt hallani. - Semmi alapja nincs a képzelgéseidnek - szögezte le. - De ha... valamikor tényleg valami ilyesmit éreznél... akkor azonnal gyere ide hozzám... és csókolj meg, akárhol vagyok. És akkor tudni fogod, hogy már megint csak álmodtál, mikor azt gondoltad, hogy én bárki mással képes lennék az életre - mondta halkan, fülig elpirulva. Egy perc hallgatás követte szavait, majd a fiú hirtelen cselekedett.

       - Rendben, így fogok tenni - hadarta, és olyan hevesen csókolta meg a lányt, hogy az hátratántorodott két lépést. Ajkuk vad szenvedélyben forrt össze percekig. Sakara azt a következtetést vonta le a hosszú, intenzív csókcsatából, hogy Gin tényleg a szaván fogta és azért csókolta meg így, mert rettenetesen féltékeny volt... vagy... valami másért... ami nagyon bántotta.

       - Yokomizo-kun én... - Mondani akart valami értelmeset, amikor ajkaik elváltak a hosszúra nyúlt bolondságban, de nem találták meg a szavak. A fiú még egy csókot nyomott az ajkára, majd gyorsan megjegyezte:

       - És nem gondolod, hogy itt az ideje elkezdened a keresztnevemen szólítani? - váltott témát, s visszatért cinikus, kioktató hangja. - Kezdenek nagyon irritálni ezek a formalitások...

       - Tessék? - zökkent ki álomvilágából a lány. - A ke... ke... keresztneveden? - nevetett zavartan, mert annyira megviselte még csak az ötlet felvetése is.

       - Igen, talán nem fejeztem ki elég világosan magam? - nézett rá szúrós szemekkel Yokomizo.        - Nem vagyunk már az óvodában.

       - Umm... De nem hiszem, hogy ez jó ötlet - makacsolta meg magát Sakara. - Az olyan furcsa lenne - rázta meg fejét. - Nem szeretném.

       - Az mindegy, mondd ki! - utasította a fiú rezzenéstelen arccal.

       - Nem! - tiltakozott a másik.

       - Mondd már!

       - Nem!

       - Miért?!

       - Mert nem!

       - Nem hívhatsz a vezetéknevemen örökké.

       - Dehogynem.

Az este hátralevő részét veszekedéssel töltötték. Sakara egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy a fiút ezentúl a keresztnevén hívja, olyan furcsán érezte magát, ha csak megpróbálta is. Minden kísérlete kudarcba fulladt.

       - Ggg... Ggg... Gii... Gin-kun? - próbálkozott már ezredszerre, természetesen ezúttal is sikertelenül.

       - Nem! - dörrent rá Yokomizo. - Csak annyit mondj, hogy Gin!

       - Úgy nem megy! - kiáltott vissza a lány, amivel persze csak még jobban felpaprikázta a hangulatot.

A napok csendesen teltek, s az iskola kezdete vészesen közeledett. A lány egészen furcsán érezte magát, mikor ismét kezébe vette egyenruháját, hisz annyi sok minden jutott róla eszébe. Az új ruhakölteményt még abból a pénzből vette, melyet Yokomizo adott neki különös kapcsolatuk kezdetekor. Mennyi minden történt azóta, szinte minden megváltozott. Nehéz volt belegondolni, hogy mikor elkezdődik az új tanév, Yokomizo már nem lesz ott, ugyanis ő már az egyetemen fogja koptatni a padot. A lány egyre többet gondolkozott azon, amit a fiú mondott neki, hogy örökké együtt maradnak. Ő tudta, hogy ez nem így lesz. Az örökké túl nagy szó. Tudta, hogy egyszer el fognak válni, és akkor nem mehet majd a fiú után. Azt is tudta, hogy ez az idő már nincs is olyan messze. Túl nagy boldogságot érzett. Túl közel került egy fiúhoz, akit mindennél jobban szeretett. Yokomizo még nem érezte a befejezést, de a lány már hallotta a búcsúdalt. Minden egyes érintésében érezte, hogy hamarosan itt a vége. Tudta, mert azok a bizonyos érintések egyre többet jelentettek... Már nem csak szerelmük szárnypróbálgatásai voltak, hanem már... maguk voltak a szerelem. Egy örökké tartó vonzalom elmúló pillanatai. Mikor a csók már nem csak csók volt, hanem tüzes szikra, amely egy szempillantás alatt lángralobbanthatja a felhorgadó vágyakat, melyek sosem teljesülhetnének be. A boldogság olyan távol volt már. Yokomizo már nem csak egy fiú volt, hanem egy férfi. És épp ez volt baj. Mert Sakara tudta, hogy ő örökké csak egy kislány marad mellette.

     - Nem maradsz itt? - kérdezte tőle a fiú, amikor Sakara náluk volt egy délután.

     - A szobádban? - kérdezte a másik, és elmosolyodott. Épp csak hogy látható volt abban a mosolyban a szomorúság.

     - Itt velem - mondta Yokomizo.

A lány pár pillanatig vonakodott, majd úgy döntött, marad még egy kicsit. Leült Gin mellé az ágyba. A fiú a falnak vetette hátát, és szorosan átkarolta őt. Sakara a mellkasán pihentette fejét, és némán hallgatott. Tudta jól, hogy ez már egy férfi mellkasa, s lassan behunyta szemeit rajta. Ki akarta élvezni ezt az utolsó alkalmat, amikor így lehetnek együtt, anélkül, hogy félnie kéne valamitől. A másik sem szólalt meg, csak ültek csendesen az ágyban. Szomorú... volt.... az a pillanat. Mivel lassan véget ért a nyár, ideje volt elkezdeni azon gondolkodni, hogy Sakara ezentúl hogyan oldja meg a lakbér fizetését, hisz munkája a cukrászdában csak a szünet végéig tart. Nem tudta még, hogy mi lesz, csak abban az egyben volt biztos, hogy egyedül fogja megoldani, Gin segítsége nélkül. Ezen felül, úgy tűnt, gondjainak tárháza végtelen. Állandó fejfájások gyötörték, de ezt eltitkolta Yokomizo elől, mert nem akart semmiféle vizsgálatot. Tudta, hogy a fiú egyből a kórházba vinné. De ez még nem volt minden. Egy nap meghallotta azt a bizonyos búcsúdalt felettük, s ez azt jelentette, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, s az örökké hamarosan elketyeg kettejük felett. Kezdte úgy érezni, hogy elveszti teste felett az irányítást, mert néha olyan dolgokat tett, amiket nem akart. Egyszer, mikor a fiúval csókolózott, egy ijesztő érzés tört rá, és ellökte magától a másikat. Úgy érezte, Gin minél jobban közeledik hozzá, teste annál koordinálatlanabb lesz. Tudta jól, hogy ez miért van. Ez már a búcsúdal. Csak amiatt van. A csók már nem csók volt, hanem a vágy, amit éreztek egymás iránt. Mikor Sakara már harmadszorra taszította el magától Yokomizót, a fiú is szóvá tette a dolgot:

     - Nem akarok erőszakosnak tűnni, de kicsit kezd bosszantani a viselkedésed. Mégis mi a baj? - kérdezte meg, s elővette vizsgáló, orvosi tekintetét. - Nem érzed jól magad? - tette fel a kérdést, s hangjában mintha egy csepp aggódás is ott lett volna.

     - De, jól vagyok - sietett a válasszal a lány, ám ez egy jókora hazugság volt. Fizikailag és szellemileg is rosszul érezte magát, csak épp nem akarta saját bajával elvonni Gin figyelmét, akinek hamarosan az egyetemre kell koncentrálnia.

     - Most hinnem kéne neked? - kérdezte meg cinikusan a másik. - Csak mert semmiféleképpen sem akarok liliomtipró lenni.

Szavaiban ott rejtezett a szokásos, enyhén gúnyos mögöttes tartalom.

     - Most bosszantani akarsz ezzel a liliomtiprós dumával? - sziszegte villogó szemekkel Sakara. A választ gyorsabban megkapta, mint azt hitte volna.

     - Szeretlek - vágta oda neki Gin komoly tekintettel. - És mint azt már mondtam, gyönyörűnek talállak. Csak azért ismétlem önmagam, hogy abban is biztos legyél, hogy csak téged akarlak, senki mást. Szóval mikor azt kérdezed, hogy csak bosszantani akarlak-e... Hát nem tudom. Szerinted? - érkezett a kitérő válasz, de valami nagyon furcsa hangsúllyal.

     - Ahogy ismerlek, bizonyára - mordult rá a lány, s közben komolyan elgondolkozott. Bár nem mutatta ki, de ő is meghallotta a fiú szavaiban azt a furcsa hangszínt. Lehet, hogy mégsem bosszantásról van szó? Talán... Ő már tényleg elért oda, hogy ők ketten... Hirtelen megijedt. Eddig semmi probléma nem volt kettejük között, ám most, hogy komolyabbra fordult a kapcsolatuk, mintha aktiválódott volna valamiféle védekező mechanizmus benne, ami nem engedte magához közel a fiút. A helyzet súlyosságát csak akkor ismerte fel igazán, amikor arra lett figyelmes, hogy tart Yokomizo érintésétől. Nem értette, hogy mitől lehet ez, hisz ha józan ésszel végiggondolt mindent, rá kellett jönnie, hogy Gin mellett van a lehető legnagyobb biztonságban. Nem tudta elképzelni, hogy a fiú ártson neki, mégis reflexszerűen eltaszította magától bizonyos időközönként. És mindeközben sejtette, hogy Gin már szeretne többet is tőle, nem csak csókokat... Soha egyetlen szóval sem említette ezt, de Sakara érezte. Néha Yokomizo keze egészen eltévedt a lány testén, aki alig vette észre, de már félt ezektől az elkóborolt mozdulatoktól. Egy idő után már nem mert többet befeküdni az ágyba mellé, mert attól tartott, hogy azok a "felhorgadó vágyak" egyszer csak előtörnek. Nem akart odáig eljutni, hogy vissza kelljen utasítania a fiút, hogy el kelljen löknie magától a szerelmét, amit ezüsttálcán kínál fel neki. Nem akarta őt ezzel megalázni. Pedig tudta, hogy ez lesz. Ő előre megmondta, hogy ilyen csúfos véget ér majd kettejük története. De akkor sem fogja a sárba tiporni Gin érzéseit, és nem fogja megalázó helyzetbe hozni őt. Már hetek óta attól rettegett, hogy mi lesz... ha... Gin egyszer úgy ér majd hozzá, mint egy férfi a nőhöz... És esetleg szeretkezni akar vele. Pedig Sakara nem volt más, csak egy lány. Nem tudott neki mást nyújtani, csak a naiv gyermeki szerelmet. Mint nő... nem ért egy fabatkát sem. Ha Yokomizo egyszer le akar majd vele feküdni, vissza kell őt utasítania. De ennél rosszabbat nem is tehetne vele... így hát úgy döntött, hogy még mielőtt fájdalmat okozna annak, akit szeret, kitépi ezeket a vágyakat kettejük szívéből. És végleg elbúcsúzik. Elmondja az igazságot. És a dal majd szép lassan elhalkul... Üres csöndességet hagyva maga után.  Bár Yokomizo nem szólt semmit, látszott, hogy neki is feltűnt a dolog, hogy Sakara kezd eltávolodni tőle. A lány kereste a kérdésekre a válaszokat, ám mindig ugyanarra jutott. Ugyanaz a sötét titok került elő szívében, amit képtelen volt elfelejteni. De... Nem is volt csoda. Az ember nem felejt el olyan dolgokat, mint ami vele történt. Egy esős nyárvégi délutánon, mikor a lány ismét Yokomizóéknál vendégeskedett, felment a fiú szobájába. Gin éppen egy könyvet olvasott, s Sakara nem akarta megzavarni, ezért csak halkan lépett be hozzá és leült az ágyra. Hosszú percekig ücsörgött, végül a másik törte meg a hallgatást.

     - Szeretnél valamit mondani? - tudakolta, s feltekintett olvasmányából.

     - Igen, de nem akarlak zavarni. Majd elmondom, ha befejezted - érkezett a válasz.

     - Azt nem hinném. Ez a könyv vagy hétszáz oldalas - csipkelődött a fiú, majd letette asztalára a szóban forgó tárgyat. - Mit szeretnél mondani? - érdeklődött unott hangon.

     - Nos... - kezdett bele a lány tétován. Nem igazán tudta, hogyan fogjon bele mondókájába. - Van valami, amit talán tudnod kéne - folytatta.

     - Éspedig? - vonta kérdőre a másik, gyanakvó szemekkel.

     - Még sosem beszéltem erről... És te nem is feszegetted a témát, de szerintem fontos, hogy tudd... - Szavai egyre erőtlenebbé váltak. - Azon a napon, amikor öngyilkos akartam lenni, történt velem valami - mondta alig hallhatóan. - Valami, amit most szeretnék elmondani neked… Kérlek hallgass végig! És... Miután befejeztem... - üvegesedtek el szemei. - Szakítsunk!

16. Fejezet

16. Fejezet - Kezdet 2/2    

  Másnap Yokomizo és Sakara a kórházba tartottak. A lány mindig, mikor tehette, elkísérte a másikat, mert ő maga is szeretett ott időzni. Gyakran meglátogatta a gyermekkardiológián tartózkodó betegeket. Sokszor jutott még eszébe Ishiki-kun is. Néha mikor belépett a nyolcas számmal fémjelzett terembe, hosszú ideig kereste a fiút, de egyik ágyban sem találta. Végül minden alkalommal rá kellett jönnie, hogy értelmetlen perceket töltött el. Egy nap, mikor épp Ginnel veszekedett azon, hogy dolgozik, dühében otthagyta a fiút, és a kórháznak olyan részére keveredett, ahol még csak egyetlen egyszer járt korábban.
     - Nem értem, minek pazarolod az idődet arra az értelmetlen munkára, amikor mondtam, hogy nem kell visszafizetned a pénzt! - vetette oda neki Yokomizo, s már sokadjára nyitott vitát a témáról.
Sakara hiába próbálkozott, képtelen volt megértetni vele, hogy lelkiismereti okokból muszáj megadnia a tartozását, na meg a lakbért is fizetni kell valamiből. Arról hallani sem akart többé, hogy a fiú helyette fizessen valamit, és ez csak feszültségeket vont kettejük közé. A lány nem akarta, hogy ismét úgy viselkedjenek, mint mikor az alku alatt álltak.
Nem volt kedve tovább veszekedni Ginnel, így otthagyta őt. Miközben céltalanul rótta a fertőtlenítőszagú folyosókat, egy ismerős helyre tévedt. Egy fehér lengőajtóval találta magát szemben, amire ez a felirat volt ragasztva:
                       Égési sérültek speciális kezelőosztálya
Emlékezett erre a bejáratra, még egyszer nem is olyan régen Narumi-sensei vezette el őt ide, ám nem lépett be akkor, mert a férfi nem engedte. Sakarának eszébe jutott, hogy az orvossal már azóta nem találkozott, hogy véget ért az iskola, pedig miután kibékült Ginnel, ismét sokat járt errefelé. Őszintén remélte, hogy ennek csak az az oka, hogy Narumi-sensei elfoglalt az utóbbi időben, mert nagyon megkedvelte őt.
     Egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsapta a lengőajtót, és belépett az eddig még felfedezetlen területre. Első pillantásra minden ugyanolyan volt, mint a kardiológián. Ugyanazok a fehér falak, barna várópadok. A falakon lógó órák ugyanolyan monoton módon ketyegtek, mint bárhol máshol, ám valami fojtogató csend uralkodott a helységen. Alig voltak látogatók, az egyébként általában roskadásig foglalt padok többsége üresen és magányosan állt; csak pár ember virrasztott a folyosó végén. Sakara bizonytalanul lépkedett a kísértetiesen csendes terepen, s igyekezett mindent alaposan megfigyelni. Számozott kórtermek mellett haladt el, de egyikbe se nyitott be. Hirtelen rendkívül elhagyatottnak érezte magát, és másra sem vágyott, mint hogy megpillantson egy orvost vagy akár egy nővért. Kívánsága hamar valóra vált, mert pár pillanat múlva azon a lengőajtón - amin nemrég belépett - egy csapatnyi doktor tört be, maguk előtt tolva egy fehér hordágyat. A hordágyon egy sebesült ember feküdt. Teste nedves és hólyagos volt, bőre márványozott, vöröses színű, néhol fehér foltokkal tarkítva. Lerítt arcáról, hogy mérhetetlen kínokat él át, és szemei megváltásért könyörögtek. A lány ijedten állt félre az útból, teret engedve a rohanó embereknek. Látta amint a hordágyat betolják egy közeli terembe, és egészen addig mozdulatlan maradt, amíg az utolsó zöld köpeny is ellibbent az ajtó mögött. Már kezdte érteni, hogy miért nincs itt senki. Még a családtagok se szívesen jönnek be egy ilyen helyre, pedig ez nagyon szomorú. Narumi-sensei itt dolgozik? - merült fel gondolatában a kérdés, és csak most tudatosult benne, hogy igazából semmit sem tud az orvosról. Mindössze annyi van, amiben bizonyos lehet, hogy jó barátságban áll a Yokomizo családdal. Hirtelen felrémlett előtte egy esős nap, amikor az orvos behívta magához a vihar elől. Szép lakása van - állapította meg visszagondolva a lány. - És van egy lánya... Rika. Talán így hívják, de már nem volt benne biztos. Narumi-sensei elvált a feleségétől, és most külön él tőle, meg Rikától is. Sajnálatos, de megesik az ilyen... Talán mikor két ember elválik egymástól, a legkönnyebb út, a beletörődés. Végtére is, ez nem kizárólag a vég. Igaz, valami tényleg véget ér, de valami új is elkezdődik.
Hirtelen megtorpant a faliújság előtt. A szürke mágneses táblára, mint a kardiológián is, számtalan rajz volt kibiggyesztve, melyeket minden bizonnyal kisgyerekek készítettek. Sakara szórakozottan vizsgálta a művészi alkotásokat, melyek sokszínűségükkel és ártatlan egyszerűségükkel többet értek számára a múzeumokban kiállított képeknél. Jóval többet. Volt ott családfa, kis ház, kutyával a kertben, bohókás mosolyok, melyeket az angyalok is megirigyelhettek volna.
Miközben szemeit végigszántotta a lapokon, tekintete megakadt egy rajzon, amely egy kislányt ábrázolt, hatalmas, göndör barna hajjal. Ami egyből szemet szúrt neki, hogy a rajzbéli kislányon fehér kötések voltak. Egy ágy mellett állt, s egy babát szorongatott a kezében. Vele szemben egy magas, fehér köpenyes férfi volt, borzas hajjal, és aránytalanul nagy szemüveggel orrán. Mindketten vidáman mosolyogtak, és csak úgy sütött az egész rajzról a szeretet. A lap alsó sarkába kusza betűkkel ez volt odafirkantva:
Ikutól Kyou-senseinek.
A lányban egy pillanatra a vér is megfagyott, amikor tudatosult benne, hogy mit lát. Kyou-sensei... Már egyszer Yokomizo-sensei is említette... Amikor Gin először behozta a kórházba. Igen! Már teljesen elfelejtette, de most beugrott neki.
Tudta, hogy képtelenség... Tudta, hogy lehetetlen, mégis szíve vadul vert az izgalomtól. Tudta, hogy az ő apja is orvos, és ez a legnagyobb kórház a városban. Miért ne lehetne? Ambivalens gondolatai teljesen megzavarták. Vadul keresgélni kezdett a faliújságon, hátha közzétették az osztályon dolgozó doktorok nevét. Hamar rá is talált egy fóliával bevont lapra, amin számtalan név díszelgett:

Dr. Okomi Daisetsu - Sebkezelés szakértő
Dr. Kiminobu Kazuma - Plasztikai sebész
Dr. Matsuhiro Otari - Égési sebész
Dr. Jamamoto Taiki - Égési sebész
Dr. Kyou Narumi - Sebész, égési sérülés specialista
Dr. Itsuyo Sawada - Plasztikai (égési) sebész

És a sor még hosszú volt, de a lánynak már az elején elakadt a lélegzete, így nem volt ereje ahhoz, hogy tovább olvassa. Még vagy háromszor kibetűzte az ötödik nevet, és alig merte elhinni, amit lát. Narumi-sensei lenne... Az a híres Kyou doktor úr? Hogy lehet ez? Hogy kerülhette el a figyelmét egy ilyen fontos dolog? Akkor a Narumi... Az most a keresztneve? Ő végig abban a hitben élt, hogy a családnevén szólítja meg.
Kyou Narumi... Szépen csengő név - állapította meg, s lelkében vegyes érzelmek keveredtek. Egyfelől még mindig izgatott volt, másfelől viszont csalódott. Ha Narumi-sensei Kyou doktorúr, akkor már megint a sötétben tapogatózik. Ő biztosan nem az apja - állapította meg keserűen, még mindig a faliújságot bámulva. Már megint a tökéletes nullán ül. Magamnak köszönhetem a bajt - gondolta. - Már megint abba a hibába estem, hogy hagytam, hogy elragadjon a képzelet. Hát mikor tanulom meg végre, hogy ahogy mesék, úgy csodák sem léteznek? Mellkasába éles, szúró fájdalom hasított. Annyira beleélte magát valami olyan dologba, ami nem is létezik, hogy most szörnyen rosszul érezte magát...
Narumi-senseinek... Illetve Kyou-senseinek van családja.
Neki nincs. Még mindig.
Erősödött a fájdalom, s egyre nehezebben vette a levegőt. Már megint. Megint ez az érzés. Pont ilyen volt, amikor az évzárón rátört a rosszullét. Elesettnek és sebzettnek érezte magát, kissé olyan érzése volt, mintha visszazuhant volna az időben.
Lassú, bizonytalan léptekkel visszavánszorgott a kardiológiára, s leült egy padra. Mély levegőket vett, s nagy sokára végre enyhülni kezdett a fájdalom. Némán bámulta a falakat, s figyelte a rohanó embereket. Egy idő után azon kapta magát, hogy már semmit se fog fel abból, ami körülötte történik, csak susogó fehér köpenyeket lát, melyek elszédítik. Gondolatai felváltva követték egymást. Látta maga előtt a narancssárga esőcseppeket a hideg éjszakában. Szinte érezte arcán őket, majd a sötétséget vakító fehérség váltotta fel. A tetőn állva érezte a hűvös szelet, hallotta a lombok zúgását. Hirtelen a nyílt utcán találta magát. Egy fehér nyári ruhában ácsorgott a szürke aszfalton, mezítláb, s ahová csak nézett, megvető szempárokkal került szembe. Nem tudta, merre forduljon, hogy elkerülje pillantásukat, melyek csontjáig hatoltak. Végül agy autó vonta magához tekintetét. Egy nagy, fekete autó közeledett felé, mégsem érzett késztetést arra, hogy félreugorjon. Csak várt. Várta, hogy elüsse.
Furcsa látomásából egy hang zökkentette ki:

- Sakara! - szólította meg Yokomizo, aki közvetlen előtte állt.

- Te-tessék? - ébredt fel a lány, s meglepetten tekintett körbe. Hirtelen nem tudta, hogy hol van.

- Mióta ülsz itt? - fordult hozzá a fiú, s gyanakvó pillantásokat vetett felé.

- Nem régóta - vonta meg a vállát a lány, s órájára pillantott. Döbbenten konstatálta, hogy az a nemrég már majdnem egy óra volt. Elaludtam volna? - tanakodott gondolatban, mert maga sem értette, hogy mi történt. Furcsán érezte magát. Az az autó... Az út.

- Gyere, menjünk! - utasította a másik, azzal mindketten a lift felé indultak. A felvonóba lépve kínos csönd ereszkedett kettejük közé. A lányban kavarogtak a furábbnál furább gondolatok. Gin múltja, Narumi-sensei és most ez az álom... Minden kezdett egyre zavarosabbá válni. Már nem tudta, hogy mit érezzen. Zavarta az egész helyzet, hogy nem emlékszik a saját múltjára, de közben mindenki arra hivatkozik. El akarta valakinek mondani, hogy már mennyire elege van az egészből, de nem tehette, és ez gyötörte őt.

- Már megint min jár az eszed? - kérdezte meg Yokomizo hűvösen, akinek nyílván feltűnt a másik szenvedése. Közben a lift a földszintre érkezett.

- Semmin... - vágta rá a lány miközben kiszálltak, de utólag érezte, cseppet sem volt olyan határozott, amilyennek lenni akart.

- Persze - mondta a fiú, feddő hangot megütve. - Túl átlátszó vagy - tette hozzá pillantást se vetve a másikra.
- Átlátszó? - kérdezte Sakara zavartan. - Én csak elgondolkoztam - jegyezte meg.

- Mire gondoltál, ami ennyire felzaklatott? - vonta fel a szemöldökét Yokomizo.

- Hát én csak... - halkultak el szavai, s lesütötte szemeit. - Az apámra gondoltam - törtek fel belőle a szavak, pedig próbált erős lenni és hallgatni. Szavai hallatára a másik lassított tempóján. - Tudod ma voltam az égési sérültek kezelőosztályán, és megtudtam, hogy Narumi-senseinek a vezetékneve Kyou. Erről eszembe jutott, amit még Habake és anyám mondtak nekem.

- Mit mondtak? - érdeklődött Gin érzelmektől mentes arccal.

- Azt, hogy... az apám orvos - felelte Sakara halkan. - És tudod... Csak arra gondoltam, hogy lehet, hogy már találkoztam is vele a kórházban, csak nem tudok róla. - egészítette ki magát. - Butaság, tudom... - hadarta zavarában. - Csak én...

- Nem butaság - szakította félbe a másik. - Szükséged van arra, hogy tudd ki az apád. De felkészültél már az igazságra? Mert, ha nem, lehet, hogy várni kéne még.
- Várni? Ezt hogy érted? - lepődött meg a lány.

- Úgy értem, ahogy mondom. Egyszer megígértem neked, hogy segítek, és betartom a szavam. De csak akkor, ha már teljesen kész vagy rá.

- Én kész vagyok! - harsogta a lány döbbent örömmel és várakozással. - Yokomizo-kun, komolyan úgy érzem, hogy tudni akarom. Másra se vágytam már régóta, csak arra, hogy láthassam "őt". Egészen kiskoromtól fogva minden este elképzeltem a találkozást, amikor végre megpillanthatom az arcát… És megkérdezhetem tőle magától, hogy miért hagyott el minket. Én tényleg szeretném. - fogta meg a másik kabátját, aki erre megállt. Gyönge szelő borzolta meg a fák dagadó lombjait, melyek dallam nélküli zenét játszottak ágaikkal. A fiú és a lány haját a cirógató szél tépkedte, s érthetően suttogott fülükbe. Sakara mélyen Gin szemébe nézett, s pár percig mindketten hallgatásba burkolóztak, talán egymás gondolatait akarták kifürkészni.

- Rendben - szólalt meg végül Yokomizo, továbbra is a lány arcát figyelve hideg szemeivel. - Ha biztos vagy benne.

- Biztos! Köszönöm, Yokomizo-kun! - lelkendezett a lány, s boldogan elmosolyodott. Félt ugyan, de félelménél nagyobbnak bizonyultak vágyai.

- Tényleg boldognak tűnsz - jegyezte meg a fiú.

- Az vagyok! - vágta rá a lány.

- Akkor jó - szólt a másik. - Én tudom, ki az apád. Már régóta. Csak látni akartam, hogy tényleg boldoggá tesz majd az igazság

          Két nap telt el azóta, hogy Sakara megtudta, hogy a híres Kyou doktorúr, akit Yokomizo-sensei régebben is emlegetett, valójában Narumi-sensei. Sokat töprengett a dolgon, ám végül mindig csak vastag, üres falakba ütközött. Mikor első nap találkozott Ginnel az iskolában, és a kórházba mentek, Yokomizo-sensei megkérdezte tőle, hogy ő nem Narumi-sensei lánya-e egészen véletlenül. Ez nyilván azért volt, mert összekeverte őt Rikával. Más megoldás nem lehetett. Ám, ha így van, akkor felmerül a kérdés, hogy két olyan jó barátnak, mint Takeru-san, és Narumi-san, nem kellene-e jobban ismernie egymást? Hisz elvárható, hogy egy ilyen hosszú barátság után tudják a másik gyerekeinek a nevét. Persze ez csak egyoldalú dolog, hisz Kyou-san valósággal rajong Ginért, és mellesleg Nana-channal is jóban volt. De akkor mi van Yokomizo-sensei-jel? A lány nem olyan embernek ismerte meg, aki ilyen nemtörődöm. Pedig csak két megoldás volt. Vagy valóban az évek alatt nem tudta megjegyezni, hogy hogyan hívják Narumi-sensei lányát, vagy... Valami más, amire Sakara még nem jött rá.
     - Kiszolgálnád a vendégeket helyettem? - kiáltott oda a lányhoz Ame, aki már megint barátjával civakodott. Nem volt ez különleges alkalom. Sakara általában órákat dolgozott le munkatársa helyett, aki állandóan kihúzta a gyufát "szerelménél". A fiú elég féltékeny személyiség volt, hatalmas jeleneteket tudott rendezni olykor-olykor. Egy alkalommal majdnem laposra vert egy ártatlan vendéget, aki csak egy fagyit akart venni. No persze Ame is megérte a pénzét, hisz szinte minden betévedő hímnemű egyeddel kacérkodott egy kicsit.
     Sakara visszaemlékezett arra, hogy mikor Yokomizo egyszer itt volt, akkor rajta is megakadt a szeme. Nagy meglepetés volt számára, mikor megtudta, hogy Gin és Sakara együtt járnak, mondhatni letaglózta a hír és egyben oly' mélységesen felkavarta, hogy napokig erről faggatta a másikat.
     - Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen - nyekeregte, miközben poharakat törölgetett el. - Hogy tudtál megfogni egy ilyen pasit? - tette fel a kérdést, némi szemrehányással hangjában.
     - Én nem fogtam meg semmit! - morogta Sakara, aki nem szerette ezt a témát latolgatni, mert ő maga sem tudta, hogy pontosan mi, miért, hogyan történt. Még maga sem tudta a dolgok rendjét, menetét, így mégis mit mondhatna? És szó, ami szó… Sosem volt egy zsákmányra leső vadász, aki csak arra vár, hogy becserkészhesse a kiszemelt áldozatot. Voltaképpen Yokomizo volt az első barátja.
     - Dehogynem, hisz együtt jártok! - erősködött Ame. - Valahogy csak elvarázsoltad, vagy valami. Igazán megoszthatnád velem a titkodat, hogy én is foghassak magamnak egy menő egyetemistát.
     - Nincs semmilyen titkom! - kelt ki magából Sakara, s a pultra csapta a rongyot, amivel az asztalokat törölte. - És egyébként is! Neked ott van, Aidichi nem igaz? - kérdezte meg idegesen, de úgy tűnt, a másikat cseppet sem hozta zavarba barátjának emlegetése.
     - Egen, egen... - fújta ki a levegőt kissé unottan.
     - Talán már nem szereted?
     - De persze, hogy szeretem. Csak tudod... Aidichi olyan féltékeny. Lassan már a tévét sem nézhetem a jelenléte nélkül, mert zavarja, ha megnézem a csinos színész pasasokat.
     - De ezt csak azért csinálja, mert szeret téged - mondta Sakara.
     - Épp ez az! - nézett rá Ame. - Megfojt a szeretetével. A te barátod biztos nem csinál ilyeneket. Olyan... Nem is tudom, hidegnek tűnik. Tipikus lázadónak néz ki, aki csak magára hallgat. Pont az én esetem - nevetett fel, mire a másik is eleresztett egy mosolyt.
     Sakara elképzelte, hogy milyen lenne Yokomizóval a kapcsolatuk, ha a fiú kedves és figyelmes lenne, és talán még féltékenykedne is. Két szó jutott eszébe: Morbid és bizarr. Így is furán érzi magát, amikor Gin hatalmas erőfeszítésekkel feltűnően próbál neki kedveskedni. Ő már így szerette őt, és nem vágyott semmi másra, csak, hogy együtt lehessenek. Azt akarta még mindig, hogy Yokomizo önmagát adja. Persze megint kérdéses, hogy mit jelent a figyelmesség? Igaz, hogy Gin nem az a "virágot hozok neked" típus, de az ő gondoskodása másban mutatkozott meg.
     Mióta igaziból együtt jártak, állandóan figyelte a lányt, hogy jól van-e, és ha a legkisebb szomorúság is kiült arcára, azonnal próbálta felvidítani a maga sajátos módján. Sakarának nagyon jól esett minden kísérlet, hisz általában már akkor jobban érezte magát, ha együtt voltak.
     A fiú még mindig próbálta lebeszélni őt arról, hogy dolgozzon, de Sakara ebben az ügyben továbbra is hajthatatlan volt. Tudta jól, hogy nem támaszkodhat mindig valakire, így minél hamarabb kezdi el az önálló életet, annál könnyebb lesz megszoknia.
     - De nem akarom, hogy önálló életed legyen - mondta neki Yokomizo, amikor a lány megemlítette ezt. - Azt akarom, hogy csak velem legyél. Az önállóság felesleges nehézség, amire semmi szükség - jelentette ki, s átkarolta Sakarát azzal a szokásos "te az enyém vagy" birtokló tekintettel.
     - Muszáj mindig ilyen zavarba ejtő dolgokat csinálnod? - morgott a lány.
     - Te kényszeríted ki belőlem - érkezett a cinikus válasz.
     - Persze, mint mindig, most is én vagyok a hibás - jegyezte meg a másik. - De nem vagyok a játékod, amivel néha játszol egy kicsit, majd félrerakod egy időre - vetette oda szemrehányó hangon.
     - Mégis mikor tettelek félre? - kérdezte meg ártatlan hangon a másik. - Mint azzal már te is tisztában vagy, az elmúlt évtizedben egy perc nyugodt pillanatom sem volt nélküled.
A lány mélyen Yokomizo szemeibe nézett, s próbálta kifürkészni a szürke tekintet rejtélyes titkait, de mint az előre várható volt, semmi eredményre nem jutott. Néha úgy érezte, a puszta üresség után tapogatózik, máskor viszont biztosra vette, hogy elérheti a válaszokat a kérdéseire.
     Néma várakozással cammogott ólomlábain az idő a lány számára, aki már kezdte azt hinni, hogy ami pár nappal ezelőtt a kórház előtt történt, az nem volt valóság. Gin azt mondta neki, hogy tudja, ki az apja, hogy valóban tudja az igazságot. Azóta már két nap is eltelt, és semmi sem történt. A fiú aznap este arra kérte, hogy legyen türelemmel és várjon egy kicsit, amíg ő elrendezi a dolgokat. Persze ebben a "várj türelemmel" dologban az is benne volt, hogy "ne is kérdezősködj", amit, ha Sakara előre tud, valószínűleg nem egyezik bele. Ő valamiért mégis se szó, se beszéd, elfogadta a feltételeket. Meg is lepődött magán, hisz valami olyan került karnyújtásnyi távolságra tőle, amire egész életében vágyott, s most egyszerűen csak várt. Nem értette saját viselkedését, hogy miért ilyen nyugodt, miért nem tesz meg mindent, hogy kihúzza Yokomizóból apja személyazonosságát. Meghunyászkodó viselkedésére persze több magyarázat is lehetett. Így közel tizenhét év távlatából úgy érezte elfáradt egy kicsit. Nem volt ereje tovább harcolni, inkább rábízta a fiúra az ügyet, akiben már vakon megbízott, mert tudta, hogy ő az egyetlen, aki igazán ismeri őt. Ha ő valamiért még húzni akarja az időt, akkor nyílván indokolt a késedelem. Növekvő aggályai is féken tartották indulatait, kezdte úgy érezni, hogy a dolog kizárólag rosszul sülhet el. Végtére is... Nincs rá garancia, hogy az apja is szeretne vele találkozni. Kínzó gondolatok gyötörték. Egyre csak azon aggódott, hogy ha mégis találkoznak, talán csalódást fog okozni neki. Biztosan nem ilyen lányra számított. Persze, ha egyáltalán tud róla, hogy van egy lánya valahol.
     Mint az várható volt, Gint felvették az egyetemre, méghozzá az orvosira, ami nagy boldogságot hozott a családra. Yokomizo-sensei le se tagadhatta volna, hogy mennyire büszke volt fiára, ám az különös közönnyel tekintett a dologra.
     - Nem úgy nézel ki, mint akit szétvet az öröm - jegyezte meg Sakara egyik este, mikor hivatalosan is megünnepelték a felvételt.
     - Talán ugrálnom kéne nekem is? - kérdezte meg élesen a fiú, s szüleire tekintett, akik kezdték valóban kicsit túlzásba vinni a vigadalmat.
     - Nem, én nem ezt mondtam. Csak megjegyeztem, hogy nem tűnsz különösebben boldognak - helyesbített a lány. - Jó-jó, persze nincs is min meglepődni, hisz mindenki tudta, hogy felvesznek majd az egyetemre - folytatta. - Mégis nem lenne elvárható egy kicsi jókedv, most, hogy már hivatalosan is tudjuk? Egyáltalán az orvosira akarsz menni? - faggatta.
     - Ez már megint milyen ostoba kérdés? - mordult fel a fiú, ügyet se vetve arra, hogy apja a háttérben énekel örömtől ittasan.
     - Rendben, nem kell mindjárt leharapnod a fejem - sietett a válasszal Sakara. - Csak kíváncsi voltam rá. - Szavait pár perc hallgatás követte mindkettejük részéről, csak Takeru-sensei hamiskás hangja csendült fel a háttérben. Gin szánakozó pillantásokat vetett a lány felé, aki minden erejét összegyűjtve igyekezett állni tekintetét.
     - Ne törd felesleges dolgokon a fejed! - paskolta meg feje búbját Yokomizo, ahogy a csapzott szőrű, kóbor kismacskákat szokták a fülük között. - Így is túl sokat agyalsz lényegtelen dolgokon. Szavai meglepően kedvesen csengtek. A lány egy kicsit megzavarodott, így csak hallgatott. Még mindig nem szokott hozzá ehhez a hirtelen hullámokban feltörő kedvességhez.
     - De ez igenis fontos dolog! - szólalt meg nagy sokára, mikor felébredt révedezéséből. - Már hogy lenne lényegtelen, hiszen a jövődről van szó! Amióta csak ismerlek mindig azt hallom, hogy az orvosira mész majd. De te is ezt akarod? - tette fel a kérdést halkan, hogy Haruka-san és a férje ne hallják.
     - Evidens - fogalmazta meg válaszát a fiú a lehető legtömörebben, unott hangon. Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem foglalkoztatja a másik által felvázolt probléma.
     - Ezt meg hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Sakara.
     - Úgy, hogy magától értetődő - visszhangozta Yokomizo.
     - Az előbb is ezt mondtad - mordult rá a lány, s kezdte úgy érezni, hogy Gin nem figyel rá. Talán számára tényleg ennyire természetes minden, hogy még szót ejteni róla is felesleges. Lehet, hogy csak ő dramatizálja túl a dolgokat? Végtére is a fiú mindenben magabiztos és kiegyensúlyozott, miért lenne a pályaválasztással másképp?
     Átnézett az asztal túlsó vége felé, ahol Takeru-sensei és Haruka-san vidáman nevettek. A vidámságon túl egy kicsit eszelős is volt a tekintetük, ami nyílván azért volt, mert enyhén illuminált állapotba kerültek, főleg Yokomizo-sensei. Nagyon örülnek annak, hogy Gint felvették az egyetemre - állapította meg a lány, s a mellette ülőre tekintett ismét. A fiú arca kissé unott, kissé kifejezéstelen volt, de ez nem számított újdonságnak. Mivel beszélni nem volt hajlandó a dologról, Sakara csak reménykedett abban, hogy Yokomizo számára minden úgy alakul, ahogy szerette volna.
     Néha eltöprengett azon, hogy vele mi lesz a jövőben. Ilyenkor általában az üres semmi derengett fel előtte, de ez már nem rémítette meg. Sosem hitt a sorsban, csak abban, hogy ami az életben megtörtént, az elkerülhetetlen volt, így kár bánkódni a múlton. Igaz, baljós gondolatai voltak a jövőjét illetően. Nem tudta, mikor, miért, hogyan, hol, de úgy érezte, ő és Yokomizo elválnak egyszer egymástól, hogy nem lesznek örökké együtt. Mégsem félt már. Ha egyszer megtörténik, hogy szétválnak útjaik, akkor annak úgy kellett történnie.

     Ahogy telt az idő, türelme vészesen megcsappant az apja ügyét illetően. Úgy érezte, szép lassan megfojtja a tudatlanság és a várakozás veszélyes párosítása. Yokomizo már napok óta szóba sem hozta a témát, amit a lány igyekezett nem feszegetni, mégis kezdte rosszul érezni magát. Momo-baa-chan többször meg is jegyezte, hogy kezd tejbegríz színű lenni az arca.
     - A barátod nem hinném, hogy örül ennek a sápatag, halálos betegséget idéző bőrszínnek - jegyezte meg csípősen, de Sakara csak legyintett. Nem tudott mit tenni ellene. És különben is, Yokomizo nagyon jól tudta, hogy miért néz ki olyan ramatyul.
Lelki állapotának az sem tett jót, hogy az utcán váratlanul összefutott Aoyamával. A hirtelen találkozás csak még jobban összezavarta. Mikor a fiú megpillantotta őt, épp két kicsípett, bögyös lánnyal beszélgetett, akik Sakara minden ellenszenvére nagyon csinosak voltak. A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre a fekete hajú fiút, ám Harasawa csapot-papot otthagyva a nyomába eredt.
     - Már el is felejtettél? - kiáltott utána egy kaján vigyorral a szája szélén, mire a másik kénytelen volt megállni. Igaz... Annyira nem is vonakodott. Egyébként is akart vele beszélni, csak előtte jobb szerette volna átgondolni, hogy mit szeretne neki mondani. De már mindegy volt.
     - Mégis, hogy felejthettelek volna el épp téged? - kérdezett vissza cinikusan, s szemeivel végigmérte a fiút. Semmit sem változott, talán csak annyiban, hogy megtanult még ártatlanabb arcot felölteni, leplezve igazi személyiségét.
     - Ennek örülök, ugyanis én sem felejtettelek el - szavaiból sütött a rosszindulat, de a lányról lepergett, mint radírról a ragasztó. - Rettentő rég nem láttalak már - mondta egy gonosz vigyorral szája szélén, s olyan közel hajolt a másikhoz, hogy az már félreérthető volt. - Hiányoztál.
     - Semmit sem változtál - vetette oda Sakara, s félretolta magától a fiút, ám ez nem bizonyult hosszú távú megoldásnak, ugyanis Aoyama egyből visszavonta magához.
     - Te sem, még mindig ugyanolyan aranyos vagy. Habár... Úgy tűnik, most nehezebb dolgom lesz - helyesbített. - Sokkal határozottabb vagy, mint korábban.
     - Még mindig nem nőtted ki ezt a gyerekes viselkedést? - gúnyolódott a lány.
     - Még mindig Ginnel jársz? - válaszolt Harasawa, s hangja ezúttal mintha komolyabb lett volna.
     - Igen - fogta rövidre Sakara, s igyekezett minden érzelmet leplezni arcán.
     - Szóval még mindig nem váltott le? - sötétült el tekintete a másiknak, s leállt az állandó közeledéssel. Mintha megfagyott volna a levegő körülöttük. - Ez roppant érdekes. Általában a haverom két hét után ejti a csajokat.
     - Igen, aztán te rájuk veted magad - szólt vissza a lány fennhangon.
     - Nos, igen. Micsoda egy álnok féreg vagyok - színlelt megbánást Aoyama. - Nincs nálam rosszabb ember a Földön. Milyen kár, hogy magasról teszek rá, ki mit gondol rólam.
     - Nos, lehet, hogy te teszel mindenre és mindenkire, de én nem - jelentette ki semleges hangon Sakara. - Csak magadnak okozol fájdalmat azzal, ha ezt az értelmetlen játékot nem fejezed be végleg. Bármi is történt, felejtsd el! Ha egész életedben csak a viszálynak áldozol, az felemészt majd téged - mondta, s megragadta a fiú karjait. Mélyen a fekete szemekbe nézett, úgy próbálta kivenni gondolatait, de csak zavarodott sötétséget látott. - Ne kínozd magad!
Harasawa pár pillanatig meglepetten meredt rá, majd mintha egy álomból ébredt volna fel, elfordította tekintetét.
     - Mégis mit törődsz te velem? - kérdezte meg némi keserűséggel hangjában, azonban e mögött a keserűség mögött zavarodottság is megbújt. Úgy tűnt, nem tudja hova tenni a lány viselkedését. - Egyébként is, nem utálnod kéne, hiszen becsaptalak és erőszakos voltam veled? Ne játszd itt az irgalmas szamaritánust, mert úgysem hatsz meg!
Szavai már nem voltak olyan magabiztosak, inkább saját magát próbálta befolyásolni velük.
     - Nem utállak - jelentette ki halkan Sakara, s eleresztette a másik kabátját. - Én csak segíteni akarok.
     - De miért?! - kelt ki magából Harasawa, s már meg se próbálta leplezni idegességét. - Értelmetlen nőszemély!
     - Most pont úgy beszélsz, mint Yokomizo-kun - vigyorodott el a lány.
     - Ne hasonlíts hozzá! Segíteni akarsz? Nos, rendben. Szakíts Ginnel, és legyél az én barátnőm!
Bár abszurd volt, amit mondott, mégis komoly tekintettel kérte, ami meglepte a lányt.
     - Már megint ezzel jössz? Nem is értem... Egyáltalán miért gyűlölitek ennyire egymást? Tudtommal barátok voltatok. Mégis mi történt, ami miatt az egész életedet képes vagy tönkretenni? Ez hasztalan és teljességgel értelmetlen dolog, csak magadnak okozol kárt vele - mondta, bár volt egy olyan sejtése, hogy ezúttal is csak a falnak beszél. A másik, szavai nyomán csak némán hallgatott, s sötét szemeit Sakarára emelte. Csak nagy sokára szólalt meg:
     - Vannak megmagyarázhatatlan dolgok - jelentette ki semleges hangon. - Például, hogy egy ilyen naiv, manipulatív kislány miért tetszik Ginnek. Egyáltalán nem vagy az esete - bökte oda unottan, nyílván azt remélve, hogy ezzel fel tudja húzni a lányt. Minden igyekezete ellenére Sakarát egy cseppet sem rázták meg szavai.
     - Jobb, ha felkészülsz rá, hogy hamarosan téged is eldob, mint egy szétázott rongyot - folytatta a fiú. - Kizártnak tartom, hogy te kivétel legyél. Mikor még egy általános iskolába jártunk, akkor is csak szórakozott a lányokkal. Ostoba tyúkok - horkantott fel gúnyosan. - Nyílt titok volt mindenki előtt, hogy Gin csak játszik velük, mégis egyre csak próbálkoztak. Hozzám jöttek könyörögni, hogy mutassam be őket Yokomizónak. Hát nem szánalmas? - kérdezte meg keserű éllel. - Annyi eszük sem volt, mint egy halnak. Nem akarták észrevenni, hogy csak akkor lenne esélyük a drágalátos barátomnál, ha agyátültetésen esnének át. Egytől egyig szánalmasak voltak. Végül elkeseredésükben mind nálam kötöttek ki. Velem vigasztalódtak. És ez így ment a középiskolában is. Aztán jöttél te. Először nem törődtem veled igazán, mert csak egy újabb ostoba libának tartottalak, akit Gin egy hét elteltével lekoptat, ahogy szokta. De nem így történtek a dolgok. Úgy tűnik, valamiért kedvét leli benned, és még tartogat egy darabig - fintorodott el, szemeiből egyenesen csöpögött a megvetés. - De nem is csoda. Mikor először beszéltem veled, engem is átvertél a kedvességeddel és visszahúzódottságoddal. Sőt, bevallom, még tetszettél is. Hosszú idő után te voltál az első lány, aki egy rövid időre elfeledtette velem minden gyűlöletem. Aztán nem sokkal ez után megtudtam, hogy te és Gin együtt jártok. Gondolhatod, milyen érzés volt - fordult a lányhoz, aki már semmit sem értett, csak egy valamiben volt biztos. A vele szemben álló fiú nagyon sokat szenvedhetett. De Gin múltját is súlyos vashuzalok terhelik. Vajon Aoyama tud ezekről?
     - Okori - bukott ki a lányból. - Tudod, hogy ki volt Okori? - kérdezte meg kissé izgatottan, mert abban reménykedett, hogy a másik ismeretlen részleteket tud az ügyről.
     - Kicsoda? - értetlenkedett a fiú.
     - Okori - vágta rá ismét Sakara. - A kezdet. Minden ott kezdődött. Az ő halála okozta ezt a sok... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert szavát vette a fojtogató érzés, mikor felidézte magában a Haruka-santól hallott történetet.
     - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - rázta a fejét Harasawa.
     - Okori Yokomizo-kun fogadott testvére volt - mormolta a lány. - Tehát te nem is tudsz róla?
     - Mondom, hogy nem! - csattant fel Aoyama, s kérdő tekintettel meredt a vele szemben állóra. - Azt hiszed, hogy Gin beavatott mindenbe, ami az életében történt? Jóban voltunk valamikor, ez igaz, de mindig is titkolózott előttem, miközben eljátszotta, hogy a legjobb barátom - emelte fel hangját.
     - Mindenkinek vannak olyan részletek az életében, melyeket rejteget mások elől - csóválta a fejét a lány, s felmerült benne a gyanú, hogy Aoyama vajon ezért dobta-e el magától Gin barátságát. Talán nem bírta elviselni, hogy az egyetlen barátja elzárkózik előle? De lehet, hogy ezt már csak beleképzeli a dolgokba... Saját magára gondolt. Neki is voltak titkai, amikről még Yokomizo sem tudott. Sötét, ködös titkok, melyek a múlt poros homályába vesznek szép lassan.
     - Hisz te is csak egy szerepet játszol - jegyezte meg a lány. - Elhiteted másokkal, hogy a barátjuk vagy, közben semmi más nem fűt téged, csak a Yokomizo-kun iránti fékevesztett gyűlölet.
Mikor kiejtette száján ezeket a szavakat, Harasawa tekintete mintha teljesen elsötétült volna. Látszott rajta, hogy meg van zavarodva. Egyik pillanatban gyűlölködve nézett mindenre, a másikban meg már telis-tele voltak szemei megbánással.
     - Másom sincsen, csak a gyűlölet - mondta komoran, s talán most először önmagát adva.

Sakara még sokat gondolkozott az Aoyamával való találkozáson, s szívére szomorúság ereszkedett. Újra csak gyötrődő arcokkal találta szembe magát, melyek segítségért kiáltanának. Ez egyszerre volt szomorú és igazságtalan. Aoyama, Ishiki, Okori! Hát senki nem veszi észre, mi folyik a világban? Az emberek csak vakon mennek, és csak saját magukkal törődnek. Felperzselnek mindent maguk után, és észre sem veszik, ha valaki a tűzben elevenen elég. Vajon mit gondolhatott Okori aznap, mikor úgy döntött, hogy feladja? Szomorú volt? Boldog? Talán egy jobb világ reményében tette azt, amit tett? Lehet, hogy hasonlót érzett, mint én, mikor ugyanarra készültem - gondolta a lány, akinek a világ egyszersmind fekete fehérbe szökött át. 

Feltett szándéka volt megosztani Yokomizóval az élményt, és amúgy sem akart előtte titkolózni, így a kórház felé vette az irányt. Ilyen tájt mindig ott volt a fiú. Bár Sakara sejtette, hogy Gin nem fog repesni az örömtől, hogy Aoyamával töltötte az időt, de el szerette volna neki mondani.
     A fehér folyosókon lépkedve visszagondolt Ishiki-kunra. Milyen régen is történt. Mintha egy emberöltő telt volna el azóta, hogy meghalt. A lányban tudatosult a dolog, hogy még nem is látogatott el a sírjához sosem, így fejébe vette, hogy hamarosan bepótolja ezt.
     A tizenkettes kórterem mellett elhaladva ismerős hangok ütötték meg a fülét, így megtorpant. A résnyire nyitva felejtett ajtóhoz lépve óvatosan bekukucskált, és egy rég nem látott kedves ismerőst pillantott meg, Yokomizo társaságában. Beszélgettek.
     - Rendben Gin, de... Nem értem, mit szeretnél - hadarta Narumi-sensei, sápatag arccal. Hangján és tekintetén egyaránt látszott, hogy nincs valami jól, kifejezetten nyúzottnak tűnt, mintha éveket öregedett volna azóta, hogy a lány utoljára látta őt. Jobb kezével idegesen gyűrögette fehér köpenyét, s szemeit Ginre meresztette, aki nyugodtnak tűnt. A fiú karba tett kézzel állt az orvos előtt, s határozott hűvösséggel beszélt:
     - Narumi, én mindig is jó barátomnak tartottalak. Tisztellek, mint embert, s mint orvost egyaránt. Bizonyos mértékben apám helyett apám voltál kiskorom óta, de a viselkedésed hagy némi kívánnivalót maga után.
Szavai bár bizalmasnak tűntek, mégis hidegek voltak, mint a jég.
     - Gin... Értsd meg! Lehetetlen, amit kérsz - rázta a fejét a férfi, s egy kendőt húzott elő zsebéből, amivel letörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát.
     Ezek meg miről beszélnek... - Sakara dermedten állt még mindig az ajtó előtt, egyszerűen képtelen volt jelezni ottlétét, egyrészt mert annyira furcsának találta azt a párbeszédfoszlányt, ami Yokomizo és Kyou-san között hallatszott el, másrészt úgy érezte, hogy ha most belépne az ajtón, valami megváltozna. Valami... Amit hallania kell.
     - Felnőtt ember vagy nem? A tények magukért beszélnek. De ha mindent csupán a véletlen művének tulajdonítasz, akkor is ott vannak a vizsgálatok - szögezte le a fiú. - Orvos vagy, tudod, hogy az eredmények nem hazudnak.
     - Várj! - kiáltott fel idegesen Narumi-sensei. - Adj pár pillanatnyi időt, hogy felfoghassam! - kezeit fejéhez kapta, mintha fájdalom kínozná. - Ennyi év után... - suttogta. - Ennyi év után... Hogyan lehetséges ez?
     - Tudtad, hogy a nő terhes volt igaz? - vonta kérdőre Yokomizo. - Ehhez képest meglepettnek tűnsz. Tudod, ami történt, az elég gyakran megesik egy férfi és egy nő között - mondta komolyan, mégis némi iróniával hangjában.
     - Magamtól is rájöttem! - csattant fel a férfi, aki immár határozottan idegesnek tűnt.
     - Ebben az esetben fogadd el a helyzetet, és őt is! - utasította még mindig nyugodt hangon Gin. Szemei parancsolóak és érzéketlenek voltak.
     - Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? - kérdezte nyersen az orvos. - Közel húsz év köszönt vissza rám ebben a pár pillanatban. Húsz gyötrelmes év.
     Sakara már kezdte nagyon kínosan érezni magát, és fogalma sem volt róla, hogy miről van szó. Nem értette az egész helyzetet, hogy Gin miért beszél ilyen hangon Narumi-senseiel, és, hogy az orvos miért ilyen zaklatott. Még sosem látta ilyen állapotban. Kiderült hát, hogy a mindig kedves, barátságos és kiegyensúlyozott férfi is tud zavart és ideges lenni. De miért? Korán sem jó előérzete ellenére ottmaradt az ajtó mögött, és hallgatózott tovább.
     - Komolyan ennyire nem számítottál erre? - emelte fel a hangját Yokomizo, ami még furcsábbá tette az egész szituációt. A fiút nehéz kihozni a sodrából, most mégis egyre feszültebbnek tűnt, ami felért egy horrorfilm előzetesével. - Mégis mit hittél? Abban bíztál, ha nem gondolsz rá, akkor eltűnik az életedből, mintha soha nem is létezett volna?
     - Én... Az életemnek azt a részét már lezártam - mondta remegő hangon a férfi, s szemei elhomályosodtak. - Lezártam - az utolsó szót kissé fátyolos hangon, de meggyőződéssel telve mondta.
     - Csakhogy ez nem így megy - mennydörögte Gin, aki látszólag kezdett kijönni a sodrából.
     - Tudom! - kiáltott vissza Narumi-sensei. - De ismét felteszem neked a kérdést: Mégis mit vársz most tőlem? - tekintete esdeklő volt.
     - Azt, hogy beszélj vele. De mindenekelőtt ne fordíts neki hátat - felelte a másik. - Talán ennyire nem bírod elviselni? Amíg nem tudtál az igazságról, nem zavartattad magad. Láttalak titeket. Igencsak jó viszonyba kerültetek. Mit gondolsz, miért csak most szólok? Már régóta tudtam, hogy ő a lányod, és előre megfontolt szándékkal hallgattam el ezt idáig. Azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz mindkettőtöknek, hisz már ismeritek is egymást.
Szavai élesen csengtek az üres kórteremben.
     - Nem erről van szó - szakította félbe Kyou-san, s erőtlenül leült az egyik fehér kórházi ágyra. - Kedvelem őt. Határozottan... Szép és okos lánynak tartom de...
     - Mi de? - kérdezte nyomatékosan Yokomizo. - Szüntelen csak kifogásokat keresel, mint egy gyerek.
     - Értsd meg Gin! Nekem nem vele van bajom, hanem azzal az élettel, amit otthagytam, és amihez ismét visszavezetne.
Sakara nem tudta miért, de sírni kezdett. Megmagyarázhatatlan okokból könnybe lábadtak szemei, ám egyetlen árva hang nem hagyta el torkát. Értetlenül állt a dolog előtt. Nem értette, miért lett hirtelen ilyen mérhetetlenül szomorú és csalódott. Nem mondtak semmit - győzködte magát gondolatban. - Se egy név vagy helyszín... Egy időpont. Nem mondtak semmit. Minél jobban próbálta meggyőzni magát arról, hogy neki ehhez a párbeszédhez semmi köze, annál jobban érezte épp az ellenkezőjét.
     - Ő a lányod! - folytatta a fiú. - Fogadd el!
     - De képtelen vagyok rá... - fakadt ki az orvos. - Ott van az anyja és minden...
     - Az anyja, akit szintúgy otthagytál! - Gin szemlátomást forrongott a dühtől. - Magára hagytad a családod, és ez tény. Elhagytad a terhes feleséged, aztán visszatértél a válási papírokkal. Megszabadultál tőlük. Ez gyáva és szánalomra méltó cselekedet volt, de ami még szánalmasabb, az, amit most teszel.
     Szavai mintha éles késdöfésekként hatoltak volna a férfi tudatába. Szemeit fáradtan összeszűkítette mély, hörgős sóhajok közepette.
A nap már lenyugvóban volt, és az ablakon át beszűrődő sárgás fény sejtelmes derengésbe vonta a szobát. Pár pillanatig mindketten némán meredtek egymásra, csak a rezgő, szürke reluxa vert zajt az ablakon.
     - Büszke vagyok rád - rebegte az orvos, és szemei sarkában apró könnyek csillantak. - Pont olyan tisztességes és becsületes ember lettél, mint az apád - Szavai megtörtek és erőtlenek voltak. - Takeru is mindig ilyen volt. Ő mindig a helyes utat választotta. Azt az utat, amelyikkel a lehető legtöbb emberen tudott segíteni. Ti ketten erősek vagytok, de én nem. Én... Csak egy vén szamár vagyok, aki nem képes helyesen cselekedni. Egy borzalmas ember, aki csak árt mindenkinek és mindennek. Biztos vagyok benne, hogy egy nap nagy ember lesz belőled, tehát örülök, hogy így alakultak a dolgok. Hogy Sakara... - itt nyelt egyet, s csak azután folytatta - ...a lányom... A lehető legjobb emberrel van - mondta, s közben szemében töretlen fénnyel világított a lélek.
     - Neki apára van szüksége, nem rám - jelentette ki Yokomizo, s hangja ismét nyugodt volt.
Sakara könnyei halk koppanással értek földet az ajtó előtt, s hirtelen azon kapta magát, hogy nem bír mozdulatlan maradni. Amit hallott, minden, amiről Gin és Narumi-sensei beszéltek olyan érzéseket keltett benne, melyeket még sose tapasztalt meg. Megtudta hát a választ élete kérdésére, amit születése óta keresett. Tudta, hogy ki az apja. Narumi-sensei az. Őt kereste egész eddigi életében, őt várta minden napnyugtakor kiskorában, a hideg, párás ablaküveghez nyomva orrát. Mikor fájt az emberi lét, ő érte kiáltott, mikor néha boldogságot érzett, vele nevetett, vele álmodott, vele szenvedett. És most ennyi idő elteltével tényleg itt van. Rettenetesen meglepődött, ugyanakkor mégsem érte teljesen váratlanul a dolog. Lelke mélyén mindig is úgy érezte, hogy ismeri valahonnan Kyou-senseit, és igaza volt. Álmában már megannyiszor találkoztak és átölelték egymást. Furcsa érzés volt a lány számára, hogy a képzeletében várakozó arc nélküli, ballonkabátos idegen személyazonosságot kapott. Az ismeretlen kilétű férfi mindig ott várt szívében, s csak az órát nézte szótlanul. Talán csak arra várt, hogy kapjon egy arcot. Végtére is mihez kezdene a nagyvilágban arc nélkül?
Most, ebben a pillanatban az idegen vetett még egy utolsó pillantást az órájára, majd fejére vette kemény karimájú kalapját, és lassú léptekkel elsétált az esőben. Ez volt az ő búcsújelenete a filmben. Elment örökre.
     Sakara lábai megremegtek, s egy hirtelen mozdulattal benyitott a terembe. Arcáról még nem száradtak fel a könnyek, így fénylő fehéres nyomuk ott csillogott kipirult arcán. Egy élet értékelődött át benne abban a néhány pillanatban, mikor meglátta Narumi-sensei és Yokomizo arcát. Az orvos tekintete rémült volt, míg a fiúé inkább aggódó. Néhány percig némán álltak egymással szemben. A lány először Kyou-senseit pásztázta végig szemeivel, majd Gin arcára emelte pillantását.
     - Sa... Sakara! - törte meg a néma csendet az orvos. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem szólt semmit. Az újból beálló hallgatást végül Yokomizo szakította meg:
     - Mióta állsz itt? - kérdezte a fiú. Hanglejtéséből érződött, hogy már tudta a választ kérdésére.
     - Épp elég ideje - mondta halkan a lány.
Kínos csönd ismét. Most mégis miért nem szólal meg senki? - töprengett Sakara gondolatban. - Gin, mondj valamit! Narumi-sensei! Mintha egy kivégzésen lennének. Csönd. Örökös hallgatás. Ez jutott osztályrészül neki. Egy torokszakító kiáltás nem jobb, mint ez a hallgatás?
     Addig álltak némán, míg az orvos beszédre készült nyitni a száját, de a lány megelőzte.
     - Nem baj - mondta semleges hangon.
     - Sakara, kérlek! Beszéljük meg! - Kyou-sensei hangja esdeklő és gyötrődő volt. - Nem úgy értettem, amit mondtam.
     - Nem baj - ismételte meg magát a másik, aki saját magát is meglepte nyugodtságával. - Nem kell mondania semmit. Én megértem - tette hozzá, s egy őszinte mosolyra húzódott szája. Nem volt benne semmi kényszeredettség, csak egyszerűen mosolyra biggyesztette ajkait. Úgy érezte, ez pedig most az ő búcsújelenete, amit nem akart elszúrni sírással vagy kiabálással. Nem volt mérges vagy szomorú. Talán csak csalódott egy kicsit. Megtalálta az apját, aki nem kér belőle. Nem lepődött meg ezen. Persze beletelik egy kis időbe, amíg ténylegesen feldolgozza az eseményeket, de az idő majd mindent megkönnyít. - Jó tudni végre az igazságot - mondta kedvesen, s Ginre nézett, aki töprengő arccal figyelte őt. Sakara elméjében felrémlettek a fiú szavai: "Neki apára van szüksége, nem rám"
     - Te meg ne döntsd el helyettem, hogy mire van szükségem, és mire nincs! - bökött Yokomizo felé ingerülten. - Igaz, hogy... Fontosnak éreztem, hogy tudjam, ki is az apám. Hogy tudjam, ki vagyok - halkultak el szavai, s lehajtotta tekintetét. - De most már tudom! Én én vagyok, és nincs szükségem senki másra. Senki másra, csak rád! Szóval elég legyen már ebből a színjátékból!
Ismét könny gyűlt szemében, de végül vissza tudta tartani a sírást.      - Narumi-sensei! Ön jó ember! - szólt mosolyogva. - Van már egy lánya rajtam kívül. Az igazi családja ő és nem én - mondta, mire az orvos arca mintha megbánást tükrözött volna. - Yokomizo-kun... Köszönöm, hogy segítettél! - fordult a fiú felé. - Te mindent megtettél. És én ennél már nem is lehetnék boldogabb. Köszönöm neked! Már jól vagyok - mondta, s hátrált egy lépést.

     - Sakara, várj! - szólt utána a fiú.
     - Bocsánat, hogy felfordulást okoztam! - intézte szavait az orvos irányába miközben egy újabb lépést tett hátra. Erre Kyou-sensei erőt vett magán, és felállt az ágyról. - Bocsánat! A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy kicsapja a terem ajtaját, és eszeveszett gyorsasággal fut, amerre a lába viszi. Nem gondolt semmire, csak el akart szaladni a világ elől egy kis időre, hogy maga lehessen, és átgondolhassa a történteket, és az elkövetkezendőket.
     Miközben kilépett a kórház bejáratán, és kellemes szellő csapta meg arcát, felcsillant előtte jövőjének egy icipici darabkája, amely most szorosabban volt összekötve Yokomizóval, mint bármikor korábban. Végre nem az üres semmiséget látta.